Dr. Oláh János egyetemi docens:
Wilhelm August Stryowski: Zsidó menyegző című festményének néprajzi vonatkozásai

Elhangzott a Pillantás a zsidó művészetbe... című, az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem és a Magyar Zsidó Múzeum tudományos konferenciáján, (Budapest, 2010. május 17.)

(1.kép)

 Wilhelm August Stryowski[1] (1.kép) lengyel-német festő, "Zsidó menyegző” című,
 105 x 195 centiméter méretű, vászonra festett olajképe az 1912. év tavaszán került a Magyar Zsidó Múzeumba, mikor báró Szászbereki Dr. Kohner Adolf[2] magyar királyi udvari főtanácsos, a fizika és a kémia doktora, nagyiparos, nagybirtokos, műgyűjtő és mecénás, a festményt örökös letétként a múzeumnak adományozta[3]. Ez az "örökös letét” 1993. december 11-éről 12-ére virradó hajnalig volt megtalálható és látható a Magyar Zsidó Múzeumban, mert az akkor történt betörés során e festményt is eltulajdonították. Azóta nem tudunk róla. Készültek e festményről azonban fényképek - valami szerencsés véletlen folytán a betörés előtt néhány nappal is -, azok felhasználásával készült "A Zsidók és Európa”[4] című impozáns könyv címlapborítója, ill. láthatjuk kisebb formátumban, előbb készült "A Budapesti Zsidó Múzeum”[5] című kötet magyar-, angol- és német nyelvű kiadásában is.

Néhány szó Wilhelm August Stryowskiról, ki e festményt készítette. E lengyel-német festő Gdanszkban/Danzigban született. A hatgyermekes katolikus hentes és mészáros legkisebb gyermeke, korának ismert és termékeny művészévé lett. Főként emberi alakokat festett. Festményei tele vannak hangulattal, a meleg színek jellemzik azokat. Realista stílusban alkotott, képein az ő korában már-, és még nem létező Lengyelország - Galíciától Gdanszkig, a gdanszki városi polgároktól a lengyel nemességig (legismertebb festménye: Lengyel nemesség Gdanszkban[6]), (2.kép) a romáktól a zsidókig -, kora társadalmának szinte minden előforduló alakja meglelhető.

Lengyel nemesség Gdanszkban

Több zsidó témájú alkotása, festménye is van az általunk rögvest ismertetendő mellett, pl.: Zsidók a zsinagógában[7], (3.kép)

Zsidók a zsinagógában

 Táslih szertartás Galíciában[8], (4.kép)

Táslih szertartás Galíciában

 A rabbi és az ő tanulmányai[9], (5.kép)

(A rabbi és az ő tanulmányai

 Jom kipur[10], (6.kép)

 Jom kipur

A zsidók újhold megszentelése[11].

Nézzük azonban e festményt, a "Zsidó menyegző”-t. (7.kép)

Zsidó menyegző

Tudjuk[12], hogy Stryowski 1876 előtt festett egy képet "Wesele zydowskie w Galicji” címmel. Nagy valószínűséggel e festményt vásárolta meg műgyűjtő-mecénásunk, és helyezte el a Magyar Zsidó Múzeumban letétként, csak a "galíciai” megnevezés valami okból lemaradt a festmény címének, megnevezésének végéről, nem tartották akkoriban fontosnak azt hangsúlyozni, egyáltalán megemlíteni sem. Menyegző vagy esküvő, jiddisül: hüpe vekidüsn[13]… Igen régen, már az ókorban kialakultak a festményünk készítésének idejében és helyén is hűen megtartott házassági szokások és feltételek. A Misnában[14] utasítást olvashatunk egy zsidó férfi számára megházasodásának kívánatos időpontjára, miszerint: "...a tizennyolcas (éves) a hupához (baldahin, esküvői mennyezet, jiddisül: hüpe) való..."[15]

Képünkön láthatjuk, hogy a szakáltalan vőlegény ezen életkor környékén leledzik. Az esküvő napjának kitűzésekor a szülőknek több körülményt is figyelembe kellett venni. Ezek közül csak azt említem, amely festményünkön is látható, miszerint nem szokás esküvőt tartani a hónap második felében, a holdtölte után, mert akkor már "fogyóban" van a Hold, és az rossz jel lenne a házasságra nézve. A házasságban élőknek gyarapodni kell, boldogságilag, vagyonilag és a gyermekek, az utódok számában.

Ha képünkre tekintünk, akkor láthatjuk, hogy "kifli” a Hold, tehát közvetlenül újhold utáni esküvőt örökített meg festőnk, tehát a "gyarapodás” időszakában vagyunk. Általában az esküvő napja a keddi nap volt, mert a hagyomány szerint az egy jó nap, hiszen a Tórában[16] e napnál kétszer is olvashatjuk: "...mert jó..."[17] Más napokon is tartottak esküvőt (pl.: szerda, vasárnap), de a házasodás napját, a férfi és a nő új életének kezdetét akként kellett megválasztani, hogy az új pár tényleges házasélete megkezdhető legyen.

Az esküvő (hátuná, jiddisül: hászene) napjának reggelétől a vőlegény és a menyasszony böjtöt tartott, így a test sanyargatásával is jelezték, hogy a régi, az eddigi életük bűneit megbánták, és immár együttesen egy új életet fognak kezdeni, "megtisztulva”. Ugyanezen okból mondta el a vőlegény (hátán, jiddisül: hószn) a bűnmegvalló imát, a vidujt, hüpe alá vezetése (jiddisül: üntafírn) előtt. A menyasszony (kálá, jiddisül: kále) és a hószn, menyegzőjük előtt elmentek a mikvébe[18], ahol rituálisan is megtisztultak. A hászenét abban az időben, és ott, Galíciában, a szabad ég alatt tartották, emlékeztetve a Tórában található mondatra: "És kivezette őt (Ábrámot) a szabadba és mondta (Ö.való): Tekints fel az égre és számláld meg a csillagokat, ha meg bírod azokat számlálni. És mondta (Ö.való) neki: Így lesz a te magzatod!"[19] Az esketést a hüpe[20] alatt végezték (a kép közepétől egy kicsit jobbra látható), amely tartóoszlopokra vagy farúdakra erősített díszes selyem, brokát vagy bársony takaró, és szimbolizálja azt az óhajt, hogy amint Isten az égboltozattal beborítja és óvja a Földet, úgy fogja majd megvédeni az új házaspárt is.

Mielőtt azonban a hószn a hüpe alá elsőnek, arccal kelet felé fordulva oda állt volna, fontos dolgok, festményünkön is látható dolgok történtek. Felöltöztették szép fehér ruhába a kálét barátnői, majd valaki lefátyolozta (jiddisül: bedekkolta) az arcát. E "valaki” lehetett a kále anyja, a rabbi, a násznagyok (jiddisül: unterfírerek vagy üntafírnek), avagy a hószn is. Ha nem a leendő férj bedekkolt volna, akkor meg kell néznie majdani leendőbelije arcát, mert: "Nem szabad feleségül venni a nőt, míg nem látta őt"[21] -írja a Talmud[22]. E szokás megokolása szerint azért kellett megszemlélnie menyasszonyát, hogy ne ismétlődhessék meg Jákob ősatyánk esete, kit becsapott annak idejében Lábán, az apósa, és idősebb leányát: Leát vettette feleségül a Jákob által szeretett és óhajtott Ráhel helyett[23]. Természetesen több indoka is van még a fátyolozásnak. Például:

- a hajadonok jelzése volt ez a zsidóságnál, mert a második házasságnál már nincs fátyolozás[24];

- utalás Rivka esetére, ki vőlegényének, Jicháknak láttára lefátyolozta arcát[25];

- jelenti, hogy a leendő férj oltalma alá helyezte feleségét;

- nehogy a kále látása valakiben bűnös gondolatokat ébresszen;

- a néphit szerint így lehetett megakadályozni a szemmel verést (jiddisül: ájen hore).

Ha megtörtént a bedekkolás, akkor a vőlegényt az unterfírerek vagy üntafírnek - lehet a két örömapa, néhol az apja (jiddisül: hószn táte) - a hüpe alá vezették. Utána jött a menyasszony, a kále, a násznagyok feleségeinek (jiddisül: unterfírerinenek vagy üntafírenek) - lehet a két örömanya, néhol az anyja (jiddisül: kále máme) - és más asszonyok kíséretében az előzőleg már a hüpe alá vezetett vőlegényéhez, hósznjához. A hósznt és a kálet is úgy vezették, kísérték, mint egy királyt és királynét.

Festményünkön már azt látjuk, hogy a hószn a hüpe alatt várja aráját, kit most vezetnek hozzá. Kittelben vagy kitliben van, a fehér vászonból készült, hosszú, ingszerű, halotti- és ünnepi köntösben, mely egyszerre jelezheti a tisztaságot, miként Ézsaiás próféta írta: "Ha vétkeitek olyanok volnának, mint a bíbor, megfehérülnek mint a hó…”[26]; az új élet kezdetét; de szolgálhat az ártó szellemek megtévesztésére is, tudniillik itt most nem örömteli, hanem gyászos esemény zajlik, gondolhatják az ártani akaró és minden örömteli eseményen jelenlévő, azt megakadályozni akaró démonok[27] -vélte a néphit.

A kép bal szélén látszik, (8.kép) amint játszik, különböző hangszereken több férfi, héber eredetű, világszerte meghonosodott jiddis szóval a klezmerek[28]. A héber k’lé zemer szavak hangszert jelentenek, ebből lett a hangszeren játszó, a hangszerész elnevezése: klezmer, mely szó átvitt értelemben jelenti azt a zenét, azt a muzsikát, amit ők játszottak. Ez a tipikus, kb. a XVII-XVIII. századi kezdettel, főként Közép- és Kelet-Európában kialakult hangszeres zenélés a zsidó menyegző, esküvő, a hászene, egyik elengedhetetlen velejárója volt. A klezmerek szolgáltatták a talpalávalót, hiszen már a Talmudban olvashatjuk: "...táncolnak a menyasszony előtt..."[29] A zsidó vallási kódex, a Sulhán áruh[30] egyenesen utasításba adja[31], hogy meg kell örvendeztetni és táncolni kell a menyasszony, a kále és a vőlegény, a hószn előtt. A zene, a tánc és az öröm együtt járnak, amint azt képünkön is láthatjuk, például a klapper vagyis tapsoló kezeket a középtől balra, vagy a felfele mutató "mulatós” kezet jobbra. Jól láthatjuk a fidlert vagy gejgert, a hegedűst, amint játszik, ahogyan Csokonai Vitéz Mihály írta 1799-ban a "Dorottya vagyis a dámák diadalma a Fársángon” című híres elbeszélő költeményében a toponári zsidó klezmerek fidleréről: "Megszólalt akkor Izsák száraz fája.” Sok-sok "száraz fa” szólalt meg azóta értő, magyar-zsidó kezekben, például a Petőfi által versben is megsiratott[32] Rózsavölgyi Márktól (Motke vagy Mordhele Rosenthaltól), Reményi Edén (Hoffmann Eduárd) át Pártos Ödönig, a tel-avivi Zeneakadémia megalapítójáig. A fidler mellett a pikler vagy pájkler fújja furulyáját; mellette a nagybőgős; felénk legközelebb a cimbalmos, a cimbler vagy cimbaler.

A háttérben a bal oldalon, és a kép jobb szélén látunk egy-egy csörgődobbal, trommellel csörgetőt is, de ők nem hivatásos klezmerek, ők a szórakoztatás mellett egyéb fontos dolgot tesznek, ők "rosszat” is űznek. A csengettyűk hangjának már régóta démonűző tulajdonságot tulajdonítottak és a démonok főként "öröm-akadályozó” tulajdonsággal bírtak, tehát jelen vannak a hászenén is.

A klezmerektől befelé, a díszes és világos ruhákba öltözött asszonyok - hiszen mindenkinek be van kötve feje sterntuhhal, vagy sterntihllel, a díszes, ékkövekkel ékesített fejkendővel, főkötővel; illetve kupket viselnek, a turbánszerűen tekert selyemkendőt, tehát ők nem hajadonok már (láthatunk hajadonokat a kép jobb oldalán) - mögött visznek kettő díszes, gömb alakú lámpást. Szükséges világítani, hiszen vagy világosban, vagy sötétben volt szokás az esküvőt tartani, nehogy valamiféle vita legyen a hászene pontos időpontjáról, ugyanis a zsidó időszámítás a hétköznapokat a napnyugtával végezteti. Szokás volt este, a délutáni ima után - mikor már egyértelműen este van - tartani a hászenét, mert így az új nap is jól kezdődött, és az új életet kezdő ifjú pár böjtölése is kellő ideig tartott, mivel csak a több mint fél napnyi idő nevezhető böjtnapnak. Láthatjuk, hogy a szélső asszony, kötényéből valamit szór, valamit dobál. A mellette, és a kép előterében lévő gyerekek kinyújtott tenyérrel kérnek tőle, illetve szedegetik össze a "valamit” a földről. Nem látszik tisztán a képen, hogy mit is dobál a gyermekeknek, de vélhetően dióbelet vagy mandulát. A Misna idejében, amint azt Rabbi Johánán ben Beroka mondta: az esküvőn megpörkölt gabonaszemeket osztottak szét a gyerekek között[33]. Azért osztottak szét valamit (a későbbiekben - az európai zsidó hagyomány szerint -, dióbelet vagy mandulát) a gyerekek között, hogy majd emlékezzenek erre, valamint az esküvőre, és esetleg tanúskodjanak majd arról, hogy a kále "hinumában” (menyasszonyi fátyol, amit csak a hajadonok viselhettek) volt esküvőjén, ugyanis ki hajadon lányként ment férjhez, megözvegyülésekor vagy válás esetén nagyobb vagyoni részt kapott a férj családjától, vagy a volt férjtől, "végkielégítésül”. A dióbélről (jiddisül: nüsznkern) és a manduláról (jiddisül: mandelnkern):

A dió (héberül: egoz) betűinek számértéke (=17) megegyezik a jó (héberül: tóv) szó betűinek számértékével (=17), amely így jelzi, hogy mennyi "jó” van itt, mindenkinek jut a "jóból” és ekként minden jót kívánnak a házasulandónak. A dió dobálásának más magyarázata, hogy a dió a termékenység, a gyermekáldás ősi szimbóluma, hiszen a dióbél  hasonlatos körülmények között, védett helyzetben van, mint a csecsemő édesanyja méhében. A mandula a mandulafa termése, azé a mandulafáé, amely először virágzik és hoz magot a telet követően, így a mandula jelzi, hogy az eljövendő házasság is virágozzék, és mihamarabb hozzon termést, következzék be a gyermekáldás. A mandula (héberül: sákéd) és az igyekszik, siet szót (héberül: sákad) ugyanazon betűkkel írjuk, és a két héber szó hangzásilag is közel vannak egymáshoz, így a szójáték jelzi a mielőbbi sokasodás ígéretét.

A szatén vagy selyem anyagú, ünneplő ruhákba öltözött, felékszerezett asszonyok kíséretében látjuk a kálet, a menyasszonyt. Ő is fehér színű ruhában van - ugyanazon megokolásból, mint leendő férje -, a tisztaságot; az új élet kezdetét jelezve; de szolgálhat ez mindemellett az ártó szellemek megtévesztésére is, hogy itt most nem örömteli, hanem gyászos esemény zajlik, gondolhatják az ártani akaró, és minden örömteli eseményen jelenlévő, azt megakadályozni akaró démonok. E "gonoszkodók” megtévesztését szolgálja az esküvőn történő sírás is, amint látjuk a kále törölgeti szemeit a fátyolozó kendő, a decktuh vagy keppele alatt. Ez szokás volt már a Talmud idejében is[34] azon szándékoltsággal, hogy megtévesszék a néphit szerint mindenütt, de főleg az örömök idején jelenlévő és ártani akaró démonokat. A kále fehér ruhája fölött egy mellénykét, egy kék színű, fehér prémmel ellátott kamizolt visel. A kék szín rosszat elűző tulajdonsága sok néphitben előfordul, itt a fehér és a kék kombinációja, tetejében a sírás, halmozottan eredményezheti a hatékony védelmet az ártani akarók ellen. A festmény középpontjában - gondosan megkomponálva -, (9.kép) a világos színekkel festett alakok (kále csoportja és a hószn + egy fiú) között kettő, fekete, hosszú szaténból vagy atlaszból készült kaftánban, kapoteban vagy galíciai jiddisül: zsipeceben lévő, szakállas, sthremelt vagy strájmlit (széles, lapos, többnyire cobolyprémből készített, középen fekete bársonnyal ellátott fejfedő) viselő férfiszemélyek láthatók.

A nők csoportja felöli férfi bal kezében egy serleg (jiddisül: kasz vagy beher); míg jobbjában egy üveg, egy kóser borral (jiddisül: vájn) töltött üveg van. A kaszba vagy beherbe töltött borral itatják meg majd kétszer is a hósznt és a kálét az előírt áldások (jiddisül: bróhék) elmondása után. Először isznak az eljegyzésre, az éruszinra az első kettő bróhe "csinálása” - amint szokás volt mondani - után.

Rendszerint a hószn apja emelte a serleget fia ajkához, míg a hószn anyja, menyének, a kálenek ajkához; majd még egyszer isznak a hátralévő hét áldás, a séve bróhesz után a házasságra, a niszuinra. Ekkor a kále apja emelte a borral telt serleget vője ajkához, míg a kále anyja, lánya ajkához. A borról a Biblia általában Isten ajándékaként beszél, és áldásának egyik állandósult kifejezése, hogy megadja a gabonát, bort és olajat.[35] A bor mindig az öröm és a vidámság jelképe, mert ahogyan a zsoltár írja: "A bor megörvendezteti az ember szívét."[36] Jelentőségéről így ír egy, a mi Bibliánkba be nem került könyv, Sirák fiának könyve: "Mint az élet vize, olyan a bor annak, aki mértékletes a bor ivásában. Mi az élet annak, aki bort nem ihat? Az ember örömére teremtetett a bor a világ kezdetétől."[37] Itt pedig öröm és vígasság van, lakodalom van.

A festmény közepén lévő másik férfialak lehet az esketési szertartás levezetője. Jobb hóna alatt egy könyv van, kezével botra támaszkodik. Nem kellett okvetlenül rabbinak lennie, lehetett más, hozzáértő és tekintélyes (jiddisül: behóved) férfi is, ki az előírt cselekedetek (még a Misna korában, a polgári időszámítás kezdetének első századaiban megalkották ezeket az előírásokat[38]) meglétét ellenőrizte, valamint megtette. A hüpe alatt áll a hószn, oda vezetik majd jobbjára a kálet. Mielőtt azonban odaállhatna az unterfírerinenek vagy üntafírenek körbejárják vele a vőlegényt. Több magyarázat is van a megkerülések, körmenetek (jiddisül: hákófesz) számára és szokására. Például:

- egyszer kerüli meg a kále a hósznt, mert: "...nő környékez férfit..." -írja Jeremiás könyve[39];

- háromszor kerüli meg a kále a hósznt, mert Hóséa könyvében az "eljegyezlek" szó háromszor fordul elő, és a kéz-tfilin (bőrszíjakkal ellátott tok, benne Tóra-i idézetek) szíjának az ujjakra tekerésekor is elmondjuk: "Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak igazsággal és joggal és szeretettel és irgalommal, eljegyezlek magamnak hűséggel, s megismered az Ö.valót."[40] -írja a Mehiltá[41] és RÁSI[42]/Rabbi Slomo Jicháki [43];

- hétszer kerüli meg a kále a hósznt, mert hétszer szerepelnek a "…férfi elvesz egy nőt…" -szavak a Tanahban; vagy a kéz-tfilin szíját is hétszer tekerjük az alkarra, mielőtt Hóséa eljegyzést deklaráló szavait elmondanánk; és mindemellett hét áldás illeti meg az ifjú párt;

- a vőlegény most egy király, kit körülvesznek alattvalói;

- most vonja "bűvkörébe" a menyasszony vőlegényét, és a néphit szerint aki e "bűvkörön" belül áll, annak nem képesek ártani sem a gonosz démonok, sem az ájen hore, a szemmel verés.

A körbejárás után a kálet a hószn jobbjára állítják. Szokás, hogy a szertartás alatt a násznép, a jelenlévők állnak, miként az a Szináj-hegyi szövetségkötés során történt[44], hiszen most is szövetségkötés történik, egy férfi és egy nő lép szövetségre az Örökkévaló által adott írásbeli- és szóbeli rendelkezések szerint.

A hószntól jobbra, a festmény nézőjéhez közelebb, láthatjuk, hogy többen, csavart, sok kanócú gyertyát tartanak kezükben. E gyertyák, az úgynevezett hávdálágyertyák (jiddisül: avdólekercnek). E hagyomány magyarázataiból: "...a Tóra fény"[45] és most egy Tóra-i parancsot hajtunk végre; valamint a gyertyák a szináj-hegyi szövetségkötés[46] - amely annak idejében fényjelenségek közepette ment végbe -, közkeletű szimbólumai; amellett az égő gyertyák és a világosság, a rossz hatástalanítását, a gonosz elűzését is szolgálják, hiszen oly nagy öröm idején, mint az esküvőnek napja, minden bizonnyal jelen vannak azok, kik ártani akarnának. A fényt, világosságot adó avdólekercnek ottléte egy más magyarázat szerint utalás Eszter könyvének soraira, miszerint: "A zsidóknak fényben, örömben, vígasságban és boldogságban volt részük."[47] Vannak kik úgy vélik, a gemátriával (számelmélet) magyarázva, hogy mivel a férfiaknak 248 porcikája, csontocskája van a cselekvő parancsok számának megfelelően, míg a nőknek 252 porcikája, csontocskája van[48], így a gyertya (héberül: nér) köti őket össze, ver hidat közöttük, hiszen a "nér” betűinek számértéke pontosan 250. Az ávdolekercnt tartóktól jobbra láthatunk egy fiút, tisztán felismerhető rajta a lájbcidákli (héberül: tálit kátán vagy árbá kánfot) a rojtokkal, szemlélő- vagy imarojtokkal a cicitekkel (jiddisül: ciceszekkel). A kép bal szélén, valamint középen is észrevehetünk egy-egy fiút ugyanezen, jól kivehető hagyományos viseletben, amit általában már 3 éves koruktól hordtak.

Bal szélen - középen - jobb szélen: szépen jelzik festményünk tudatos megszerkesztettségét; úgyszintén a fehér színű alakok: a kále csoportja, a hószn + a fehér inges, avdólekercnet tartó fiú, és fent, a lépcsőn álló, korlátnak támaszkodó, a fejüket tálittal (jiddisül: tálesszel) befedő, betakaró (jiddisül: übenkapf) alakok. A fiúktól jobbra látható egy férfi csörgődobbal a kezében. Fiatal lányokat, hajadonokat szórakoztat, tréfásan ijesztget, legalábbis az őket figyelő férfiak arcvonásaiból erre lehet következtetni. Ő lehet a bádhen, a márselik, vagy a lejc, a tréfa- és ceremóniamester, ki a lakodalom fő mókázója, "hangulatfelelőse”, amolyan bolondos vőfély-féle személy.

A festményünkön látható hászene, e galíciai zsidó lakodalom, mindenki számára örömmel és jó kedvvel ment végbe, az évszázadok alatt kialakult szokások és az évezredes törvények szerint, Wilhelm August Stryowski valósághű megörökítésében.