Életútja
Avraham (Abraham) Ben Meir Ibn Ezra (Aben Ezra), arab nevén Abu Iszhak (Ibrahim) Ibn
Al-Maid Ibn Ezra születési idejét és helyét illetően a források nem egyértelműek.
A The Jewish Encyclopedia szerint Ibn Ezra 1092-ben vagy 1093-ban, Toledóban látta meg a
napvilágot. Szülővárosát nemcsak Mozes Ibn Ezra nevezi meg költeményében, hanem ő
is említi azt egy akrosztichonos versében - jóllehet egy másik helyen, a
Hajjuj-fordítás elején cordobainak mondja magát. Mindezzel szemben az Encyclopaedia
Judaica-ban azt találjuk, hogy Ibn Ezra 1089-ben Tudelában született. Mint neve is
mutatja, édesapját Meir-nek hívták; a család valószínűleg távoli rokonságban
állt Móse Ibn Ezra-val (meghalt 1139 körül), akihez szoros barátság is fűzte.
Szülővárosából, bármi legyen is az, később Cordobába költözött és ott
telepedett le - ebben nincs ellentmondás a szakirodalomban. 1139-ig Spanyolországban
élt, bár lehetséges, hogy ez időszak alatt jutott el Észak-Afrikába: Marokkóba,
Algériába, a tunéziai Gabesz városába, sőt esetleg Egyiptomba is. Későbbi
tevékenysége alapján nem kétséges, hogy igen széleskörű és magas szintű
tanulmányokat folytatott, így járatos volt a Szentírás tudománya mellett a
grammatikában, a filozófiában, a matematikában, az asztronómiában és az
asztrológiában, az alkímiában, de még az orvoslásban is. Életének ebben az első,
1139-ig tartó szakaszában, mindamellett elsősorban költőként szerzett hírnevet
magának. Hazájában, csakúgy, mint külföldön, kereste a tudós emberek
társaságát, Spanyolországban személyes barátai között tudhatta a kor kiemelkedő
zsidó gondolkodóit, így például Josef Ibn Zaddik-ot. Kapcsolatban állt és vitába
szállt az Ibér-félszigeten akkoriban nagy számban élő karaitákkal is, akiknek
írásait, mint későbbi Bibliakommentárjaiból kiderül, igen jól ismerte.
Különösen szoros barátságban volt Jehuda ben Smuel HaLevi-vel (1075-1142), a
költőóriással, aki egyben Talmud-tudós, filozófus, természettudós és orvos is
volt. Ibn Ezra elkísérte HaLevi-t annak egyik észak-afrikai útjára is. Fiatalon
házasodott, a legenda, melyet a kutatók egy része komolyan vesz, úgy tartja, hogy
Jehuda HaLevi leányát vette feleségül - az előbbi annak ellenére áldását adta a
párra, hogy jól tudta, barátja igen szűkös anyagi körülmények között él.
Családjáról, családi életéről egyébként meglehetősen keveset tudunk. Govhei
Sehakim el Hadom Nikbeu című költeményében és a Kivonulás könyve 2:2-hoz írt
egyik hosszú kommentárjából kiderül, hogy öt gyermeke született. Négy közülük
feltehetőleg fiatalon meghalt, az ötödik, Izsák -az egyetlen, akit név szerint
ismerünk- döntő szerepet játszott édesapja életében. Izsák híres költő lett,
aki élete nagyobbik részét a Közel-Keleten, a muszlim világ szívében élte és itt
áttért az iszlám hitre. Nem tudjuk, hogy ez elsősorban formális lépés volt-e a
részéről vagy meggyőződésből cselekedett-e így, az biztos azonban, hogy ezzel
hatalmas bánatot okozott édesapjának, aki két megindító versben adott hangot
fájdalmának. Lehet, hogy Izsák már 1137-ben elhagyta Spanyolországot és mikor Ibn
Ezra 1139-ben, ahogyan maga írja "zaklatott lelki állapotban" Rómába indult,
valójában fia után ment, hogy megkísérelje azt visszatéríteni ősei hitéhez. Más
kutatók szerint azonban apa és fia együtt keltek útra 1149-ben és Izsák csak 1143
után döntött úgy, hogy Mohammed követőjévé lesz. Bárhogyan történt is, Ibn Ezra
1140-ben már Rómában van, és úgy tűnik, többé már nem is tér vissza
szülőföldjére. Ezt követően nincstelen vándortudósként él. Sokoldalú
tudományos munkásságáról tanúskodó írásainak többsége életének e második
időszakában születik. Barangolását országról-országra, városról-városra elég
jól nyomon követhetjük, mivel műveiben rendszerint megadja azok keletkezésének
helyét és idejét. Rómában a héber nyelv szerkezetéről ír (Moznei Leson HaKodes,
vagy más néven Moznajim, azaz "Mérleg"; kiadás: Velence, 1546) és
lefordítja héberre Judah Ben-David Hajjuj három arab nyelvű héber nyelvtankönyvét
(Szefer Otijjot HaNah; Szefer Poolei HaKefel; Szefer HaNikkud; kiadásuk: 1849). Rövid
magyarázatot készít Jób és Dániel könyvéhez (a "rövid kommentár") -
előbbit egy helyi tanítványa, Benjamin Ben Joab kedvéért. A római zsidó közösség
úgy tűnik, nem fogadta lelkesedéssel Ibn Ezra elképzeléseit, nézeteivel nem értett
egyet, és az, hogy ez milyen szomorúságot jelentett számára, kiderül Nedod Heszir
Oni című költeményéből. 1145-ben már Lucca-ban tartózkodik, ahol megír egy rövid
Tóra kommentárt; egy azóta sajnos elveszett magyarázatot a korai proféták
könyveihez; egy másikat Ézsaiás könyvéhez; a Szefer ha-Jeszod-ot, mely szintén nem
maradt fenn; egy nyelvtankönyvet, a Szefát Jeter-t (kiadás: 1838), amit kéziratban
ismerünk és melyre tévesen időnként Szefer ha-Jeszod címen utalnak; valamint egy
sokszor helytelenül Szefát Jeter-ként említett védőiratot Szaadiah Ben-Joszef Gaon
mellett, annak tanítványával Dunas Ben Labrat-tal szemben, kinek kritikáját Ibn Ezra
Egyiptomból hozta magával. Lehet, hogy ekkor írja asztrológiai műveinek legnagyobb
részét is, de mint látni fogjuk, ezt más források későbbre teszik. Lucca-ból még
1145-ben Mantua-ba megy, ahol megalkotja legjobb, a helyes nyelvhasználatról szóló
grammatikai művét, a Szefer HaZahut-ot, a "Helyesség Könyvét" (kiadás:
Velence, 1546), melyben az olvasó rövid áttekintést kap a héber versmértékről is.
1146-ban Veronába költözik - ott tartózkodásának gyümölcse a Szefer HaIbbur
(kiadás: 1874) a naptárról; a Szefer HaMiszpar, vagy más néven Jeszod Miszpar
(Kiadás: 1895) a számtanról. Az Encyclopaedia Judaica szerint a Szafah Berurah
(kiadás: 1836) is ebben az időszakban keletkezett. Aztán 1147-ben maga mögött hagyja
Itáliát, és Provance-ba megy. Ellátogat Narbonne-ba, majd Béziers-be, ahol is
megírja Isten neveivel foglakozó Széfer HaSem című művét (kiadás: 1834), melyet
pártfogóinak, Abraham Ben Hajjim-nak és Jiszák Ben Juda-nak ajánl. Jedaia Penini
Bedersi, egy béziers-i zsidó, több mint másfél évszázaddal később lelkesen írja,
hogy mekkora volt "ezen ország (Franciaország) tudósainak, Istenfélő embereinek,
rabbiinak öröme, midőn Ibn Ezra átutazott közösségeiken. Elkezdte felnyitni a
szemeket vidékeinken és népünknek megírta a Tóra és a Prófétai könyvek
kommentárját". Egy kortárs, a lunel-i Juda Ibn Tibbon is korszakalkotó
jelentőségűnek tartotta Ibn Ezra dél-franciaországi tartózkodását. Útját ezután
észak felé vette, Dreux városába, ahol számos Szentírás-magyarázatot készített,
valamint azt követően, hogy átesett egy betegségen, melyből sikeres felépült,
újabb Tóra kommentár megírásába fogott. Itt megismerkedett Jákob Tam rabbival,
Slomo Jitzhaki rabbi, azaz Rási (1040-1105), a nagy Szentírás kommentátor
unokájával, akivel a Halacháról és a Tóráról folytatott eszmecseréket.
Franciaországi munkásságának köszönhetjük emellett másik kommentárját Dániel
Könyvéhez ("A hosszú kommentár"), a Zsoltárok Könyvéhez, a
Kisprófétákhoz, Eszter Könyvéhez és az Énekek Énekéhez; egy monográfiát a
számokról, a Jeszod HaMiszpar-t (kiadás: 1863), melynek végén a
magánhangzó-pontozás babiloni héber rendszerét is bemutatja; a Szefer HaEhad-ot
(kiadás: 1867), mely az 1 és 9 közötti számok sajátosságairól szól. Az
Encyclopaedia Judaica szerint legtöbb asztrológiai munkája is itt született - ezekről
a későbbiek során még részletesen szó lesz. Ibn Ezra-t 1158-ban már Londonban
találjuk, ahol Joszef Ben Jakob nevű tanítványa számára vallásfilozófiai jellegű,
a Szentírás parancsolatainak okait tárgyaló Jeszod Mora-t, valamint responsumát, azaz
rabbinikus magyarázatát a Sábbátra, Iggeret Sábbát címmel (kiadás: 1739). 1160-ban
ismét Provance-ban volt és Narbonne-ban lefordította arabról héberre Muhamed
al-Matani magyarázatait Al-Hvárizmi csillagászati táblázataihoz. Többen azt hiszik,
hogy az idős tudósnak sikerült Erec Jiszraelbe is eljutnia, sőt olyan vélemények is
vannak, hogy Indiában is járt, erre nézve azonban semmilyen konkrét adatunk nincs.
Azon dátumok alapján, melyeket Tóra kommentárjában, a Széfer HaJesár-ban
olvashatunk, azt kell gondolnunk, hogy Ibn Ezra-t Rómában érte a halál, azt
követően, hogy utóbb említett művét befejezte. Egyes elképzelések szerint utolsó
idejében itt fogott bele a már fentebb említett, soha be nem fejezett nyelvtani
munkájába, a Száfáh Beruráh-ba, melyet tanítványának Salamonnak szánt. Egy másik
nem bizonyítható vélekedés szerint a szülőföldje után vágyódó Ibn Ezra
Spanyolországban, Calahorra-ban hunyta le szemét. Halálának időpontja - csak úgy,
mint születéséé - nem egészen tisztázott, a szakirodalomban erre nézve egyszer az
1164-es (The Jewish Encyclopedia), máskor az 1167-es esztendőt (Encyclopaedia Judaica)
találjuk. Az általa készített Tóra kommentár, ma a Bécsi Nemzeti Könyvtárban
őrzött kéziratából kiderül, hogy Ibn Ezra január 27/28-án hunyt el. Úgy tűnik,
halálát előre látta, mivel az említett szöveg beszámol arról is, hogy kezében a
következő, még abban az évben lejegyzett írással találták: "Ábrahám pedig
75 éves volt, midőn elment Isten haragjából" E sor a Teremtés Könyvének
12:4-ra utal, de benne a felső-mezopotámiai város, Haran helyett, ahonnan az ősatya
feleségével, Sárával és unokaöcsével, Lóttal Kánaánba indult, a hasonló
hangzású, "düh", "méreg" jelentésű haron szó áll, tehát
egyfajta szójátékkal élt Ibn Ezra.
Költészete
"Valaha ifjú koromban verseket költöttem, melyekkel úgy díszítettem a héber
tudósokat, mint egy nyakékkel" - írja egy hosszú, panaszos versében. Ibn Ezra
szívesen nevezi magát hasar-nak, "a költőnek", mint Tóra kommentárjának
bevezetőjében, vagy "a költemények atyjának", miként a versbe szedett
naptári rendjének végén. Világi és vallásos költőként egyaránt dicsőséget
szerzett magának és kortársaitól eltérően, műveiben kizárólag színtiszta héber
nyelven szólalt meg. Világi alkotásai közt találunk alkalmi verseket, szatirikus
költeményeket, dicsőítő énekeket, máskor pedig a barátságról, a szerelemről, a
természetről vagy éppen a borról ír. Ő az első képviselője annak a szefárdi
irányzatnak, amelyhez olyan párbeszédes költemények tartoznak, ahol a szereplők
állatok, élettelen tárgyak, sőt olykor elvont fogalmak. A gyakran versekbe foglalt
levelei, rejtvényei és epigrammái finomságról, elmésségről és humorról
tanúskodnak, és személyes élményeket tükröznek. Olykor a képi megjelenítés is
szerepet kap műveiben, mint például egy fa alakjában leírt költeménye esetében.
Néhány verse valójában megelőlegezi a későbbi spanyol költészet realista
irányzatát. Ő az első héber vándorköltő, eredetisége nagyrészt a nyelvi és a
költői eszközökkel való játékában mutatkozik meg. Sokszor él az arab vagy a latin
rímmel. A spanyol és az arab költészetet megismertette Nyugat-Európával, ahol
verseikben később sokan próbálták utánozni a spanyol iskola versmértékét,
versformáját és stílusát. Vallásos költészetéhez tartoznak a himnuszok, a
bűnbánó és esdeklő versek, a zsidósság szomorú sorsát megéneklő művek és a
filozófiai tárgyú alkotások, melyek mind-mind Isten megismerése és az Ővele való
egyesülés utáni vágyról tesznek tanúságot. Népének szenvedéseiről szólva
időnként már-már kérdőre vonja Istent, amiért Az úgy tűnik, elhagyta
választottjait:
"És ők gyermekeid voltak - de nem azok többé már?
Akkor ezer éve miért feledkeztél meg róluk?
Pedig az ellenségek őket mindenfelől szorongatják."
Egyik legfontosabb verse a prózai Hai Ben Mekiz, melyet a tunéziai Gabesz városában
élő barátjának, Samuel Ibn Jama-nak küldött. Alapjául a nagy arab filozófus, Ibn
Szina (latinosan Avicenna; 980-1037) Hai Ben Jakuzan című műve szolgált, de
tartalmában emlékeztet Slómó Ibn Gabriol (1021-1058) Keter Malkhut-jának második
részére is. Ibn Ezra költeménye egy misztikus világon áttett utazásról szól,
melynek során a mennyei szférákat is bejárhatja az olvasó egy rejtélyes alak
vezetésével. Hai Ben Mekiz magát az Értelmet jelképezi, aki így emberi formában
csakis annak köszönheti életét, hogy tudatában van az isteni teremtésnek, és
szeretné megismerni, felfogni annak titkait. A költemény stílusában a makáma-t
követi, azét az arab műfajét, amelyet a kor héber irodalma is átvett. Ibn Ezra-nak
az Isten utáni vágyakozásról szóló vallásos, filozofikus verseiben időként
egyszerre jelen van az életében vétkező embernek Isten színe előtt érzett félelme
és az Örökkévaló kegyelmébe vetett feltétlen hite. Más műveiből kiderül, hogy
annak, aki Istent teljes szívével-lelkével szereti, egyetlen vágya az, hogy
teremtőjével egyesülhessen. Ibn Ezra sokféle pijjutot költött, többek közt
kerovot-ot avodot-ot. A pijjut, melynek elnevezése a görög poiétész szóból ered,
többnyire rímes, ritmusos, vallásos tartalmú és sokszor akrosztichonos formában írt
vers. Ez volt a középkori héber költészet legfontosabb műfaja. Sok pijjutot
felvettek a törzs-, vagy más néven alapimák közé. Ibn Ezra vallásos költeményei
közül is jónéhány bekerült az ünnepi liturgiába, és egy sziddur - vagyis egy napi
imákat tartalmazó imakönyv - köthető nevéhez.
Bibliakommentárjai
Ibn Ezra maradandó hírnevét mindenekelőtt a Bibliához írt magyarázatainak
(héberül perus) köszönheti. Valószínű, hogy a Szentírás valamennyi könyvéhez
készített kommentárokat, noha a Korai Profétákhoz, valamint a Krónikák, a
Példabeszédek, Jeremiás, Ezékiel, Ezra és Nehemiás könyvéhez írottak nem maradtak
ránk. Tóramagyarázatának bevezetőjében sorra veszi a Mózes könyveit különböző
módon megközelítő korábbi kommentátorokat. Így szól azokról, akik a Szentírás
szövegéhez nem kapcsolódó fejtegetéseket fűznek magyarázataikhoz; azokról, akik
elvetve a hagyományt úgy vélik, nélkülözhetik a rabbinikus értelmezéseket, és
saját maguknak kell kialakítaniuk véleményüket; azokról, akik a Bibliát teljes
egészében jelképes és rejtett értelmű írásnak tartják; és végül a Midrást
követőkről, akik figyelmen kívül hagyják a szöveg betűszerinti jelentését. Ibn
Ezra nem ért egyet egyik fent említett szemlélettel sem, helyettük egy meglehetősen
eredeti, önálló szellemiségről tanúskodó módszert kínál. Azt tűzte ki célul,
hogy szilárd nyelvtani alapokon állva, magukat a szavakat is elemezve, eredetüket
vizsgálva eljusson a szöveg legtisztább, legnyilvánvalóbb, szó szerinti
értelméhez, a pesat-hoz. Különbséget tett továbbá a derás, a józan észnek
megfelelő magyarázat és a midrás, az elvontabb és filozofikusabb felfogás között.
Emellett a Tóra törvénykezésekkel kapcsolatos részeinél a talmudi bölcsek
írásaira hagyatkozott. Korábbi kommentátorokat is idézet vagy azért, mert azok
hasonló állásponton voltak, mint ő, vagy ellenkezőleg azért, hogy cáfolja őket.
Utóbbi esetben gyakran olyan szarkasztikusan szólt elődeiről, hogy azzal sokak
felháborodását és elutasítását váltotta ki. Időnként a midrások-kal sem értett
egyet, és fáradtságot nem kímélve támadta a karaitákat, a VIII. században,
Babilóniában született irányzat képviselőit, akik elvetették a Misnát és
Gemarát, vagyis a szóbeli hagyományt és saját egyéni magyarázatokkal álltak elő.
Hatalmas tárgyi tudásán kívül Ibn Ezra-t segítette a Szentírás értelmezésében
az, hogy kitűnő érzéke volt a nyelvi kifejezés finomabb árnyalataihoz, valamint nem
utolsósorban az is, hogy mélyen ismerte a lélek természetét és az emberi
viselkedést. A Kivonulás könyvéhez írt kommentárjában arra a kérdésre keresi a
választ, hogy Isten miért rendelkezett úgy, hogy Mózes a fáraó udvarába kerüljön
és ott nevelkedjen fel. Szerinte ennek egyik oka az lehetett, hogy így későbbi
küldtetéséhez méltó tartásra, büszkeségre tehetett szert, a másik magyarázat
pedig az, hogy ha a szolgasorban sínylődő társai mellett nőtt volna fel, azok nem
tisztelték volna kellőképpen. Értelmezései elevenek, életszerűek, gyakran saját
tapasztalatokból merítenek. Helyenként erkölcsi kérdésekről elmélkedik. A
Kivonulás könyve 20:7-nek azon parancsolatával kapcsolatban, mely kimondja, hogy
"Ne ejtsd ki nevét az Örökkévalónak, a te Istenednek, hiába..." megjegyzi,
hogy szerinte az az ember, aki rendszeresen megszegi a parancsolatot, számtalan
alkalommal teszi ezt anélkül, hogy valójában tudomása lenne róla. Mint írja
"ha megdorgálod: 'Most meg miért esküdtél?' meg fog esküdni neked, hogy nem tett
ilyet". Ibn Ezra úgy vélte, hogy "ezért a bűnért önmagában
megérdemeljük, hogy véget nem érő száműzetésben és szenvedésben legyen
részünk". Annak ellenére, hogy egy, a hagyományokat oly mértékben tiszteletben
tartó és azokhoz rendkívül erősen ragaszkodó vallás igaz híveinek sorába
tartozott, gondolkodása eredeti, független és sokszor elfogulatlan maradt. Bár
nyíltan soha sem mondta ki, burkolt célzásaiból kiderül, hogy a szövegek
tanulmányozása nyomán kétségei támadtak afelől, hogy a Tórát abban a
formájában, ahogy mi ismerjük, valóban Mózes írta. A szerzőség problémáival a
Zsoltárok könyvével kapcsolatban is foglalkozott. Merészségnek, sőt talán abban a
korban, amikor élt, mondhatni vakmerőségnek számító nézeteivel elnyerte a
"Biblia kritika atyja" címet. Nagy hatással volt Spinozára, aki
Teológia-politikai tanulmányában (Tractatus Thelogico Politicus) "Szabadabb
szellemű és nem mindennapi tudományosságú férfiúként" emlékezett meg róla.
Ugyanakkor felfogása miatt a későbbi nemzedékek sokszor gyanakodva fogadták
magyarázatait, sőt még eretnekséggel is gyanúsították. Érdekelte, hogy Eszter
könyvében miért nem szerepel Isten neve, és az is, hogy az Énekek éneke milyen
okból kerülhetett be a kánonba. Úgy vélte, utóbbi mű nem csupán egy szerelmi
történet, és ezt az álláspontját háromszorosan is alátámasztotta. Elsőként is
nyelvészetileg elemezte a szöveget, egyes szavak eredetét is megvilágítva, majd annak
szó szerinti értelmezését mutatta be. Végül a mű a jelképes mondanivalóját
ismerteti a rabbinikus tanításokat követve, melyek szerint az Énekek éneke
voltaképpen a zsidó nép történetét beszéli el Ábrahámtól, az első hébertől
kezdve egészen a Messiás eljöveteléig. Ha úgy tetszik, kételkedésének adott hangot
Hósea könyvével kapcsolatban, nevezetesen a prófétának a hűtlen Gomerával kötött
házasságát illetően: kommentárjának elején Ibn Ezra azt állítja, hogy az,
miszerint Isten arra kérte a prófétát, hogy parázna feleséget szerezzen magának,
nem történt meg a valóságban. Szerinte mindezt egy jelképes értelmű prófétai
látomásnak kell felfogni. Ézsaiás könyvét elemezve zseniálisan, részben a modern
Bibliakritika véleményével egybevágóan felismerte, hogy a mű nem egységes és úgy
vélte, hogy a 40. fejezettől kezdődően egy olyan prófétának kellett írnia, aki
már a babiloni fogság és a hazatérés idején működött és nem lehet maga
Ézsaiás. Korunk kutatói annyiban látják máshogy e bibliai könyv szerzőségének
kérdését, hogy szerintük az említett második rész sem egyetlen személy munkája,
így beszélnek a száműzetés vége felé tevékenykedő Második vagy
Deutero-Ézsaiásról, a mű befejezését az 55. fejezettől pedig talán az utóbbinak
tanítványai írták már a fogságból hazatérve. Ézsaiás könyvének 52:13-53:12-ig
terjedő szakaszához, mely Isten szenvedő szolgájáról szól, Ibn Ezra egy külön
kommentárt is készített. A Kispróféták időbeliségét is vizsgálta és arra a
megállapításra jutott, hogy a Szentírás alapján nem mindegyikőjükről deríthető
ki, mely nemzedékhez tartoztak. Ibn Ezra Bibliakommentárjainak egyes részei már a
vallásfilozófia tárgykörébe sorolhatóak. Móse Ibn Ezra vallásos filozófusként
(mutakallim) méltatta, de határozott filozófiai álláspontja ellenére Ibn Ezra
esetében nem beszélhetünk rendszeres, összefüggő filozofálásról. Elképzeléseit
szűkszavúan és burkolt, úgy szólván, csak a beavatottak számára érthető
célzásokba rejtette, hisz mint mondta "az értelmes felfogja majd". Az
világosan látszik, hogy alapvetően a neoplatonikusok követője volt. Ez a filozófia
irányzat a II-III. században, az antikvitás végén született és a VI. századig
élt. Példaképük, Platón hű tanítványainak, értelmezőinek tekintették magukat,
akik mesterük hamisítatlan művét kívánták méltó helyére állítani, valójában
azonban ennél többet tettek, önálló rendszert alkotnak: a végső ősokból vezetnek
le minden egyedi létezőt, melybe azután ezek egyszer visszatérnek. Ibn Ezra
filozófiájára erőteljes hatással voltak Slómó Ibn Gabriol nézetei. Elfogadta nagy
elődjének azon vélekedését, hogy ami értelemmel felfogható, az anyaggal és a
formával rendelkezik, és kommentárjaiba részleteket vett át Gabriolnak az első
emberpár édenkerti történetéhez írt jelképes értelmezéséből. A Teremtést és a
Teremtőnek a világhoz való viszonyát illetően azt állítja, hogy az egész világ
Istentől ered (emanáció tana) és azonos is Ővele (panteista felfogás): "Ő
minden és minden Őtőle jön". Akárcsak a neoplatonikusok, a világnak Istenből
való kisugárzását egyrészt számtani hasonlattal érzékelteti, miszerint az olyan,
mint amikor az egy-ből (Isten) szorzással nagyobb számokat kapunk (világ), másrészt
emberi példával él, mikor azt mondja, hogy az Isten megfelel a szájnak, a világ pedig
a beszédnek, ami abból ered. A Teremtés részleteit illetően elképzelései
meglehetősen ellentmondásosak: míg egyfelől azt állítja, hogy az érzékeinkkel
felfogható világ alakját és anyagát illetően Istenből, Istentől származik és
hozzá hasonlóan örökkévaló, földi világunkról azt gondolja, hogy az utóbb
említett, tisztán isteni eredetű világ közreműködésével, a már a Teremtést
megelőzően is létező, mintegy önmagától való földi anyagból keletkezett. A
bibliai teremtéstörténet szerinte kizárólag a földi világ megalkotásáról szól.
Így az Elohim istennevet Mózes Első könyvének 1:1-ben az érzékeinkkel felfogható
világként, illetve angyalokként értelmezi, míg a bara "teremtett" szónak a
"lehatárolni" jelentést tulajdonítja. A világmindenséget három
"világra" osztja: a "felső világra", mely az értelemmel
megközelíthető dolgok vagy angyalok birodalma; a "középső világra", mely
a csillagok és planéták égi szféráinak felel meg; valamint a "alsó", azaz
földi világra. Az isteni tudásról az iszlám arisztoteliánusokkal egyetértésben azt
mondja Ibn Ezra, hogy az kizárólag az általánosra, az örök érvényűre terjed ki, a
részletekre pedig csupán annyiban, amennyiben utóbbiak bennefoglaltatnak az
egyetemesben. Ebből következően szerinte az isteni gondviselés is csak azoknak adatik
meg, akik szellemileg eljutottak arra a szintre, hogy egyesültek a Mindent átfogó
isteni értelemmel. Ibn Ezra felfogása szerint az értelemmel rendelkező lélek forrása
a világlélek, a halhatatlanság pedig e kettő egyesülésében, pontosabban az egyéni
lelkeknek Teremtőjükhöz való visszatérésében rejlik. A proféták pedig azért
képesek közvetíteni az emberisségnek Isten szavát, azért képesek a jövőbe látni,
mert már földi életükben összekapcsolódnak a világlélekkel. Bibliakommentárjaival
kapcsolatban végül meg kell említeni, hogy Ibn Ezra hitte, a Szentírás
értelmezésében sokszor nagy segítséget, mintegy kulcsot jelenthetnek az asztrológia
tanításai is.
Asztronómiai és asztrológiai munkássága
Ibn Ezra korában az asztronómia többnyire a naptár és az asztrológia szolgálatában
állt. A zsidóság számára az ünnepek időpontjának meghatározásához, minthogy a
kalendáriumuk luniszoláris volt, lényeges volt, hogy minél pontosabb ismerjék a Hold
és a Nap járását. Ibn Ezra-nak a naptárról szóló műve, a már említett Széfer
HaIbbur, ennél fogva az újholdakról, a zodiákus jegyekről, - tehát a Nap
látszólagos éves útjának, az Ekliptikának a 12 egyenlő szakaszra való
beosztásáról - és az évszakok rendjéről is beszámol. A horoszkópok
felállításához pedig elengedhetetlen a bolygók, de sokszor még a fényesebb
csillagok, csillagcsoportok helyzetének ismerete. Ibn Ezra maga is készített egy
asztronómiai táblázatot, a Ta'amei HaLuhot-ot, melyben a hét planétának, azaz a
Napnak, a Holdnak, és a szabad szemmel látható - tehát már akkor, a teleszkóp
felfedezése előtt is ismert - 5 bolygónak az Állatöv mentén történő mozgását
közli. Emellett lefordította arabról héberre Muhammad Bin Almatani-nak Muhammad
Al-Khvárizmi asztronómiai táblázataihoz írt értelmezéseit TaAmei Luhot
Al-Khvárizmi címen. Al-Khvárizmi (kb. 800 - kb. 847) egyike volt az első olyan
mohamedán tudósoknak, akik komoly csillagászati táblázatokat készítettek. Al-matani
e jelentős műve, melyet Ibn Ezra teletűzdelt saját magyarázataival, foglalkozik a
hindu asztronómiai számításoknak az iszlám világban való meghonosításával,
összehasonlítja azokat Ptolemaiosz számításaival és szól a precesszióból fakadó
hibáról, mellyel a régebbi szövegekben találkozunk az álló csillagok, illetve a
csillagképek pozícióinak meghatározásánál. Ibn Ezra emellett írt egy önálló
értekezést az asztrolábiumról, a kor egyik legfontosabb csillagászati műszeréről,
melyet az égitestek helyzetének meghatározásához használtak. A 36 fejezetből álló
mű címe Kli HaNehoset és benne megtalálunk minden olyan kérdést, mely ennek az
eszköznek az alkalmazása során felmerülhet, így például azt, hogy hogyan
határozzuk meg segítségével a nappal és az éjszaka hosszát, az égitestek
lenyugvása időpontját és egymáshoz viszonyított helyzetét, a Hold eltűnését és
újbóli megjelenését, azt, hogy egy bolygó előrehaladó (direkt) vagy hátráló
(retrográd) mozgásban van-e, valamint azt, hogy miként számítsuk ki a horoszkóp 12
horizontházát, stb.. Kitér azokra a nehézségekre is, melyek az asztrolábiummal és
használatával kapcsolatos szakkifejezéseknek a héber nyelvre való átültetése
jelent. A bolygótáblázatok és az asztrolábium is nélkülözhetetlen volt az
asztrológia gyakorlásához. Ibn Ezra mélyen hitt a csillagjóslásban, melyet magasztos
tudománynak nevezett. Úgy vélte, hogy a földi világ az égitestek és az állatövi
jegyek hatásának van alárendelve és mint a Kivonulás Könyvének 23:28-hoz írt
kommentárjában mondja, a legtöbb ember teljes egészében a hét planéta befolyása
alatt áll. Noha az ég számára "az élet könyve", melyben sorsunk
megírtatott, hiszi, hogy hatalmunkban áll magunkat e mennyei béklyó alól
felszabadítani. Ennek módja a lelki-szellemi önfejlesztés és az Istenhez, "a
Mindenhatóhoz" való fordulás, Aki mindezen hatások felett áll. Kommentárjaiban
is hosszasan foglalkozik asztrológiai kérdésekkel. Mózes ötödik könyvének 4:19-hez
írt magyarázatában leírja, hogy "tapasztalatból ismert minden egyes népnek
megvan a csillaga és csillagzata, és hasonlóképpen valamennyi városnak van egy
csillagzata; de Isten nagyobb kegyben részesítette Izraelt, azt csillag nélkülivé,
annak tanácsadójává pedig Önmagát téve meg". .... Arra a megállapításra
jutott, hogy sorsunknak az égitestek által való előre elrendeltetése és az isteni
gondviselés között feszülő ellentmondás feloldható, ha Isten két bibliai nevében
felismerjük az asztrológiai vonatkozásokat. Szerinte az Elohim a Teremtőnek arra az
arcára utal, amely a csillagok mutatta kész sémákkal, mintákkal együtt
kinyilatkoztatott isteni megnyilvánulásokhoz kapcsolódik, míg a Tetragrammaton a
Magát csodás módon felfedő Teremtőnek, a "Sémák Összezúzójának"
nevét rejti. Ibn Ezra úgy értelmezi a mispat "törvény" szót a hosen
hamispat az "ítélő melldísz" (szó szerint "a törvény
melldísze") kifejezésben, melyről a Kivonulás könyvének 28:30-ban olvashatunk,
hogy az valójában az asztrológiára (héberül mispetei hakokhavim) utal. Emellett és
ezzel összhangban a főpapok által az első Szentély lerombolásáig viselt urim-ot és
tummim-ot, melyeket kétségtelenül jövendöléshez használtak, az asztrolábiumhoz
hasonló csillagászati eszköznek tartotta. Nem csak elméletben, de a gyakorlatban is
foglalkozott csillagjóslással, horoszkópok készítését is vállalta, hogy némi
jövedelemhez jusson. Saját szegényégét is a mennyei hatások következményeként
szemlélte. Egyik személyes költeményében ironikusan megjegyzi, hogy születési
horoszkópjában a csillagok megfordítják természetes járásukat, csak azért, hogy
szerencsétlenséget hozzanak rá, így hogy mint írja "ha gyertyával üzletelnék,
a Nap halálomig nem menne le. Ha szemfedőket árulnék, senki sem halna meg életem
ideje alatt". Valóban nincstelen volt "csak a ruhák voltak az övéi, amiket
viselt, és az a zsák, amiben asztrolábiuma volt..." írja Joseph Solomon Delmedigo
1834-ben kiadott Ibn Ezra-t méltató Mikhtáv Ahuz c. művében. Vándorlásai során Ibn
Ezra-nak az asztrolábiumról szóló értekezést és az Almatani-fordítást is
beleértve kilenc asztrológiai témájú és két ilyen fordítást köszönhetünk.
Ezekben szó esik csillagjóslás valamennyi alkalmazási területéről, így a
születési, az orvosi, a kérdő, az időpontválasztó és a mundán asztrológiáról
egyaránt. A szerző jól ismerte a legkülönfélébb forrásokat, elméleteket és
technikákat, melyeket azután összevetett egymással, végül pedig gyakran közölte
saját elképzeléseit, tapasztalatait. Alapvetően a hagyományos
hellenisztikus-perzsa-arab asztrológia keretein belül marad, tisztelettel szól hindu,
perzsa és arab elődeiről, de mindenekelőtt Klaudiosz Ptolemaiosz (kb. 87-165)
Tetrabiblosz-át (arab fordításának címén Almageszt-jét) tekinti követendőnek. A
vallás és a misztikus tanok így csak ritkán kerülnek szóba munkáiban, mégis a
bibliai kifejezések révén időnként felcsillant egyfajta talmudi stílust.
Legismertebb asztrológia könyve a Resit Hokhma "A bölcsesség kezdete", amely
10 fejezetben ismerteti a horoszkóp alapelemeit, így az állócsillagokat; a
dekanátusokat (az Ekliptika 10 fokos szakaszait, az állatövi jegyek harmad részét)
és az ezekhez kapcsolódó képeket; a dekanátusokkal azonos időben felkelő
csillagokat; a horoszkóp házait; a planéták tulajdonoságait és hatásait; az ún.
fényszögeket (a planéták egymáshoz viszonyított helyzetéből adódó
szögtávolságok az égen); a planéták befolyásának viszonylagos erősségét;
valamint a legtöbb ún. arab pontot (a horoszkóp "érzékeny" pontjait,
melyeket a planétáknak egymáshoz és a horizonthoz viszonyított helyzete alapján
határoztak meg). Szemléletes és alapos magyarázatait jól példázza az, amit a
nyolcadik fejezetben a kisebbik fővilágosítóról ír:
"Mivel a Hold közel van a Földhöz,
és pályáján gyorsul, fokozza
a planéták együttállását azáltal, hogy erejét átadja nekik, anélkül,
hogy bármikor átvenne erejükből; fényességet visz át egyikről a
másikra; hasonlít az újszülötthöz abban, hogy sugarai
fokozatosan fejlődnek mígnem teljessé válnak és azután
fokozatosan fogynak, amíg többé már nem látható és eltűnik a
világból. Ez az amiért a régiek azt mondták, hogy hatással
van minden elgondolásra és bármely feladat megkezdésére. Ha
felkelő és helyzete kedvező, akármibe is fogjon valaki, sikerül
majd és fordítva, amennyiben kedvezőtlen helyzetben van.
Hozzátették még azt is, hogy a kérdezőre vonatkozóan meg kell
figyelned a felkelő jegyet annak uralkodóival, a kívánságra
vonatkozóan pedig a hetedik jegyet annak uralkodóival, valamint
hogy mindig hozd vele kapcsolatba a Holdat."
A "bölcsesség kezdetéhez"
kapcsolódik még Ibn Ezra egy másik műve, a Széfer HaTeamim, az "Okok
könyve", mely kommentár és kiegészítés az előzőhöz. A Széfer HaMoladot
többek közt a születési horoszkópról, az egyéni és tömegsors
összefüggéséről, az éves vagy Nap-visszatérés képletéről és
kiszámításáról, valamint ennek a havi és napi horoszkópokhoz való viszonyáról
szól. A Széfer Hameorot, a "Fények könyve" az orvosi asztrológia
kérdéseit tárgyalja, a beteg állapotának meghatározásától és ha lehetséges, a
felépülés várható idejének előrejelzésétől kezdve a jó- és rosszindulatú
planéták hatásainak értékeléséig, azok horoszkópbeli helyzetétől függően. A
Széfer HaMivharim című könyvében Ibn Ezra arra keresi a választ, hogy vajon az ember
azzal, hogy jól választja meg azt az időpontot, amikor valamilyen tevékenységbe
belekezd, befolyásolhatja-e annak sikerességét. A Széfer HaSelot-ban, a
"Kérdések könyvében", mint címe is mutatja, a kérdő asztrológiáról
olvashatunk, tehát lényegében arról, hogy abból a horoszkópból, melyet a
csillagjós arra a pillanatra készít el, mikor a kliense felteszi neki kérdését,
hogyan lehet kiolvasni a megfelelő választ. A Széfer HaOlam, a "Világ
könyve" a mundán asztrológiával foglalkozik (a latin mundus "világ"
szóból), azaz a tömegek, a városok, az országok, illetve az egész emberiség
jövőjét illetően próbál meg jóslatokba bocsátkozni. Szó esik benne az e
területen igen fontosnak tartott Jupiter-Szaturnusz együttállásokról csakúgy, mint
az egyes országok uralkodó planétájáról, a Nap- és Holdfogyatkozásokról, a
Holdfázisok jelentőségéről. Külön érdekesség, hogy Ibn Ezra e könyvében
megemlíti a Kabbala egyik alapművét a Széfer Jecirá-t. Egy másik, rövidebb munkája
az 1154. esztendőre vonatkozó általános előrejelzéseket közli, tehát szintén a
mundán asztrológia tárgyköréhez sorolható. Önálló asztrológiai írásainak sora
az újszülöttek horoszkópjának elemzéséről szóló MIspetei HaNolad-dal zárul,
melyből többek közt kiderül, hogy 4 éves koráig nem lehet, és nem is szabad
jövendölni egy gyermek sorsát illetően. Hátra van még a nagy VIII. századi zsidó
csillagjós, a bagdadi udvarnál működő Masallah Nap- és Holdfogyatkozásokról
szóló, arab nyelvű művének héber fordítása. Ebből a mundán asztrológiai
könyvből megismerhetjük a Jupiter-Szaturnusz, a Mars-Szaturnusz és a Mars-Jupiter
együttállások feltételezett hatását földi világunkra, de az állatövi jegyeknek,
valamint a részeleges és teljes fogyatkozásoknak az időjárással való
összefüggéseit is. Bár nem tartozik az asztrológiához, Ibn Ezra misztikus-ezoterikus
beállítottságáról szólva meg kell említeni, hogy hitt abban, hogy az emberek
álmaikban választ kaphatnak kérdéseikre. Ezenkívül foglalkozott alkímiával is és
az a hír járta róla, hogy alkotott egy gólemet. A gólemkészítés a zsidó
alkimisták legfőbb célja volt, kabbalista varázslat segítségével szűz talajból
formázták e mesterséges lényt, majd Isten nevét vagy a Széfer Jecira betűit
énekelve körbe táncolták, hogy aztán egy Tetragrammaton feliratú papírlapot
helyezve nyelvére vagy homlokára róva egy héber szót, életre keltsék. Úgy
mondják, hogy Ibn Ezra végül elpusztította gólemét.
Felhasznált irodalom:
120 Aphorism for Astrologers by Abraham Ibn Ezra - http://www.skyscript.co.uk/bow.html
Ifj. Gazda István: Csillagászattörténeti ABC (Tankkönyvkiadó, 1986)
Encyclopaedia Judaica
Hans Joachim Störig: A Filozófia Világtörténete (Helikon, 1997)
The Jewish Encyclopedia
LoveToKnow 1911 Online Encyclopedia. (c) 2003, 2004 - http://7.1911encyclopedia.org/A/AB/ABENEZRA_IBN_EZRA_.htm
Rabbi Abraham Ibn Ezra: Commentary to the Torah -
http://www.acs.ucalgary.ca/~elsegal/TalmudMap/MG/MGIbnEzra.html
Meira Epstein: Rabbi Avraham Ibn Ezra -
http://bear-star.com/article%20-%20ibn%20ezra%20-%20life%20and%20work.htm
Jacob Allerhand: Talmudtól a Felvilágosodásig (Suliker - Filum, 2002)
Alan Unterman: Zsidó Hagyományok Lexikona (Helikon, 1999)
Jean-Christophe Attias, Esther Benbassa: A Zsidó Kultúra Lexikona (Balassi-Larousse,
2003)
Budapest, 2005-02-08
Papp Dániel
zsidó művelődéstörténet előadó szak I. évfolyam
|
