Saphier-Herskovits Mária, Doktori Iskola III évf.:
A NÉV, MINT SPIRITUÁLIS ENERGIA


Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából szervezett rendezvénysorozatban, az OR-ZSE Doktorandus konferenciáján (Budapest, 2008. november 3.)

 

BEVEZETÉS

“Mélységesen mély a múltnak kútja.”
Az európai kultúrember, aki már-már közhelyként idézi Thomas Mann József és testvérei című művének első mondatát, természetesen a saját, azaz az emberiség múltját érti a fenti szavak összefüggésében. A többség hajlamos arra, hogy a múltat ebben a vonatkozásban végtelennek érzékelje. Pedig az emberi tudat nélküli, valóban végtelen múlthoz képest, amelyet nem képes tagolni az emlékezet, villanásnyi az az idő, melyet már magunkénak tudunk és amelyben el tudjuk helyezni az emberi agy által konstruált fogalmakat.

Közvetve az európai kultúra egyik alappillére a négyezer évesnél idősebb akkád eposz is, melynek ékírása csodálatraméltóan érzékelteti a kezdetek előtti időtlenséget:

“Midőn fönn az ég nevetlen
s alant a föld szint azonképp;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek;
név nélkül szunnyadott a sors is,
betöltetlen várt a végzet-…”

(Gilgames, Teremtés; Első tábla, Magyar Napló 2004. Bp., Rákos Sándor ford.)

A Gilgames kozmogóniája látszólag ember nélküli, ám a “sors” és a “végzet” fogalmak kizárólag emberi nézőpontból léteznek. Az Univerzum kirobbanása előtti, név-nélküli állapot már megelőlegezi az emberiség, sőt azon belül az individuum színrelépését is.

A NÉV, MINT ISTENI HATALOM

A nyelv, amely a megnevezés eszköze, lehetővé teszi az ember számára, hogy “bekebelezze”, birtokba vegye, világának részévé tegye mindazt, amit szóval jelöl. Segítségével az ember társadalommá képes szervezni önmagát, amely közös célok érdekében mindenkor dominanciára törekszik. Ha ennek a szempontnak az alapján értelmezzük a kultúránkhoz közelebb álló Teremtés-történetben, az Ószövetségben található Bábel - torony építését, akkor valójában a bűnbeesés aktusának egy újabb feltételezett kísérletét láthatjuk, amelyben a közös nyelv alapján szervezett, az eget ostromló építkezéssel az emberek nevet akarnak szerezni.

A bibliai szöveg azt sugallja, hogy ez a név nem csak szétszéledésüket akadályozná, hanem isteni hatalommal ruházná fel őket, végtelen energia birtokába jutnának. Ez magának az Örökkévalónak a szavaiból derül ki, amikor önmagának mintegy megindokolja, miért kell közbelépnie, hogy a közös nyelv összezavarásával lehetetlenné tegye a nagyszabású tervet.

A szóban forgó szöveg vizsgálata jó alkalom arra is, hogy összehasonlítsuk, milyen lényegi különbség mutatkozik a magyarra fordítás során a kétnyelvű zsidó Biblia és egy keresztény, jelen esetben a református Biblia szövegében, azok eszmei tartalmában.

IDÉZET A REFORMÁTUS BIBLIÁBÓL (1.Móz.11.):

“Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. (…) Akkor ezt mondta az Úr: Most még egy nép ez és mindnyájuknak egy a nyelve (…) És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. Menjünk csak le és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét!”

(Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, A Magyar Bibliatársulat megbízásából a magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Bp. 2006.
Magyar nyelvre fordította a Magyar Bibliatanács Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága)

Ha alaposan megvizsgáljuk az IMIT Biblia azonos szövegét, azonnal szembetűnő a különbség. Indokoltnak és elkerülhetetlennek látszik amit az Örökkévaló tenni készül:

IDÉZET AZ IMIT HÉBER-MAGYAR BIBLIÁBÓL ( 1. Móz. 11.)

“És volt az egész föld egy ajak és egyféle beszéd.(…) Nosza építsünk
magunknak egy várost és egy tornyot és csúcsa az égig érjen, hogy szerezzünk magunknak nevet (…) És mondta az Örökkévaló: Íme egy nép s egy ajkuk van mindnyájuknak s ez az, a mit ők tenni kezdtek és most nem lesz megvonható tőlük semmi, a mit majd tenni szándékoznak.! Nosza, szálljunk le és zavarjuk ott meg ajkukat, hogy ne értse meg egyik a másiknak az ajkát.”
(Héber-magyar IMIT Biblia, Makkabi, Bp. 1997. I.köt.34, 36.old. Móz.I.11.)

A református Bibliában csak annyi áll, hogy amit az emberek elterveznek, azt a közös nyelv segítségével képesek lesznek véghezvinni. Valójában semmi nem utal arra, hogy a torony nagysága miért megengedhetetlen.

A zsidó IMIT Biblia magyar szövege, mely szerint nem lesz megvonható tőlük semmi, a mit majd tenni szándékoznak, azt jelenti, hogy a név mindenhatóvá teszi az embereket. Majd, tehát örök időkre. Így érthetővé válik az Örökkévaló cselekedete, amellyel megakadályozza, hiszen mindez valóban az isteni hatalom bírtok lásával lenne egyenlő.


Mégis, bármilyen teremtő erővel rendelkezik a név, az valójában csak az ember világában, az ő érzékeinek, tudatának, potenciájának hatókörén belül, az “emberi idő” intervallumában érvényes. Mint majd később láthatjuk, az Örökkévalónak is csak akkor van erre szüksége, mikor az ember számára kell meghatároznia önmagát. A végtelen időben és térben, mely körülöttünk örök érvényű Törvény alapján működik, végtelen számú, nevetlen dolog vár az ember általi megjelölésre. Ezért kell a Tóra Teremtőjének Megnevezhetetlennek maradnia, mert a nyelv kiszolgáltatná az ember - egy szélesebb látókör felől nézve - szegényes és sérülékeny fogalomrendszerének.


SAJÁT KAPU - A TÖRVÉNY KAPUJÁBAN

Ha egy irodalmi műben az író beemeli a fent említett transzcendens fogalmakat az emberi viszonyok közé, ezzel megnöveli írásának filozófiai és erkölcsi tartalmát.

A per című regényének kilencedik fejezetébe foglalta be Franz Kafka A törvény előtt, (más címen A törvény kapujában) című kisnovelláját. Bár a miniatűr remekmű önállóan is megállja a helyét - alkalmasint szerepel is novellaválogatásokban -, tartalmában mégis sokat gazdagodik, ha a regény A dómban című fejezetének szövegkörnyezetében találkozik vele az olvasó.

A regény alaptörténete szerint egy feltételezett rágalmazó vádja szinte véletlenszerűen kijelöli Joseph K.-t, mint valamely ismeretlen súlyú és műfajú bűn elkövetőjét, akit végül a háttérben folyó hivatalos eljárás végeredményeként halálra ítélnek és kivégeznek. Joseph K. csak látszólagos főszereplője a regénynek. Ez a látszat igaz a többi szereplőre is. A “címszereplő” valójában maga a Per, melynek keletkezése, létének fordulatai, a hozzá való viszony, majd K. halálával annak okafogyottsága a történet fonala.

Elkülönítve, írástechnikai szempontból kissé esetlenül, de feltehetően szándékosan helyezte Kafka egy spirituális térbe, a Dóm falai között játszódó jelenetbe a Törvény kapujá-t. Amikor Joseph K. számára váratlan fordulattal kiderül, hogy a hatalmas, komor templom papja a perben, mint börtönkáplán, az ő ügyével foglalkozik, megpróbál vele személyes, közvetlen kapcsolatot kialakítani. Ám a pap kijózanító hangon közli vele, hogy semmilyen emocionális megközelítésnek nincs helye.

“Ne ámítsd magad - mondta a pap. - Mivel ámítanám magamat? - kérdezte K. - A bíróságot illetően ámítod magad - mondta a pap -, a Törvény bevezető irataiban ez olvasható erről az önámításról:…”
(Franz Kafka A per, Talentum, Bp. 173.old.)

Az ezt követő transzcendens példázat minden szavának jelentősége van. Ebben a kontextusban a Törvény szó jelentése módosul. A Törvény-ről beszélnek, melynek “iratai”, amikre a pap utal, láthatatlanok, de amely megfellebbezhetetlen. Parányokban tartalmazza ugyan a röpke emberi létre vonatkozó szabályokat, de nem szűkíthető le annak véges határai közé.

Különös, hogy az őrhöz jön el messziről egy ember és a kapun keresztül bebocsátást kér a Törvény hajlékába. Feltűnő, hogy nem esik szó perről. Semmi nem utal arra, hogy a férfinek bármiféle problémája lenne, vagy az igazságát keresné. Nem panaszos és nem vádlott. Ő látni, vagy inkább érezni akarja a Törvény-t, melynek hite szerint “mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie,…” (i.m. 174.old.)

Belépése csak elhatározás kérdése lenne. Az, hogy elfogadja a kapuőr kompetenciáját a tiltásra, a veszélyek hangsúlyozására, valójában jelképe annak, hogyan hárítja rá a felelősséget, amiért ő maga nem él a szabad akarat által kapott lehetőséggel és a Törvény kapujában megtorpan, pedig “önként jött”. A teljes élete nem elég arra, hogy megtegye a döntő lépést, sőt egyre erősebben alárendeli magát a kapuőrnek. Még meglátja a sötétben, hogy kiolthatatlan fény árad a Törvény kapujából. Halála előtt megkérdezi az őrt, mi az oka, hogy rajta kívül senki nem akart bemenni a kapun és az őr így válaszol:

“Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták. Most megyek és becsukom.” (i.m. 175.o.)

Az őr válaszában Kafka néhány hétköznapi szóba sűríti a rettentő és visszafordíthatatlan valóságot. Egy ember egész életét elvesztegette a várakozásban, mert nem ismerte fel, hogy a Törvény Kapuja, amelyből kioldhatatlan fény, azaz végtelen energia árad, kizárólag az ő számára nyitható és amelyet saját nevével birtokba vehetett volna.

Valóban mindenki a Törvény-re törekszik, de mindenkinek saját kapuja van hozzá és maga dönt felőle, hogy élete során belép-e rajta. A Törvény, amely mögötte van, nem emberi léptékű, hanem totális. Megválaszolatlan a kérdés, hogy képesek vagyunk-e halandó emberként ezzel szembesülni. A saját nevünkkel, kizárólag a számunkra rendelt saját kapun belépni a Törvény birodalmába.


SAJÁT HALÁL - FRANZ ROSENZWEIG FILOZÓFIÁJA

"A halál az élet formája. A vége, mint kontúr a rajzé, a határa az alaknak, mely formáját adja. /…/ mert a halállal lesz az élet kész, …"
(Balázs Béla Halálesztétika Papirusz Book, Bp. 20.old.)

Balázs Béla 1907. januárjában, Berlinben olvasta fel Georg Simmel magánszemináriumán a fenti sorokat. Érdekes véletlen, hogy szintén Berlinben, ugyancsak 1907-ben kezdte meg tanulmányait Franz Rosenzweig is. Igaz, hogy Balázs Béla "Halálesztétika" című könyve művészetfilozófiai mű, a halál fogalmának újszerű megközelítése azonban rokon vonásokat mutat Rosenzweig felfogásával.

Fokozottan hangsúlyosak Balázs sorai, ha Franz Rosenzweig személyes sorsával, életével és halálával hozzuk összefüggésbe.

Franz Rosenzweig 1886. december 25-én született Kasselben. Asszimilálódott zsidó család fiaként jesivába is járt, később mégis szinte természetesnek látszott, hogy többi rokonához hasonlóan ő is kikeresztelkedjék. 1913 fordulópont az életében. Minden várakozás ellenére úgy dönt: zsidó marad.

Szeretett és nagyra becsült professzora, Friedrich Meinecke habilitálási ajánlatát visszautasító, 1920. augusztus 30-án írt levele több oldalról is megvilágítja Rosenzweig éppen születőben lévő, független szellemét, mely önnön mélységeibe alászállva talál eszközöket a kötelékek nélküli, egyéni úthoz.

“Az 1913-as évben történt velem valami, amit, ha már egyszer beszélnem kell róla, nem illethetek más névvel, mint: összeomlás. /.../ Tehetségem cafatai között kutattam saját magam után, a sok között az egyet kerestem. /.../ lényem pinceboltozatának mélyére ereszkedtem alá, /…/ s ahhoz a régi, faragott ládához mentem, amelynek létezéséről nyilván sosem felejtkeztem meg, /…/ beletúrtam, és rétegről rétegre átforgattam magamat, míg a láda aljára nem értem; de a fenékig nem jutottam. /…/ Azután ismét felmásztam a felsőbb emeletekre, s kiteregettem a felhozott kincseket; nem halványodtak el a napvilágnál. S az én kincseim voltak, a legsajátosabb birtokom, örökség, nem kölcsön.”

Ha élete utolsó éveitől és halálától visszatekintünk, láthatjuk, hogy későbbi választásaiban, döntéseiben is jól kirajzolódó teleológia érvényesül: azonosnak lenni önmagával - mindenáron. Minden lényeges fogalmat, mellyel élete, munkája során találkozott emberként és filozófusként, úgy formált át, olyan új megközelítésekkel tette alkalmassá személyes használatra, mintha előre tudta volna, hogy utolsó éveit halálos betegen, ágyhoz kötve éli majd.

1922. januárjában derült ki a betegsége; fokozatosan megbénult, majd beszédképessége is megszűnt.

Felesége és barátai segítették abban, hogy mindezek ellenére egészen 1929. decemberében bekövetkezett haláláig rendkívüli jelentőségű munkák kerüljenek ki a keze alól. Jehuda Halévi himnuszait fordította, tanulmányok, cikkek jelentek meg tőle. Martin Buber felkéri őt, hogy közösen fordítsák le németre a Bibliát. Rosenzweig először elhárítja a kérést:
“Éppen német zsidóként tartom az új, hivatalos bibliafordítást nem csupán lehetetlennek, hanem még inkább tilalmasnak, és csak a zsidó revideált Luther-bibliát megengedhetőnek és megvalósíthatónak.”

“Mindenesetre, mikor az első vázlat 1Móz 1-ről nyomdakész volt, ezt írta Bubernek: “Ez bámulatosan német; Luther emellett szinte jiddis!”.

(Donáth László: "Zsidó maradok" - Franz Rosenzweig, a dialógus prófétája Diakónia, 92/2.)

Sokatmondó, hogy Donáth László az Evangélikus Egyház folyóiratában, a Diakóniában, Rosenzweiget a legkeresztényebb zsidó gondolkodónak nevezi.

Az első világháború idején, a lövészárokban, tábori levelezőlapokra kezdte el írni a A megváltás csillaga című könyvét, mely 1921-ben jelent meg. Főműveként tartjuk számon, és bár ő is tisztában volt jelentőségével, mégis a Buberrel közös bibliafordítás előre megírt kommentárjának minősítette.

A megváltás csillagában Rosenzweig új rendszerbe helyezi a filozófia, a hit, a tudás alapfogalmait. Így ír erről Tatár György, Franz Rosenzweig magyar fordítója és avatott szakértője:

“A megváltás csillaga enciklopédikus tudást átfogó, a legparányibb részéig megkonstruált rendszer, /…/ vallásfilozófiailag talán legjelentősebb és legmesszibb ható mozzanata az az eszme, miszerint az abszolút igaz kettéhasadt módon, mint zsidóság és kereszténység van jelen a világban és annak történetében. /…/ A személyes halálfélelem legegyedibb és ezért legfeltűnőbben általánosíthatatlan tapasztalatából elindulva szétroppantja a filozófia Mindenségét, hogy a bibliai tapasztalat ősfogalmait, Istent, világot és embert, egymásra visszavezetettségük fogságából kiszabadítsa.”

(Rosenzweig, Nem hang és füst Tatár György utószavával és fordításában, Holnap Kiadó, Bp. 1990)

Franz Rosenzweig az általa vezetett Szabad Zsidó Tanházban 1921 elején filozófiai előadásokat tartott. A Fromanns Kiadó felkérte, hogy ezeket szerkessze kiadható formába. Rosenzweig augusztusra kész a “Könyvecske az egészséges és a beteg emberi értelemről” kéziratával, ám rövidesen meggondolja magát és felbontja a kiadóval kötött szerződést. Sőt, amikor a következő évben, immár betegsége tudatában végrendelkezik, a “Könyvecskét” későbbi kiadásra is alkalmatlannak ítéli. Végül mégis megjelenik Rosenzweig özvegyének hozzájárulásával, először 1953-ban New Yorkban angolul, Nahum Glatzer kiadásában, majd 1964-ben német eredetiben is.

Rendkívüli nagy veszteség lett volna, ha nem ismerhetjük meg a “Könyvecskét”, hiszen az egyrészt szervesen kapcsolódik Rosenzweig más műveihez, másrészt gazdagítja azok tartalmát a szemléletes betegség-egészség keret segítségével.
Ebben a könyvben mutatkozik meg leginkább Rosenzweig felfogása a “saját halálról”, melyet csak a név jelentőségének felismerésével tudunk megközelíteni. Tatár György így ír erről:

“A saját halál ugyanis - valóságos félelmemben - nem embernek, nem individuumnak, nem mindenkinek szólít, hanem kereszt- és vezetéknevemen. /…/ Életem minden pillanatában van nevem, és mindenki - így a halál is - minden pillanatban ezen szólít."

(Rosenzweig, Franz Könyvecske az egészséges és a beteg emberi értelemről (Tatár György bevezetőjével és fordításában)
(Atlantisz, Bp. 1997. 26-27.old.)

Feltehetjük a kérdést: miért? Miért olyan nagy a jelentősége az elmúlás személyességének? Azt gondolom, a válasz visszavezet Balázs Béla soraihoz:

“Csak a halál révén lehetséges tudata az életnek. Az teszi lehetővé, hogy ráismerjünk, mint csudálatos eseményre. /…/ Csak azt láthatjuk meg, aminek határa van.” (Balázs Béla, Halálesztétika 19.old.)

Franz Rosenzweig tisztában volt vele, hogy halálunk életünket minősíti. A Megnevezett, az Én, így válik egésszé és senki máshoz nem hasonlíthatóvá. Magunk gyűjtjük egész életünkön át az eszközöket a hídhoz, mellyel képesek vagyunk átívelni az élet és a halál közötti távolságot.


“VAGYOK, AKI VAGYOK”

Többféle szempont alapján vizsgáltuk fentiekben a NÉV jelentőségét.
Témánk tárgyalása során nem mellőzhetjük a Szentírás egyik legfontosabb mondatát, amelyben az Örökkévaló Mózesnek arra a kérdésére - “mi a neve? - mit mondjak nekik (Izrael fiainak)?” - meghatározza önmagát.

Ismét lehetőségünk adódik a korábban alkalmazott szövegértelmezések elemzésére két bibliafordítás összehasonlításával.

IDÉZET A REFORMÁTUS BIBLIÁBÓL ( 2 .MÓZ. 3. )

“Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Így szólj Izráel fiaihoz: a Vagyok küldött engem hozzátok.”

IDÉZET AZ IMIT HÉBER-MAGYAR BIBLIÁBÓL ( 2. MÓZ. 3. )

“Mondta Isten Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. S mondta: Így szólj Izrael fiaihoz: Ehje küldött engem hozzátok.”

A két szövegben azonos a “Vagyok, aki vagyok”.

Minden tiszteletünk mellett felvetődik a kérdés: miért nem keresték a fordítók a “lenni” igének olyan változatát, amely jobban megfelelt volna az eredeti héber szöveg vallási, filozófiai, sőt filológiai tartalmának? Hiszen a magyar nyelvben szinte kínálja magát a “vagyok” statikus jelenidejűsége helyett a “létezem” folyamatosságot, aktivitást sugalló formája.

A mondat magyarázó, második felében már hangsúlyosan megmutatkozik a két bibliai szöveg különbözősége:
Az IMIT Biblia nem ismétli azt, hogy “Vagyok”, hanem fordítás nélkül, az Örökkévaló négybetűs nevét a kiejtés írásformájában benne hagyja a szövegben: “Ehje“ küldött engem hozzátok. A találékony megoldás így érintetlenül hagyja a lényeget, mert ezt a formát tekinthetjük a volt, van, lesz, rövidítésének, betűszavának.

Az Örökkévaló e szavakkal érzékelteti a mélységesen mélyen rejtező végtelen múltat, a jelent és a beláthatatlan jövőt, melyben a felmérhetetlen és minden időben munkába fogható teremtő erő, épp láthatatlan és nevetlen volta miatt nincs beszorítva az emberi lét mértékei közé.



BEFEJEZÉS

Néhány példázaton keresztül megpróbáltuk felmérni, hogy milyen hatalmas energiákat képes mozgósítani a név. A Teremtő NEVE a létezés minden energiáját magába foglalja.
Ám fel kell tennünk a kérdést: képes-e Isten “nem lenni”, vagy szüntelen teremtésével és végtelen energiájával újabb és újabb dolgokat hoz létre, melyeket az ember a megismerés által és a névadás aktusával saját világának részévé tesz.


DE VAN-E ISTENNEK JOGA, LEHETŐSÉGE, AKARATA,
ESZKÖZE A SEMMIHEZ ?


IRODALOM


Gilgames, Teremtés; Első tábla, Magyar Napló 2004. Bp.,Rákos Sándor ford.

Héber-magyar IMIT Biblia, Makkabi, Bp. 1997. I.köt

Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése A Magyar Bibliatársulat megbízásából a magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Bp. 2006. (Magyar nyelvre fordította a Magyar Bibliatanács Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága)

Kafka, Franz A per, Talentum, Bp.

Rosenzweig, Franz Nem hang és füst (Tatár György utószavával és fordításában) (Holnap Kiadó, Bp. 1990)

Rosenzweig, Franz Könyvecske az egészséges és a beteg emberi értelemről (Tatár György bevezetőjével és fordításában) (Atlantisz, Bp. 1997)

Donáth László "Zsidó maradok" - Franz Rosenzweig, a dialógus prófétája (Diakónia, 92/2.)

Balázs Béla Halálesztétika (Papirusz Book, Bp.)

Saphier-Herskovits Mária
OR-ZSE Doktori Iskola, III. évf.