SÁVUOT ()
A törvényadás ünnepe

A diaszpórában sziván hónap hatodikán és hetedikén (Izraelben csak hatodikán) ünnepeljük sávuot ünnepét, mely szó magyarul heteket jelent.

A Tóra írja: "Hét hetet számolj magadnak; attól fogva, hogy kezdenek sarlót vinni az álló gabonába, kezd el számlálni a hét hetet. És tartsd meg a hetek ünnepét az Ö.valónak..." (M.V. XVI,9-10).

Az ünnep ezen elnevezése mezőgazdasági vonatkozásokra utal, mely az árpa aratásával kezdődött és a búza aratásával ért véget. E napok az omerszámlálás napjai.

A sávuot szó azonban jelenthet esküket is, mert két eskü is kötődik e naphoz:
Egyiket a zsidó nép tette a kinyilatkoztatást hallván: "Megtartjuk és meghallgatjuk" (M.II. XXIV,7).
A másik esküt maga az Ö.való: "És ti lesztek számomra a papok birodalma és megszentelt nép!" (M.II. XIX,6).

A sávuot egy másik elnevezése: a zsengék ünnepe (hág hábikurim), ugyanis a Tóra írja: "A zsengék napján is, midőn bemutattok új lisztáldozatot az Ö.valónak, heteitek ünnepén..." (M.IV. XXVIII,26). E napon a jeruzsálemi Szentély fennállásának idejében a Tóra által Izrael földjének gazdagságát jelző hét féle gyümölcs / termés: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajbogyó és datolya elsejét (amit először láttak meg) pompás felvonulás keretében a Szentélybe vitték, ahol a papoknak és a földdel nem rendelkezőknek adták (Misna, Bikurim III). A zsengék ünnepén mutat-ták be a Szentélyben az új kenyeret is, hálát adva az Ö.valónak; a kenyérért, az életért (M.III. XXIII,27).

Sávuotot nevezik még az aratás ünnepének (hág hákácir) is, mert: "Három ízben szentelj nékem ünnepet... És ünnepét az aratásnak..." (M.II. XXIII,14-16).
A búza aratása fejeződik be ekkor Izraelben és ezt kísérte az új kenyerek bemutatása.

Az ünnepet a Talmud egyszerűen csak gyülekezésnek, zárásnak (áceret) nevezi, mivel ezen ünnep lezárja peszáh napjait az egyiptomi kivonulás ünnepét - melynek végső célja a Tóra adása volt.

Egy nép pusztán a szabadság adományával még nem nép, kellenek szabályok, törvények is, ahogyan a Talmud is írja:
"A Szináji kinyilatkoztatás napja éppolyjelentős, mint a teremtés napja; mert az erkölcsi törvény létesülése nélkül az anyagi világ teremtése tökéletlen, sőt értelmetlen lenne" (Sábát 88a).

Az ünnep egy másik elnevezése: a Tóra adás ideje (zmán mátán Toráténu). Bölcseink hagyománya szerint ekkor kapta a zsidóság az írott Tant (Tóra) és a Szóbeli Tant (Talmud) az Ö.valótól, mely meghatározta és jelenleg is meghatározza a zsidó nép sorsát. Akkor és ott azonban csak a Tóra átadása történt meg, mert az elfogadás, az elsajátítás - az év minden napján - azóta is folyamatos.

Sávuot szokásai, hagyományai is a Tóra, a Tóra adásának körülményei, tanításai körül forognak. Mielőtt beköszönt az ünnep, szokás némely közösségben az éjjelt "javítással" (tikun), azaz virrasztással és tanulással tölteni, mert a hagyomány szerint a nép aludt a kinyilatkoztatás előtti éjjelen, nem értette meg a nap jelentőségét. Azóta e sajnálatos tényen próbálunk "javítani".

A Zóhár (a zsidó misztika egyik alapkönyve) szerint sávuot napján van a zsidóság mennyegzője. A menyasszony/zsidóság esküvői hozománya az előző napi tanulási órák, ezzel a kinccsel érkezik jegyeséhez, a vőlegényhez / Tóra.

A zsinagógát még az ünnepet megelőzően szokás zöld ágakkal, lombokkal, virágokkal díszíteni, mert a Szináj-hegy is virágba borult annak idején - a hagyomány szerint - a nagy esemény tiszteletére, a Tóra adásának napján. A zöldek, a virágok élők és kedvesek számunkra, akár a Tóra tanításai, szavai.

Vannak oly helyek, hol gyümölcsökkel is díszítenek, az első termés Szentélybeli bemutatására emlékezve, mert ekkor mond ítéletet az Ö.való a fák gyümölcsei fölött (Misna, Ros hásáná I, 2).
Az első napon a zsinagógában a Tórából a Szináj-hegyi kinyilatkoztatásról (M.II. XIX-XX. fejezet) és az áldozatok bemutatásáról (M.N. XXVIII,26-31) szóló verseket olvassuk.
A háftárá: Jehezkél látomása az "égi szekérről", az Ö.való meg-jelenéséről (Jehezkél I,1-28 és 111,12).
A második nap Tóra-i olvasmánya: M.V. XV,19-XVI,17 versei a zarándokünnepekről és az előző napon olvasottak megismétléséből áll.
A háftárá: Hávákuk próféta könyvének III. fejezetéből az 1-19 versek, melyek az Ö.való megjelenéséről szólnak.

Első nap azonban mielőtt a Tóra olvasásába kezdenénk, elmondunk egy arameus nyelvű imát (Ákdámut...), melyben a Tóra felolvasója, "engedélyt kér" a felolvasásra, melynek középpontja a Tíz-parancsolat felolvasása.

Dr. J. H. Herzl a Brit Birodalom volt főrabbija írta: "Egyetlen vallási okmány sem gyakorolt nagyobb hatást az ember erkölcsi és társadalmi fejlődésére, mint az emberi kötelességeknek ez az I.-teni kinyilatkoztatása, amely a Tízparancsolat néven ismeretes. Ez a néhány szűkszavú parancsolat - mindössze 120 héber szó - fel-öleli ténykedéseink összes területét, nemcsak a külső cselekvéseket, hanem a szív titkos gondolatait is."

A második nap, a Tóra olvasása előtt Rut könyvét (Megilát Rut) olvassuk fel. A bírák korában (~ante 1100), az árpa aratásának idején, játszódó idilli történetben igen fontos dolgokról esik szó. Itt olvashatunk többek között az áttértek, betértek törvényeiről, a szegényeken, özvegyeken, idegeneken való segítésnek és a föld meg-szerzésének szabályairól.
A könyvben a jócselekedetek jutalmazásának ismertetése mellett Dávid királynak - akitől a Másiáh/Messiás fog majd származni - a családfája is szerepel. A hagyomány szerint sávuotkor született és halt meg Dávid király.

(Vannak közösségek, hol gyertyákat (150 gyertya = 150 zsoltár) gyújtanak és zsoltárokat mondanak Dávidra emlékezve) Rut volt az a nő, aki önként magára vette a zsidóság törvényeit és lett Dávid király dédnagyanyja moábita származásának dacára. Gyönyörűen mondja Naominak, zsidó anyósának:
"Amerre mész, megyek én is, ahol majd lakozol, lakozom én is. A te néped azén népem, a te I.-tened azén 1.-tenem" (Rut I,16). Az ünnep mindkét napján hálaadó zsoltárokat (hálél) is mondunk a zsinagógában.

A második napon tartjuk - a Tóra olvasása után - a halottainkról megemlékező szertartást (mázkir).
Ekkor szokás tartani (a XIX. századtól) a lányok felavatási ünnepségét; a bát-micvá szertartást is.
A fiúk 13 éves korukban válnak nagykorúvá, lesznek a közösség teljes jogú tagjai, úgy a lányoknál ez 12 éves korukban következik be (jelképesen) e szertartással.

Szokás az ünnep előtt adományokat is felajánlani a szegényeknek, ahogy a Tóra írja: "És tartsd meg a hetek ünnepét az Ö.valónak, a te I.-tenednek, kezed tehetségéhez mért önkéntes felajánlással, amelyeket adsz, aszerint, mint megáld téged az Ö.való" (M.V. XVI,10). E mondat is kifejezi, hogy az örömünk nem lehet teljes, míg mások nélkülöznek. A sávuotnak, hasonlóan a többi ünnephez, a szellemiek mellett megvannak a maga jellegzetes testi táplálékai is. Ekkor szokás tejes ételeket enni, melynek több magyarázata is van. Vannak, kik tejet és mézet is esznek a Tórára utaló alábbi vers allegorikus értelmezés szerint: "Méz és tej van a nyelved alatt..." (Sir hásirim IV,11).

A tej és a méz jelenti még a tejjel és mézzel folyó országot is, mely a Tórában ígértetik meg a zsidóknak (M.II. III,8). Vannak he-lyek hol az ünnep második napján csak tejes ételeket esznek, mert Dávid király ekkor halt meg és halála napjára való emlékezésül nem esznek húst, az öröm egyik jelképét. Van ahol először tejes ételt esznek és az előírt várakozási idő letelte után esznek húsost is, mert betartják az "örvendezés" parancsát, mely húsevésből is áll. A másik magyarázat e szokásra, hogy ekkor tettek ki - áldozat bemutatásként - az új gabonából sütött két kenyeret a Szentélyben, ez okból, erre való emlékezésül eszünk kétfélét.

A legtöbb helyen azonban csak tejes ételeket esznek, emlékezésül, hogy a Tórában szerepelnek a rituális étkezés (kásrut) szabályai. A Tórát sávuotkor kapták őseink és így minden edény használhatatlan (tréfli) volt, ezért gyümölcsöket és tejes ételeket ettek, míg alkalmassá tették (kikaserolták) az edényeket. A tej ezenfelül bölcseink szerint olyan mint a Tóra; ahogy a tej táplálja a kisgyermeket, a Tóra úgy táplálja és erősíti a zsidókat.

Sávuot reggeli (sáhrit) imájában mondjuk a következőket:
"Ne legyenek más isteneid! Tévesztők, hiábavalóságok, hasznuk nincs, nem is használhatnak, kik követik, szívüket bolondítják, bosszúságot gyarapítanak, haragot növelnek, a Napnak és Holdnak képét hordogatják, ködképeket, csillag ábrázolásokat, faragványokat, melyeket találmányuk szerint faragcsáltak." (Máhzor)

Oláh János: Judaisztika II. 72-77.old.


Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások


Ünnepünk neve a Tórában Sabuot, hetek ünnepe. Chag habikkurim, az első árpából készült két friss cipó bemutatásának ünnepe, Chag hakacir, az aratásnak, t. i. az árpaaratásnak ünnepe. Naptári időpontját a többi ünneptől eltérően, nem állapítja meg a Tóra, csak azzal, hogy a Peszach utáni ötvenedik napra kell esnie. Vita volt valamikor arról is, Peszach nyolc napja közül melyiken kell elkezdeni a számolást. A szaddukeusok, a Tóra szószerinti szövege alapján a Peszach hetének szombatját követő napon, a farizeusok az ünnep másodnapjára kezdték meg a számlálást. Innen van az, hogy a mai zsidóságban, mely a farizeusok tanítását fogadta el ebben a részletkérdésben is, mindíg ugyanarra a naptári dátumra esik az ünnep, de mindíg más hétköznapra; a keresztény egyházakban pedig a szaddukeusok elve alapján a Sabuotnak megfelelő pünkösd (a pünkösd, Pfingsten nevek pentékoszté = 50-ik, t. i. ötvenedik nap húsvét után - szóból erednek) az évnek mindig más-más napjára, de állandóan vasárnapra esik.

Sabuotról a Tóra csak mint természeti ünnepről szól. A Talmud a korai tórai kronológia alapján már egészen természetesnek tartja, hogy a Sabuotnak is megvan a másik két zarándokünnephez hasonlóan a maga történeti fontossága is: a kinyilatkoztatás ünnepe. A további fejlődés szükségszerűen következett a zsidó vallás kialakulásának általános irányából és a történet eseményeiből. A Szentföldtől és ezzel a földműveléstől is elszakadt zsidóságban egyre fakul az ünnep természeti jelentősége, egyre mélyül történeti jellege. Mai zsidóságunkban az előbbire csak Tóránk néhány mondata emlékeztet, meg talán az a szokás, hogy Sabuotkor templomainkat növényekkel díszítjük; az utóbbira e két napnak minden imája, szertartása, egész hangulata. Ma egyetlen emlék, egyetlen élmény tölti meg zsúfolásig a két napnak szinte minden percét: az az emlék, hogy a mi őseink, zsidók álltak akkor ott a felhőbe burkolózott, villámkoszoruzta Hegy tövében, hogy átvegyék a két kőtáblát és ezzel együtt egy mindennél hatalmasabb elhivatást: a két kőtáblában lefektetett tanításnak elterjesztését, a Szinaj ragyogásának szertehintését mind a földeken.

Sabuot az az ünnepünk, amelyben a szellemi tartalom leginkább elnyomja a szertartásbeli részt. Semmi szimbólumot, semmi külsőséget sem tartunk méltónak arra hogy vele jelképezzük a legnagyobbat, ami történetünkön végigvonul: azt, hogy az isteni tan hordozói mi lettünk és mi vagyunk, évezredeken át. Ezért csak a minden ünnepünkre egyaránt vonatkozó munkaszünet az egyetlen külső megkülönböztetője Sabuotnak. Már a XIV. századtól fogva szokásos volt a zsidóság jámborainak körében, hogy - hasonlóan az engesztelés napjához és a Hosana rabbához, a Sabuotnak első éjszakáját is virrasztva töltik el. Ennek a virrasztásnak a XVII. században már külön előírt rituáléja van, amelyet - a Tóraadás ünnepén - a Tóra minden szakaszából, valamint a Szentírás könyveiből és a későbbi zsidó irodalom főműveiből vett szemelvények alkotnak. De állandó részét alkotják ennek a virrasztó istentiszteletnek a résztvevőktől előadott Szentírásmagyarázó előadások is. Nem is lehetne méltóbban ünnepelni a Tóra napját, mint külső pompa és dísz helyett magának a tannak olvasásával, fejtegetésével.

A Sabuot délelőtti istentiszteletnek középpontja a tórai olvasmány: a Tíz ige. Ennek ünnepi jellegét van hivatva kiemelni az a hosszú, arameus nyelven írt himnusz, az Akdamut, melynek jellegzetes vontatott dallama az egész sabuoti imarenden végigvonul. Prófétai olvasmány gyanánt Ezékiel próféta misztikus látomása szolgál Isten megnyilatkozásáról, mintegy kiegészítéséül a Szinaji kinyilatkoztatásnak. A második nap prófétai olvasmánya Chavakkuk próféta imája: "...fügefa nem virágzik, szőlőtő termést nem hoz, kipusztult a virág a mezőről, a nyáj az akolból: de én ujjongok Istenemben, bízom a segítség Urában". A minden csapáson túl élő és fennmaradó zsidó reménykedésnek, a földi élet minden változásán felülemelkedő Istenhitnek apotheozisa ez a néhány mondat - valóban méltó az ünnep jelentőségéhez.

A rendes ünnepi imához fűződő költői betoldások részben a Tíz ige egyes mondatait dolgozzák fel költői formában, részben pedig a törvénynek, mint egésznek világfenntartó jelentőségéről szólnak.

 


A hetek ünnepe

 

   



Kármán György zc"l

Sávuoti
LITURGIKUS ÉRDEKESSÉGEK


Nemsokára ünnepeljük Sövuajsz (Sávuot) két napját. A zöld növényzettel, virágokkal ékesített zsinagógáink a természet szépségét idézték, emlékeztetve az első zsengék aratására. Mezőgazdasági jelentősége mellett, ez az ünnep a pusztai vándorlás idején történt legfontosabb eseményt, a Tóraadást, a Kinyilatkoztatást jelképezi.

Az ünnep első napjának délelőtti istentiszteletén, a Tóraolvasás előtt hangzik el Rabbi Méir bar Jichok kilencvensoros, arameus nyelven írt vallásos költeménye, az Ákdomusz (Ákdámut). A pijjut az Örökkévalónak hálát mond a Tóraadásért, a Tízparancsolatért, egyben Izrael feladatául szabja a Tóra tanulmányozását és elterjesztését. Dallama egyik legősibb, legértékesebb zenei örökségünk egyike. ''Szináji dallamnak'' nevezzük, mert a hagyomány szerint Mózes a Szináj hegyén a kőtáblákkal együtt, dallamainkat is megkapta az Örökkévalótól...

Viszont a zenetudomány kutatásai alapján, a legrégibbnek nevezhető zsidó liturgikus dallamok i. sz. a VIII. századtól kerültek askenáz területekre, elsősorban Németországba és Franciaországba. Rabbi családok telepedtek le ezeken a vidékeken, akik között rabbi - cházánok, liturgiai szakemberek, költők is voltak. Úgy gondolták, hogy a Szentély pusztulása után megmaradtak közösségek az egykori országban és környékén, közöttük élhetnek még a Templom zenei hagyományai. Például a Kalonymos család felmenői Palesztinából származtak. Ők a Szentföldre mentek és az ottani dallamokat gyűjtve áthozták és terjesztették elsősorban Németországban. Egy másik fontos személyiség, Machir rabbi, aki Narbonneban, Dél - Franciaországban élt, Bagdadból hozott dallamokat. A Dél - Olaszországban élő Oria rabbi - család Jeruzsálemből származott. Az általuk onnan hozott melódiákat tanították, terjesztették. Az ebből a korból származó Ákdomusz (Ákdámut) dallama jemeni eredetű, amelynek perzsa (iráni) és marokkói változatai ismertek. (Lásd jegyzet). Megemlítjük még Zarándokünnepeink két másik fontos imarendjének, a T'filát Tálnak (Peszáchkor a harmatért) és a T'filát Gesemnek (Szukkotkor az esőért) közös dallamvilágát, amely úgyszintén Jemenből származik.

Elmondhatjuk tehát, hogy a zenetudomány szerint az askenáz liturgikus zene legősibb alapjai szefárd eredetűek és a VIII. században kerültek Európába. Mégis magunkénak valljuk szép hagyományunkat is, mert ezek egyben ősi, ''szináji dallamok'', hiszen mindent a Világ Alkotójától kapunk, mind a mai napig.


Jegyzet: in Idelsohn: Jewish Music in Its Development. Henry Holt and Company. New-York. 1929. VIII/3. fejezet 160. oldal. XIII. tábla, 8. kottapélda. - U.o.: III. fejezet. X. tábla, 9 -12. kottapélda. 63 - 64. oldal.

 

2005.06.22
Kármán György