Még mindig Velence
Tempora mutantur[1]...és velük nem csak mi, hanem maga a történelem, a történelmi korszak megítélése is változik.

 Általánosan elfogadott nézet volt a múltban, néhol még ma is az, (a turistáknak szánt idegenvezetői információkban és a népszerű tudományos forrásokban mindenképp), hogy a zsidóság már a 12. században letelepedett Velencében és ezt a "tudományos tényt" természetesen dokumentumok is igazolják. Egy állítólagos 1152-ben végzett felmérés szerint Velencében a zsidó közösség 1300 lelket számlált. Később, egy 1290-ben kelt törvénykezés intézkedett arról, hogy a zsidók 5% import-export adót kötelesek fizetni minden egyes üzletkötésük után. Végül tényként kezelték, hogy a Giudecca név (kiejtve; Dzsudekka, velencei dialektusban Zuekka, vagy Zudekka), ahogy a Spinalunga sziget nevének eredeti változatát gondolták, és amely név egy 1254-es keltezésű dokumentumban fordul elő először, arra utal, hogy itt, vagyis a szigeten már abban az időben zsidók éltek. Sőt, némely modern (19-20. századi) történész még azt a feltételezést is megengedi, hogy a zsidókat erre a szigetre hatósági előírással telepíttették le.

A fenti információk melyeket az idegenforgalom (főleg a gettóbeli Zsidó Múzeum és az általuk kiadott brosúrák) népszerűsítenek, eredetét Cecil Roth 1930-ban kiadott, akkor úttörő munkának számító, Venice című munkájában és annak 1975-ös reprint kiadásában,[2] valamint az 1970-ben, C. Roth szerkesztésében megjelent Encyklopedia Judaica velencei Gettóra vonatkozó cikkében kell keresni. Mivel, Roth 77 évesen 1970-ben elhunyt, már nem ismerhette meg azokat az új dokumentumokat, amelyek 1975-77 között kerültek napvilágra és átírták a fentebb ismertetett "tényeket."

Az 1152-esnek gondolt iratról kiderült, hogy az eredetije 1552-ből vagy még inkább 1555-ből datálódik; a vámkötelezettségről szóló rendelkezésről, amely a zsidók kereskedelmével foglalkozott kiderült, hogy nem Velencében volt aktuális, hanem az akkor Velence fennhatósága alá tartozó Negroponte szigetén[3] élő zsidók kereskedelmi tevékenységére vonatkozott. Ami a Giudecca név eredetét illeti, nem került megerősítésre a név és az itt lakó zsidóság közti kapcsolat, jobban mondva az előkerült dokumentumok nem igazolták, hogy itt zsidók éltek volna még a Gettó létrejötte előtt.[4]

Az első zsidó, aki a velencei dokumentumokban előfordul egy krétai volt, aki védelemért fordult a Dózséhoz 1314-ben, amiatt, hogy a krétai hittestvérei támadják őt Velencével való kapcsolattartása miatt.[5]

Tanulmányi kirándulásunk velencei randevúra szánt napja a Lídón, ma már használaton kívül lévő, a 14-18. században funkcionált temető megismerésével kezdődött. Jó reggeli, derült, sőt napsütéses ég, kitűnő busz-hajó csatlakozás, gyönyörű tengeri és velencei látképek a hajóról,- sokaknak először az életben, "de szép az élet" érzés, amit kissé lehűtött az örökös dilemma: jobbra, avagy balra. Már mint, hogy megérkezéskor a kikötőtől a temető vajon jobbra van vagy balra esik? Döntésem, hogy jobbra, tévesnek bizonyult, mert alig egy órai keresés és 2-3 kilométernyi gyaloglás után, kiderült, hogy a keresett objektum balra van és alig 200 méternyire a kikötőtől, azaz a sétánk kiindulási pontjától.

Megérkezésünkkor az Élet Házának kapujában várt bennünket az idegenvezetésre kizárólagosan jogosult Zsidó Múzeum fiatal munkatársa, aki borotvaéles tényfeltáró érzékről tett tanúbizonyságot, amikor kérdésemre, hogy hol volt ez idáig, míg mi az idevezető utat kerestük?- azt válaszolta, hogy itt.

  No, de senki sem állítja, hogy a kortárs velencei zsidóság értékeire lettünk volna kíváncsiak, hanem inkább a pierre norai Lieux de memoire-ként,[6] (nem a kegyeleti, hanem inkább a történelmi) Emlékezet helyeként megélt, már régen nem funkcionáló temetőre és az európai zsidóság történetének egyik kiemelkedő helyszínére, a Gettóra irányult figyelmünk.

Kedves Friedmann úr,

küldöm Önnek a velencei helyi idegenvezető nevét és elérhetőségét, ha esetleg szükség lenne rá: Manola Scarpa  +39 339 7781132. Ő már 11-től várni fogja a csoportot ott, ahol megérkeznek a hajóval a Gettóhoz (az Önök várható érkezése 11.15-11.20)
És az estét még nem pontosítottuk: az esti visszahajózás 20.30-kor lesz a Hotel Gabrielli-től (ez a bérelt hajók kikötője). Ezt úgy találják meg, hogy a Szent Márk tértől a Rakparton elkezdenek sétálni a Giardini Pubblici (Közpark) felé és kb. 10 perces sétával érik el.
A szálloda pontos címe: Riva degli Schiavoni, 4110 | 30122 Venezia
Csatolok egy képet is, amin be van rajzolva a Hotel Gabrielli, így biztosan megtalálják, de Roberto, aki a mi emberünk (hajós), reggel Punta Sabbioniban vagy már előtte a check pointnál várni fogja Önöket, szóval már ismerni fogják és este is ő lesz ott, amikor visszaszállnak a hajóba, és segíteni fog.
Ha esetleg este később szeretnének visszahajózni, reggel szóljanak Robertonak és módosítsák az esti időpontot.

Ha bármi kérdésük lenne még, készséggel állok rendelkezésére,

Üdvözlettel,
Pauló Eszter (Vivaldi Travel, Budapest)

Maga a temető, mai formájában egy ügyes és látványosan felújított archeológiai feltárási területnek, egy szabadtéri múzeumnak és némiképp egy temetőnek a keveréke. Máshonnan idehozott és itt fellelt, de nem az eredeti helyén lévő askenáz macévák és szefárd, szarkofág-szerű, fekvő kövek alatt már nem minden esetben található a kövön szereplő elhunyt testi maradványa. Mindemellett, különleges, borzongtató érzés volt egy közel 700 éves sírkő még látható héber feliratait silabizálni, valamint a tudásáról és játékszenvedélyéről híres Rabbi Leon Modena és Sara Copio Sullam költőnő élettörténetét hallgatni sírjaik mellett. Askenázi kultúrán nevelkedő és a szefárd látvány világot csak képekről ismerő világunknak furcsa volt (és egyben tanulságos) a szefárd- marannus- sírok díszítő elemeinek formavilága és a sok nemesi, családi címer növényi, állati formákból és héber betűkből álló jelképrendszere.

Mennyire más világ. Mennyire idegen. Ugyanakkor ők is mi vagyunk. Egy azon tőből fakadó kultúra ágai, elágazásai. És ha felidézem magamban a Kozma utca 20. század-eleji asszimiláns, bárósággal dicsekvő, családi címeres, magyarkodó domborműveit, szobrait, akkor igazán nincs is mit szemükre hánynom harci vértes, kócsag-toll sisakos, girlandos, szárnyas-puttós címeres spanyol (marannus) őseinknek.

A temetőt, vagy másfél évnyi felújító munka után, a 20. század utolsó évében nyitották meg újra a látogató közönségnek. (Látogatás csak előzetes idő-kérés, egyeztetés után)

1386-ban a Serenissima letelepedést ajánlott a trevisoi zsidó közösség egy részének, hogy segítsenek rendbe hozni a város pénzügyi helyzetét, ami a genovaiakkal vívott hosszú háborúk következtében, kilátástalanná vált. Az egyezség részeként a zsidó közösség megkapta a San Nicolo de Lidón lévő és a Bencés renddel tőszomszédos szőlő ültetvényt, temetkezési célokra. Volt idő, hogy a temető keresztben át ért a Lidó sziget túloldalára, a belső öböltől egészen az Adriai partig. A 17. század elején azonban Velencét megerősítendő, a város erődítmények építésébe fogott és egy ilyen erőd miatt a temető területéből le kellett adni egy jókora részt. Ekkor érte el a mai méretét, vagyis a nem egész 3000m2-t. Az elrekvirált területekről a síremlékeket áthozták a megmaradt, a ma is látható területre. A 18. század végéig használták a temetőt, melyben a legrégebbi síremlék 1389-ből való, egyszerű, héber szövegű askenázi rítusú emlékkő.

1774-ben új temetkezési helyet kapott a közösség és ekkortól sokáig, szinte egészen a 20. század végéig, elhanyagolták, a természet enyészetére bízták a temetőt. Először 1970-ben kezdték a restaurációs munkát, majd 2000-ben újították fel véglegesen és hozták a ma is látható állapotba.

"Az állami ceremóniák és a vallásos felvonulások Velencében oly gyakoriak és oly pompásak, hogy nem csak az itáliai államok között, de az egész világon nincsen hozzájuk hasonló."[7]

A 16. század második felében a Velencei Gettó legkorábbi és legfontosabb egylete, a Gemilut Haszadim,[8] elkötelezte magát a fáklyás felvonulás velencei tradíciójának átvétele mellett, két formában; temetéskor és egy új Tóra tekercs avatásának tiszteletére rendezett felvonuláson. Hamarosan a Gettó többi szervezete is követte a példát, így téve magukévá Velence képének ezt a máig is meghatározó dekadens, a reneszánszból eredő szokását.

"Mit kell tenni azzal az emberrel, akit a király meg akar tisztelni?"[9]

A fenti kérdés megválaszolására gyűltek össze a közösség vezetői padovai askenázi zsinagógában, 1508 év egyik szombat délutánján, hogy megvitassák az előző nap elhunyt Rabbi Júda Minz másnapra, tehát vasárnapra tervezett temetésének és búcsúztatásának menetét és tiszteletük legméltóbb kifejezési formáját.

Júda ben Eliezer ha Lévi Minz,[10] korának egyik legtekintélyesebb rabbija volt, aki 48 éves jesiva vezetői és rabbi pályafutása során tudósok, bölcsek és híres rabbik nemzedékeit tanította, nevelte fel, köztük a fiát Ábrahám Minzet, és annak sógorát Meir Katzenellenbogent.  Búcsúztatásának tehát méltónak kellett lennie magához a nagyszerű személyiséghez. Sok javaslat és felvetés után, végül megegyeztek, többek között a következőkben:

¾    a jesiva fa berendezéseit felszedik, és abból készítik el a nagy tanító koporsóját.
¾    a búcsúztatáson, a méltató beszédek alatt és a temetés közben is fáklyás tiszteletadás lesz a nagy tanító koporsója körül. (Bár többen ellenezték a szertartások alatt a fáklyák kézben tartását.)

Minderről, egy korabeli "jesiva bócher," Elija Capsali[11] tudósit minket, aki nem sokkal a nagyhírű rabbi halála előtt érkezett annak jesivájába tanulni. Capsalinak, a Mester halála miatt nem sok ideje jutott a közös tanulásra, de viszont neki köszönhetjük ennek a szinte történelmi jelentőségű, de mindenképpen fontos és ellentmondásos temetési procedúrának a leírását, ami valószínűleg az első ilyen a zsidó irodalomban.

Vasárnap reggel az egész közösség ott szorongott Rabbi Júda háza előtt. A koporsó egy emelvényre volt helyezve, mellette fölhalmozva a Mester kedves könyvei és egy Tóra tekercs.

Hamarosan, írja Capsali, "negyven óriási fehér viasz fáklyát vettek elő, amiket - belekerülhettek egyenként vagy kilenc marcelli[12]-be - szétosztották a rabbik és az elöljárók, valamint a jesiva prominens diákjai között. Mindegyik a helyén állt a sorban az elsőszülött az elsőszülöttsége szerint és a fiatalabb fiatalsága szerint[13] És én a gyarló tudatlan, mekkora megtiszteltetés, ott álltam köztük kezemben a fáklyával, körbe álltuk a koporsót és aztán meggyújtottuk a fáklyákat."[14]

Az "óriási fehér viasz fáklya," amit Capsali említ, valószínűleg úgynevezett doppieri, vagyis egy bot végére körkörösen odakötözött gyertya kötegből álló világító eszköz volt.[15]

Capsali további beszámolója szerint, a méltató beszédek után eloltották a fáklyákat, a menet elindult a padovai zsidó temetőbe, elől a koporsót vivő diákokkal és rabbi társakkal, akiket menet közben váltottak a közösség élenjáró tagjai. Miután megérkeztek, "újra meggyújtottuk a fáklyákat és a méltató beszédek folytatódtak."[16] S miután Rabbi Júdát egy Tóra tekerccsel együtt eltemették hangos sírás és hüppögés közepette, a fáklyákat ismét eloltották és a gyászolók elindultak hazafelé.

Hogy megértsük a padovai zsidó közösség ambivalens magatartását a fáklyák használatával kapcsolatban, idézzük fel egy korabeli zarándok, Pietro Casola beszámolóját, aki 1494-es Jeruzsálem felé vivő útját megszakítva, velencei tartózkodása során, éppen tanúja volt egy látványos felvonulásnak, melyet Corpus Christi ünnepség keretében a Piazza San Marcón, a Szent Márk Székesegyház körül rendeztek.[17]

"A kereszt előtt," írja Casola, "legkevesebb harminchat testvér haladt hatalmas égő rudakat tartva. Mindegyik dúsan aranyozott és faragott farúd tetején fehér viasz doppiero égett, az egész lehetett vagy 5-6 font súlyú. Egy másik scuole,[18] különböző színű viaszból álló doppieriket emelt a magasba."

Capsali a Velencei krónika című művében leír egy jelenetet, (még a Gettó létrehozása előtt), melyben ő maga látta, amint a 120 szenátor késő éjszaka elhagyja a hercegi palotát, ahol a Szenátus hivatalos üléseit tartotta. "És akkor megismertem Velence államának nagyságát, miután láttam, ahogy a pregadik[19] kijönnek az épületből, melynek udvarán rabszolgáik és szolgáik, mindegyikük kezében óriási fehér viasz fáklyával várják őket, és amikor egy pregadi kilép az épületből azonnal megszólal egy harang, mire a szolgák meggyújtják a kezükben lévő fáklyákat és az egész udvart ragyogó fényár önti el. Akkor láttam és értetem meg Velence nagyságát, dicsfényének és pompájának mértékét."[20]

A két beszámolót együtt mérlegelve (ahogy azt Horowitz is teszi), könnyen belátjuk, hogy az "óriási fehér viasz fáklyák," melyeket Minz búcsúztatásán és temetésén alkalmaztak, egyaránt szimbolizálhattak egy nagyszerű, egy grandiózus dologra vagy emberre való emlékezést, de ugyan akkor egy másik, egy idegen hit kellékeiként, magára az idegen hitre is utalhattak.

Capsali beszámol a zsidó közösség megosztottságáról a fáklyákkal kapcsolatban. Egyrészt a látottak, a fáklyák használata örömmel töltötte el őket. A villódzó fényekben tükröződő pompában Mesterük érdemeinek elismerését, szeretettük, tiszteletük megnyilvánulását, a Mester velencei zsidó közösséget megvilágító munkájának szimbólumát látták. Másrészt azonban hangos ellenvélemények hallatszottak a "fáklyás felvonulás" ellen, hogy azokat a gyászoló menetben, idegen szokásként hordozzák.

A hét nap elteltével,[21] egy igencsak szoros szavazás után, Rabbi Abrahám Minzet, az elhunyt Rabbi Juda Minz fiát választották meg a közösség vezetőjének, akinek az első tevékenysége volt, hogy beszédet intézzen a zsinagógában Padova zsidó közösségéhez.

"Ebben a beszédben igyekezett lecsillapítani és megnyugtatni azokat a hangokat, melyek ellenérzésüket fejezték ki a fáklyák használatával kapcsolatban, mondván, hogy ez a szokás az idegeneké. Beszédében a fáklyák használatának engedélyezését talmudi alapokkal igazolta, miután idézetekkel bizonyította, hogy ez bevett szokás volt a tudósok iránti tisztelet jeleként. Ezek után kissé enyhült az ellenállás a fáklyák és az új Rabbi irányába."[22]

Noha Rabbi Abrahám Minz talmudi forrásokat idézett, hogy lecsillapítsa a tiltakozók hangját, valószínűleg ő maga is osztotta hittársai véleményét arról, hogy a fáklyák mégsem teljesen kóserek a temetési tisztelet kimutatását illetően, másképpen végig égette volna a fáklyákat atyja temetésén a koporsót kísérő hosszú úton.

Capsali fenti részletes leírása azon túl, hogy autentikus bepillantást enged a korabeli velencei zsidóság életébe, illusztrálja azt az északi Askenáz kultúrától kissé eltérő, a Mediterránumra inkább jellemző kulturális beolvadási készséget, majd hogy nem igényt, de legalább is a környezetnek való megfelelés nagyobb akarását és ennek működési struktúráját a spanyol kiűzetés utáni időkben, főleg a 16.- 17. században.

  
Ismeretlen, 16. század. Velencei felvonulás

Most már tényleg Padova...

"Nem azért írtam e munkát, hogy olyasmikre tanítsak embereket, amit azok nem tudnak, inkább azért, hogy emlékeztessem őket arra, amit már tudnak, és ami természetes a számukra, mert szavaim többségében csakis olyan dolgokra lelhetsz, miket a legtöbb ember ismer, s melyek kétség kivűl foglalkoztatják őket."
Mesilat Jesarim, Luzzatto, M. H.[23] RAMHAL, (Padua, 1707-1746 Akko)

Dear Sandor,
 ...They would like you to come at about 11.00 in the morning 11.30 so the authorities would be available for the ceremony and also the pupils of a scuola medìa would welcome you.
I'd like to be able to be free to come with you in Maserà.
I'll do all the possible efforts to be with you not as guide but as a spiritual guide.

I hope you appreciate that I got the right contact and the Community of Maserà is really happy to have you there as special honoured guests.


a- let me know please the names of suvivors if there are some
b- if you agree to arrive and visit the Cemetery with cerimony in the morning
c- if I can book the visti of Palazzo B0' at about 14.00 o'clock
d- how long you can spend in Padua and if you'd like to get in touch with our Rabbini Locci

hoping to hear from you soon
yours faithfully

Eleonora Rampazzo

Nem panaszkodom. Életemben eddig kifejezetten szerencsés voltam (és vagyok) a különböző kapcsolatteremtésekben. Ez az út sem rontotta le ezt a statisztikát. Sőt.

Pedig az előjelek nem voltak jók.

A padovai látnivalók összeállításánál, mindenképpen az egyetemet tekintettem elsődleges célnak, ezért már jó előre (úgy február táján) bejelentkező levelet írtam az egyetem Ceremonial and Events nevű irodájának, amely a Cultural Heritage címszó alatt guided tour-okat szervezett az egyetem épületébe megadott napokon és időben és kértem őket, hogy csoportunkat megfelelően fogadják, netán speciális érdeklődésünkre tekintettel, még egy külön előadást is tarthatnának nekünk az egyetem és a zsidóság középkori kapcsolatáról. Már láttam magunkat egy patinás, több száz éves előadóteremben, amint egy történész professzor előadásának hallgatóiként értesülünk arról, hogy mennyi és milyen híres zsidó diákja is volt az egyetemnek a 16-18. századokban, ami azért különösen érdekes, mert ezen időszak többi európai egyeteme ezt megtagadta a zsidóktól. Azonban válasz nem jött, ezért két, három hét elteltével ismét írtam. A következő 3 hónapban legalább még öt levelet küldtem, hiába, ráadásul mindhárom telefon-hívásom nyelvi "összeférhetetlenség miatt" teljesen eredménytelennek bizonyult. (Központ: nem beszélni angol, nem beszélni német, nem tudni orosz; én meg: ió non parle Italiano; központ: várni, adni valaki, 20 perc valakire várakozás után a vonal szétkapcsolt. És mindezt háromszor.) Akkor úgy éreztem, hogy a fent említett pozitív kapcsolatteremtési statisztikám erős romlást fog felmutatni.

Előzetes körutam során Padovába érkezve, felkerestem az egyetem híres nevezetes Palazzo Bo épületét az Egyetemen belül.. A ceremóniák hivatalát nem találtam, ezért kerestem valakit, akit érdekelt volna egy kb. 50 fős turistacsoport Magyarországról erős zsidó történelmi érdeklődéssel terhelve, de nem találtam ilyet és egyáltalán, senkit sem találtam (lézengő, ezért nagyon kedves, de ügyemben érdektelen diákoktól eltekintve), aki nem hogy 50 magyar látogató, de akár csak irányomban mutatott volna bárminemű érdeklődést.

Így történt aztán, hogy nem saját akaratból, de mert csak így lehetett végigmenni a Palazzo Bo[24] épületében kialakított turista útvonalon, befizettem magam egy csoportos, idegenvezetős, kb. 50 percesnek előjelzett társas kerengésre az épületben. Amúgy nem szeretem, ha engem vezetnek. Inkább, én szeretek másokat vezetni.

A csoportok előre meghatározott időpontban indultak. 2-3 csoport naponta. A legközelebbihez még egy órám volt, így körül nézhettem a környéken. Mivel, Padovában a késő-középkori városok kialakulásának három jellegzetes intézménye együtt volt a város központjában, a piac, a templom, és a fogadó, így volt látnivalóm bőven a környéken. (Az egyetem első épülete, eredetileg fogadó volt).

Padovában mind templomból, mind piacból van bőven. A napi-élelmiszer, virág és ruha piac sátrai, már hatszáz éve ugyan azon a helyen állnak. Szerencsére a bennük kínált termékek nem voltak ennyire idősek, s egy jó erős Segafredo-val felturbózva érkeztem vissza a Bo-ba, tíz perccel a meghirdetett indulás előtt. Már egy kisebbfajta tömeg gyülekezett a bejáratnál, s mint kiderült egy alacsony, filigrán alkatú nőt álltak körbe, aki olaszos hévvel, de angol nyelven magyarázott az embereknek. "25-28 fő egy csoport maximális létszáma, aki most kimarad, az a délutáni csoporttal tud majd bemenni"- mondta a kis kontyos idegenvezető, s mivel én a sor végén álltam, mondhatom, hogy elég antipatikusnak tűnt a hölgy olasz akcentusú angol kiejtése. Kissé változott akcentusának megítélése, mikor kiderült, hogy én vettem ugyan a 26. jegyet, de ő rám nézett, majd intett, hogy menjek a csoporttal. Most már egész csinosnak láttam ezt a pöttöm, angol és német nyelven (párhuzamosan) kitűnően idegenvezető, beleéléssel magyarázó, szélesen gesztikuláló, mosolygós olasz hölgyet. Sőt, kissé el is szégyelltem magam, amiért a túra vége felé egy terembe érkezve, ahol a falon az elmúlt évszázadok kiemelkedő diákjainak portréi sorában felfedeztem (alá volt írva a neve) Janus Pannonius portréját, s kissé kaján mosollyal rákérdeztem, pusztán a kontaktus kedvéért, hogy ki az, az úriember ott a képen.

"Csezmiczei[25] János, más néven Janus Pannonius, 1454-től négy éven keresztül tanult itt kánonjogot és lett később Magyarországon, azt hiszem egy délen lévő városban, püspök. Humanista gondolkodó volt, latinul irt verseket és a magyar királynak, Matjasnak volt legfőbb tanácsadója"- hangzott a válasz.

Kellőképpen sután és - leforrázva "másodszándékú" kérdésemre adott meglepően precíz válaszától - vallottam be, hogy Magyarországról jöttem és úgy két hónap múlva egy nagyobb csoporttal visszatérek ide, és most azon fáradozom, hogy érdeklődésünknek megfelelő idegenvezetést, sőt most már egyáltalán "standard" bebocsájtást el tudjak intézni. Amikor mondtam, hogy Budapestről, a Zsidó Egyetemről jövünk, adott egy névjegyet, jelentkezzek az út előtt két héttel és minden rendben lesz. Ez volt első találkozásom Eleonora Rampazzoval, ahogy akkor még hittem, a padovai egyetem idegenvezetőjével.

Valójában, mint azt később elmondta, az idegenvezetést társadalmi munkában végzi. Foglalkozása tanár, a helyi középiskolában történelmet, angolt, németet és egy fura nevű tantárgyat ami, ha nem lenne lejáratva, azt mondanám, hogy „békés egymás mellett élést” tanít, valójában „A szükséges tolarencia a társadalomban” címmel tartja ezeket az órákat. Ezen kivűl tagja az „Ismerjük meg társadalmunk kisebbségi kultúráit” nevű helyi egyesületnek, s mint ennek a tagja köszönte meg nekünk a Perlasca sir meglátogatását és az ott elhangzott megemlékezéseket és külön azt, hogy részese lehetett a szerinte (is) felemelő eseménynek.

Így talán már érthető, hogy ennek, a Padováról szóló résznek az elején, miért is szerepel az az ímél, amelyet Eleonóra küldött nekem, értesítve arról, hogy a városka (Masera) polgármestere, középiskolájának küldöttsége és más V.I.P. személyiségek várnak majd ránk a temető előtt, („egy kis „ceremony”-t fognak nekünk prezentálni”) ezért ha lehet, intézzük 11h-re az érkezésünket, az egyetemi látogatás majd délutánra marad. A levélben ez után leírja, hogy igyekszik szabaddá tenni magát, hogy velünk legyen nem hivatalos guide-ként hanem – ahogy ő írja - spirituális guide-ként, vagyis lelki segítőként, résztvevő társként lesz jelen. (Ez azt is jelenti, hogy az anyagi elszámolásunkba, amit egyébként teljesen ránk bízott, ezt a délelőttöt nem számítja bele és saját kontóra kér szabadságot munkahelyéről.)

Giorgio Perlasca egy Olasz import cég munkatársaként dolgozott budapesti irodájában az 1940-es évek elején. Amikor Mussollini megbukott 1943 juliusában, minden olasz állampolgárságú személynek haza kellett menni Olaszországba. Perlasca nem óhajtott hazatérni egy Németek uralta Olasz bábállamba. Ahogy később elmondta: „Nem voltam fasiszta, sem antifasiszta, de az biztos, hogy náci ellenes voltam.” Perlascát ezek után „internálták” noha ez egy szállodát jelentett, amit nem hagyhatott volna el, de ahonnan mégis 1944, október 13.-án szerencsésen „szabaddá beszélte” magát.

Azonnal a spanyol követségre ment, Angel Sanz-Briz spanyol követhez, ahol munkára jelentkezett és együtt dolgozott a spanyol követség többi munkatársával, azért (amin már a Spanyolok 1944 tavaszától munkálkodtak), hogy a budapesti zsidóknak minél több menlevelet sikerüljön kiadniuk. A követ, Angel Sanz-Briz, megbízta Perlascát az úgynevezett „védett házak” felügyeletével, ahol a pesti zsidóság szerencsésebbjeit bújtatták a deportálás és a nyilas-keresztesek vérgőzös hordái elől.

1944, november 30.-án Perlasca egyszer csak egyedül találta magát a Spanyol követségen. A követ hagyott neki egy üzenetet, miszerint Bécsben a Spanyol követségen, nevére kitöltött vízum várja, amivel tovább mehet Svájcba.

Noha Perlascának, ahogy ez idáig sem, úgy ez után sem volt hivatalos megbízatása Spanyolország érdekeiben diplomáciai lépéseket tenni, vagy az ország nevében eljárni, ez azonban nem zavarta, kitöltött magának és lepecsételt egy spanyol megbízólevelet és tovább folytatta a menlevelek kitöltését. Mimikriként, nevét az olaszos Giorgioról a spanyol Jorgéra változtatta.

„Először nem tudtam mit csináljak, de hamarosan úgy éreztem magam, mint hal a vízben. Folytattam a „menlevelek” kiadását, törődtem a spanyol zászló alatti „védett házakban” bujkáló zsidók szükségleteivel. Szóval, ahogy mondják: Alkalom szüli a tolvajt.”

1944, november és 1945 januárja között Perlasca együtt dolgozott a Svéd Raoul Wallenberggel, Friedrich Bornnal a Nemzetközi Vöröskereszttől és Angelo Rottával, a Vatikán budapesti diplomáciai vezetőjével, a menlevelek kiállításában, a zsidókhoz való eljuttatásában. A dokumentumok alapján kijelenthető, hogy Giorgio Perlasca körülbelül 3500 fő magyar állampolgárságú zsidó személyt mentett meg a biztos pusztulástól.

Dukesz Hugó ügyvéd, Perlasca egyik megmentettje, 1945, április 5. én írta le a következőket: „Szeretnénk ebből az alkalomból kifejezni mindazon több ezer zsidó szeretetét és háláját akik, hála az ön védelmének, megmenekültek. Nincs elég és megfelelő szó, amellyel méltányolni lehetne azt a türelmet és figyelmet, amivel ön elhalmozott minket, és ahogyan a köztünk lévő öregekkel és betegekkel bánt. Az Ön bátorítása tartott bennünket életben legmélyebb kétségbeesésünkben, amiért az Ön neve a jövőben sosem kerül ki imáink szövegéből. Kérjük Önre az Örökkévaló áldását, vigyázzon Önre a Mindenható egész életében.”

Perlasca a háború után hazatért Maserába, Padova egyik külvárosába. 1992-ben hunyt el.

Több praktikus ok is indokolta, hogy Maséra határához érve, buszunkkal megálljunk, mosdó, frissítő, a temető helyét illető információk beszerzése ürügyén. Egy gondunk volt csak, a menetirány szerinti oldalon nem volt pihenő parkoló, vagy benzinkút, s a forgalom igen intenzív volt az egysávos főútvonalon. Lelki szemeimmel már csúnya és tragikus eseményeket vizionáltam, amint a buszból leszállva a minél gyorsabb fizikai megkönnyebbülés reményében, mindenki elkezdett szaladni az út túloldalán lévő benzinkút és cafeteria felé. Az általam többrendbeli becsületsértés vétkével tarkított átkelés végén, aminek szerencsés kimenetelét nem annyira a mi figyelmességünknek, mint inkább az olaszok nagyvonalú és biztos kezű vezetési technikájának köszönhettük, már a túloldalon, odalépett hozzám az egyik évfolyamtársam és elkapta a karom.

„Várjál Sanyi, ez itt a Perlasca menye.” – mondta és a mellette álló fiatalos, vékony hölgyre mutatott. „Ne hülyülj, Ervin”- szóltam én vissza futtomban mert, hogy engem is hajtott a természet, meg a kávé illat és még a temető elérését is meg kellett érdeklődnöm. A lényeg az, hogy úgy hagytam faképnél a minket váró és csoportunk elé jövő Perlasca menyt, ahogy az a burleszkek nagykönyvében elő van írva.

Utólagos helyzet-analízisem, vagyis a mentő körülmények keresése során a következő képen sikerült a helyzetet rekonstruálnom. Miután mindenki átért, én is a kocsik között lavírozva jobbra-balra kapva a fejemet átjutottam a túloldalra, amitől a vérnyomásom mutatója kimozdult a 250 es vonalról és elindult lefelé (közismert tény, hogy a magas vérnyomás gátolja az éleslátást), amikor az ominózus „ez itt a Perlasca menye” elhangzott.

Na, most elárulok magamról egy titkot. Hirtelen és gyors gondolkodás szükségekor, fogalmam sincs a családi és rokoni viszonylatokról. Ez azt jelenti, hogy a közvetlen kapcsolatok, fia, lánya, anyja, apja még csak-csak a helyükön vannak, de már a lóugrásnál megáll a tudomány. Az olyan keresztkérdés szerű rejtvény, mint meny, na, ez aztán komoly fejtörést, ülve gondolkodást, a kérdés alapos körüljárását igényli nálam. Tendenciózusan tévesztem össze a menyt az anyóssal, a sógort az apóssal, a nagybácsi meg egyenesen marslakó a számomra. Szóval, „még hogy Perlasca anyósa, nahát, viccel ez az Ervin”, de azért gyorsan a mosdó felé menet utánagondoltam: „Perlasca sírját megyünk meglátogatni, tehát már nem él. Amennyire tudom, úgy 80 évet élt. Még hogy az anyósa. Minek néz ez az Ervin engem?”

Nyugodtan iszogattam a csodás, méregerős olasz kávémat, és csak akkor kezdett a homály oszladozni és kaptam a fejemhez, amikor már a harmadik útitárs szólt, hogy a busz mellett vár egy olasz hölgy, aki Perlasca rokona és elénk jött, hogy a temetőbe kísérjen minket. Természetesen Perlasca fiának a felesége, vagyis valóban Giorgio Perlasca menye, Nóra Perlasca várt ránk a település határán. A buszon annak érdekében, hogy az én handikeppem és akaratlan modortalanságom ne egy egész nemzet bélyege legyen, a temetőig tartó pár perces úton mindent elkövettünk, hogy a hölgy érezze, hogy méltóképen értékeljük praktikus és udvarias tettét, hogy értünk jött.

A temető előtti kis térségre érve, kis (nem is olyan kicsi) fogadóbizottság várt ránk, felnőttek és gyerekek, élükön egy magas, jó kiállású úrral, mellén és a vállán keresztben egy zöld - fehér- piros trikolor szalag. A városka polgármestere. Mellette a Perlasca nevét viselő iskola néhány tanára és a diák tanács vezetője, egy vidám kislány szintén trikolorba öltözve.  Aztán egy alacsony, vékony kis kontyos hölgy, aki alig tűnt ki a gyerekek közül, zárta a sort. Ő volt Eleonora, az idegenvezető, aki most azért volt itt, hogy lelki társunk és kommunikációs segítőnk legyen az ünnepség alatt.

A közel 50 évvel ezelőtti sorozatos iskolai és az azóta eltelt idő 2-3 emlékünnepsége, amin életemben összesen részt vettem, okozta azt a rossz érzést, amit most megérkezésünkkor éreztem.

Nyoma sem volt az otthoni megemlékezések szinte kötelező búskomor, az igazi gyászt helyettesítő, sajnálkozó vagy éppen ájtatos, álszent arckifejezéseinek, inkább jó kedélyű, vidáman cseverésző gyerekek és mosolygós Polgármester, tanárok üdvözöltek minket a közös fényképezés előtt.

Perlasca sírját körbe állva a Polgármester üdvözölte csoportunkat és megköszönte a látogatást, majd az otthonról hozott koszorút elhelyeztük az Igaz Ember sírján. A Perlasca Alapítvány nevében köszöntött minket még (röviden) Nora Perlasca, s az Alapítvány nevében kérte, hogy Egyetemünk és az Alapítvány kapcsolata legyen tartós a jövőben.

A spontán megemlékezés következő eseménye többet jelentett minden résztvevőnek, mint tíz konferencia száz előadása vagy tanulmánya a keresztény-zsidó párbeszéd érdekében. Egyetemünk oktatója Szécsi József katolikus teológus latinul elmondott Pater Noster-e, amit az olasz vendégek szájmozgásából ítélve vele mondtak, igazán nagyvonalú és megindító volt.

A kör közepén a keresztény Perlasca sírja, rajta héberül felirat: Egy a Világ Igazai közül, körben olasz gyerekek és felnőttek, feltehetően keresztények, magukba mélyedve, mondják a budapesti Rabbiképző - Zsidó Egyetem tanára, egy keresztény teológus után a Páter Nostert, s a kört kiegészítve az Egyetem zsidó és nem zsidó hallgatói valamint tanárai, köztük az Egyetem rabbi rektorával, zárják a sort a sir körül. Az esemény és a látvány méltó volt a Világ Igazához.

Egyetemünk részéről rabbi Schőner Alfréd rektorunk mondott köszöntő és köszönő szavakat, megemlítve a Magyar Parlamentbeli találkozását Perlascával. Az angol nyelven elmondott, rögtönzött, szívből jövő szavak végén elhelyezte a zsidó emlékezés kavicsát Perlasca sírján, majd a megemlékezés zárásaként felkérte az egyetemi tanulmányút résztvevőit egy magyar népdal és a Hatikva eléneklésére. A közös megemlékezés után az olasz gyerekek „meginterjúvolták” Domán István rabbi tanárunkat az üldöztetés idejével kapcsolatos emlékeiről, amit – média szakos iskola diákjairól lévén szó- fel is tettek az internetre.

A 35-40 perces kis emlékünnepség igazán szívtáji melegséget, minden tekintetben kellemes és tartalmas, visszaemlékezésre méltó időtöltést jelentett feltételezhetően mindenkinek.

Köszönet érte.

Buszos, majd gyalogos városnézés, jókora séta következett Eleonóra vezetésével a néhai gettó mára szépen rendbe hozott és információs táblákkal ellátott utcái, házai között. Az egyik, igen szépen restaurált és karban tartott 16. századbeli ház láttán, amiben a felújító, egy építész lakott, felmerült egy érdekes, jól körülhatárolható és kutatásra méltó téma, hogy t. i. mi az oka annak, ha Európa bármelyik világvárosában a volt gettó terület felújításra kerül, azonnal belakják és a város egyik frekventált területe lesz, igen magas ingatlan árakkal. Itt Padovában a terület már akkori (késő középkori) frekventáltságára jellemző történetet hallottunk, a már említett házról. Lévén pont szemben a piactéren lévő tőzsde épületével, arra pontosan rálátva, a második emeletéről el tudták olvasni a tőzsde épületéből küldött kézjeleket a termények árának pillanatnyi alakulásáról. Ennek birtokában aztán kedvezőbb ajánlatokat tudtak tenni a vevők felé. Ma ezt jogosulatlan előnyszerzésnek hívnák, akkor a túlélés egyik szükséglete volt. (Hogy később akkor is trükköztek, amikor már nem volt rá szükség, az egy más kérdés.)

Délután kettőre kaptunk engedélyt, egy óra tartamra a Palazzo Bo épületének végig járására.

A Palazzo Bo épületéről, a 16. századbeli Padovában tanuló zsidó hallgatókról, egy orvosról és korszakalkotó munkájáról, valamint a másnapi hazafelé vivő útról, még egy trieszti sétáról a következő, a 3. részben lesz szó.

Friedmann Sándor
doktorandusz
2010.10.15