Elhangzott a Magyar Tudomány napja 2005 rendezvénysorozat, A holokauszt és a túlélők
utódainak traumái című előadásán a Neveléstudományi és Szociális Munka Tanszék
rendezésében. (Budapest, 2005. november 17.)
1. A Soá problematikája a
szefárd közösségekben
Mind a Holokauszt jelenségét elemző és feltáró történelmi szaktudományos művek,
mind a témával kapcsolatos művészeti alkotások - nyilvánvaló okok miatt - az
Európában élő zsidóság II. világháború alatti tragikus sorsát helyezi a
fókuszpontba. Még a nemrégiben magyar nyelven is megjelent, a szefárd zsidók
történelmét feldolgozó mű - Esther Benbassa - Aron Rodrigue: A szefárd zsidók
története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003 - sem foglalkozik a tágabb értelemben vett
szefárdok sorsával, azaz a Holokausztról szóló fejezet kizárólag a balkáni
szefárd kultúrkör megsemmisítéséről ad tudósítást, és nem érinti a
Közel-Kelet országaiban élő zsidó közösségek II. világháború alatti
történelmét.
Az elmúlt évtizedben, illetve a Soá 60. évfordulója kapcsán, különösen az
Egyesült Államokban illetve Franciaországban élő észak-afrikai származású zsidó
közösségek ismét felvetették második világháborús történelmük elemzését,
hangsúlyozva, hogy a Holokauszt nem kizárólagosan európai jelenség volt.
Ahogyan Seth Ward írja cikkében:
"Az 1990-es évek végén a Holokauszt erőteljes szimbólummá vált. Pusztán a
kelet-európai zsidó közösségek 1939-beli hatalmas létszáma és az amerikai
zsidóság túlnyomó többségének askenáz származása, egyértelművé tette
számomra, hogy a Holokauszt eseményeinek felidézése askenáz hangsúlyt kap.
Ugyanakkor vannak szép számmal olyan zsidók, akiknek származása vagy szakmai
beállítottsága miatt érdeklődésük középpontjában a dél-kelet európai, vagy az
ázsiai és afrikai - beleértve a brit mandátum alatti Palesztinát - közösségek
sorsa áll. Ezek az emberek joggal tehetnek bíráló megjegyzést azzal a ténnyel
kapcsolatban, hogy Holokauszttal foglalkozó tanulmányok és a Soá - megemlékezések
nem tesznek méltó említést a fent felsorolt területek zsidóságával kapcsolatban.
... A Holokauszt jelentős helyet foglal el a jelenkori zsidóság narratívájában, s ha
ez így van, a szefárd illetve az iszlám országokból származó zsidóknak is megvan
minden joguk arra, hogy kifejezzék abbéli igényüket, hogy saját részüket kivegyék
ebből a narratívából."i
A Vichy-Franciaország által megszállt területeken - Algéria, Tunézia - élő zsidók
az európai zsidósághoz hasonló fenyegetettségnek voltak kitéve, azzal a
különbséggel, hogy a földrajzi távolság és a közvetlen vasútvonalak hiánya igen
nehézkessé tette a végső célok elérését.
Ugyanakkor, az arab nacionalizmus felfejlődő szakaszában lévő országokban - Szíria,
Irak, Egyiptom - élő zsidók fenyegetettségét növelte az arab nacionalisták és a
nácik baráti kapcsolata. A 2001. szeptember 11-i és az azt követő egyéb
szélsőséges muszlim szervezetek által végrehajtott terrortámadások kapcsán,
hivatalos elemzők rámutattak az arab nacionalizmus náci kapcsolatainak
jelentőségére. Ily módon, új megvilágításba és az érdeklődés középpontjába
került az arab országok zsidó közösségeinek II. világháborúbeli sorsa.
Elliott A. Green szerint,
"Tény az, hogy az arab nacionalista mozgalmak vezetői - Marokkótól fogva Irakig -
nem csupán szimpatizáltak a nácikkal, de együtt is működtek a fasiszta német
ügynökökkel a II. világháború előtt és alatt."ii
Mi több, vezető arab politikusok nácibarát kijelentéseket tettek jóval a háború
után. Például, Nasszer a következőt nyilatkozta egy német neonáci magazin
szerkesztőjének 1964-ben:
"Szimpátiánk a német oldalon volt a második világháború során." iii
Az alábbiakban rövid elemzést kívánok adni a fentiekben említett területek,
országok zsidó közösségeinek II. világháború alatti sorsáról. Bemutatásomban
legfőképpen a témában immáron klasszikusnak számító műre támaszkodom: Norman
Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991.
2. Fenyegető fellegek - a II. Világháborút megelőző évtized
A világ gazdaságának 1929-es összeomlásával kezdődő évtized a Közel-Kelet
társadalmi, nemzetiségi, vallási ellentétei kiéleződésének időszaka volt, melyben
a palesztinai zsidó-arab konfliktus került a gyújtópontba, s amely a térség minden
országában egyre növekvő arab nacionalista mozgalom politikai önmeghatározásában
is központi szerepet játszott.
A vallási kisebbségek helyzetét nagyban rontotta az a tény, hogy a nacionalista
mozgalmak mint a gyarmatosítók kiszolgálóira tekintettek az arab országokban élő
zsidókra és keresztényekre, akik szinte azonosultak az idegen betolakodók
kultúrájával és politikai érdekeivel. Közel-Kelet-szerte elterjedt az a felfogás,
hogy a palesztinai konfliktus nem más, mint a muszlim arabok és a britek által
támogatott cionista zsidók versengése.
Mindezekhez a tényezőkhöz még hozzáadódott egy merőben idegen elem is, amely fontos
szerepet kapott a későbbiek során az arabul beszélő zsidó közösségek végső
megszűnésében: a militarista nemzeti szocializmus európai megjelenése csábító
mintát adott a brit és francia gyarmati uralom ellen harcoló arab nacionalisták
kezébe, akik úgy vélték, a náci németekben - illetve olaszokban - igazi
szövetségesekre találtak. Ezzel elkezdődött a náci ideológia elterjesztése a
térségben, melynek fő alappillére, a hisztérikus antiszemitizmus eleinte csak kis
befolyásra tett szert, ám a palesztin arab vezető, Haj Amin Al-Huseini, jeruzsálemi
főmufti hatására egyre inkább hangsúlyos szerephez jutott mind a palesztinai arab
nacionalisták, mind a vele szimpatizálók körében.
Az 1929. augusztusi véres felkelés, amely 129 zsidó életét követelteiv a brit
mandátum alatt lévő Palesztinában, felrázta a arabokat a Szentföld iránt érzett
apátiájukból, és a sajtó - sokszor erősen torzított, lázító hangú - cikkei
hatására számos városban zsidóellenes zavargások ütötték fel fejüket. Habár
konkrét testi bántalmazások csak elvétve fordultak elő, ez az esemény
előkészítette a talajt az Európából beáramló, modern antiszemita ideológia
népszerű fogadtatására. Az 1930-as évek végére az 1925-ben, a libanoni maronita
pap, Antun Yamin által arabra lefordított Protocol, azaz a Cion bölcseinek
jegyzőkönyve bejárta az egész Közel-Keletet és a benne megfogalmazott zsidóellenes
vádakat a militarista, nacionalista iszlám sajtó teljes erővel visszhangozta.
Ezekben az években, a már a 19. század végétől, az oszmán török hadsereg arab
nemzetiségű tisztjei között elterjedt germanofilia jelentékenyen felerősödött,
főként a Baath (Újjáéledés) - párt vezetőségében illetve a pán-szír
nacionalista mozgalom fő ideológusai körében.v Noha az észak-afrikai országokra
kevésbé volt jellemző a németbarátság, Marokkó különösen hálás volt
Németország azon erőfeszítéseiért, hogy megakadályozza a francia és spanyol uralmi
befolyás érvényesülését országában.
Érdekes tény azonban, hogy egészen az 1930-as évek végéig a Harmadik Birodalom nem
használta ki a kínálkozó lehetőséget, s csak az évtized végén kezdett hozzá a
szisztematikus, aktív propaganda-tevékenységhez az arab országokban. Ennek ellenére a
náci Németország óriási hatást gyakorolt a fiatal arab nacionalistákra. A szír
Sami al-Jundi, aki később a Baath párt egyik vezetője lett, a következőt jegyezte
fel naplójában:
"Rasszisták voltunk. Elbűvölt minket a nácizmus, könyveik és gondolataik
olvasása...."vi
A harmincas évek végétől német turisták, üzletemberek, ügynökök százai
árasztották el a Közel-Keletet antiszemita propaganda iratokkal, köztük a Mein Kampf
arab fordításával.
Az ekkortájt alapuló paramilitarista ifjúsági csoportok - köztük az Iszlám
Testvériség Hadsora, a szíriai Vasingesek, a libanoni maronita fallangisták - nemcsak
egyenruhájukban, katonai díszszemléik formájában, vezetőkultuszukban utánozták
európai mintaképeiket, hanem hisztérikus judeofób retorikájukban is.
Csak néhány, a zsidókkal szolidáris tiltakozó megnyilvánulásról van tudomásunk:
1933-ban a libanoni maronita pátriárka, Monsignor Arida kiadott egy, a náci
zsidóüldözést kemény hangon elítélő pásztorlevelet. Ennek ellenére a viszonylag
kedvező helyzetben lévő libanoni zsidó közösséget óva intették a náci
Németország zsidó politikája elleni nyílt tiltakozástól, a Palesztinában egyre
fokozódó arab-zsidó feszültség esetleges, Libanonra is átterjedő hatásai miatt.
3. A közel-keleti zsidó közösségek helyzete a II. Világháború idején
A Második Világháború különbözőképpen érintette a Közel-Kelet térségeinek
országait, és ennek megfelelően a helybeli zsidó közösségek sorsa is eltérően
alakult. Líbia a tengelyhatalmak megszállási övezetéhez tartozott, míg Marokkó,
Algéria a Vichy-kormány fennhatósága alatt volt. Tunéziában változó hatalmi
helyzet volt, míg Egyiptom nagy gonddal vigyázott semlegességére.
A térség zsidósága számára traumatikus volt az európai zsidóság
megsemmisítésére irányuló náci törekvés. A háborús eseményeket nem csupán,
mint az adott térség lakosai, hanem zsidókként is átélték.
Az egyes kormányok az adott háborús politikai helyzetnek ill. a társadalmi
mozgolódásokhoz igazították országaik zsidóságához való viszonyát. Sok arabul
beszélő zsidó közösség ízlelhette meg - habár rövid időre - európai
testvéreinek keserű sorsát.
Egyedül Egyiptomban, Szíriában, Libanonban és a távoli Jemenben vonult el a II.
világháború fekete fellege anélkül, hogy jelentősebben érintette volna az ottani
zsidó életet.
A Közel- kelet
országai
3.1 . Egyiptom
Kairói zsidó
iskola
A gazdag, művelt és jól szervezett
egyiptomi zsidó közösség, a II. világháború előestéjén, a náci Németország
elleni széleskörű, tiltakozó tömegmegmozdulásokba kezdett, amely a közösség nagy
befolyására és nem utolsó sorban vezetőinek bátor kiállására vall, hiszen
Kairóban az NASDP-nek saját alapszervezete működött, melyet még 1926-ban alapított
Rudolf Hess testvére, Alfred Hess.vii
Az egyiptomi zsidóság, Léon Castro vezetésével, a német import - beleértve áruk,
filmek, helyi üzletek - teljes bojkottját hirdette meg. Ez a megmozdulás annyira
sikeres volt, hogy jelentékenyen érintett számos helyi német vállalkozást és
teljesen száműzte a német filmeket az egyiptomi mozikból mindaddig, míg az egyiptomi
és brit hatóságok a német ellenkampány beindulásától, valamint a helyzet
eszkalációjától tartva, 1933. nyarán leállította a bojkott mozgatóit mindkét
oldalon.
Habár a 30-as évek vége felé kezdődő zsidóellenes megnyilvánulásokat a háború
kitörésekor a szigorú cenzúra és a statárium bevezetésével sikerült
visszaszorítani, a Rommel vezetésével közeledő Afrika-Korps 1941-42-es
előrenyomulása komoly aggodalmakat ébresztett az egyiptomi zsidóság körében.
Egyetlen garanciájuk a megmenekülésre a brit csapatok jelenléte volt, amely csak az
El-Alameini ütközetet követően vált stabillá. Ezt megelőzően zsidók ezrei
menekültek Alexandriából Kairóba, illetve onnan is tovább.
3.2. Sziria-Libanon
Az egyiptominál jóval szegényebb és kisebb létszámú, kevésbé szervezett szíriai
illetve libanoni zsidó közösség egy rövid időre igen közel került európai
sorstársai helyzetéhez, amikor 1940. júliusától közel egy éven át a térség a
Vichy-féle Franciaország fennhatósága alá került. Noha a francia főbiztost, Gabriel
Puaux-t nem hatotta meg a beiruti zsidó közösség vezetőinek arra irányuló
kérvénye, miszerint ne vezessék be a Vichy-kormány zsidóellenes rendeleteit
Szíriában, nem volt a rezsim lelkes támogatója és nem igyekezett minden áron
végrehajtani kormánya utasításait. Hasonlóképp utóda, Dentz tábornok is sokkal
inkább el volt foglalva a háborús helyzettel, minthogy egy jelentéktelen kisebbséggel
bajlódjon.viii
Mindezek ellenére a szíriai zsidóság a német ügynökök és társaik, az arab
nacionalisták propagandája miatt állandó fenyegetettségben élt. Akkoriban terjedt el
a következő gyermekmondóka:
"Nincs többé Monsieur, nincs többé Mister/ csak Isten az égben és a földön
Hitler."ix
Számos szíriai zsidó fiatal arra a következtetésre jutott, hogy nincs számukra
jövő ebben az országban, és illegálisan a szomszédos Palesztinába vándorolt.
3.3. Irak
Iraki zsidók
Az iraki zsidó közösség kevésbé volt
szerencsés, mint egyiptomi, libanoni, szíriai testvérei: nem menekült meg a fizikai
szenvedésektől.
Az iraki zsidóság szemmel látható gazdagsága, nagy hatalmi befolyása már a háború
előtt szemet szúrt nem csupán a nacionalista erőknek, de sok esetben az aktuálisan
uralkodó politikai elit is irigységgel nézett rájuk.
A háborút megelőző években, az Oktatási Minisztérium egyik magas rangú
beosztottja, Dr. Sami Shawkat a náci modell fanatikus imádójaként, nagyban
elősegítette az antiszemita légkör kialakulását és az ilyen irányultságú
nevelés elterjedését olyan, a tanárokhoz intézett kijelentéseivel, miszerint a
zsidókat a rendszer belső ellenségeinek kell tekinteni, és ennek megfelelően kell
velük bánni, hasonlóan a hitleri bánásmódhoz.
A náci propaganda jelentősen felerősödött, mikor 1941. májusában Irak nyílt
összetűzésbe került Nagy-Britanniával, mivel a zsidókat a britek szövetségeseinek
tartották. A harcok idején paramilitarista fiatalokból álló bandák járták Bagdad
utcáit, zaklatva és különféle atrocitásoknak kitéve az állítólagosan a brit
hadsereggel összejátszó zsidókat. Mindezek ellenére, a zsidó közösség ekkor még
nem szenvedett el valóságos veszteségeket.
A tragédia 1941. május 29-én kezdődött, mikor a brit csapatok elérték Bagdad déli
külvárosait. Pár nappal később, június elsején, a Savuot ünnep első napján, egy
ünneplő zsidókból álló csoport átkelt a Tigris-folyó nyugati partjára, hogy a
transzjordániai száműzetéséből visszatérő Hasemita herceget, Abd al-Ilah-t
üdvözölje. A hazafelé tartó zsidó küldöttséget hamarosan katonákból és
civilekből álló banda támadta meg, megölve egy embert. Éjszakára már az egész
zsidó közösségre átterjedt a pogrom, a Farhud , mialatt mind a rendőrség, mind a
brit csapatok tétlenül szemlélték a zsidó üzletek kifosztását, a nők
megerőszakolását, az általános öldöklést. A pogromnak 179 zsidó esett
áldozatául, 242 gyermek maradt árván és 680.000 font anyagi kár keletkezett.x
A pogromot követő évben ezrek kértek bevándorlási engedélyt Nagy-Britanniától,
sikertelenül. Az amerikai hírszerzés adatai szerint ebben az időszakban több, mint
1000 fő menekült át Palesztinába.xi
3.4. Észak-Afrika: Algéria, Tunézia, Líbia, Marokkó
A Maghreb országok
(Észak Afrika)
Az arab világnak közel egyharmada élt a
Maghreb országaiban a II. világháború kitörésekor. A térség földrajzi közelsége
Európához, nagyszámú európai népessége, valamint a terület háborús
hadszíntérré válása olyan meghatározó tények voltak, melyek megpecsételték az
itt élő zsidók sorsát. Ez az a régió, ahol jelentős számú arabul beszélő zsidó
került közvetlen náci uralom alá.
Líbiai zsidók
Még a háború előtt, 1938.
szeptemberében a líbiai zsidók a Rómából kiinduló antiszemita faji
megkülönböztető törvények hatálya alá kerültek. Bár Italo Balbo marsall, aki
lelkes fasiszta mivolta ellenére nem volt antiszemita és nem fektetett nagy hangsúlyt a
zsidóellenes törvények végrehajtására, a zsidó közösség új helyzetben találta
magát: gyermekeik kiszorultak az állami iskolákból és újfajta zsidó
intézményrendszert kellett létrehozniuk. Balbo halála után a helyzet nyilvánvalóan
romlani kezdett, de az igazi tragédia akkor kezdődött, amikor a britek elfoglalták
Cyrenaicát, a keleti provinciát 1941. februárjában.
A helyi zsidó közösség nyíltan üdvözölte a briteket, s ennek az lett a
következménye, hogy a tartomány visszafoglalását követően, tisztogatási akciók
(sfollamento) kezdődtek. A rendszeres letartóztatások mellett, 2500 embert deportáltak
a sivatag közepén lévő munkatáborokba, ahol 562-en haltak meg, többségük
tífuszban.
A Tripoli körzetében élő zsidók közül 3000 embert szállítottak a Homs melletti
munkatáborba, Sidi Azazba, de az olaszok szervezetlensége miatt egyharmadukat
visszaküldték.
Bár a líbiai zsidó közösség nagyobb és hosszabb szenvedést élt át, mint levantei
és iraki hitsorsosaik, erős rabbinikus és világi vezetőségüknek köszönhetően
mind a fasiszta uralom alatt, mind a felszabadulást követően nem szűnt meg a
közösségi összetartásuk és aktivitásuk.
A Zsidó Nemzeti
Alap első bizottsága Tripoliban, 1915-ben
A francia fennhatóság alatt lévő
országok - Algéria, Tunézia, Marokkó - zsidóságát a Vichy-uralom és a közvetlen
náci megszállás időszaka érintette tragikusan. Ezekre a zsidó közösségek
mindegyikére jellemző volt a Franciaországgal való teljes azonosulás. Ez abban is
kifejeződött, hogy számos marokkói és tunéziai zsidó fiatal jelentkezett a
hadseregbe a világháború kitörésekor, de mindannyiukat elutasították politikai
okokra hivatkozva.
Franciaország eleste és a Vichy-féle hatalomátvétel súlyos szenvedést hozott a
maghrebi zsidóságra. 1940. október 3-án életbe léptették a faji alapú
zsidóellenes rendeleteket. Elkezdődött a zsidók számbavétele, vagyonuk
árjásítása, és közel százezer algériai zsidót fosztottak meg francia
állampolgárságától. A különböző foglakozási ágakban és az oktatásban
bevezették a numerus clausust. Például a zsidó jogászok számát 2%-ban, az orvosok
számát Algériában 2%-ban, Tunéziában 5%-ban határozták meg. 1940. decemberére az
összes algériai tanárt - 465 fő - megfosztották állásától. A zsidó egyetemi
hallgatók számát 3%-ban limitálták 1941. júniusában.xii
Eközben - meglepő módon - a muszlimok többsége passzívan szemlélte az eseményeket,
csak kevés zsidóellenes megmozdulásról tudunk. Néhány művelt muszlim még a
zsidókkal együtt is érzett, mint például Ahmad Bu Minjal, algériai jogász.
Hasonlóképpen Marokkóban V. Mohamed szultán nyílt ellenérzését fejezte ki a
zsidóellenes rendeletekkel kapcsolatban. Ezzel együtt a francia maghrebi zsidóság a
bennszülött lakosság teljes közömbösségével nézett szembe üldöztetésének
idején.
Noha a Vichy-rezsim súlyos zsidóellenes rendelkezései, gazdasági és társadalmi
diszkriminációja nagy megaláztatást jelentett a közösségek számára, az esetleges
fizikai megsemmisülés fenyegetésével csak a tunéziai zsidóság került szembe az
1942. novemberi német megszállás idején. Egyedül a logisztikai problémák és a
megszállás rövidségének köszönhető, hogy a végső megoldás elkerülte a Tunézia
zsidóságát.
Röviddel az ország elfoglalása után, a Gestapo elkezdte a zsidó vezetők
letartóztatását, majd a Judenratokhoz hasonló tanácsok létrehozatalát a zsidók
kényszermunkára történő összegyűjtése érdekében. Csak Tuniszból körülbelül
5000 zsidót vittek a kikötők helyreállítására illetve a határ menti
erődítmények és katonai táborok megerősítésére.
Jóllehet a megszállás hat hónapja alatt számos alkalommal tapasztalhatták a zsidók
a náci brutalitás megnyilvánulásait a városokban és a munkatáborokban, a
megszállás vége felé pedig a németek már fontolgatták a sárga csillag
bevezetését, mindezzel együtt a tunéziai zsidóság elkerülte kelet-európai
hittestvéreinek szörnyű sorsát.
A Dzserbai
zsinagóga
A maghrebi zsidóság számára is
eljött a felszabadulás, ám ez keserű csalódással járt. Mindhárom országban az
amerikaiak meghagyták az antiszemita Vichy-hivatalnokokat vezető pozícióikban. Az
amerikai vezetés, beleértve Eisenhowert és az amerikai kormányt is, azzal érvelt,
hogy a zsidók ellen irányuló megkülönböztető intézkedésekkel az arab népesség
kedélyeit kívánják lehűteni.
4. Összefoglalás
Hasonlóképpen a világ minden pontján élő hittestvéreikhez, az arab országok
zsidóságát is különbözőképpen ugyan, de jelentősen átformálták a második
világháború eseményei.
Mindenekelőtt elősegítette egy közös zsidó tudat kialakulását és a közös sors
felismerését. Nem pusztán a távoli Hitler fenyegetései töltötték el őket is
rémülettel, de saját élményeik is: a tengelyhatalmakkal szimpatizáló arab
nacionalisták atrocitásai, a jeruzsálemi főmufti Berlinből sugárzott felhívása,
miszerint arra buzdította híveit, hogy keressék és öljék le a zsidókat Allah
szeretetéért, a történelem és a vallás nevében.1
Az Európából való teljes kiábrándulás az Alliance Israelite Universelle
asszimilációs célkitűzéseivel szemben, erősödni kezdett a zsidó haza és a héber
kultúra iránti vonzalom. Természetesen nem minden közel-keleti zsidó vált
cionistává a háború alatt, sokan úgy vélték, amint visszatér az élet normális
kerékvágásba, életük ott folytatódhat, ahol a zavaros évek előtt abbamaradt.
A háború utáni események gyors áradata azonban más jövőt hozott számukra.
A közös zsidó tudat része a Holokauszt is és annak nem csupán az Európában zajló
szörnyű események emlékezete.
Ismét Seth Wardot idézve,
"Észak-Afrikában a Soá nem eredményezte a zsidó közösségek végső
elpusztítását, mint Közép-Európában. Az arab országok zsidó közösségeinek
megszűnéséhez általában az arab és iszlám nacionalizmus és Izrael Állam
megjelenése járult hozzá leginkább. Mégis, a Holokauszt erre a területre kiterjedő
elemzése is fontos, nem kell alábecsülni." 2
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. Stillman, Norman: The Jews of Arab Lands in Modern Times
Philadelphia, 1991
2. Benbassa, Esther -Rodrigue, Aron: A szefárd zsidók története
Osiris Kiadó, Budapest, 2003
3. Ward, Seth (University of Denver, USA): The Holocaust in North Africa Intermountain
Jewish News, 20 May, 1999
4. Green, Elliott A: Arabs and Nazis - Can it Be True?
New York Jewish Time
5. Goldschmidt Jr., Arthur: A Közel-Kelet rövid története
Maecenas, Budapest 1977
6. Karsai László: Holocaust
Pannonica, Budapest 2001
7. Ben-Sasson, H.H.: A History of the Jewish People
Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 2002
8. Sachar, Howard M.: The Course of Modern Jewish History
Vintage Books Edition 1990
1 az 1944. március 1-i rádióadás, idézi Hiszowicz: The Third Reich
and the Arab East, p. 311
2 Seth Ward (University of Denver, USA): The Holocaust in North Africa,
Intermountain Jewish News, 20 May, 1999
i Seth Ward (University of
Denver, USA): The Holocaust in North Africa, Intermountain Jewish News, 20 May, 1999
ii Elliott A Green: Arabs and Nazis - Can it Be True?, New York Jewish
Time
iii Deutsche National Zeitung und Soldaten Zeitung, May 1, 1964.
iv Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia,
1991., p.94
v Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia,
1991., p.106
vi Sami al-Jundi , al Bacth, Beirut 1969 in Norman Stillman, The Jews of
Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991., p.107
vii Kraemer, Minderheit, Millet, Nation?, p. 260 in Norman Stillman, The
Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991., p. 109
viii Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times,
Philadelphia, 1991., p. 115
ix "bala miszju, bala miszter/ fi l-sama' Allah, wal-'ard
Hitler" - idézi Stefan Wild, Ánational Socialism in the Arab Near East between 1933
and 1939", WI 25, n.s. (1985): 128
x Kedourie:Arabic Political Memoirs and Other Studies, p. 298
xi National Archives (Washington) RG 226 0ss Report L45124 Iraq
xii Marrus and Paxton: Vichy France and the Jews, pp. 124-125, 195
A KÖZEL - KELETEN ÉLŐ ZSIDÓ
KÖZÖSSÉGEK SORSA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN
Kárpáti Judit
OR-ZSE Doktori Iskola, II. évf.
2005.november 17.
|