Bár az Egyház által egyértelműen eretnekeknek tartott
montanista és novaciánus kommentátorok Pál apostol zsidókhoz írt leveléből –
egyebek mellett – azt olvasták ki, hogy az apostol elkötelezett gesztusokkal akarta
volna Jézus követőivé tenni a zsidókat. Azokat tehát, akikből maga és a mester, a
rabbi Jesu is származott, és akiről a Talmud, igaz, hogy csupán egyetlen mondatban, de
megemlékezik. Azaz, a zsidóknak – és ebben Pál véleménye mintha korrelálna a
négy szinoptikus evangélista véleményével, - Jézus népeként, de fogalmazhatnánk
úgy is, hogy a Biblia, vagy inkább az Ószövetség népeként valamivel több közük
van az új valláshoz, mint – mondjuk – a Római Birodalomban élő más népeknek.
Emiatt, és persze más megjegyzések
miatt, az említett levelet az Egyház évszázadokig nem tekintette autentikusnak, és
nem engedte a közlését sem, más elfogadott iratok társaságában.
Az újszövetségi történetírás egyik
avatottja, a kitűnő bencés szerzetes Békés Gellért szerint a levél az i.sz. 67.
évében keletkezett. A levél szövege tehát a zsidók történetének két
sorsfordító pillanata előtt nem sokkal született. Három évvel vagyunk a Második
Szentély lerombolása előtt, és hozzávetőlegesen hetven évvel később tör ki a Bar
Kochba szabadságharc.
A két történeti esemény egy
ezerkilencszáz éves galutot fog eredményezni. A zsidók megkezdik a
világtörténelemben egyedülálló száműzöttségük történetét, amelynek
páratlanságát az adja, hogy országuk, kultúrájuk, és vallásuk legfontosabb és
mással nem pótolható ereklyéjét, a Templomot rombolják le. Azt a templomot, amely,
immáron a másodikként, az egyistenhitet generálta, ami a görög filozófia és a
római jog mellett Európa fundamentuma.
Az egyistenhit népének száműzöttsége
az ugyancsak egyistenhívő Európában, ettől a dolog még inkább unikális jelleget
ölt. Tudjuk, hogy a korai patrisztikától már vannak, akik kétségeket támasztanak az
iránt:
Vajon, tényleg organikusan következik-e a
Nazareti Rabbi megvallása a héberek vallásából? Vajon, Jézussal nem inkább az
ókori Kelet tér-e vissza egy orfikus átköltésben?
Vajon, szabad-e megtűrni egy olyan
megátalkodott népet a népvándorlások leülepedett és kereszténnyé lett melting
pot-jában, amely elutasítja még a gondolatát is a kereszt vallásának?
Vajon, nem érthető-e az a törekvés,
hogy detronizálják a törvényadás kiválasztottságával az Örökkévaló által
“papi néppé” tett Izraelt az egyetlen istent hívő népek között, mert “nem
ismerte fel Jézusban az istenfiúi Messiást”?
Vajon, a deicidium vádjával
kitaszítottá, megalázottá és megszomorítottá tett Izrael, Európának ez a
páriaságában is félve tisztelt népe, éppen elviselhetetlen helyzetéből fakadóan,
nem vált-e a kontinens gonosztevőjévé?
Vajon, a monoteizmust önmagában- és
önmagáért valóan gyakorló nép nem éppen attól vált elidegenedetté, mert mások
tértek le az egyistenhit ösvényéről?
Vajon, az első egyetemes etika követői
és megélői, a galutban most már nevezhetjük őket zsidóknak, nem tűrhetetlenül
nagyképűek, amikor még fiziognómiájuk is azt ordítja a külvilágnak, hogy “mi
vagyunk a Törvény őrei, és ugyan nincsenek pusztító fegyvereink, de láthatja a
világ, hogy az igazi hatalom az Egyetlen Istenbe vetett hit”?
Egy Markion nevű korai keresztény arra a
hitvédelmi álláspontra jut, hogy nincs kapcsolat a két szövetség között. A zsidó
vallást értelmező keresztények, akikből az Encyclopedia Judaica több százat sorol
fel Európa számos országából, voltaképpen két oldalról közelítettek a
judaizmushoz. Az egyik ok kifejezetten vallási volt.
Jézus rabbi története, bár
ihletettsége és lenyűgöző volta tagadhatatlan, mégiscsak emberi történet, az
elejétől a végéig. Pontosabban: a feltámadásig. Fogalmazzunk egyszerűbben: ameddig
Jézusról, mint emberről van szó ( ECCE HOMO!), addig a történet zsidó is. Ezután,
a történet átfordul zsidó szemmel valamiféleképpen már nem követhető
történetbe. Innentől – persze, továbbra is zsidó megközelítésben, - a történet
követhetetlenné válik.
És ez az a helyzet, ami az egyáltalában
vett antijudaizmust elővarázsolta. A keresztény oldalról való állandó hivatkozás
Jézus zsidó voltára mindig is duális jellegű volt. És az a mai napig is. Egyfelől
van Jézus, mint a törvényt “beteljesítő”. Mint az emberiség Tórájának őre.
Mint a kiválasztott nép eredeti erkölcsi géniuszának megtestesülése. A kohaniták
megcsontosodott hite, és ezért már inkább valamiféle államvallásként űzött
hatalmi tevékenysége ellen fellépő forradalmár. Mint a világon egyedülálló
monoteizmus egyedül következetes továbbvivője. Mint a názáreti ács József
házából való emberfia, aki mindazt a tudást, a transzcendenst, nem kaphatta
máshonnan, csakis zsidó testvéreitől. Arról is esik szó, noha, jóval kevesebb, hogy
az evangéliumok Jézusa ezt a tudást kamatostul először hittestvéreinek akarta
továbbadni. Pál “Az emberiség megváltó királyának nevezi” Jézust. Ez a passzus
mindenesetre ismét napirendre tűzi Pál, sőt: bizonyos vonatkozásban Jézus zsidó
kötődéseit.
A zsidók, történelmük során szinte
állandóan, szembekerülnek a szabadság problémájával. Mind morális, mind
egzisztenciális vonatkozásban. Mind a nép, mind pedig az egyén érzésvilágában
állandóan jelen van a szabadság eszméje és a vele való azonosulásnak számos lelki
és társadalomlélektani krízisállapota. A zsidó vallás valamennyi ünnepében,
kezdve a Sabbattal, a vallásos zsidó újraéli a valaha élt zsidó testvérei
szenvedéstörténetét, amit a szabadság elvesztéseként él meg ugyanakkor. Az
ünnepek örömét mindig az Örökkévalóban való hit adja. De, in concreto, az egykor
megvolt szabadságra rátalálás öröméről van itt szó. Amit legvégső esetben a
Messiástól, mint hírnöktől, mint üzenethozótól, mint embertől vár a héber, a
zsidó. Mondhatnánk azt is, hogy az Ember Fiától, de a szó keresztény konnotációja
arra utal, hogy Jézus a Név “fia”. Ez pedig zsidó értelmezésben nem egyszerűen
elfogadhatatlan, de értelmezhetetlen.
Mármost, az egykor zsidó Pál teljes
jogosultsággal nevezi Jézust királynak. Azon a hatalmi tituluson, amely a zsidók
számára a profán hatalom legmagasabbika. Azután, az is rendben van zsidó oldalról,
hogy Pál az egész emberiség megváltójaként tünteti fel a mestert. A megváltót
persze nem az ógörög krisztosz szó értelmében látja a zsidó, hanem olyan
emberként, ahogy mondjuk Bar Kochba-t látja, felszabadítóként. Héroszként, éppen
ezért emberként.
A zsidó értelmezése a Tóra – adásnak
voltaképpen az, hogy a zsidók kiválasztottsága abban az erkölcsi felelősségben van,
hogy a nép megélt életpéldájával terjessze azt a népek között. A Tóra nem a
kereszténységgel vált az erkölcs világtörvényévé. A zsidó néppel lett azzá. A
zsidó abban nem talál semmi kivetendőt, hogy egy közüle valóra úgy tekintenek
mások, a nem-zsidók, mint felszabadítóra. Hiszen, ahogyan arra már utaltunk, a zsidó
nép csupán ágense a Tórának, ami a világ emberiség erkölcsi szabadságának a
záloga.
A keresztségben metamorfózison átment
zsidó-keresztény sok tekintetben változhat. Egy valamiben azonban nem, abban, hogy az
egyistenhit univerzális erkölcsi parancsolatait ne tekintse univerzálisnak és
örökérvényűnek.
A kereszténység, történetének
kezdeteitől, azzal, hogy életre szólítójával és permanens ihlető forrásával, a
judaizmussal konfrontálódott, kényszerűen szembe kellett kerülnie saját erkölcsi
alapvetéseivel is egyúttal.
Az antijudaizmus a római egyház, majd
később a protestáns nemzeti egyházak számára, legalábbis a vallás filozófiai
értelmezésében vagy inkább morálelméleti tekintetben, nem volt éppen a legjobb
lépés. II.János Pál nemrégiben azt mondta, hogy “a keresztények nem érthetik meg
önmagukat anélkül, hogy ne értenék meg a zsidókat, a mi idősebb testvéreinket ”.
A legmagasabb keresztény katolikus
autoritás a kereszténység és egyben az antijudaizmus történetének huszonegyedik
évszázadában végre kimondta az európai kultúra lelki traumáját. Azt, ami kétezer
éve ott munkál mindenben, aminek köze van a kollektív és individuális pszichéhez.
Ami ébren tartotta az őstársadalom emberének törzsi idegengyűlöletét. A másság
iránti intoleranciát. Jézus judaizmus ihlette szeretetvallása ezért válhatott –
Európa történetében bizony nem egy esetben - avatatlan, sőt: pogány lelkű emberek
kezében rossz célok szolgálójává.
A kereszténnyé vált zsidó Pál, akiben
a kereszténység, mint vallás megfogalmazódott, éppen a hozzá legközelebb álló
zsidó keresztényekhez írt levelében beszél a legvilágosabban. De az is lehet, hogy
csak a zsidó olvasó számára tűnik így. Számára, saját lelkének kérdőjelei
miatt, valószínűleg, a hozzá oly közel álló testvéreit félti attól, hogy
visszatérjenek az ősi hitükhöz. A levélnek abban a részében, amely “A hit
példaképei az Ószövetségben” címet viseli, végigjárja a zsidó nép
történetét. Éspedig úgy, ahogyan az a keresztség antropocentrizmusán keresztül
látszik. Azaz, Pál a zsidó hit héroszait gondolja a nép története egyedül fontos
transzformálóinak. Akárcsak a Jézusban kifejeződő keresztény hit esetében.
És a nagyon késői zsidó olvasónak van
egy olyan érzése, hogy az egykori Sault bizony komoly lelki kétségek gyötörték e
sorok írása közben. Nem lehetett ugyanis valamiben biztos. Abban ugyanis, hogy Jézus
személyében és egész gondolkodásában nem éppen ezt a zsidó életérzést és hitet
transzponálta-e az Új Jeruzsálem hívő keresztény építőibe. |
