A magyarországi
zsinagógaépítészet a kezdetektől – a magyar építészet egészéhez
hasonlóan – a nyugati építészet befolyása alatt állt; eredeti, hazai
színek csak elvétve, kivételes épületeknél fordultak elő; nem a
magyarországi zsidóság ízlése, hanem a Nyugatról jövő építészeti
hatások érvényesülnek, illetve a környező népeknél divatos (éppen
aktuális) stílusait követték. Csak viszonylag későn – a 19. század
második felében – az emancipáció következtében, az etnikai öntudat
megnyilvánulásaként jelent meg az igény egy sajátos
zsinagógastílusra. Ennek a történetnek egyik fontos, emellett
érdekes fejezete volt a tornyos zsinagógák megjelenése, elterjedése
nemcsak építészettörténeti, illetve művészettörténeti vonatkozásait
tekintve, hanem azért is, mert – akár egytornyú, akár kéttornyú
zsinagógáról van szó (több variánsa is létezett) – önkéntelenül
kínálkozik a keresztény templomokkal való párhuzam. Méretükkel,
tornyaikkal, amelyeket gyakran kupola fed, nem egyszer díszes
homlokzattal ezek a zsinagógák egyrészt sajátos stíluskereső
törekvéseket tükröznek, másrészt az építtető közösség
gazdasági-társadalmi szerepét és erejét demonstrálják.
Éppen ezért megérdemli, hogy külön is foglalkozzunk velük,
természetesen szem előtt tartva a tágabb kontextust: a magyarországi
zsinagógaépítészetet általában, az ezen belül jelentkező stílusokat,
valamint ideológiai törekvéseket.1
Földrajzi behatárolás. Amikor a magyarországi zsinagógákról
beszélünk, természetesen nem korlátozódhatunk csupán a mai
Magyarország területére, hanem a történelmi Magyarországra kell
gondolnunk, hiszen a zsinagógaépítészet lendületét az első
világháború akasztja meg, ezt a lendületet a két háború közötti
időszakban már nem nyeri vissza, 45 után pedig az erősen
megfogyatkozott közösség a meglevő épületeket sem képes már
fenntartani, nemhogy újakat építsen.
Történeti előzmények. – A mohácsi csata következtében három
részre szakadt ország eltérő módon, de sokáig magán hordozta a
hódoltság következményeit. Természetesen leginkább a török hódoltság
alá eső területek szenvedték meg leginkább a másfél évszázadnyi
oszmán uralmat, annál is inkább, mert a diadalmas zentai csatáig
(1697) ezek állandó felvonulási területként is szolgáltak az újabb
hadjáratok számára, így szinte teljesen elnéptelenedtek. A
felszabadító háború után a Habsburgok merkantilista politikája nem
tűrhette, hogy ezek sokáig improduktívak maradjanak, ezért részben
tervszerű, célirányos telepítések, részben spontán migrációk folytán
a volt hódoltsági területek a 18. század felére újból benépesültek,
s az ország nyugati fele, valamint a Felvidék gazdasági-társadalmi
fejlődése is új lendületet vett.
A zsidóság helyzete továbbra is bizonytalan volt, hiszen nem
számítottak teljes jogú polgároknak, csupán „toleráltak” voltak
(ennek fejében külön illetéket kénytelenek fizetni). Jogállásuk
bizonytalansága miatt a magyarországi zsidók nem mindenütt
részesültek azonos bánásmódban: a szabad királyi városok, élve
kiváltságos helyzetükkel, nem engedték meg letelepedésüket, ezért
többnyire a mezővárosokban, falvakban, nemesi birtokokon telepednek
meg.2
A telepítés időszakában nyilvánvaló, hogy kevés akkora lélekszámú és
vagyonú közösség létezett, hogy komolyabb építészeti értékekkel bíró
zsinagógát építsen, hanem többnyire lakóépületeket alakítottak át
imaházzá. A ránk maradt korai emlékanyag kisszámú jelentősebb
épületei viszont a kornak megfelelően barokkos manírban épültek,
feltehetően kamarai típustervek alapján, a keresztény templomokhoz
hasonlóan (pl. Mád, 1795).3
A 19. század első felének gazdasági-társadalmi változásai, az ezt
követő modernizációs törekvések, majd a kiegyezés utáni liberálisabb
gazdasági-társadalmi légkör kedvezett a zsidóság beilleszkedési
törekvéseinek, bár a hajlandóság erre egyik oldalon sem volt
egységes és egyértelmű, é az erre a kérdésre való válaszkeresés (ti.
hogy a zsidóság integrációja milyen mértékű legyen) végül is
végzetes szakadáshoz vezetett.
A magyarországi zsidóság emancipációja tehát nem volt előzmények
nélküli; nem tekinthető egyfajta forradalmi változásnak, hanem
inkább hosszantartó küzdelemnek, amelyben a zsidóság törekvéseit a
liberális nemesség támogatta 1848-ig; de a folyamat nem állt le a
neoabszolutizmus és a provizórium korában sem. Egyrészt tehát
számolni kell a zsidósággal szembeni magatartásváltozással, másrészt
pedig a zsidó közösségen belüli változásokkal is. Annál is inkább
fontos ezt kiemelni, hiszen mindkettőnek mindenkor hatása volt a
zsinagógaépítésre.
Külső és belső hatások. – Nyilvánvaló, hogy a jogegyenlőség
elnyeréséig a zsidóság mindenben ki volt szolgáltatva az őt befogadó
környezet kénye-kedvének. A középkor folyamán a keresztény (és
mohamedán) országok nem tűrték „idegen kultusz” bármilyen formájú
dominanciáját, s az a gyakorlat, hogy a zsinagóga magassága nem
haladhatja meg a környező házakét (a templomokéról nem is szólva),
már ekkor kialakult, s tartani fogja magát Magyarországon is egészen
a 18. század végéig. Úgyszintén ott, ahol egy zsinagóga már állt,
többnek az építését nem engedélyezték.4 Ezért a zsidóság nem
kelhetett versenyre a keresztény templomépítészet remekeivel, amit a
sokáig egyeduralkodó egyház hozott létre a világi hatalmakkal
karöltve.
Ugyancsak korábbi gyakorlatra vezethető vissza, hogy az
újratelepülés időszakában egy-egy településen a zsidók kijelölt
helyet kaptak, így koncentrálódásuk bizonyos településrészeken
szintén részben a befogadó környezet számlájára írható, bár az is
igaz, hogy a kezdeti időszakban maga a zsidóság is erre törekedett,
illetve az imaház-zsinagóga körül körvonalazódó intézményrendszer
közelében koncentrálódott. Így egyfajta zsidó negyedek – vagy
legalábbis utcák – jöttek létre, gyakran nevükben is megőrizve ezt a
gyakorlatot (így pl. Újvidéken, Zomborban is volt Zsidó utca). A
második hullámban, a környezeti megkötések lazulásával, majd
eltűnésével, természetesen sor került átköltözésekre, de bizonyos
fokú koncentráció ezután is megfigyelhető.5 A környezetnek –
ritkábban – lehetett pozitív hatása a zsinagógaépítészetre. Ez
nyilván csak a 19. század második felére érvényes, amikor nemcsak
hogy a zsidóság törekedett reprezentatív zsinagógaépület építésére,
hanem a környezet sok helyen el is várta ezt tőle.6
A 19. század első felében a magyarországi zsidóságon belüli
reformmozgalom erősödésével egyre inkább felvetődik annak kérdése,
hol húzódik az a határ, amelyet a zsidóság nem léphet, amennyiben
meg akarja őrizni etnikai-vallási identitását. A reformzsidóság
számára az etnikai hovatartozás jelentőségét vesztette (hiszen
környezete a befogadás feltételeként elsősorban ezt szabja meg),
ugyanakkor a vallási-halachikus megkötöttségeken is lazítani kíván,
nemcsak a keresztény környezethez való hasonulási törekvés miatt,
hanem mert a foglalkozásbeli váltások, a modernizáció (ezzel a
megváltozott életvitel) is ezt követelné meg. Az ortodoxia viszont a
„teljes zsidó élet” mellett foglal állást, bár sokan itt is
hajlottak kompromisszumokra. Utóbbiakat Hillel Lichtenstein rabbi, a
nagymihályi rabbigyűlés kezdeményezője egyébként sokkal
veszélyesebbnek tartotta, mint a reformzsidókat, akikről már eleve
lemondott. Az 1865-ben megtartott kétnapos rabbigyűlésen rabbinikus
döntvényt (pszak din) fogadtak el, melyek kizárólag a zsinagógák
belső és külső formáját, valamint az imarendet tárgyalták, nem
foglalkoztak viszont sem az oktatásügy, sem pedig az emancipáció
kérdésével, amelyek pedig legalább annyira foglalkoztatták az
ortodox zsidóság vezető köreit. Nyilvánvaló tehát, hogy a
nagymihályi gyűlést, annak döntéseit a zsinagógaépítészet
gyakorlatában tapasztalt, valamint az imarendben beállt változások
motiválták. Ekkora már ugyanis megnyíltak az első reformzsinagógák,
amelyek sok szempontból eltértek az addig kialakított
hagyományoktól. A nagymihályi döntvény tételesen foglalkozott
ezekkel a deviációkkal olyan módon, hogy ezek tiltásait sorolta fel:
tilos más nép nyelvén prédikálni, illetve ilyen prédikációt
hallgatni; tilos imára gyűlni olyan zsinagógában, ahol a bíma nem
középen van; tilos a zsinagógára tornyot építeni, tilos a hupát a
zsinagógában felállítani…egyáltalán: tilos megváltoztatni bármilyen,
atyáinktól, ősatyáinktól származó, bevett szokást vagy gyakorlatot a
zsinagógában.7 Lényegében ezt a korábban kialakult szokást,
gyakorlatot kívánta Lichtenstein rabbi halachikus érvényűvé tenni,
vagyis a Tóra köré újabb erős kerítést vonni. Vagyis, ahogyan
fogyatkoztak a külvilág által támasztott korlátok, úgy kívánt ő és
követői belsőket támasztani.
Az elkezdődött folyamatot azonban már lehetetlen volt megállítani. A
konfliktus az ún. zsidó kongresszusban csúcsosodott ki (1868),
amelynek nyomán bekövetkezett a végzetes szakadás a reformzsidók és
az ortodoxok között
Építészettörténeti előzmények. – A 19. század első évtizedeiben még
nem sok jele mutatkozott a később beállt változásoknak, csupán
annyi, hogy egyes vagyonilag megerősödött közösségek újonnan épült
zsinagógáikat új stílusban kezdték építeni. A klasszicista építészet
kibontakozásával ugyanis a zsinagógaépítészetben is megjelenik ez a
stílus; néhány típus gyakori ismétlődése helyi színezetet
kölcsönzött, s különben is elmondható, hogy Magyarországon jóval
több ilyen stílusú zsinagóga épült, mint külföldön, egyfajta magyar
építészeti sajátosságként (pl. Óbuda, 1821; Baja, 1846) Talán túl
merész lenne az állítás, hogy az építtetőket a heródesi templom
példája vezérelte, amely görög-római stílusban épült, de
vitathatatlan, hogy már a barokk zsinagógák tórafülkéinek oszlopos
kialakítása is vélhetően erre való utalás.8
A reformzsidóság újítási szándéka nem feltétlenül a környezethez
való idomulást szolgálta; ellenkezőleg (bár az ilyen irányú törekvés
is vitathatatlan): hiányolták a zsinagógából az emelkedett légkört
(ehhez járulnak bizonyos esztétikai követelmények is), a kellő
áhítatot, s ezért a belső tér dekoratív kialakítására törekedtek,
ennek érdekében pedig megbontották a korábban szokásban levő belső
térhasználatot. Emellett beiktatták a liturgiába az egyházi zenét
orgonával és énekkarral. A zsidóság egy részének gazdasági
megerősödése, valamint társadalmi tekintélyének kivívása, a
hitközségek definiáltabb megszerveződése s a mindezt megkoronázó
emancipáció folytán az építtető hitközségi elöljáróság szerepe
jelentősen megnőtt a véleményezés és tervbírálás tekintetében.
Ebben a korban (1840:XXIX. tc. értelmében) a zsidóság már szabadon
letelepedhetett a városokban, Pest polgáriasodásra törekvő példája
máshová is kisugárzott, vele pedig a zsinagógaépítészet új
stílusirányzatai is..
Míg azelőtt a zsinagógák a településen belüli szegregáció
szimbólumai voltak, a 19. század második felétől a vallási funkció
mellett a zsidó közösség erejét (és bizonyos törekvéseit) voltak
hivatottak hirdetni, s idővel a városkép fontos alkotóelemeivé
váltak.9
Az új kívánalmakat kellő mértékben ki tudta elégíteni egy új
irányzat. Még ugyanis a klasszicizmus le sem csengett, máris
jelentkezett a középkori román-gótikus elemekből kialakított új
stílusirányzat, a romantika. Idővel keleti (mór, iszlám, bizánci)
elemekkel bővülve különösen a zsinagógaépítészetbe hozott újat. A
romantikus stíluson belül eleve két irányzat jelentkezett: az
újgótikus és a keleties, bár a kettő gyakran ötvöződve jelent meg. A
keleti hatásokat magába olvasztó irányzat külsőre reprezentatívabb
volt, így is kell elemezni, hiszen a „keleties” elem inkább vélt,
mint ténylegesen valós, s mint jelző elsősorban éppen a
díszítettségre utalt. Mint ilyen a nagyobb zsinagógák kialakítására
különösen alkalmas volt, de idővel a feltörekvő kisebb közösségek is
– persze leegyszerűsített változataiban s méreteiben – felvállalták.
A romantika azonban nemcsak a divat miatt lett igen népszerű; a
váltáshoz éppen hogy szükség volt a reformtörekvésekre is, amelyek
befogadták az új irányzatot, illetve amely megfelelt az újonnan
támasztott igényeknek. A kettő tehát lényegében kiegészítette
egymást.
A zsidóság egyébként is fogékonynak mutatkozott mindenféle újítás
iránt, nemcsak a stílusváltás, hanem a technikai változások
tekintetében is; így például igen korán alkalmazza az
öntöttvas-oszlopokat a zsinagógai enteriőrben, ami tovább módosítja
majd az addig hagyományosnak mondható belső térelrendezést, a
vasbeton-szerkezetek pedig majd további távlatokat nyitnak meg.
Megjelennek az emeleti (női) karzatok, amelyekhez külön lépcsőház
vezet; a bímát a mizrah közelébe mozdítják el, középre pedig a
keleti fal felé néző padsorok kerülnek. Az első ilyen stílusú
zsinagóga Pápán épült (1846). A reformzsinagógáknál igyekeztek
alkalmazkodni a keresztény templomok külsőségeihez, sőt idővel
túlszárnyalni azokat azzal is, hogy tornyot tesznek rájuk (Székefehérvár,
Jászberény, Pestszenterzsébet). A tornyos zsinagógák megjelenése
tehát szintén a romantika korszakához köthető.10
A magyarországi tornyos zsinagógák archetípusa: a Dohány utcai
zsinagóga. – A típus legszebb példája a LUDWIG FÖRSTER tervezte
Dohány utcai zsinagóga (1854–59), az újító (és tornyos) zsinagógák
archetípusa. Egyúttal az európai művészet két áramlatának terméke:
magán viseli a romantikus építészet stílus jegyeit és a keleti
ízléskultúrájú historizálás motívumait.
Az épület háromhajós, álbazilikális rendszerű; az őskeresztény,
illetve a későbbi évszázadok bazilikáinak 19. századi adaptációja. A
homlokzatot két keskeny lépcsőtorony fogta közre a salamoni templom
két homlokzati oszlopának (Jákin és Boáz) megfelelői, Förster
magyarázata szerint. A két hagymakupolás (illetve gömbsisakos)
torony fontos eleme lesz az emancipációt beharangozó és hirdető
szimbólumrendszernek, itt jelenik meg először a magyarországi
zsinagógaépítészetben, s mint több más elem, ez is hatással volt sok
későbbi zsinagógatervre. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy
éppen a tornyok közelebb hozták a zsinagóga-külsőt a keresztény
templomokéhoz (a karcsú tornyok esetében viszont a mecsetek
minaretjeit is eszünkbe juttatják). A kapuk az apszissal szemben
nyíltak, így a templomba belépő elé meghitt hangulatot teremtő,
alázatosságra nevelő, szerénységet követelő, varázslatos világa
tárult, ünnepélyesség, amit korábban annyian hiányoltak a
zsinagógákból. A széles és ünnepélyes előcsarnokból a három oldalról
karzatokkal közrefogott templomtérbe lépünk, amit keleten kupolával
fedett szentély zár le. A női karzatokat vasoszlopok tartják
11 A
zsinagógabelső helyenkény a kersztény templombelsőket idézi. „A
Dohány templom alkotói nem voltak zsidók! Olyan teret hoztak létre,
amely a keresztény templom ismert szerkezeti elemeiből tevődik
össze. Eszmei tartalma van a rávezetőtér és a templombelső
kapcsolatának. A hívőt a frigyszekrény felé invitálja a dinamikus
hosszhajó.”12 Ilyetén mind a külseje, mind pedig a belső tér
kialakítása és használata tekintetében mintegy elébe megy az
egyenjogúsításnak.
A Dohány utcai templom stílusteremtő szerepe a magyarországi
zsinagógaépítészetben és-művészetben vitathatatlan. Közvetlen hatása
alatt épült a tervezte budai Öntőház utcai templom (Knabe Ignác,
1866), a székesfehérvári zsinagóga (Cometter Bernardin, 1862), a
temesvári (Schumann Ignác), a pécsi (Gerster Károly – Frey Lajos,
1869), a kecskeméti, de a sort folytathatnánk még tovább a hasonló
stílusjegyeket viselő debreceni, békéscsabai, pozsonyi, malackai,
jászberényi, orosházi, békéscsabai, galgóci, kolozsvári, monori,
újpesti (nemrégiben renovált), adai, óbecsei, székesfehérvári,
nagyszombati, zalaegerszegi és a nagyváradi zsinagógákkal is.13
A Dohány utcai minta több variánsával is találkozunk,mint amilyenek
a szerényebb változatú, kupola nélküli toronypárokkal épülő
zsinagógák (Kőszeg, Zenta, Nagykikinda, Bácsföldvár), némely
egytornyú zsinagógák; végül pedig egy végletekig szélsőséges variáns
– teljesen a keresztény templomok formájához igazodva – az 1904-ben
emelt bajmoki zsinagóga.
Érdemes lenne további vizsgálódásokat folytatni, hogy a történelmi
Magyarországot elhagyva, dél felé haladva milyen hatásokra jelentek
meg a tornyos zsinagógák Bosznia-Hercegovinában (Bijeljina, Tuzla,
Zenica, Szarajevó) illetve Szerbiában (pl. Belgrád), ahol az
askenázi közösségek mellett szefárdokkal is számolnunk kell.
Izgalmas lenne bizonyságot szerezni arról, hogy ezek a zsinagógák is
a Dohány utcai templom kisugárzásaiként épültek, akár délvidéki
közvetítéssel, akár közvetlenebb módon.14 Az 1902-ben felépült
szarajevói askenázi zsinagóga tervezője Wilhelm Stiassny volt (ő
tervezte a malackai zsinagógát is), aki valamilyen mértékben
biztosan Ludwig Förster hatása alatt alkotott, tehát itt bizonyos
kapcsolat – ha az áttételes is – kimutatható.15
* * *
A romantikus stílus korszaka – más épületektől különbözve – a
zsinagógaépítészetben a hetvenes éveket is túllépte, s egy ideig az
eklektikával párhuzamosan egzisztál. Nemcsak azért, mert népszerű és
mert kiszolgálja a reformtörekvés igényeit, hanem mert a
stíluskorszak egybeesik a magyarországi zsidó közösségek többségének
gazdasági-társadalmi megerősödésével, ennek nyomán pedig a régi,
jóval szerényebb imaházakat, zsinagógákat „lecserélik” (többségük
megromlott állaga ezt amúgy is indokolttá tette)
Az eklektika kimondottan nagyméretű, reprezentatív külsejű
épületeket hozott létre, itt-ott megjelenik a szecesszió is (Baumhorn
Lipót és Lechner Ödön munkássága nyomán). Itt azonban már nem a
tornyok, hanem központi, uralkodó elemként a kupola lesz jellemző.
Ami pedig a tornyos zsinagógák utóéletét illeti – A Dohány utcai
zsinagóga ma Európa legnagyobb működő zsinagógája, a vidéki zsidóság
nagy része azonban örökre ott veszett a német haláltáborokban, ezért
zsinagógáik többsége a háború után funkcióját veszítette, rosszabbik
esetben pedig – a nemtörődömség, s talán némi szándékos hanyagolás
miatt is – az enyészet áldozata lett.
IRODALOM
BOŽIĆ, JELENA
2003 Jevrejski aškenaški hram u Sarajevu. [A szarajevói askenázi
templom] Zbornik Jevrejskog istorijskog muzeja, 8. sz. 309–318. p.
ČOLIĆ, DRAGOLJUB D.
1979 Sinagoga u Zrenjaninu. [A nagybecskereki zsinagóga] Zbornik
Jevrejskog istorijskog muzeja, 4. sz. 199–213. p.
GAZDA ANIKÓ
1991 Zsinagógák és zsidó községe Magyarországon. Térképek, rajzok,
adatok. Budapest
GERŐ LÁSZLÓ FŐSZERK.
1989 Magyarországi zsinagógák. Budapest
GONDA LÁSZLÓ
1992 A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest
GOTOVAC, V.
1987 Sinagoge u Bosni i Hercegovini. [Zsinagógák
Bosznia-Hercegovinában] Sarajevo
HELLER, IMRE – VAJDA, ZSIGMOND
1968 The Synagogues of Hungary: an Album/A magyarországi zsinagógák
albuma. New York
IŠTVANIĆ, ŽIVAN
1977 Aškenaska sinagoga u Beloj Crkvi (1898–1949). [A fehértemplomi
askenázi zsinagóga] Zbornik Jevrejskog istorijskog muzeja, 7. sz.
176–184. p.
KATZBURG, NATANIEL
2007 Az 1865-ös nagymihályi rabbinikus döntvény (pszák din). In
Silber, Michael K.: Magyar zsidó történelem – másképp. Jeruzsálemi
antológia. Budapest–Jeruzsálem. 199–223. p.
KOMORÓCZY GÉZA SZERK.
1995 A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. I.
Budapest
LEBL, ŽENI
1997 Sinagoge u Beogradu. [Belgrádi zsinagógák] Zbornik Jevrejskog
istorijskog muzeja, 7. sz. 80–101. p.
NEDIĆ, SVETLANA
2003 Sinagoga Bet Jisrael – delo arhitekte Milana Kapetanovića. [A
Bet Jiszrael zsinagóga – Milan Kapetanović műépítész munkája]
Zbornik Jevrejskog istorijskog muzeja, 8. sz. 299–308. p.
ORBÁN FERENC
1991 Magyarország zsidó emlékei, nevezetességei. Budapest
PEJIN ATTILA
2003 A zentai zsidóság története. Zenta
RAJNER, MIRJAM
1987 Sinagoge sa kupolom na području Jugoslavije. [Kupolás
zsinagógák Jugoszlávia területén] Zbornik Jevrejskog istorijskog
muzeja, 5. sz. 218–226. p.
RAJNER, MIRJAM
1988 Sinagogalna arhitektura. [Zsinagógaépítészet] In Goldstein,
Slavko szerk.: Židovi na tlu Jugoslavije.[Zsidók Jugoszlávia
területén] Zagreb. 39–47. p.
SCHŐNER ALFRÉD
s. a. A Dohány utcai zsinagóga. www.or-zse.hu/resp/dohzsin1.htm
SILBER, MICHAEL K.
2007 Az ultraortodoxia keletkezése, avagy egy hagyomány kitalálása.
In Silber, Michael K.: Magyar zsidó történelem – másképp.
Jeruzsálemi antológia. Budapest–Jeruzsálem. 225–300. p.
ŠOSBERGER, PAVLE
1998 Sinagoge u Vojvodini. Spomenica minulog vremena. [Vajdasági
zsinagógák. Egy letűnt kor emlékei] Novi Sad
UJVÁRI PÉTER SZERK.
1987 Zsidó lexikon. Budapest [az 1929-es kiadás reprintje]
FORRÁS
A belgrádi Zsidó Történelmi Múzeum adattára
A Zempléni Múzeum képes levelezőlap-gyűjteménye
A Dohány utcai zsinagóga
|
 |
|
 |
|
Ada |
|
Óbecse
|
|
 |
|
 |
|
Zalaegerszeg |
|
Jászberény |
|
 |
|
 |
|
Békéscsaba
|
|
Miskolc |
Székesfehérvár
|
 |
|
 |
|
Nagykikinda |
|
Zenta |
|
 |
|
 |
|
Bácsföldvár |
|
Kőszeg |
|
 |
|
 |
|
Marosvásárhely |
|
Kolozsvár |
Bajmok
Tuzla
Szarajevó
1 Munkánkban alapvetően három olyan kiadványra támaszkodtunk, amely
valamilyen szinten a magyarországi zsinagógákkal foglalkozik. Az
első a Magyar Zsidók Világszövetségének kiadásában jelent meg
(Heller Imre – Vajda Zsigmond: The Synagogues of Hungary: an Album/A
magyarországi zsinagógák albuma. New York, 1968). Az úttörő
vállalkozás magán viseli a hasonló munkák összes hiányosságát, mégis
megkerülhetetlen, hiszen először veszi számba a történelmi
Magyarország zsinagógáit, rövid történeti áttekintést közöl,
stílusbeli besorolásokat végez és gazdag fényképmelléklettel
rendelkezik. A Mőszaki Könyvkiadó által kiadott többszerzős, Gerő
László szerkesztette Magyarországi zsinagógák (Budapest, 1989) több
szempontból pótolta előde hiányosságait, így joggal tekinthető
összegzésnek, hiszen sokéves kutatómunka eredményeként viszonylag
tljes kép alakítható ki a magyarországi zsinagógaépítészetről;
építészettörténeti szintézisnek, mert a részletekből elénktárul a
sok évszázados múlttal rendelkező magyarországi zsidóság kultúrája;
végül pedig forrásgyűjteménynek, mivel az építászettörténeti
leírásokat fotodokumentáció egészíti ki, amivel segíti a témában
elmélyülni kívánó kutatókat. Az MTA Judaisztikai Kutatócsoport
kiadványa (Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó községe Magyarországon.
Térképek, rajzok, adatok. Budapest, 1991) pedig mintegy kiteljesíti,
megkoronázza az elődök munkáját, hiszen térképeket, rajzokat,
adattárat is közöl.
2 Gerő, 28–30. p. és Heller – Vajda, 45. p.
3 Gerő, 57. p.
4 Gerő, 52.,ill. 58–59. p. A padlószint lesüllyesztése tehát kétféle
célt is szolgált; egyrészt ezzel megnövelték a belső tér magasságát,
ugyanakkor eleget tettek a 130. zsoltár első mondatának: „A
mélységekből kiáltok Hozzád” (Heller – Vajda, 38. p.
5 Gerő, 48–52. p.
666 Ilyen esetként hozható fel a zentai zsinagóga példája is. A
zentai közösséget elég készületlenül érte, hogy új zsinagógát
kellett építenie (a régi állaga annyira megromlott, hogy szükségessé
vált lebontani és újat építeni). A város hajlandó volt segíteni,
ellenben az egyik képviselő kérte, hogy az reprezentatív helyre
kerüljön. Spitzer Ignác biztosította képviselőtársait, hogy a
tervezett imaházat az utcára szándékozzák építeni, nemeldugva,
ahogyan az eddig állt, ugyanakkor tekintetbe veszik az esztétikai
szempontokat, s az új épület nemcsak hogy megfelel a város
előrehaladottsági állapotának, hanem a környék egyik reprezentatív
épülete lenne. (Pejin, 126. p.)
7 Katzburg, 203–209. p.
8 Gerő, 59–61. p.
9 Erről tanúskodik az a tény is, hogy a képes levelezőlapok
elterjedésével szinte azonnal feltűnnek kedvelt motívumként a
zsinagógák is.
10 Heller – Vajda, 51–52. p.; Gerő, 63. p.
11 A Dohány utcai zsinagógáról lásd Heller – Vajda, 52–54. p.; Gerő,
63–64. p.; Komoróczy I., 150–158. p.; www.or-zse.hu/resp/dohzsin1.htm
(Schőner Alfréd: A Dohány utcai zsinagóga).
12 www.or-zse.hu/resp/dohzsin1.htm (Schőner Alfréd: A Dohány utcai
zsinagóga).
13 Heler – Vajda, 54. p. és VIII–IX.
14 Lásd Božić, 309–318. p.; Gotovac 1987; Lebl, 80–101. p.; Nedić,
299–308. p.; Rajner 1988, 39–47. p.
15 Božić, 316–317. p.
 |
