Kárpáti Judit:
A KÖZEL-KELETEN ÉLŐ ZSIDÓ KÖZÖSSÉGEK SORSA
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN


Elhangzott a Magyar Tudomány napja 2005 rendezvénysorozat, A holokauszt és a túlélők utódainak traumái című előadásán a Neveléstudományi és Szociális Munka Tanszék rendezésében. (Budapest, 2005. november 17.)

 

1. A Soá problematikája a szefárd közösségekben

Mind a Holokauszt jelenségét elemző és feltáró történelmi szaktudományos művek, mind a témával kapcsolatos művészeti alkotások - nyilvánvaló okok miatt - az Európában élő zsidóság II. világháború alatti tragikus sorsát helyezi a fókuszpontba. Még a nemrégiben magyar nyelven is megjelent, a szefárd zsidók történelmét feldolgozó mű - Esther Benbassa - Aron Rodrigue: A szefárd zsidók története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003 - sem foglalkozik a tágabb értelemben vett szefárdok sorsával, azaz a Holokausztról szóló fejezet kizárólag a balkáni szefárd kultúrkör megsemmisítéséről ad tudósítást, és nem érinti a Közel-Kelet országaiban élő zsidó közösségek II. világháború alatti történelmét.
Az elmúlt évtizedben, illetve a Soá 60. évfordulója kapcsán, különösen az Egyesült Államokban illetve Franciaországban élő észak-afrikai származású zsidó közösségek ismét felvetették második világháborús történelmük elemzését, hangsúlyozva, hogy a Holokauszt nem kizárólagosan európai jelenség volt.

Ahogyan Seth Ward írja cikkében:
"Az 1990-es évek végén a Holokauszt erőteljes szimbólummá vált. Pusztán a kelet-európai zsidó közösségek 1939-beli hatalmas létszáma és az amerikai zsidóság túlnyomó többségének askenáz származása, egyértelművé tette számomra, hogy a Holokauszt eseményeinek felidézése askenáz hangsúlyt kap. Ugyanakkor vannak szép számmal olyan zsidók, akiknek származása vagy szakmai beállítottsága miatt érdeklődésük középpontjában a dél-kelet európai, vagy az ázsiai és afrikai - beleértve a brit mandátum alatti Palesztinát - közösségek sorsa áll. Ezek az emberek joggal tehetnek bíráló megjegyzést azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy Holokauszttal foglalkozó tanulmányok és a Soá - megemlékezések nem tesznek méltó említést a fent felsorolt területek zsidóságával kapcsolatban. ... A Holokauszt jelentős helyet foglal el a jelenkori zsidóság narratívájában, s ha ez így van, a szefárd illetve az iszlám országokból származó zsidóknak is megvan minden joguk arra, hogy kifejezzék abbéli igényüket, hogy saját részüket kivegyék ebből a narratívából."i

A Vichy-Franciaország által megszállt területeken - Algéria, Tunézia - élő zsidók az európai zsidósághoz hasonló fenyegetettségnek voltak kitéve, azzal a különbséggel, hogy a földrajzi távolság és a közvetlen vasútvonalak hiánya igen nehézkessé tette a végső célok elérését.

Ugyanakkor, az arab nacionalizmus felfejlődő szakaszában lévő országokban - Szíria, Irak, Egyiptom - élő zsidók fenyegetettségét növelte az arab nacionalisták és a nácik baráti kapcsolata. A 2001. szeptember 11-i és az azt követő egyéb szélsőséges muszlim szervezetek által végrehajtott terrortámadások kapcsán, hivatalos elemzők rámutattak az arab nacionalizmus náci kapcsolatainak jelentőségére. Ily módon, új megvilágításba és az érdeklődés középpontjába került az arab országok zsidó közösségeinek II. világháborúbeli sorsa.

Elliott A. Green szerint,
"Tény az, hogy az arab nacionalista mozgalmak vezetői - Marokkótól fogva Irakig - nem csupán szimpatizáltak a nácikkal, de együtt is működtek a fasiszta német ügynökökkel a II. világháború előtt és alatt."ii
Mi több, vezető arab politikusok nácibarát kijelentéseket tettek jóval a háború után. Például, Nasszer a következőt nyilatkozta egy német neonáci magazin szerkesztőjének 1964-ben:

"Szimpátiánk a német oldalon volt a második világháború során." iii
Az alábbiakban rövid elemzést kívánok adni a fentiekben említett területek, országok zsidó közösségeinek II. világháború alatti sorsáról. Bemutatásomban legfőképpen a témában immáron klasszikusnak számító műre támaszkodom: Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991.


2. Fenyegető fellegek - a II. Világháborút megelőző évtized

A világ gazdaságának 1929-es összeomlásával kezdődő évtized a Közel-Kelet társadalmi, nemzetiségi, vallási ellentétei kiéleződésének időszaka volt, melyben a palesztinai zsidó-arab konfliktus került a gyújtópontba, s amely a térség minden országában egyre növekvő arab nacionalista mozgalom politikai önmeghatározásában is központi szerepet játszott.

A vallási kisebbségek helyzetét nagyban rontotta az a tény, hogy a nacionalista mozgalmak mint a gyarmatosítók kiszolgálóira tekintettek az arab országokban élő zsidókra és keresztényekre, akik szinte azonosultak az idegen betolakodók kultúrájával és politikai érdekeivel. Közel-Kelet-szerte elterjedt az a felfogás, hogy a palesztinai konfliktus nem más, mint a muszlim arabok és a britek által támogatott cionista zsidók versengése.

Mindezekhez a tényezőkhöz még hozzáadódott egy merőben idegen elem is, amely fontos szerepet kapott a későbbiek során az arabul beszélő zsidó közösségek végső megszűnésében: a militarista nemzeti szocializmus európai megjelenése csábító mintát adott a brit és francia gyarmati uralom ellen harcoló arab nacionalisták kezébe, akik úgy vélték, a náci németekben - illetve olaszokban - igazi szövetségesekre találtak. Ezzel elkezdődött a náci ideológia elterjesztése a térségben, melynek fő alappillére, a hisztérikus antiszemitizmus eleinte csak kis befolyásra tett szert, ám a palesztin arab vezető, Haj Amin Al-Huseini, jeruzsálemi főmufti hatására egyre inkább hangsúlyos szerephez jutott mind a palesztinai arab nacionalisták, mind a vele szimpatizálók körében.

Az 1929. augusztusi véres felkelés, amely 129 zsidó életét követelteiv a brit mandátum alatt lévő Palesztinában, felrázta a arabokat a Szentföld iránt érzett apátiájukból, és a sajtó - sokszor erősen torzított, lázító hangú - cikkei hatására számos városban zsidóellenes zavargások ütötték fel fejüket. Habár konkrét testi bántalmazások csak elvétve fordultak elő, ez az esemény előkészítette a talajt az Európából beáramló, modern antiszemita ideológia népszerű fogadtatására. Az 1930-as évek végére az 1925-ben, a libanoni maronita pap, Antun Yamin által arabra lefordított Protocol, azaz a Cion bölcseinek jegyzőkönyve bejárta az egész Közel-Keletet és a benne megfogalmazott zsidóellenes vádakat a militarista, nacionalista iszlám sajtó teljes erővel visszhangozta.


Ezekben az években, a már a 19. század végétől, az oszmán török hadsereg arab nemzetiségű tisztjei között elterjedt germanofilia jelentékenyen felerősödött, főként a Baath (Újjáéledés) - párt vezetőségében illetve a pán-szír nacionalista mozgalom fő ideológusai körében.v Noha az észak-afrikai országokra kevésbé volt jellemző a németbarátság, Marokkó különösen hálás volt Németország azon erőfeszítéseiért, hogy megakadályozza a francia és spanyol uralmi befolyás érvényesülését országában.

Érdekes tény azonban, hogy egészen az 1930-as évek végéig a Harmadik Birodalom nem használta ki a kínálkozó lehetőséget, s csak az évtized végén kezdett hozzá a szisztematikus, aktív propaganda-tevékenységhez az arab országokban. Ennek ellenére a náci Németország óriási hatást gyakorolt a fiatal arab nacionalistákra. A szír Sami al-Jundi, aki később a Baath párt egyik vezetője lett, a következőt jegyezte fel naplójában:

"Rasszisták voltunk. Elbűvölt minket a nácizmus, könyveik és gondolataik olvasása...."vi

A harmincas évek végétől német turisták, üzletemberek, ügynökök százai árasztották el a Közel-Keletet antiszemita propaganda iratokkal, köztük a Mein Kampf arab fordításával.

Az ekkortájt alapuló paramilitarista ifjúsági csoportok - köztük az Iszlám Testvériség Hadsora, a szíriai Vasingesek, a libanoni maronita fallangisták - nemcsak egyenruhájukban, katonai díszszemléik formájában, vezetőkultuszukban utánozták európai mintaképeiket, hanem hisztérikus judeofób retorikájukban is.

Csak néhány, a zsidókkal szolidáris tiltakozó megnyilvánulásról van tudomásunk: 1933-ban a libanoni maronita pátriárka, Monsignor Arida kiadott egy, a náci zsidóüldözést kemény hangon elítélő pásztorlevelet. Ennek ellenére a viszonylag kedvező helyzetben lévő libanoni zsidó közösséget óva intették a náci Németország zsidó politikája elleni nyílt tiltakozástól, a Palesztinában egyre fokozódó arab-zsidó feszültség esetleges, Libanonra is átterjedő hatásai miatt.


3. A közel-keleti zsidó közösségek helyzete a II. Világháború idején

A Második Világháború különbözőképpen érintette a Közel-Kelet térségeinek országait, és ennek megfelelően a helybeli zsidó közösségek sorsa is eltérően alakult. Líbia a tengelyhatalmak megszállási övezetéhez tartozott, míg Marokkó, Algéria a Vichy-kormány fennhatósága alatt volt. Tunéziában változó hatalmi helyzet volt, míg Egyiptom nagy gonddal vigyázott semlegességére.

A térség zsidósága számára traumatikus volt az európai zsidóság megsemmisítésére irányuló náci törekvés. A háborús eseményeket nem csupán, mint az adott térség lakosai, hanem zsidókként is átélték.

Az egyes kormányok az adott háborús politikai helyzetnek ill. a társadalmi mozgolódásokhoz igazították országaik zsidóságához való viszonyát. Sok arabul beszélő zsidó közösség ízlelhette meg - habár rövid időre - európai testvéreinek keserű sorsát.
Egyedül Egyiptomban, Szíriában, Libanonban és a távoli Jemenben vonult el a II. világháború fekete fellege anélkül, hogy jelentősebben érintette volna az ottani zsidó életet.

A Közel- kelet országai

3.1 . Egyiptom

Kairói zsidó iskola

A gazdag, művelt és jól szervezett egyiptomi zsidó közösség, a II. világháború előestéjén, a náci Németország elleni széleskörű, tiltakozó tömegmegmozdulásokba kezdett, amely a közösség nagy befolyására és nem utolsó sorban vezetőinek bátor kiállására vall, hiszen Kairóban az NASDP-nek saját alapszervezete működött, melyet még 1926-ban alapított Rudolf Hess testvére, Alfred Hess.vii
Az egyiptomi zsidóság, Léon Castro vezetésével, a német import - beleértve áruk, filmek, helyi üzletek - teljes bojkottját hirdette meg. Ez a megmozdulás annyira sikeres volt, hogy jelentékenyen érintett számos helyi német vállalkozást és teljesen száműzte a német filmeket az egyiptomi mozikból mindaddig, míg az egyiptomi és brit hatóságok a német ellenkampány beindulásától, valamint a helyzet eszkalációjától tartva, 1933. nyarán leállította a bojkott mozgatóit mindkét oldalon.


Habár a 30-as évek vége felé kezdődő zsidóellenes megnyilvánulásokat a háború kitörésekor a szigorú cenzúra és a statárium bevezetésével sikerült visszaszorítani, a Rommel vezetésével közeledő Afrika-Korps 1941-42-es előrenyomulása komoly aggodalmakat ébresztett az egyiptomi zsidóság körében. Egyetlen garanciájuk a megmenekülésre a brit csapatok jelenléte volt, amely csak az El-Alameini ütközetet követően vált stabillá. Ezt megelőzően zsidók ezrei menekültek Alexandriából Kairóba, illetve onnan is tovább.

3.2. Sziria-Libanon

Az egyiptominál jóval szegényebb és kisebb létszámú, kevésbé szervezett szíriai illetve libanoni zsidó közösség egy rövid időre igen közel került európai sorstársai helyzetéhez, amikor 1940. júliusától közel egy éven át a térség a Vichy-féle Franciaország fennhatósága alá került. Noha a francia főbiztost, Gabriel Puaux-t nem hatotta meg a beiruti zsidó közösség vezetőinek arra irányuló kérvénye, miszerint ne vezessék be a Vichy-kormány zsidóellenes rendeleteit Szíriában, nem volt a rezsim lelkes támogatója és nem igyekezett minden áron végrehajtani kormánya utasításait. Hasonlóképp utóda, Dentz tábornok is sokkal inkább el volt foglalva a háborús helyzettel, minthogy egy jelentéktelen kisebbséggel bajlódjon.viii
Mindezek ellenére a szíriai zsidóság a német ügynökök és társaik, az arab nacionalisták propagandája miatt állandó fenyegetettségben élt. Akkoriban terjedt el a következő gyermekmondóka:
"Nincs többé Monsieur, nincs többé Mister/ csak Isten az égben és a földön Hitler."ix

Számos szíriai zsidó fiatal arra a következtetésre jutott, hogy nincs számukra jövő ebben az országban, és illegálisan a szomszédos Palesztinába vándorolt.

3.3. Irak

Iraki zsidók

Az iraki zsidó közösség kevésbé volt szerencsés, mint egyiptomi, libanoni, szíriai testvérei: nem menekült meg a fizikai szenvedésektől.

Az iraki zsidóság szemmel látható gazdagsága, nagy hatalmi befolyása már a háború előtt szemet szúrt nem csupán a nacionalista erőknek, de sok esetben az aktuálisan uralkodó politikai elit is irigységgel nézett rájuk.


A háborút megelőző években, az Oktatási Minisztérium egyik magas rangú beosztottja, Dr. Sami Shawkat a náci modell fanatikus imádójaként, nagyban elősegítette az antiszemita légkör kialakulását és az ilyen irányultságú nevelés elterjedését olyan, a tanárokhoz intézett kijelentéseivel, miszerint a zsidókat a rendszer belső ellenségeinek kell tekinteni, és ennek megfelelően kell velük bánni, hasonlóan a hitleri bánásmódhoz.
A náci propaganda jelentősen felerősödött, mikor 1941. májusában Irak nyílt összetűzésbe került Nagy-Britanniával, mivel a zsidókat a britek szövetségeseinek tartották. A harcok idején paramilitarista fiatalokból álló bandák járták Bagdad utcáit, zaklatva és különféle atrocitásoknak kitéve az állítólagosan a brit hadsereggel összejátszó zsidókat. Mindezek ellenére, a zsidó közösség ekkor még nem szenvedett el valóságos veszteségeket.

A tragédia 1941. május 29-én kezdődött, mikor a brit csapatok elérték Bagdad déli külvárosait. Pár nappal később, június elsején, a Savuot ünnep első napján, egy ünneplő zsidókból álló csoport átkelt a Tigris-folyó nyugati partjára, hogy a transzjordániai száműzetéséből visszatérő Hasemita herceget, Abd al-Ilah-t üdvözölje. A hazafelé tartó zsidó küldöttséget hamarosan katonákból és civilekből álló banda támadta meg, megölve egy embert. Éjszakára már az egész zsidó közösségre átterjedt a pogrom, a Farhud , mialatt mind a rendőrség, mind a brit csapatok tétlenül szemlélték a zsidó üzletek kifosztását, a nők megerőszakolását, az általános öldöklést. A pogromnak 179 zsidó esett áldozatául, 242 gyermek maradt árván és 680.000 font anyagi kár keletkezett.x

A pogromot követő évben ezrek kértek bevándorlási engedélyt Nagy-Britanniától, sikertelenül. Az amerikai hírszerzés adatai szerint ebben az időszakban több, mint 1000 fő menekült át Palesztinába.xi

3.4. Észak-Afrika: Algéria, Tunézia, Líbia, Marokkó

A Maghreb országok (Észak Afrika)

Az arab világnak közel egyharmada élt a Maghreb országaiban a II. világháború kitörésekor. A térség földrajzi közelsége Európához, nagyszámú európai népessége, valamint a terület háborús hadszíntérré válása olyan meghatározó tények voltak, melyek megpecsételték az itt élő zsidók sorsát. Ez az a régió, ahol jelentős számú arabul beszélő zsidó került közvetlen náci uralom alá.

Líbiai zsidók

Még a háború előtt, 1938. szeptemberében a líbiai zsidók a Rómából kiinduló antiszemita faji megkülönböztető törvények hatálya alá kerültek. Bár Italo Balbo marsall, aki lelkes fasiszta mivolta ellenére nem volt antiszemita és nem fektetett nagy hangsúlyt a zsidóellenes törvények végrehajtására, a zsidó közösség új helyzetben találta magát: gyermekeik kiszorultak az állami iskolákból és újfajta zsidó intézményrendszert kellett létrehozniuk. Balbo halála után a helyzet nyilvánvalóan romlani kezdett, de az igazi tragédia akkor kezdődött, amikor a britek elfoglalták Cyrenaicát, a keleti provinciát 1941. februárjában.


A helyi zsidó közösség nyíltan üdvözölte a briteket, s ennek az lett a következménye, hogy a tartomány visszafoglalását követően, tisztogatási akciók (sfollamento) kezdődtek. A rendszeres letartóztatások mellett, 2500 embert deportáltak a sivatag közepén lévő munkatáborokba, ahol 562-en haltak meg, többségük tífuszban.

A Tripoli körzetében élő zsidók közül 3000 embert szállítottak a Homs melletti munkatáborba, Sidi Azazba, de az olaszok szervezetlensége miatt egyharmadukat visszaküldték.

Bár a líbiai zsidó közösség nagyobb és hosszabb szenvedést élt át, mint levantei és iraki hitsorsosaik, erős rabbinikus és világi vezetőségüknek köszönhetően mind a fasiszta uralom alatt, mind a felszabadulást követően nem szűnt meg a közösségi összetartásuk és aktivitásuk.

A Zsidó Nemzeti Alap első bizottsága Tripoliban, 1915-ben

A francia fennhatóság alatt lévő országok - Algéria, Tunézia, Marokkó - zsidóságát a Vichy-uralom és a közvetlen náci megszállás időszaka érintette tragikusan. Ezekre a zsidó közösségek mindegyikére jellemző volt a Franciaországgal való teljes azonosulás. Ez abban is kifejeződött, hogy számos marokkói és tunéziai zsidó fiatal jelentkezett a hadseregbe a világháború kitörésekor, de mindannyiukat elutasították politikai okokra hivatkozva.

Franciaország eleste és a Vichy-féle hatalomátvétel súlyos szenvedést hozott a maghrebi zsidóságra. 1940. október 3-án életbe léptették a faji alapú zsidóellenes rendeleteket. Elkezdődött a zsidók számbavétele, vagyonuk árjásítása, és közel százezer algériai zsidót fosztottak meg francia állampolgárságától. A különböző foglakozási ágakban és az oktatásban bevezették a numerus clausust. Például a zsidó jogászok számát 2%-ban, az orvosok számát Algériában 2%-ban, Tunéziában 5%-ban határozták meg. 1940. decemberére az összes algériai tanárt - 465 fő - megfosztották állásától. A zsidó egyetemi hallgatók számát 3%-ban limitálták 1941. júniusában.xii

Eközben - meglepő módon - a muszlimok többsége passzívan szemlélte az eseményeket, csak kevés zsidóellenes megmozdulásról tudunk. Néhány művelt muszlim még a zsidókkal együtt is érzett, mint például Ahmad Bu Minjal, algériai jogász. Hasonlóképpen Marokkóban V. Mohamed szultán nyílt ellenérzését fejezte ki a zsidóellenes rendeletekkel kapcsolatban. Ezzel együtt a francia maghrebi zsidóság a bennszülött lakosság teljes közömbösségével nézett szembe üldöztetésének idején.


Noha a Vichy-rezsim súlyos zsidóellenes rendelkezései, gazdasági és társadalmi diszkriminációja nagy megaláztatást jelentett a közösségek számára, az esetleges fizikai megsemmisülés fenyegetésével csak a tunéziai zsidóság került szembe az 1942. novemberi német megszállás idején. Egyedül a logisztikai problémák és a megszállás rövidségének köszönhető, hogy a végső megoldás elkerülte a Tunézia zsidóságát.

Röviddel az ország elfoglalása után, a Gestapo elkezdte a zsidó vezetők letartóztatását, majd a Judenratokhoz hasonló tanácsok létrehozatalát a zsidók kényszermunkára történő összegyűjtése érdekében. Csak Tuniszból körülbelül 5000 zsidót vittek a kikötők helyreállítására illetve a határ menti erődítmények és katonai táborok megerősítésére.
Jóllehet a megszállás hat hónapja alatt számos alkalommal tapasztalhatták a zsidók a náci brutalitás megnyilvánulásait a városokban és a munkatáborokban, a megszállás vége felé pedig a németek már fontolgatták a sárga csillag bevezetését, mindezzel együtt a tunéziai zsidóság elkerülte kelet-európai hittestvéreinek szörnyű sorsát.

A Dzserbai zsinagóga

A maghrebi zsidóság számára is eljött a felszabadulás, ám ez keserű csalódással járt. Mindhárom országban az amerikaiak meghagyták az antiszemita Vichy-hivatalnokokat vezető pozícióikban. Az amerikai vezetés, beleértve Eisenhowert és az amerikai kormányt is, azzal érvelt, hogy a zsidók ellen irányuló megkülönböztető intézkedésekkel az arab népesség kedélyeit kívánják lehűteni.

 


4. Összefoglalás


Hasonlóképpen a világ minden pontján élő hittestvéreikhez, az arab országok zsidóságát is különbözőképpen ugyan, de jelentősen átformálták a második világháború eseményei.
Mindenekelőtt elősegítette egy közös zsidó tudat kialakulását és a közös sors felismerését. Nem pusztán a távoli Hitler fenyegetései töltötték el őket is rémülettel, de saját élményeik is: a tengelyhatalmakkal szimpatizáló arab nacionalisták atrocitásai, a jeruzsálemi főmufti Berlinből sugárzott felhívása, miszerint arra buzdította híveit, hogy keressék és öljék le a zsidókat Allah szeretetéért, a történelem és a vallás nevében.1

Az Európából való teljes kiábrándulás az Alliance Israelite Universelle asszimilációs célkitűzéseivel szemben, erősödni kezdett a zsidó haza és a héber kultúra iránti vonzalom. Természetesen nem minden közel-keleti zsidó vált cionistává a háború alatt, sokan úgy vélték, amint visszatér az élet normális kerékvágásba, életük ott folytatódhat, ahol a zavaros évek előtt abbamaradt.
A háború utáni események gyors áradata azonban más jövőt hozott számukra.

A közös zsidó tudat része a Holokauszt is és annak nem csupán az Európában zajló szörnyű események emlékezete.
Ismét Seth Wardot idézve,

"Észak-Afrikában a Soá nem eredményezte a zsidó közösségek végső elpusztítását, mint Közép-Európában. Az arab országok zsidó közösségeinek megszűnéséhez általában az arab és iszlám nacionalizmus és Izrael Állam megjelenése járult hozzá leginkább. Mégis, a Holokauszt erre a területre kiterjedő elemzése is fontos, nem kell alábecsülni." 2



FELHASZNÁLT IRODALOM


1. Stillman, Norman: The Jews of Arab Lands in Modern Times
Philadelphia, 1991

2. Benbassa, Esther -Rodrigue, Aron: A szefárd zsidók története
Osiris Kiadó, Budapest, 2003

3. Ward, Seth (University of Denver, USA): The Holocaust in North Africa Intermountain Jewish News, 20 May, 1999

4. Green, Elliott A: Arabs and Nazis - Can it Be True?
New York Jewish Time

5. Goldschmidt Jr., Arthur: A Közel-Kelet rövid története
Maecenas, Budapest 1977

6. Karsai László: Holocaust
Pannonica, Budapest 2001

7. Ben-Sasson, H.H.: A History of the Jewish People
Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 2002

8. Sachar, Howard M.: The Course of Modern Jewish History
Vintage Books Edition 1990


1 az 1944. március 1-i rádióadás, idézi Hiszowicz: The Third Reich and the Arab East, p. 311

2 Seth Ward (University of Denver, USA): The Holocaust in North Africa, Intermountain Jewish News, 20 May, 1999


i Seth Ward (University of Denver, USA): The Holocaust in North Africa, Intermountain Jewish News, 20 May, 1999
ii Elliott A Green: Arabs and Nazis - Can it Be True?, New York Jewish Time
iii Deutsche National Zeitung und Soldaten Zeitung, May 1, 1964.
iv Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991., p.94
v Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991., p.106
vi Sami al-Jundi , al Bacth, Beirut 1969 in Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991., p.107
vii Kraemer, Minderheit, Millet, Nation?, p. 260 in Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991., p. 109
viii Norman Stillman, The Jews of Arab Lands in Modern Times, Philadelphia, 1991., p. 115
ix "bala miszju, bala miszter/ fi l-sama' Allah, wal-'ard Hitler" - idézi Stefan Wild, Ánational Socialism in the Arab Near East between 1933 and 1939", WI 25, n.s. (1985): 128
x Kedourie:Arabic Political Memoirs and Other Studies, p. 298
xi National Archives (Washington) RG 226 0ss Report L45124 Iraq
xii Marrus and Paxton: Vichy France and the Jews, pp. 124-125, 195


A KÖZEL - KELETEN ÉLŐ ZSIDÓ KÖZÖSSÉGEK SORSA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN

Kárpáti Judit
OR-ZSE Doktori Iskola, II. évf.
2005.november 17
.

 

   Vissza a TUDOMÁNY-hoz