PRÁGAI ÍRÓK ÉS BELZI CHÁSZIDOK
Zsidó érdeklődés és vonzalom Franz Kafka és író barátai körében

  

Ebben az esztendőben lesz Franz Kafka születésének 126-ik és halálának 85. évfordulója. Az emlékezésnek e kettős apropója kellőképpen indokolja, hogy szóljunk Franz Kafkáról; - Franz Kafkáról, az emberről, az íróról, és Franz Kafkáról, a gyökereit, az identitását megtalált zsidóról, - találkozásairól zsidóságával.

Ragadjuk meg ezt az alkalmat arra, hogy megvilágítsuk Franz Kafka és prágai író barátai találkozásait gyökereikkel, találkozásaikat zsidóságukkal. Beszéljünk azokról a lélekbe markoló élményekről, amelyek döntő módon befolyásolták, némelyiküknél alakították további életüket.
A színes palettáról Franz Kafka és számos prágai zsidó író barátja közül ragadjuk ki a legnagyobbat, Franz Kafkát és azt a két írót, akik legdöntőbb hatással voltak Kafka zsidó érdeklődésének felkeltésére, illetve írói kibontakozására, írói halhatatlansága megalapozására.
Most ismerkedjünk meg ezekkel az írókkal, akiket témánk szempontjából kiválasztottunk, mégpedig ne általános, a kézikönyvekben is közölt adataikra koncentrálva, hanem zsidó azonosulásuk, a zsidóságukhoz kötődő, önmaguk fonta kötelékekre fordítva figyelmünket.

Franz Kafka (1883-1924), a Prágában német nyelven alkotó nagy zsidó író, akinek felmérhetetlen hatása nyomon követhető az európai és az amerikai művészet és irodalom megszámlálhatatlan művén, egy teljesen asszimilálódott csehországi zsidó családban született. A szülői házban úgy tartották, hogy az ókorból itt maradt és a „középkori jellegzetességektől” megválni nem akaró, a környezetétől olyannyira elütő zsidóság, vallásával együtt, itt, Európa közepén, nem más, mint anakronisztikus jelenség. Az író családjához hasonló társadalmi helyzetben lévő zsidók között általános volt ez a felfogás, különösen Csehországban, a Monarchia magasan kultúrált, fejlett gazdasági viszonyok között élő államában. Ilyen légkörben, az e fajta nézetek formálta szellemiségben felnövekvő ifjú rendkívül gondos nevelést kapott, és a prágai német egyetemen jogi tanulmányokat folytatott. Tanulmányai végeztével egy ügyvédi irodában dolgozott, majd tudásának és képességeinek megfelelő állást kapott egy biztosító társaságnál. Írói tehetsége korán jelentkezett, de csupán napi munkája után, szabad idejében írt.
Zsarnoki természetű atyja nagymértékben befolyásolta Kafka lelki fejlődését; magánéletének alakulását, formálódását. Házasságot soha nem kötött, azonban – számos kapcsolata között – három nő nagyon fontos szerepet töltött be életében. Ezek egyike, Milena Jesenska (1895-1944), prágai cseh újságírónő, Kafka utolsó nagy szerelme, elbeszéléseinek cseh nyelvre fordítója volt, Ernst Polak, a város ismert zsidó entellektüeljének, majd később Bécsben élő bankhivatalnoknak felesége. Említenünk kell kétszer eljegyzett szerelmét, a Berlinben élő Felice Bauert (1887-1960), akihez sok levelet is írt, és akivel az akkori brit mandátum területére, az ún. Palesztinába, tervezett egy körutazást. Ugyancsak Felice Bauer volt az, akinek cionista beállítottsága közel hozta Franz Kafkához a cionista életszemléletet és szimpátiával töltötte el a cionizmus iránt (lásd „Naplók, levelek” Bp.1981, Európa. p. 122. ) az addig teljesen asszimiláns, csak német nyelven író és beszélő, önmagát csak németül kifejező Kafkát. Felice Bauerről szólva még az is érdekes számunkra, hogy nővére, Else, Aradra ment férjhez és őt, illetve katonáskodó sógorát, Elli húga férjét, látogatta meg Kafka Felice Bauer, társaságában Budapesten, illetve Budapest és Sátoraljaújhely érintésével Nagymihályon, a mostani Michalovcén, az akkori Felvidéken, most Szlovákiában. Ide Kafka húgát, Ellit elkísérte, akivel a nagy író kétszer volt, illetve utazott át Magyarországon. Felice Bauerrel 1917-ben járt Magyarországon, amikor pár napja másodszor eljegyzett menyasszonyát kísérte el Aradra utaztában. Kafka ismeretségeinek magyarországi vonatkozásaként még említenünk kell a dombóvári születésű Klopstock Róbert, budapesti zsidó medikust, akit 1921-ben a Magas-Tátrában lévő, magyar nevén Matlárházán, a szanatóriumban ismert meg Kafka és haláláig baráti kapcsolatban voltak, aki Kafka utolsó éveinek hűséges kísérője, végnapjainak áldozatkész ápolója volt. Kafka egy leveléből tudjuk (1923), hogy Klopstock, számára németre fordította Karinthy Frigyes több művét. Ugyancsak Kafka egy leveléből tudjuk, hogy Klopstock Róbert fordította németre Karinthy „A fejetlen ember” című írását. Életének másik döntő jelentőségű – zsidó érdeklődését és vonzódását erősítő – szerelme Dora Dymant (lásd Pók Lajos: Kafka világa, Bp. 1981, Európa, /Írók Világa sorozat/,(nevét néhány szerző Diamantként jegyzi), egy elkötelezett belzi chászid leánya volt, aki betegségének utolsó szakaszában vele volt és odaadóan ápolta.
Az író hosszú éveken keresztül migrénben és álmatlanságban szenvedett. Betegségét 1917-ben ismerték fel; a tuberkulózis hatalmasodott el szervezetén, majd végül gége-tuberkulózist állapítottak meg nála. Ettől kezdve életidejének nagyobb részét szanatóriumokban töltötte.

1911-ben ismerkedett meg a Kelet-Európai Jiddis Színész Társulattal, ami - figyelembe véve az addig meglevő nagyon csekély zsidó ismereteit, és a még hiányosabb zsidó társadalmi-érzelmi kapcsolatait – reveláció erejével hatott; megérezte a bensőséget és melegséget, amit a zsidó életélménnyel asszociált.
Kafka első ízben egy barátja – maga is író – révén került valóságos és közvetlen kapcsolatba Kelet-Európával, s az ott született, az ekkoriban még ott virágzó chaszidizmussal. Ez a barát Jiri (Georg) Mordechai Langer volt, aki több alkalommal járt a kelet-galíciai Belzben, és néhányszor hosszabb-rövidebb időt töltött a hírneves belzi rebe udvarában. Langer elbeszélte, megvitatta Kafkával azokat a – kívülállók számára – misztikusnak tűnő gondolatokat és történeteket, amelyekkel Belzben, a chászidok között ismerkedett meg. Bár ezek a beszélgetések, az általuk nyert bepillantások önmagukban bizonyosan nem voltak elegendőek ahhoz, hogy mélyreható és formáló benyomással legyenek az íróra, hogy teljesen a bűvkörébe vonja a chászid szellemiség, azonban tudnunk kell, hogy Kafka számára addig sem volt teljesen ismeretlen, s valójában ekkor sem tűnt sosem érzékelt, újszerűnek az a világ, amelyet Langer szavai festettek képzeletébe. Kafka korábbi olvasmányai révén ismerősként üdvözölte a barátja által felvillantott képeket. (Langer személyére és munkásságára a továbbiakban még visszatérünk.)
Kafka beszélgetései során és Naplójában többször említi marandó hatású olvasmányát, M. Pinés Histoire de la Littérature Judéo-Allemande (A zsidó-német irodalom története, Paris, 1911.), című művét,amely a Jouvet et Cie cég kiadásában jelent meg, és abban az időben, de még ma is, jeles forrásműnek számít, – 1912-ben olvasta – amelyben megismerhette, az intim történetek révén testközelben érzékelhette a Bá’ál Sém Tov-ot. Nagyon kedvelte azt a történetet, amely elmondja, hogy a Best (a Bá’ál Sém Tov) zöldségeket termelő kertész és sógorának kocsisa volt a Kárpátok vadregényes lejtőinek egyik tisztásán, mielőtt a zsidó világot és a zsidó lelkeket átformáló mozgalmát megalkotta. Kafka számtalan magányos sétáin, a hegyek között barangolva fel-felidézte azt a képet, és mélységes lelki-szellemi rokonságot érzett a nagy misztikussal.
Naplóiban vissza-visszatérő téma a chaszidizmus egyik fontos, alapvető eszméje, szinte mindenütt jelenlévő fogalma, a cáddik alakja, amint Langer elbeszéléséből kibontakozott képzeletében. Olvasmányai és a hallottak alapján úgy látta, hogy a chászidok misztikus felfogásában a cáddik egy olyan szentéletű vezető, akinek a szavait, az utasításait, a véleményét úgy kell fogadni, mintha egyenesen az Örökkévalótól jönnének, - a chászidok fenntartás nélkül engedelmeskednek neki. Nagy hatást tett Kafkára az a jól ismert történet, amelyben a Best arra utasította legkedvesebb tanítványai egyikét, hogy keresztelkedjen ki. Vajon miért? Ebben az egyébként jó adottságú és kitűnő tanítványban időről-időre elviselhetetlen kísértésként jelentkezett a megkeresztelkedés, a kitérés gondolata. Most egyenesen minden felett tisztelt szellemi (és lelki) vezetőjétől kimondott parancsként érte a korábban oly sokszor elnyomott gondolat, - így elhárítván a felelősséget, a chászid megszabadult a bűn fullánkjától.
Kafka hosszasan elmélkedett a „legfőbb” cáddik elméletén, aki mindenegyes nemzedékben megjelenik. Ez a cáddik nem feltétlenül csodatévő; különleges tulajdonságai emberi adottságaiban, az átlagot magasan felülmúló erényeiben mutatkoznak meg. E cáddikok sorában nem találjuk a Best-et. Korának eme „legfőbb” rejtett cáddikja nem ő, hanem egy furcsa, jelentéktelennek tűnő vándorkereskedő volt, akinek rejtett magasrendűségét ennek ellenére felismerte egy leány; meglátta a körülötte és a környezetében ragyogó fényt.
Kafka és Langer Marienbadban, 1916-ban, elmélyülten tanulmányozták a belzi rebe és chászidjai között megszokott, kifinomultan misztikus, emellett rendkívül egyszerű szertartást. Kafka legközelebbi barátja, ”felfedezője”, életművének gondozója és első életrajzírója, Max Brod szerint (róla bővebben szólunk) az író közeledése, viszonyulása a chaszidizmushoz, a vele kapcsolatban alkotott véleménye, értékelése a gondolkodó szkepticizmus és a vágyakozó romanticizmus elegye volt, amit mélységesen átszőtt a chászid pátosz.
Kafka műveinek többségében a cselekmény a főhős szüntelen önazonosság kutatása köré szövődik. Ennek az azonosságnak a természetéről soha nem libben félre a sűrű szövésű lepel, és csupán bizonytalan sejtés, találgatás az, ami a hős útjában tornyosuló akadályok mögül, a célja elérését meghiúsító nehézségek, sikertelenségek kapcsán felvillan. A történet rendszerint egy olyan eseménnyel veszi kezdetét, amely kívül esik a szokványos, mindennapos tapasztalatainkon:
„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták.”
Így kezdődik talán legismertebb regénye, A per. Egy mondat, amely szinte áttetsző egyszerűségével előrevetíti, sejteti a regény lidércnyomásos, rémképekkel teli jellegét. A hős sohasem tudja meg, hogy mivel vádolják. Sohasem jön rá, de még csak nem is sejti az eljárás, vagy az eljáró hatóság természetét, okfejtését.
„A per” tragikus véget ér. Kafka többi regénye azonban szinte nélkülözi a befejezést. „A kastély” még talán különösebb: semmiféle célt sem közelít meg; a kastélyba lehetetlen belépni.
Nagyon kevés írót ismer az irodalomtörténet, akit olyan nehéz értelmezni, vagy tolmácsolni, mint Kafkát. Néhány kritikusa tükröt vél felfedezni műveiben; tükröt, amely saját életét mutatja. Mások pszichoanalitikus módon közelítik meg a kérdést, és atyjával fennálló viszonyát, kapcsolatát fejtegetik a művek alapján. S vannak, akik hőseinek elidegenedését az őket körülvevő emberi környezettől a zsidóságnak a világban való elszigetelődésével, magába zárkózásával magyarázzák.
Bárhogy is értelmezzük műveit, Kafkát mindenek előtt, illetve mindenek felett csodálatos eszközökkel dolgozó írónak, kiemelkedő tehetséggel alkotó művésznek kell tartanunk, s nem prófétának, vagy filozófusnak.
A legtöbb asszimilált prágai zsidó entellektüelhez hasonlóan, Kafkában először bizonytalanul-tétován tudatosultak zsidó gyökerei, zsidó öröksége. Ennek ellenére, vagy éppen ezért figyelmesen hallgatta Max Brod és Samuel Hugo Bergman fejtegetéseit a cionizmusról. Isaac Loewy-től, a Kelet Európai Jiddis Színész Társulat tagjától – akivel szoros barátságot kötött – sokat hallott a kelet-európai zsidók életéről. Már szóltunk Jiri Mordechai Langerről, az íróról, aki megismertette a chaszidizmussal, és felkeltette érdeklődését a chászid életforma és folklórja iránt. Naplójából, leveleiből tudjuk, hogy héberül tanult, és beiratkozott a berlini Hochschule fuer die Wissenschaft des Judentums előadásaira.
Zsidó azonosságtudatát, zsidó érdeklődését és szellemiségét közvetlenül nem műveiből ismerhetjük meg; ezek írott nyomait, emlékeit csupán Naplójában és nagy számú levelezésében találjuk, valamint barátainak visszaemlékezéseiben. Életrajzai és a munkásságát kutató-ismertető tanulmányok is utalnak ilyen irányú gondolataira, cselekedeteire.
Élete vége felé Kafka szerelmes lett Dora Dymant-ba (néhány szerző „Diamant” névalakot ír), egy geri chászid leányába, aki éppen ez idő tájt élte meg lázadását apja szigorú vallásossága, a vele járó kötöttségek ellen. 1923. júliusában, a Keleti-tenger partján, Graal-Müritzben, egy népszerű fürdőhelyen rendezte nyári táborozását a berlini Zsidó Népotthon kisgyermekek számára. Kafka szállodai szobájának ablaka a táborra nyílott, s az író gyakran, hosszasan és érdeklődéssel figyelte az ott folyó életet; többször oda is látogatott. Itt ismerte meg későbbi szerelmét, Dora Dymant-ot, aki önkéntes kisegítőként dolgozott a tábor konyhájában. (*) A negyven éves férfi és a tizenkilenc éves leány szenvedélyes szerelemre lobbant. „A lány Galíciából került nemrég Berlinbe. Kafkát lenyűgözte keleties szépsége, okossága, talpraesettsége; annak az életerős kelet-európai zsidó népiségnek a megjelenését látta benne, amely azóta foglalkoztatta, mióta a folklórját ismerte”.(*) Hamarosan Berlinbe költözött a leánnyal, ahol Max Brod meglátogatta. „Idillt láttam, barátomat végre jó hangulatban találtam […]” – írja Brod a látogatásról. Beszélgetéseikből az is kiderült, hogy az író komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy Dorával az akkor Palesztinának nevezett Izraelbe költözik. Kafka egészségi állapota azonban végzetesen gyengült; orvosai megállapították, hogy a tuberkulózis átterjedt a gégéjére. Jelek szerint Kafka nem volt tisztában állapotának kilátástalanságával; házassági tervek foglalkoztatták. Levelet írt a leány apjának, amelyben engedélyét kérte Dorával kötendő házasságához. A levélben elmondotta, hogy bár nem „gyakorló” zsidóként nevelkedett, mindazonáltal „bűnbánó” zsidónak érzi magát, aki keresi a „visszatérés” lehetőségét. Dora apja nyomban eljuttatta Kafka levelét legfőbb szellemi tekintélyéhez, magához a Geri Rebéhez, aki azt elolvasván, egyetlen szótagban összegezte döntését: nem. Néhány hét múltán Franz Kafka meghalt.
(*)    Pók Lajos: Kafka világa. Bp. 1981, Európa. p. 328.

Jiri Mordechai Langer (1894-1943)  Csehországban, majd Csehszlovákiában élő zsidó költő és író, Frantisek Langer, a II világháború utáni csehszlovák irodalom hírneves színpadi szerzőjének öccse. Erősen asszimilált csehországi zsidó polgári család gyermekeként kora ifjúságában lázadozott a zsidósághoz már szinte csak anyakönyvileg tartozó szülők és a nagypolgári életformát közelítő környezet ellen. 1913-ban, az akkori Palesztinában tett utazás után elhagyta családját és a kelet-galíciai Belzbe, a kor kiemelkedő chászid településére, a hírneves belzi rebék udvarába költözött. Ellenállhatatlanul vonzotta, teljesen lenyűgözte az ottani közösség, amely „teljességében az anyag, tér és idő vonzásán túl, a vég nélküli eksztázis állapotában” élt. Elhatározott szándéka volt, hogy véglegesen elszakítja azokat a szálakat, amelyek a siker és karrier igénye által dominált nyugati szemlélethez és életmódhoz kötötték. Ennek ellenére kivihetetlenül nehéznek bizonyult számára feladni a nyugati kultúra magasabb szintű szellemi gyümölcseit: a költészetet és a klasszikus zenét. Egyik írásában bevallja, hogy akkor, amikor elfárad a sok tanulástól, a zeneművek hallgatása nyújtja az egyetlen segédeszközt a „szellemi felüdüléshez ebben az egész vadonban”. Az otthonról hozott higiéniai beidegződések is számos alkalmat szolgáltattak az ifjú chászidnak arra, hogy egyre több kérdésre megnyugtató magyarázatot keressen. Újabb nehézségek és konfliktusok forrása volt számára az, hogy teljesen elfogadtassa magát az új, maga választotta társadalmi környezetben. Néhány hónapos belzi tartózkodás után hazautazott Prágába, ahol a chászid külsőségeket megtartva, de a közép-európai civilizáció nyújtotta biztonságban folytatta tanulmányait (héberül is jól megtanult) és készült a következő, a végleges távozásra. Második belzi tartózkodásának idején tört ki az I. világháború. Bevonult a Monarchia hadseregébe, ahonnan rövidesen leszerelték. Ezután csehországi zsidó iskolákban tanított és héber nyelvű költeményeket írt. Megismerkedett Freud pszichoanalízis elméletével, aminek odaadó hívévé vált, de új érdeklődési köre nem csorbította vallási elkötelezettségét és ilyen irányú törekvéseit. Freudista tanulmányokat írt zsidó témákról, például a kabbala erotikájáról, de szigorú vallásossága nem befolyásolta abban sem, hogy a t’fillinről (az imaszíjakról) pszichoanalitikus eszmefuttatást közöljön az új tudományág legjelentősebb lapjában. Közismert volt baráti kapcsolata Franz Kafkával, az akkor már sokak által becsült íróval, aki a zsidóságról, de különösen a chaszidizmusról nyert ismereteit elsősorban Langernek köszönhette.
Jiri Mordekháj Langer 1930-ban kezdte nyomtatásban közölni chászid történeteit és legendáit, amelyek évenként jelentek meg cseh nyelven a Zsidó Kalendáriumban. Részben ezekből, de más írásaiból is állt össze 1935-ben jelenlegi kötetünk, a Kilenc Kapu. A kezdő elbeszélésben részletesen és színes képekkel emlékezik első Belzbe érkezéséről. Megismerteti leendő olvasóját a belzi chászidok mindennapjaival, a zsinagóga és a tanházak életével. Mintha ablakon tekintenénk be oly életteli képet kapunk a belzi rebe személyiségéről, külső-belső tulajdonságairól és szokásairól. A soron következő kilenc terjedelmes elbeszélés mind a belzben töltött napok tapasztalatairól szól, de Langer eközben minden alkalmat megragad, hogy a chaszidizmus történetéből és a hajdani mesterek tanításaiból kiragadott, de az elbeszélésekhez mindig kapcsolódó epizódokat, magyarázatokat, vagy csupán szükségesnek ítélt információkat közöljön.
A magyarul is megjelent kötet (Kilenc kapu. A haszidok titkai. Ford.: Zádor András. Pozsony, (2000), Kalligram.) bevezető fejezetét, csakúgy, mint a korábban más nyelveken közreadott kiadásokét a szerző bátyja, Frantisek Langer írta. Ebben nem titkolt meghatottsággal és szeretettel vázolja öccse élettörténetét és szellemi fejlődésének állomásait. Ebből az írásból (Öcsém, Jiri, p. 24.) értesülünk arról, hogy miként ismerkedett meg Franz Kafkával. „Összebarátkozott Franz Kafkával, késő éjszakáig sétáltak Prága óvárosában. Kafka rokon lelket talált Jiriben; a naplójában szereplő néhány haszid legendát ő mesélte el neki. Néha csak hajnaltájban jött haza, mindig emelkedett hangulatban.” Innen tudjuk, hogy Csehszlovákia küszöbön álló német megszállása előtt néhány nappal sikerült Jiri Mordechájnak külföldre menekülnie. Kalandos úton eljutott vágyainak földjére, akkori, a rómaiaktól kölcsönzött angol nevén: Palesztinába. Az író a hosszadalmas hajóúton súlyosan megbetegedett, s a Szentföld kedvező éghajlata is csak átmenetileg csillapítani, de meggyógyítani nem tudta az író szervezetén elhatalmasodó kórt. A gyógyulás reményét nyújtó néhány esztendő, amit a szabadság küszöbén álló Izraelben tölthetett, egy újabb héber verseskötet születését hozta. M’at cori (Egy kis balzsam) című kötetének megjelenése után nem sokkal meghalt. Tel-Avivban temették el.
Langer a Kilenc kapuban nemcsak önmagának állít maradandó emlékművet, hanem az általa ábrázolt világnak, azoknak az embereknek, akik között élni szeretett, a Holocaust szörnyű éveiben szinte teljesen elpusztított kelet-európai chászid zsidóságnak is.

Bár nem volt kapcsolata a geri chászid udvarral, és más chászid közösséghez sem fonódott a neve, - írásunkban mindenképpen helyet, méghozzá előkelő helyet kell biztosítanunk Max Brod személyének és életművének. Max Brod alakja elválaszthatatlan Franz Kafkától, az embertől és Franz Kafkától, az írótól. Max Brod alakja és alkotó ténykedése kitörölhetetlen, a lényegre ható nyomokat hagyott Franz Kafka életművében
.
MAX BROD (1884-1968)  német nyelven alkotó, ötvenöt éves koráig Csehországban, illetve Csehszlovákiában élő zsidó író és zeneszerző. Prágában született, s ugyanott, a Német Egyetemen jogot tanult, majd diplomájának megszerzése után hivatali állást vállalt. 1924-ben a Prager Tageblatt szerkesztőségének munkatársa lett; a színházi és a zenei rovat vezetését bízták rá. Kora ifjúságától rendkívüli aktivitást fejtett ki a csehországi zsidóság megszervezésében, a zsidó művelődés, és általában a zsidó kulturális élet erősítésében, fejlesztésében. 1918-ban részt vett a Csehszlovákiai Zsidók Nemzeti Tanácsának megalapításában, s tevékeny, irányító szerepet vitt az ott működő cionista mozgalomban. 1939-ben alijázott és Tel-Avivban telepedett le. Minden figyelmét és energiáját az Ország színházi kultúrájának szentelte; vezető lapokban zenei kritikái jelentek  meg, valamint a Hábimá-színház dramaturgja és főtanácsadójaként szolgálta hazája színi kultúráját. Jiri (Mordechai) Langerrel, a kitűnő íróval való barátságáról a már idézett Frantisek Langer, a „Kilenc kapu” bevezető fejezetében (Öcsém, Jiri) megható és őszinte sorokat szentel (p. 30.): „Legjobb barátja Max Brod, az író volt. Nagyon jól megértették egymást, és mindketten nosztalgikusan emlékeztek vissza Csehországra, Prágára. Brod Jiri halála után is hű maradt hozzá. Híven gondozta sírját a tel-avivi temetőben, és híven gondozta irodalmi hagyatékát is, valamint könyveit, amelyeket a tel-avivi könyvtárra hagyott.”
Brod mind Csehországban, illetve Csehszlovákiában, mint Izraelben rendkívül termékeny irodalmi munkásságot fejtett ki. Írásai között egyaránt megtaláljuk a költészetet, a regényeket, színműveket, irodalmi kritikákat, de magas színvonalon művelte az esszé-irodalmat is; filozófiai kérdésekkel, politikával, és talán legfőképpen a cionizmus elméletével, történetével  és korabeli problémáival foglalkozott. Szinte minden írását át- és átszövi az írói és gondolkodói szellemiségét minduntalan foglalkoztató alapgondolat, vagyis a dualizmus kérdése. Arra a megoldhatatlannak tűnő problémára összpontosítja figyelmét, hogy miként lehet, - és lehet-e egyáltalán – közelíteni, netalán kiegyenlíteni a vallásos hit és a világban kétségtelenül jelen lévő Gonosz közötti távolságot. Hite szerint az ember kötelessége, hogy a tökéletesedés felé törekedjen. A judaizmus, amely a „világ csodájának” tekinthető, egy kritikus szintet jelez ezen az úton, szemben a pogány kultuszok által képviselt „e világ folytatódása”, és a kereszténység hirdette „e világ tagadása” elméletével. Ezt a kérdést veti fel és vitatja meg legfontosabb filozófiai művében, az 1921-ben megjelent Heidentum, Christentum, Judentum (Pogányság, kereszténység, zsidóság) című hatalmas, két kötetes művében. Brod legismertebb és leghatásosabb írásainak húsz regényét tekintjük, amelyek között egyaránt megtaláljuk a romantikus és a történelmi témaválasztást. Unambo című regénye (1949) Izrael függetlenségi háborújáról szól. Írt Jézusról (Der Meister, 1949.), amelynek egy változata héberül is megjelent (Áchot k’táná, 1956.). Korai színművei közül megemlítjük az Eine Koenigin Esther, (1918.). Széles körben ismert Heine-életrajza (1934.)
Brod volt az első, aki felismert barátja, Franz Kafka óriási és egyedülálló tehetségét, akiről regényt is írt Das Zauberreich der Liebe címmel, 1928-ban (angol nyelvű változata The Kingdom of Love 1930-ban jelent meg.)
Brodnak nem lehet elég hálás a világirodalom ama nem halványuló érdemeiért, amelyeket azzal szerzett, hogy összegyűjtötte és 1930-ban sajtó alá rendezte és kiadta Kafka hátramaradt műveit, egy évtizeddel az író halála után. Megjegyezzük, hogy Kafka életében megjelent írásai körül is nyomon követhető Brod jótékony bábáskodása.
Kafkáról írott, nagyon igényes életrajza 1937-ben látott napvilágot. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik Jaroslav Hasek, a Svejk, a derék katona oly népszerűvé vált szerzőjének és művének szárnyra bocsátása az irodalom, az irodalmi hírnév égboltján.
Brod könyvei és színművei közül többet héberre fordítottak. Shin Shalommal (Shalom Joseph Shapira /1904-1990/ izraeli költő és író írói neve) közösen drámát írt héberül, Sá’ul Melekh Jiszráél ( Saul, Izrael királya) címmel (1944).
Zeneművei között említenünk kell zongora-kvintettjét, a Requiem Hebraicum-ot.
Max Brod rendkívül gazdag, színes és értékes életművét önéletrajzának (Streitbares Leben /Küzdelmes élet/. 1960.) és visszaemlékezéseinek (Der Prager Kreis /A Prágai Kör/, 1967.) köteteinek sajtó alá rendezése és még a szerző életében történt megjelenése zárja.

Három zsidó író, három különleges, ragyogó tehetség, - mindhárman maradandót alkottak. Életük nagyobb részét Csehországban, főleg Prágában töltötték, német nyelven írtak; mindhármuknak az irodalom mellett, másik nagy szerelmük a zsidóságuk volt.
Három olyannyira hasonló, - és mégis oly különböző életpálya. És a sorsuk is – bár hasonló vágyódások színezték – mégis oly különböző.
Ketten megérkezhettek álmaik országába, Erec Jiszráélbe, - a harmadik, Franz Kafka, csakúgy, mint egyik regényének tragikus hőse, K., aki sohasem léphetett a Kastélyba, ő sem léphetett az Ígéret Földjére, az Ősi Új Hazába.
A világirodalom nagy alkotói között és a zsidó irodalom, a zsidó történelem aranykönyvében azonban egymás mellett, egyazon lapon ragyog nevük.

 

Borsányi-Schmidt Ferenc

Vissza