Elhangzott a "Zsidó oktatás, nevelés - 125 éves az Országos Rabbiképző
Intézet" című "A Magyar Tudomány Napja 2002" konferencián (Budapest,
2002. december 17-18.)
A Magyarországi Talmudiskolák
tanítási és nevelési módszerei
A magyarországi Jesivák (talmudiskolák)
fejlődésénél először a nyugati hatás dominált. A rabbik jelentős része
Ausztriából, Cseh-Morvaországból származott. A pozsonyi talmudiskolára is ez volt a
jellemző. Ezt az iskolát világhírűvé Schreiber (Szájfér) Mózes tette, aki 762-ben
Frankfurt ám Main-ban született. Először Morvaországban működött rabbiként és
csak 1806-ban került Pozsonyba, ahol új módszert vezetett be az oktatásban. Mindent
maga tanít és otthonukban is ellenőrzi a tanítványait. Sokan látogatják az
iskoláját, de tanítványai többsége külföldről jött hozzá. Ennek oka abban a
kultúrforradalomban gyökeredzett, amely a XIX. század első évtizedeiben játszódott
le a nyugati zsidóságon belül. Hamburgból kiindulva modernizálási mozgalom
kezdődött, amely meg akarta reformálni a vallási életet. A mozgalom Pozsonyban és
egész Nyugat-Magyarországon jelentős számú követőre talált. A. fiatalság
többsége új utakat keresett. Schreiber Mózes sikerrel szállt szembe az új
irányzattal, aminek híre messze az országhatáron túlra is eljutott.
A híres rabbi a pozsonyi talmudiskolát szervezeti és tanulmányi szempontból is új
alapokra helyezte. Szervezeti szempontból függetlenítette a hitközségtől, ami belső
autonómiát és főiskolai jelleget adott neki. Tanulmányi szempontból pedig
eltávolodott a szőrszálhasogató, vitázó módszertől és a vallási szabályok
gyakorlati döntéseire helyezte a hangsúlyt. A talmudi tanulmányok tehát a vallási
szabályok precíz megismerését és a források elemzését segítették elő.
Semmit nem engedélyezett viszont, ami
tanítványait elvonhatta volna a vallási tanulmányoktól. A legszigorúbban eltiltotta
a világi tárgyakkal való foglalkozást.
1839-ben bekövetkezett halálakor nem csak jól szervezett jesivát hagyott fiára, hanem
tanítási módszerét már számos magyarországi talmudfőiskola követte, amelyek
közül többnek a vezetői az ő tanítványai közül kerültek ki. Fő műve a
"Chátám Szajfér" (magyarul: Schreiber pecsétje), vallási tárgyú
döntéseket tartalmaz, az u.n. responzum irodalomhoz tartozik.
Fia 24 éves korában foglalta el apja rabbi székét. Ezt szokásjog biztosította a
számára. Idegent nem választhattak. 1857-ben elérte a kormányzatnál, hogy a pozsonyi
jesivát, mint egyedülit az országban, hivatalos rabbiképző főiskolának ismerjék
el. A bocherok (diákok) közül azok, akik legalább 5 évet töltöttek ott, felmentést
kaptak minden katonai jellegű szolgálat alól. Még akkor is, ha nem szereztek rabbi
oklevelet és nem is rabbiként működtek. Később ezt már 4 év után is
biztosították az itt tanulók számára.
A pozsonyi Talmud főiskola hatására alakult meg a történelmi Magyarországon, főleg
annak nyugati, észak-nyugati felén, több hasonló intézmény.
Külön meg kell említenünk az Eisenstadt-i (Kismarton) jesivát.
Ebben a kis városkában volt a központja az u.n. "sevá köhilausz"-nak, a
"hét hitközségnek", amelyek egykor Sopron és Mosón vármegyék területén
feküdtek és igen vallásos közösségek voltak. Eisenstadt említése azért is
jelentős, mert az 1717-ben itt megalakult jesiváról pontos adatokat jegyeztek fel. Az
alapító rabbi Méir Ás 1717-től 1744-ig működött a városban. A jesiva
fontosságát mutatja a vallásos ortodox hitközségi életben, hogy a rabbi ideje
jelentős részét a talmudiskolájára, a bocherek tanítására fordította.
Levelezéséből kitűnik, hogy a híveitől érkező vallási tárgyú kérdésekre
legtöbbnyire megkésve adott választ, és ezt azzal okolta meg, hogy nem akarta
félbehagyni a tanítványaival tanulmányozott talmudi fejezetet, így sokszor csak több
hónapos késéssel értesültek hitközsége tagjai a döntésről.
A kis városka talmudfőiskolájának
legnagyobb nevezetessége Ezriél Hildesheimer működéséhez fűződik. Ő 1820-ban
született Halbertstadban, Németországban. Kora gyermekkorától Talmudot tanult, de
később világi tárgyakkal, klasszikus nyelvekkel és felsőbb matematikával is
foglalkozott. Gimnáziumi érettségit tett, majd a Halle-i egyetemen doktorált.
Ugyanakkor szigorúan vallásos szemléletű maradt és ortodox rabbi oklevelet is
szerzett. 1851-ben fogadta el a felkínált kismartoni rabbiszéket. Itt érdekes
kezdeményezésbe kezdett: bevezette a Talmud és Szentírás oktatása mellé a világi
tárgyak tanítását. Ezt a következő tanterv szerint osztotta be: az év első
felében a tanítványok csak Talmudot tanultak, illetve héber tárgyakkal foglalkoztak.
A második félévben heti 35 órában továbbra is csak a vallási tárgyakat vették, de
16 órában világi tárgyakat oktattak (latint, görögöt, matematikát, földrajzot és
természettudományt, valamint a német és a magyar nyelvet). Megjegyzésre érdemes,
hogy ez a rendelkezés a Bach korszakban történt, amikor Burgenlandban igen erős volt a
német hatás!
Az új kezdeményezés nagy feltűnést keltett. Sok híve volt az újításnak, de még
nagyobb ellenzéke. Mind az u.n. neológ (haladó) zsidóság, amely már eltávolodott a
Talmud tanulmányozásától, mind a szélsőséges ortodoxok ellene fordultak. A
neológok azért, mert féltek, hogy az új módszer elvonja tőlük a tömegeket és
átveszi az irányítást, a szélsőséges ortodoxok pedig a zsidóság fennmaradása
miatt aggódtak, az asszimiláció terjedésétől tartottak.
Hildesheimer rabbi tehát két tűz közé került. De azért neves, nagy tudósok is
támogatták, mint például Jehuda Aszód, a dunaszerdahelyi rabbi, akinek messze
földön híres jesívája volt. Aszód a maga két fiát és egy néhány tanítványát
odaküldte Kismartonba tanulni. A többség az ortodoxok közül azonban ellene foglalt
állást, még átokkal is sújtották. Az 1868-69-es kongresszuson, amelyen kettészakadt
a magyar zsidóság, Hildesheimer az ortodoxok mellé állt, de azok ennek ellenére sem
fogadták be maguk közé, ezért külön csoportot alakított 35 fővel "kulturált
ortodoxok" néven. Mivel helyzetét mindenben megnehezítették, örömmel fogadta el
a berlini ortodox Talmudfőiskola meghívását, ahol hagyományhű Rabbiképzőt
szervezett.
Hildesheimer kiválóan szervezte meg jesíváját. Diákegyletet (Chevrát Báchur)
szerveztetett meg a tanítványaival, ahol a haladók tanították a kezdőket. A
jobbmódúak magas tagsági díjat fizettek, hogy ebből élelmezzék a segélyre
szorulókat. Intézménye a kezdeti kis létszámúból jelentősre fejlődött, volt
olyan félév, amikor 133 bócher tanult nála és 13 pedig az előkészítő osztályban.
Ő, ugyanis csak egy bizonyos színvonalat elértett vett fel a jesivájába.
Kisérlete a nagy ellenállásban mégis
megfeneklett. Ezért is vállalta el a berlini megbízást. Jómódú ember volt, gazdagon
nősült, fizetést sem Kismartonban, sem Berlinben nem fogadott el a rabbiállás
betöltéséért.
Kísérletének bukása jelzi, hogy a magyar ortodoxiában egyre jelentősebb szerepet
kapnak a keleti zsidók, így Hildesheimer elítélésében a galíciai Kolomeából való
Hillél Lichtenstein rabbi és ennek veje Akiba Joszéf Schlesinger.
A XIX. század harmadik harmadáig azonban még túlsúlyban voltak az olyan jesiva
vezetők, akik nem zárkóztak el bizonyos reformok elől. Ezek közé tartozott az
említett rabbi Jehuda Aszód is. De ő sem maradt tétlen, ha úgy látta, hogy valami
veszély fenyegeti a vallásos irányzatot. Iyen veszély volt a pesti Rabbiképző
megállapításának az ügye, ami a század 50-es éveiben már felmerült, és úgy
hírlett Ferenc József császár is jóváhagyja. Ennek megakadályozására ortodox
rabbiküldöttség ment Bécsbe a császárhoz. Juda Aszódot kérték fel a küldöttség
vezetésére, amit el is vállalt. Ekkor még sikerült megakadályozniuk a modern
intézmény létrejöttét, ami aztán csak 1877-ben jött létre.
Ugyanakkor Aszód támogatta a modernizálást a tanításban. Még arra is áldását
adta, hogy világi tárgyakat tanítsanak szervezetten, vagy egyes bócherek magánúton.
Ilyen körülmények között jöttek létre a XVIII.-ik század második felétől
Magyarországon a jesivák. Először a nyugati, észak-nyugati országrészben
Pozsonyból és Kismartonból kiindulva Dunaszerdahelyen, Bonyhádon, Hunfalván,
Surányban, Nyitrán, Pápán, Gyömörén, Balassagyarmaton, majd keleti területeken is
Mádon, Verpeléten, Makón, Nagykállón, stb. Hamarosan az egész országban elterjedtek
a talmudiskolák, mindenütt ahol csak olyan ortodox hitközség volt, amelynek élén
rabbi működött.
A jesivák szervezeti felépítése nagyjából hasonlóképpen alakult egész
Magyarországon. A rebe (a rabbi jiddis neve) rendszerint a hitközség rabbija volt, aki
vezette az intézményt. Előfordult olyan hely is, ahol az u.n. "anyakönyvezetö
rabbi", tehát a község szellemi vezetője, vagy ahogy jiddisül nevezték, a
"rúf" nem vezetett jesivát, hanem egy máshonnan odakerült nagytudású
férfi, aki ugyancsak rendelkezett rabbioklevéllel, - de nem tudott rabbiállást kapni,
mert nem rabbicsaládból származott, - szervezte meg a talmudfőiskolát. De létezett
jesiva kötáno is, ami kis jesivát jelent magyarul.
A "kis talmudiskola"
A "kis talmudiskola" vezetője ugyancsak nagy tudású rebe lehetett. Ugyanis a
helyi "rúf"-nak alaposan meg kellett vizsgálni a jelentkezőt, aki ilyen
feladatra vállalkozott. Elsősorban a tudását, de ugyanilyen mértékben erkölcsi
felkészültségét is. Ezalatt vallásosságát, családi helyzetét értették. Nősnek
kellett lennie és gyermekeinek, ha már nagyobbak voltak, vallási és erkölcsi
magatartását ugyancsak alapos vizsgálatnak vetették alá. Felesége, természetesen
sájtlit (paróka) kellett, hogy viseljen.
A "kis talmudiskolában" hajnaltól késő estig az iskola vezetője maga
felügyelt a tanulókra, akik 12-15 év közöttiek voltak, de előfordult néha 16, sőt
7 éves is közöttük. Az utóbbiak rendszerint nagyvárosi fiuk voltak, akik a négy
középiskola elvégzése után 14-15 éves korukban kezdtek foglalkozni intenzívebben a
héber tárgyakkal. Míg a falusi és kisvárosi ortodox zsidó fiuk már 3 éves
koruktól ismerkedtek a héber betűkkel, 4 éves kortól a Tóra szövegét is tanulták.
Jiddisre fordították a héber szöveget). Hét évesen pedig már a könnyebb Talmud
szövegekkel is megismerkedtek. 10 éves koruktól ugyanúgy tanulmányozták a Talmudot,
Rási és a Toszáfot magyarázataival mint a jesivában. Mindez még a
"héder"-ben történt. ("Héder" szobát jelent és ez átvitt
értelemben azt az egyszerű vallási oktatási intézményt jelölte, ahol a fiú
gyerekeket felkészítették a jesivára)
A. "héder"-ben a falusi és kisvárosi gyerekek jiddis nyelvtudásukat is
fejlesztették, aminek alapjait már a szülői házból magukkal hozták. Vallási
nevelésüket a világi iskola sem zavarta, mert rendszerint csak hat elemit végeztek,
ami abban az időben kötelező volt. A talmud logikájához és szőrszálhasogató
vitáihoz szokott gondolkozásukkal a falusi iskola egyszerű elemista tárgyait igen
gyorsan elsajátították, így rendkívül kevés időt töltöttek ezek tanulásával,
tehát csaknem kizárólag a vallási tárgyakkal foglalkozhattak.
A "jesiva kötánó"-ba került 12 éves gyerekeknek reggel 1/2 6-kor kellett
kelni hétköznaponként. Legkésőbb 1/2 7-kor imádkoztak közösen a tanházban, ami
fél óráig tartott. 7-kor már a rebe megkezdte a Talmud oktatását. 1/2 9-kor
reggelizhettek, ami rendszerint 2 deci tejből és egy zsemlyéből állt. A reggeli
elfogyasztására egy félóra állt rendelkezésre. 9-kor már ismét tanulták a
Talmudot. Ez szünet nélkül tartott 12 óráig. Akkor ebédelhettek. Rendszerint a rebe
gondoskodott az ebédről, úgy hogy zsidó családoknál szerzett "tégokat"
(magyarul: "napokat"), így nevezték az ebédelési rendszert, ami abból
állt, hogy zsidó családok a hét valamelyik napjára egy, vagy esetleg több bochert az
asztaluknál láttak vendégül, vagyis ingyen megebédeltették. Általában ritka volt,
hogy ha mind a hét napra sikerült déli étkezést biztosítani egy bochernek. A
legszegényebbeknek azért rendszerint sikerült. A hiányzó "napon" hideg
ebéddel kellett megelégedniük a fiuknak. A kieső ingyenes lehetőséget fillérekből
oldották meg, ugyanis rendszerint egy özvegyasszony, vagy szegényebb család szerény
jövedelmét úgy toldotta meg, hogy tepertőt, vagy hájat árult a "tog"
nélkül maradt bocheroknak. Ez kenyérrel és kovászos uborkával csemegének
számított. Ám gyakran a vajas kenyér és hónapos retek, vagy újhagyma is
elegendőnek bizonyult.
Az ebédidő kb. egy órából állt. A
rebe sokszor nem ment haza, hanem odahozták neki az ebédet a tanházba és ott
fogyasztotta el. Télen egy órától délután négyig tanultak. Tekintve, hogy korán
sötétedett a délutáni imát már akkor el kellett mondani, amit összekötötték az
esti imával. A két ima kb. egy félórát tartott. Utána folytatták a tanulást 8-ig,
vagy 1/2 9-ig is, ha nem tudtak egy részt időben befejezni. Vacsoráról leginkább
maguknak kellett gondoskodniuk, aminek megoldása vajas kenyérrel, esetleg lekváros
kenyérrel történt, vagy néha, ha csomagot kaptak hazulról a bocherok, akkor abban
lehetett füstölt libacomb is, vagy más kellemességek, a szülők anyagi helyzetének
megfelelően. De sok családnál a "tog"-ba az ebéd mellé vacsorát is adtak.
Nyáron annyiban különbözött az időbeosztás, hogy délután fél hétig tanultak,
akkor vacsoráztak és utána mondták el a délutáni, majd esti imát és még egy
órát foglalkoztak a Talmuddal lefekvés előtt.
Ez az időbeosztás vasárnaptól péntekig volt érvényben. A hét öt napja alatt két
és fél lap (öt oldal) Talmudot kellett megtanulniuk a bocheroknak, a lapon található
két magyarázattal együtt. Pénteken reggel és ima után ismételték a már átvett
talmudi szöveget egész délig. A rebe nem tartott vizsgát hetente, mert együtt volt
hajnaltól estig a tanítványaival, így tisztában volt vele, hogy mit tudnak. Addig
rendszerint nem is haladt tovább a tanítványaival, amíg mindegyik jól fel nem fogta
az előírt anyagot. A péntek délután a szombati előkészületekkel telt el.
Különösen érvényes volt ez a téli időben, amikor a szombat már korán
beköszöntött, hisz sötétedés előtt egy jó órával a szálláson meg kellett
gyújtani a gyertyákat, és hamarosan imádkozni mentek utána. A téli péntek
délutánokon tehát hamar eltelt az idő cipő és ruhakeféléssel, majd a
"mikve"-ban (rituális fürdő) való alámerüléssel. Nyáron jutott idő a
Tóra szövegének magyarázattal való olvasására is.
A szombati imát is a tanházban mondták el. Ez rendszerint hamarabb befejeződött mint
a nagytemplomban, ahol kántor énekelt, míg a kis jesivában valamelyik bocher
imádkozott elő. Felváltva, mindenkire sor került a félév folyamán. Szombatra minden
bochert meghívtak valamelyik családhoz. Ez három étkezésre vonatkozott: péntek este,
szombat reggel és délben bőséges kosztot kaptak, mert ilyenkor a legszegényebb ember
is kitett magáért. Ez azt jelentette, hogy péntek este hal, húsleves, hús
tarhonyával és kompót feltétlen velejárója volt az ünnepi vacsorának. A bor és
kalács pedig a vallási előíráshoz tartozott. Másnap délelőtt, az ima után
(legalább másfél órát tartott), reggeli várta a ház népét és a vendéget, ami
rendszerint tejeskávéból és több szelet kakaós, vagy fahéjas kalácsból állt. A
reggeli és az ebéd közti időt a tórái heti szakasz tanulmányozásával töltötték
a család férfi tagjai és a bocher. Az ebédre rendszerint fél egy körül került sor,
mert a bőséges reggeli miatt nem siettek a fő étkezéssel. A szombat déli étkezés
még a péntek estinél is több fogásból állt. Az elmaradhatatlan hagymástojással
(jiddisül "ájermitcvibl") kezdték, amibe sokszor csirkemájat is
belevagdostak. Utána hallal folytatták a legtöbb helyen, majd sólet füstölt
libahússal jelentette a fő fogást. De külön főtt húst is tálaltak hidegen,
savanyúsággal, vagy kompóttal. A sütemény is elmaradhatatlan részét képezte az
ebédnek. A bor és "bárchesz" (kalács) ugyanúgy előírás volt, mint
péntek este.
Szombat délután a tanházban jöttek
össze a bocherek, ahol a délutáni ima elmondását "sálesüdesz" követte.
Ez magyarul a harmadik fő étkezést jelentette, mert kalácsot szeltek és bort ittak. A
hitközség férfi tagjai ezt rendszerint ugyancsak közösen fogyasztották a templom
melletti téli imaház helyiségében. A bárchesz mellé hering, vagy ruszli került
hagymával. Szerény táplálkozást jelentett ez a másik kettő mellett (a reggelit nem
számítolták fő étkezésnek, mert hiányzott a kalács). De itt nem is az evés
játszotta a fő szerepet, hanem a "zömireszok" (dalok), amelyeket erre az
alkalmakra szerkesztettek. Felváltva énekelték őket a jelenlévők, ahogy a másik
két főétkezésnél közösen a család tagjai. Majd tóramagyarázat következett, amit
a rebe tartott. Ennek keretében valamelyik "Midrás"-ra helyezte a hangsúlyt,
ami az egész heti, szigorúan a szöveghez kapcsolódó értelmezés helyett, nagyobb
szabadságot adott a fantáziának, a képzelet végtelen variációinak. Ezeket az
elmefuttatásokat mindannyian pisszenés nélkül, ünnepélyes csendben hallgatták.
Senkire nem kellett a rebenak rászólnia, hogy figyeljen. Titka abból állt, hogy mindig
optimista következtetésre jutott a zsidóság jövőjét illetően. Erre pedig a két
háború között egyre nagyobb szüksége volt a zsidóságnak az idő előre
haladtával.
A "zömán" (félév) túlnyomó része ilyen heti beosztással zajlott. Az
utolsó öt hetet a "cházoró" (ismétlés) foglalta el. Ekkor ismét
átvették az egész félév folyamán tanult talmudi szöveget a magyarázatokkal. Az
ismétlés alatt ötkor keltek a tanulók és este néha kilencig is foglalkoztak a
nehezebb részek magyarázatának átvételével,
A téli félév az őszi nagyünnepek és a sátoros ünnep utáni héten kezdődött, és
tavasszal, a Peszách ünnep előtt két héttel fejeződött be. (A világi naptárban ez
kb. október közepétől március közepéig, vagy végéig tartott.) A nyári félév
Peszách ünnep után 8-10 nappal kezdődött és az őszi nagyünnepek előtt két
héttel fejeződött be. (Világi időszámítás szerint április közepétől, vagy
végétől, augusztus végéig, vagy szeptember közepéig tartott.)
A jesiva (talmudfőiskola)
Az előkészítő, vagy "kis
jesivák"-kal szemben a nagy jesivákban 3 lapot (hat oldalt) tanulmányoztak át
hetente a Talmudból. Ezt ugyanúgy a két fő magyarázattal: "Rási"-val és a
"Toszáfot"-tal vették át. Ezt nevezték "nében sir"-nak, ami
magyarra fordítva nagyjából mellék tananyagot jelent. A cím nem fedte a lényeget,
mert ez foglalta el a félévben tanult talmudi szöveg 95%-át. Azért nevezték ezt
mégis "nében sir"-nak, mert a "sír"-ra (helyesen "siur")
kijelölt részt sokkal elmélyültebben vették át, rengeteg magyarázattal; a kora
középkoriaktól kezdve egész a legújabbakig. Ennek keretében végig kisérték a
Talmudi vitákat a magyarázatok tükrében és megfigyelhették hogyan alakul ki a
vallási törvény ezekből. (A "siur" szó alatt tehát a fő tananyagot
értették.)
Az előadásokat a jesivát vezető rebe tartotta, rendszerint este 7 órától mintegy
fél kilencig. Ezen minden bochernak részt kellett vennie. A talmud főiskolákra 13
éves kortól jöttek a bocherek, akik többsége jóminőségű
"chéderek"-ben, vagy "kis jesivákban" készült fel a
tanulmányaira, amit a jesiva keretében óhajtott folytatni. Itt a legtöbben egész
nősülésükig tanulmányozták a Talmudot. Ezért a legkülönbözőbb korosztályok
alkották a főiskolát. Tudásuk szintje szerint más-más elnevezéssel illették őket.
A legalacsonyabb fokon álltak a "bocherlik". így nevezték azokat, akik még
nem voltak képesek maguk felkészülni az előadásokra. Tehát valakinek fel kellett
készíteni őket erre. A "li" szótag becéző, amit ebben az esetben
kicsinyítő értelemben használtak.
A felkészítőket "cházer-bocherek"-nek nevezték, akik már legalább 4-5
félévet eltöltöttek úgy a jesivában, hogy segítség nélkül kiismerték magukat a
Talmud útvesztőiben. Ezekre a nagyobb bocherokra (általában 18 évüket betöltötték
már) bízta a rebe a bocherlikat, akiket ők készítettek fel a heti anyagból, aminek
megtanulása egyformán érvényes volt a jesiva minden tagjára, kivétel nélkül A
bocherliknak fizetniök kellett a cházer-bocheroknak. Maga az elnevezés azt jelentette
magyarul, hogy ismétlő bocher, más szóval ö ismételte át a kisebbel a tananyagot A
kifejezés azonban nem fedte teljes mértékben a lényeget, mert a bocherlik a
cházer-bochertól hallották először a talmudi szöveget hajnaltól estig, és csak
ezután került sor a rebe előadására A rebe előadásából ugyanis a kisebbek nem
értették volna meg az előírt anyagot- mert ő csak az általa nehezebbnek tartott
részek elemzésével foglalkozott behatóbban, magas szinten, míg a probléma menteseken
átszaladt. De az utóbbiak általában ugyanúgy érthetetleneknek bizonyultak a
kisebbeknek, ha nem magyarázták meg azokat behatóan.
A két élesen elkülönülő szintű réteg között a "sir géherek" foglaltak
helyet. Ezek a fiuk már egyedül, segítség nélkül kiismerték magukat a Talmud
távirati stílusban közölt szövegében. De még nem voltak annyira felkészültek,
hogy a kisebbek tanítását vállalhatták volna A talmudi szöveg értelmének
kibogozása nekik még elég nehezen ment, sokkal több időt vett ez náluk igénybe,
semhogy könnyen továbbadhatták volna. A "sir géher" szó szószerinti
fordítása a főtananyagra járót jelenti. Ez az elnevezés azonban a magyar jesivákan
már nem fedte a lényeget. Valószínűleg abból az időből származhatott, amikor a
rebe által előadott Siur-on, (ami alatt a szügjet" értették, tehát a
legproblémásabb részek tárgyalását) csak a legfelkészültebbek vehettek részt. A
magyar jesivákon már a "sir"-ok tárgyalásán is mindenkire, kivétel
nélkül, kötelező volt a részvétel.
A fegyelmezés a kis jesivákon, főleg a
testi fenyítést jelentette. A rebe rendszerint nádpálcát használt az engedetlen,
vagy nem figyelő bocherek megrendszabályozására. Persze abban az időben az állami
iskolákban is hasonló volt a módszer. A chéderekben és jesivákban a tesi fenyítés
szentírási hagyományból fakadt. Ugyanis a "Példabeszédek könyvében" azt
olvashatjuk, hogy: "Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti,
idejében megfenyíti."(l 3: 24).
A jesivákban a cházerbocherek fenyítették a bocherlikat, de az u.n.
"ferhern" (ez a rebe előtt való felelést jelentette) alkalmával a jesiva
vezetője is megpofozhatta a felkészületlen tanulót. A testi fenyítést azonban csak
16 éves korig alkalmazták általában, mert az idősebbre már az a tórái vers
vonatkozott, amelyik azt mondja, hogy "vak elé ne vess akadályt" (Mózes III.
19:14,). Ami átvitt értelemben azt is jelenti a hagyomány szerint, hogy az apának
tilos nagy fiát megütni, mert ez esetleg felindulásában visszaüti, és ezzel súlyos
bűnt követ el.
A talmudiskolák Magyarországon kizárólag vidéken helyezkedtek el, ahol távol a
világ zajától, könnyebb volt a tanulásra való koncentrálás és az ellenőrzés is
egyszerűbbnek bizonyult.
Az 1944-es deportálás, a rebek és a bocherek nagy részének megölésével,
elpusztította a jesivák rendszerét Magyarországon. De sok helyén a világnak a
túlélők újra alapították őket. Így látni a magyarországi jesivák emlékére
alapítottakat Amerikában, Kanadában, Izraelben és még a világ számos pontján.
A múltban ezek a jesivák nagyon egyoldalúak voltak a világi műveltség minden
formáját ellenezték. Szakmát sem tanítottak Az újabbak közül a legtöbb már nem
zárkózik el olyan mereven a világi müveltség bizonyos formáinak elsajátítása
elől. Főleg ami valamilyen megélhetéshez szükséges szaktudás (beleértve az
értelmiségi foglalkozásokat is) megtanulását jelenti. Ezzel megvalósítják az
"Atyák fejezetei"-ben található tanácsot: "Jó a Tóra tudása a világ
ismereteinek az elsajátításával együtt."
FORRÁSOK és IRODALOM
Abraham, C.Í.: Maszádot torá böéjropá. (A Tóra intézményei Európában.) New
York,1956.
Ehrenreich, Ch. I: Lökarat hájhudim böujhely (A zsidóság története
Sátoraljaújhelyen.)
Ajcér Chájim, Déva, 1931.
Fishman, I. : The History of Jewish Education in Central Europe from the End of the
Sixteenth to the End of the Eíghteenth Century. New York, 1944.
Fuksz, A.: Jösivot Hungaria (Magyar jesivák) Jeruzsálem, 1979.
Ganz, D. Cemach Dovid hásolém (Dávid teljes leszármazottjai.)Jeruzsálem,1966.
Gold, H.: Die Juden und Juden Gemeinde (Zsidók és zsidóhitközségek )
Bratislava - Brünn, 1932.
Grünwald, J. J.: Kárát ir Presburg ugdolehá (Pozsony városának és nagyságának a
története.)
Sziget, 1912.
Tauzent jór jiddis lében in Ungárn (Ezer év zsidó élete Magyarországon) New
York, 1945.
Kochén, E.: Háchátám Szajfer (Szajfer Mózesről) Jeruzsálem, 1969.
Lefkovits, J.D.: Jesivát Unszdorf (A hunfalvi jesíva.) Budapest, 1919.
Pánet, J. A.: Zichron Jáákov (Jákov emléke.) Brooklyn, 1953.
Rozman, S.: Széfer zichron kedosim lijhudé Kárpátorosz vö. Máramaros (A
Kárpátaljai és
máramarosi zsidó mártírok emlékkönyve.) 1968.
Wachstein, B.: Urkunden und Akten zur Geschichte der Juden in Eisenstadt (Oklevelek és
akták a zsidók történetéhez Eisenstadtban.) Wien, 1926.
Weiss, I.H.: Zichronotáj (Emlékeim.) Varsó, 1895.
|