Halász Tamás főmunkatárs, Színházi Intézet:
A purimspíltől Thália szentélyéig


Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2007 rendezvénysorozat, Zsidó művészet, zsidó művészek... című előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi Tanszék  rendezésében. (Budapest, 2007. november 6)

 

PURIMJÁTÉKOK MAGYARORSZÁGON

A hazai zsidó folklorisztikai kutatások mondhatni lekéstek a purimi népszokásokról. Arról, hogy ezek teljes tarkaságukban tájegységenként milyen egyedi változatokkal bírtak, immár szinte nincsen, aki beszéljen. A Purim ünneplésének kimondottan dramatikus elemeit a II. világháború előtti időben már csak az ország egyes, jól elkülönülő régiójában találhattuk meg a maga archaikusságában. Zemplén-Tokajhegyalja (Oberland), Kárpátalja (Máramaros, Ung, Bereg vármegyék: Ruszinszkó), Erdély északi, orthodox-hászid többség lakta területein, és egy-egy ezeken kívül eső, hagyományőrző közösségben (pl: Hajdúság, Csongrád) hagyományai addig elevenek voltak. Hogy a purimi játékokhoz általában, tehát nem csak az ország területét figyelembe véve, hogyan állt a korabeli zsidó tudományos világ, jól reprezentálja a Magyar Zsidó Lexikon Purim címszavának egyetlen kitétele: "a Purimi szórakozások közé tartozik az álarcos felvonulás és a Purimi játék, amelynek meglehetősen nagy, bár értéktelen jiddis irodalma van."

A magyarországi purimjátékokról korabeli leírásokból és egy-egy az említett vidékekről származó adatközlőtől szerezhetünk információkat. A vezető forrásként kezelendő Magyar Zsidó Lexikon igen lenéző stílusban kezeli a Purimspiel fogalmát: "Ezek a primitív komédiák régebben bibliai keretben mozogtak és főleg Eszter könyvéből merítették anyagukat. Később a hitközségi és a családi élet fonákságait csúfolták ki nem nagyon kényes humorral. Minthogy az irodalom hagyományai és formái nem kötötték, az alkalomszerűség pedig megfosztotta a fejlődés lehetőségeitől, a Purimspiel még ma is teljesen naiv és kezdetleges. Ugyanilyen a színrehozatala is. Színpadot és díszletet nem követel és sok művészetet sem a szereplőktől, akik rendszerint a jesiva tanulóiból kerülnek ki. A Purimspiel előadásainak legjellemzőbb sajátsága, hogy a női szerepeket is férfiak játsszák. Általában alkalmi szerzők írják a Purimspieleket, de vannak ennek a komoly irodalomtól félreeső igénytelen műfajnak hivatalos művelői is. Ezek között Grünwald Juda máramarosszigeti marsalik a legtehetségesebb."

A hazai purimi szokások nem mutatnak határozott eltérést a korábbiakban már ismertetett, kelet-közép-európai szokásokhoz képest: hagyományait a fokozatosan bevándorló kelet-európai askenázok hozták magukkal. Sajátos jegyeik ugyanúgy nyilvánulnak meg, mint minden egyes egyéb tájegységéi. Szereplőiket ugyanis gyakran a körülvevő külvilág meghatározó figuráiról mintázzák: a lembergiek az osztrák fináncot, a minszkiek a cári katonatisztet jelenítették meg. A magyarországiak a betyárt és a csendőrt/pandúrt.

A purimjáték legkorábbi hazai leírása 1839-ből származik, szerzője Kölcsey Antónia. A szöveg személyes naplójában található. A szerző a mai Kárpátalja peremén, a Beregszásztól 20 kilométerre fekvő Szatmárcsekén volt tanúja a zsidók "Hámánfutás" örömünnepének. A beszámoló szerint a helyi zsidók közül "néhányan pásztoroknak öltözködének, 'siros gubák- 's bundákba, és egy lovag 'sidót kísérének, ki mindenféle rongyokkal beaggatva vala; örömrivalgással futottak utánna a 'sidó gyermekek is".

Ferenczi Imre nagyjelentőségű, a balmazújvárosi (Hajdú-Bihar m.) zsidók purimi szokásairól 1953-ban elkészített beszámolója számol be folklorista igénnyel e hagyományról. A purimot játékkal (amelyet Ferenczi keresztény adatközlői, akárcsak a keresztény lakosság országszerte zsidó farsangnak nevezett) a kisvárosban, leglátványosabb külsőségeiben a századfordulón találkozhattunk.

Magyarországon a purimjátékosok között – a hászid világ példáitól eltérően – találunk a bóherek mellett idősebb fiúkat és nemritkán lányokat is. Az ünnepköszöntők kora délelőttől sötétedésig járták a házakat, ahol a Kelet-Európa szerte elterjedt szokás szerint süteményt és aprópénzt kaptak. Ferenczi beszámol róla, hogy "a szegényebb keresztény gyermekek között is akadt vállalkozó, aki ilyenkor elment a közeli ismerős vagy a szomszédos zsidó házakba "jó farsangot köszönteni". Ők is pénzt és ennivalót kaptak ajándékba. Nem mondtak semmilyen verset, csak éppen jó ünnepet kívántak." Tudomásunk van róla, hogy egyes vidékeken a keresztény gyerekek viszont be is álltak a játékosok közé.

A purimköszöntők néha csak párosával járták a házakat (ezek csak verseket mondtak, általában jiddisül, de néha magyarul is), a nagyobb csoportok pedig hosszabb-rövidebb párbeszédeket, színjátékokat is előadtak: ezek mindig profán témájú játékok voltak. Az itthoni példák szerint a látogatók nagy többségének műsorán versek, mondókák voltak, a rövid műsort pedig zenészek színesítették (köztük gyakran cigányok).

Az érkezők gyakran valamiféle szerepben érkeztek a házhoz, a háziak pedig "véve a lapot", igyekeztek őket úgy is kezelni: jöttek, mint házalók, batyus cigányok, csendőrök, szomszédok, távolra szakadt rokonok. A hangsúly a minél jobb, feltűnőbb maskarán volt.

Ferenczi leír egy 1950(!)-es purimi alkalmat , amikor is két balmazújvárosi zsidó legény koldusnak öltözött, kopott, kifordított gúnyát felvéve. Arcukat papírmaszk fedte. Magukkal húztak egy taligát, egyikük lóként vonta, a másik a "bakon" ülve nógatta társát. Így fordultak be, mint megfáradt vándorok, a kiszemelt ház udvarára.

Léteztek Magyarország területén a csempész-játékok példái. Ezeket a valószínűleg a keresztény környezettől áttanult előadásokat Északkelet-Magyarország számos közössége ismerte. Valószínűleg speciálisan magyar a házaló cigányasszonyos játék. Itt a batyus asszony és a zsidó háziasszony (mindkét szerepet fiúk játszották) beszél egymással. A cigányasszony kártyát vet a másiknak: itt is előtérbe kerül a nyelvi humor. Ferenczi beszámol frakkos-cilinderes-monoklis, tréfás, maga költötte verssel promenádoló játékosról. Ilyen öltözetet ritkán láttak arrafelé a szegény balmaziak. A "Szociális ellentétek" motívumára épült egy másik helyi játék: szegény vidéki és gazdag városi lány párbeszéde.

Elterjedt volt a betyár, csikós, pásztor öltözet is. Ezekhez a jelmezekhez "goj" ismerősöktől kérték kölcsön a legények a hozzávalókat. A pásztorok ostorcsattogtatva, nem ritkán lovon vonultak: ezek a duhajok – az álarc fedezékében – gyakran vaskos tréfákkal, párbeszédekkel szórakoztatták a kiszemelt házak lakóit, magukkal vive mindenhová a zenészeiket. A betyárjelmezesek betörést imitálva mentek be a házba, ahol rögtönzött játékba vonták be a háziakat is: sarcolták az éléskamrát, kiszolgáltatták magukat.

A munkácsi purimolók "cicomás, díszes" ruhákban járták a házakat. A városban a balmazújvárosi példával ellentétben – a hászid példákhoz hasonlóan – mindig 8-12 éves fiúk alkottak csoportokat. A gyerekek közül sokan felnőttnek öltöztek, hosszú pajeszt és álszakállat ragasztottak fel, arcukat gyakran kifestették. Leggyakrabban 3-4 fős csoportokban járták végig a portákat, verseket mondtak, énekeltek. A cseh időszakban Munkácson még purimi felvonulások is voltak.

Magyar területen a vallásos tárgyú dramatikus játékokat általában nem magánházaknál játszották, hanem a héderben, vagy – ha létezett a községben – a jesivában. A színjátékra olykor belépti díjat is szedtek, ugyanakkor szokás volt, hogy a tehetősebbek nagyobb adományt is átnyújtottak ilyenkor. A bevételt a szegény sorsúak javára fordították.

Az ilyen előadásokon általában az un. Purim-rabbi "konferált". Ez a Szentírást jól ismerő személy (segédrabbi, segédkántor, vagy idősebb bóher) a purimspílek archaikus figurája: tiszte szerint a szentírás, vagy a liturgia egyes részének travesztiáját adta elő, tréfás írásmagyarázatot tartott az ünneppel kapcsolatban, néha magát a község rabbiját is parodizálta (aki nemcsak, hogy jelen volt, de néha ugrott is az alkalomra: felvette a kesztyűt. Kettejük humoros, rögtönzött párbeszédét nagy derültséggel követte a közönség.) Maga a rabbi volt sok esetben a purimi vallásos tárgyú színdarab betanítója, néha a szerzője.

Tátrai Zsuzsanna idéz, purimi szokásokat tárgyaló tanulmányában egy Losoncon, 1921-ben kiadott munkára: "Eszter. Tréfás színmű öt felvonásban énekkel és tánccal. (Alkalmi darab purímra az izraelita ifjúság számára. Eszter története nyomán versalakba írta Dombér József)” A kedvesen ügyetlen, magyarul verselő darab a folklór és a műkedvelés határán egyensúlyoz. Losoncon a mű kiadásakor kétezres, neológ hitközség működött. Egyértelmű, hogy az elpolgárosodott helyi zsidók körében archaikus mű már nem létezhetett. Dombér munkája érdekes illusztrációja annak a folyamatnak, ahogy a purimspíl felbukkanhat az asszimilált nagyvárosi zsidók purimi szokásai között.

Bármilyen furcsa, de alig egy évszázaddal ezelőtt Budapesten is nagyszabású, néprajzi jelentőségű purimi megmozdulások zajlottak, a fővárosnak a zsidók által legsűrűbben lakott részében, a mai VII. kerületben, az Erzsébetvárosban. Ezekről páratlan tájékoztatást ad a Zsidó Budapest című kétkötetes munka. A múlt század második felében ezen a környéken igazi karneváli hangulat uralkodott az örömünnep idején.

"...az egész utca tele van álarcosokkal: harlequinek, kéményseprők, parasztlegények és leányok, tótok és itt-ott egy-egy érthetetlenül, három-négy darabból összeállított csodabogár, amely eleven rébuszként mozog a tömeg között. (...) A kávéházak előtt, ahonnan az ének és a zene az utcára kiszól, legsűrűbb szokott lenni a néptömeg: az álarcosok körül kör képződik, és azok elkezdik Szent Dávid táncát járni, hogy csak úgy dűl be a publikum. (...) A két szerecsen utcában kalandozó maskarák egy tekintélyes csoportja közeledik a Király utcának. Valami tizenkét leány és három-négy férfi; a férfiak össze-vissza tépett álcákat viselnek, a nők vastag fehér és piros festékréteget az arcon; egy része débardeurnek (hordárnak) van öltözve, másik része uszályos ruhákat visel." - idézi a kötet Kiss Józsefet 1874-ből .

Nem tudható, hogy ebben az időben purimspíleknek milyen típusai éltek Pesten. Bizonyos, hogy a meghitt, kisközösségekben ideális kis színjátékok a fővárosban egyszerűen "nem működtek". Pest-Budára az ország minden pontjáról áramlottak az eltérő kulturális háttérből érkező zsidók. A formálódó metropolisz bérházait pedig ugyanúgy nem járták klasszikus purimspílerek, mint betlehemesek. A karnevál, az álarcosdi, mint a szabad ismerkedés egyetlen napja, érthetően vált nagyjelentőségűvé. Az iskolai hivatalos purimi rendezvények pedig ugyanolyan viszonyban álltak az ősi örömünnep formáival, mint a katolikus felsőiskolák lakkcipős karácsonyi ünnepségei a paraszti karácsony hagyományaival. A purimi maskarádénak a XX. század elején mérséklődő tobzódásával ünnepelte magát a Budapestre özönlő tömegek soraiban érkező ezerféle vidéki zsidó. Számukra ez maradt a hagyomány-kapaszkodó, amint az Újvilágba érkező orosz zsidóknak két-három, asszimiláló évtizedig az Abraham Goldfaden-i jiddis színpad könnyes-bús-bohókás adlojádája. Előbbiek bálterembe vitték aztán az álarcos purimot, ahogy utóbbiak már angolul nézték a Dybukot.

ZSIDÓ NÉPI SZÍNJÁTÉK A PURIMI ALKALMAKON KÍVÜL


Rendkívül csekély ismeretünk van a hazai zsidóság népszokásainak dramatikus elemeiről. Ebbe a körbe a tréfacsináló, játékmester marsalikok és bádchenek "munkássága" tartozik. Ezekről - átfogó folklorisztikai beszámolók híján - szépirodalmi leírásokból tájékozódhatunk. Schön Dezső Istenkeresők a Kárpátok alatt és Lang György: Hanele című alkotásai emelendők itt ki. Mindkét szerző Kárpátalja falusi zsidóinak életét örökíti meg munkájában.

A Magyar Zsidó Lexikon rövid címszavakban tájékoztat legalább a puszta tényről, hogy a Kárpát-Medencében léteztek népi komédiások. "Alkalmi költő és improvizátor, aki dalainak muzsikáját is maga szerzi. A lakodalmak népszerű mulattatója és rendezője. Marsaliknak is mondják. A XIX. században Eljakim Zunser volt a leghíresebb, több dala még most is él a nép ajkán; késő vénségben halt meg Amerikában" Árulkodó a tény, hogy konkrét példát említve a magyar lexikon oroszországi jiddis költő, dalszerző nevét említi, magyar példát nem hozva.
Lássuk, mit ír a lexikon a marsalikokról: "A M.-ok tréfás, bohókás, jókedélyű emberek voltak. Zenei, komikai tehetségükön kívül széles vallásirodalmi tudásuk tette lehetővé, hogy tréfát űzzenek mindenből és mindenkiből. Némelyek, mint bohócok jelentek meg a zsidó ünnepségeken s a lakodalmi felvonulásokon gyakran lóháton ülve szórakoztatták bohóságaikkal, groteszk játékaikkal az utca népét és a családi ünnep résztvevőit. A M. igazi szerepe a bűvészkedés volt: a megtévesztésig híven tudtak utánozni ismert alakokat, láthatatlanná tudták magukat tenni, a gyertya lángjában pénzt olvasztottak el, a zsebkendő ezer bogját egy ügyes és könnyed mozdulattal feloldották, gyűrűket, órákat tüntettek el és húzták elő mások zsebéből, cipőjéből. A bűvészkedőkön, szemfényvesztőkön kívül akadt köztük légtornász, kötéltáncos, bábjátékos. Különösen a keleti országokban ismerték általánosan a zsidó zsonglőröket, kik kardokkal, lángcsóvákkal, tányérokkal stb. végezték szemkápráztató mutatványaikat. A leghíresebbek egyike a hunfalvi Berl Bassz volt, kinek purimi mulatságos tréfáiról sokat mesélgettek a múlt században."

Máramarosszigeten működött Hers Lájb Gottlieb, a hírneves "szihoter", vagyis szigeti marsalik, ki népi komédiásként, tréfacsinálóként indult, majd kultúrharcosként tevékeny részt vállalt városa jiddis nyelvű sajtójának létrehozásában és műfordításokat is készített. Gottliebet a maga műfajában a legnagyobb mesterként ismerte el kora, híre országos volt, ám működéséről gyakorlatilag alig áll információ a rendelkezésünkre. A marsaliknak már apja, Mechl Gottlieb is komédiásként működött, emellett jiddis nyelvű verseket szerzett és tanítóskodott. A család a galíciai Kalusz városkából származott – innen ment a Lublini Látó, a szent rebe udvarába, majd onnan Máramarosba Smelke Huszed, Mechl apja, a magyar hászidizmus egyik korai vezéralakja.

Hers Lájb mestere volt a paródiának, a biblikus történetek rögtönzött kifordításának: rendkívüli műveltsége folytán óriási népszerűségnek örvendett a szigeti rebe Zálmen Lájb Teitelbaum udvarában. A rebe 1883-as halála után Gottlieb hónapokig tartó galíciai vendégszereplésre indult, ahol valószínűleg számos pályatársával és már igazi színtársulatokkal is találkozott, tarsolyában pedig jiddis nyelvű színművek lapultak. Ekkor ismerte meg a Haszkala tanait is. Gottlieb "felforgató" eszméit hirdetve összetűzésbe került a hitközség vezetésével, Kolomeába távozott, hol szintén marsalikként működött.

Rizsinben székelt Reb Szrulcse Rizsener cádik: a hászid vezetőt fejedelemként tisztelték hívei. Központját a keresztények is udvarként, őt magát hercegként emlegették, a zsidók a Dávid-ház trónra emelt, egyenes ági leszármazottaként tartották számon. Korabeli beszámolók szerint a rizsini fejedelmi udvar pompája vetekedett a cáréval. A hatlovas hintón, aranymundéros kirgiz lovastestőrséggel közlekedő Reb Szrulcsénak udvari bolondja (marsalik), saját klezmerzenekara volt. A rizsiner cádik rövid ideig a Máramaros-közeli Borsa városkába húzódott udvarával.

Igazán különleges információval szolgál vizsgált tárgyunk kapcsán egy, Kemény Henrikről készített írás, Bóta Gábor tollából. Ebből szerezhetünk tudomást róla, hogy a bábjáték nagymesterének nagyapja, Korngut Salamon Galíciából érkezett Magyarországra. Ő maga cirkuszosként járta Európát és Olaszországban ismerkedett meg a bábjátékkal. A nagypapa az I. világháború vészterhes éveiben állt át a cirkuszról a jóval egyszerűbben utaztatható bábjátékra. Művészetét fiára, id. Kemény Henrikre hagyta, aki 1926-tól telepedett meg a Népligetben, majd tőle vette át a stafétabotot a harmadik generáció: (ifj.) Kemény Henrik és fivére, Mátyás. A bábjátékos dinasztia működése szegről-végről mindenképpen kapcsolható tárgyunkhoz.

„HÉTKÖZNAPI” JIDDIS SZÍNJÁTSZÁS MAGYARORSZÁGON


A kelet-európai tömegek anyanyelve, a "jargon" Magyarországon, a mendelssoni eszmék jegyében igen hosszú időn keresztül lenézett, vulgáris, a magyar nemzetbe való betagozódást akadályozó tényezőnek számított. Kiemelkedő alkotói magányos, köröket nem alkotó személyiségek voltak. Ennek figyelembevételével egyértelmű, hogy a jiddis nyelvű színjátszás is csak elszórt kísérletek összességét jelenti itthon. A jiddissel, mint színházi nyelvvel az alsóbb néprétegek szórakoztatásában találkozunk.

A hazai zsidóság színházművészettel foglalkozó személyiségei túlnyomó többségükben magyarul játszottak, alkottak. A ’29-es Magyar Zsidó Lexikon életrajzai között 78 színészét, 22 kritikus-szakíróét, 151 színműíróét, 32 színházigazgatóét, 9 rendezőét, 28 színműfordítóét, 4 balettrendezőét, 31 operaénekesét, 5 operetténekesét, 40 operettszerzőét, 25 opera és daljátékszerzőét és 9 kabarészerzőét találhatjuk meg. A lexikon "Magyarország zsidósága" összefoglaló, statisztikai szócikkében szereplő kimutatásban országosan 521 színész szerepel, ezen belül 379 a fővárosban. E személyek abszolút többsége "közszínházak" művésze. Érdemes tallózni a lexikon életrajzaiban: egy-egy neves, vagy már a múlt homályába veszett szerző alkotásának címe is jelzi, milyen speciális helyzetben kell meghatároznunk a hazai zsidó színház lényegét, és választ adnunk a kérdésre, miszerint létezett-e?
Gerő Károly: Túri Borcsa, Gyöngyi Izsó: Hortobágyi virtus, Mezei Sándor: Szent Genovéva, Fekete Tivadar: Miss Montecarló, Fényes Samu: Kuruc Féja Dávid. Néhány, önkényesen kiragadott drámai alkotás-cím. Egyértelmű, hogy e szerzők, illetve a tételes felsorolásban, számokban szereplő alkotók sokasága kikérte volna magának a "zsidó színházcsináló" címkéjét. Jiddis színházról, jiddis irodalmi kultúráról Magyarország területén jobbára a Kárpátalja és Erdély területén beszélhetünk. Budapesten pedig néhány kabaré, orfeum és egy óbudai színház jelentette a választékot.

A talán legkorábbi ismert, magyarországi születésű, jiddis nyelven dolgozó színműíró Saphir Moritz Gottlieb (1795-1858), ki Lovasberényben született és Prágában tanulta a Talmudot. 1814-ben jött Pestre, és első itt töltött éveiben írta meg Der falsche Kaschtau című bohózatát. "drasztikus zsargon nyelven" írt műve hosszú lappangás után a századfordulón bukkant fel. Másik, máig lappangó bohózatának címe: Die falsche Catalini. 1821-ben már németül írja meg Papilloten című munkáját. Hamarosan Bécsbe, majd Berlinbe költözött, ahol a Berliner Schnellpost für Literatur, Theater und Geselligkeit című folyóiratot adta ki. Éles hangvételű kritikái miatt számtalan ellenséget szerzett magának, így átmenekülte a korabeli német nyelvű európai térséget. Volt müncheni királyi színházi intendatúra-tanácsos, utóbb pedig a bécsi Theaterzeitung kiadója. Badenben hunyt el.

A hazai jiddis nyelvű irodalmi élet talán legnagyobb alakja volt Holder József (1893-1945), a Máramaros vármegyei Nagybocskón, orthodox családban született héber és jiddis költő, műfordító saját színművet nem jegyzett, ám nagyon termékeny költő és műfordító volt. Ő ültette át jiddisre Madách Ember tragédiáját (Die Tragedie fun Menschen). 1920-1930 között pedig több zsidó tárgyú, magyar nyelven keletkezett színművet is lefordított (Kaczér Illés, Újváry Péter műveit).

Ungváron működött Szerény Béla jiddis színműíró. Erről a szerzőről gyakorlatilag semmit nem tudunk: a Magyar Zsidó Lexikon közli három "ügyesen megkomponált jiddis színdarabja" címét: Der nächtiger Tug, Hámán, Visszatérők. Nem tudjuk, mikor és hol kerültek művei előadásra, ha kerültek egyáltalán.

Különös figurája volt a hazai irodalomnak Gáspár Bernát: a felsőbb iskolai végzettséggel nem rendelkező, több nyelvet beszélő műfordító magyar népdalok és prózai irodalmi alkotások jiddis, angol és francia fordítója volt. Az Ember tragédiáját ő ültette át angolra.

Magyar nyelven dolgozott, ám darabjaival jiddis fordításban, New Yorkban szerzett elismerést Müller Vilmos tüdőgyógyász főorvos, királyi tanácsos. Kristóf István álnéven két drámát is megjelentetett, melyeket "a new-yorki Jiddis Theater" mutatott be.

Számos kiemelkedő jiddis színmű magyar zsidó fordítók munkája nyomán került a közönség elé. Makai Emil (1870-1901) a "magyar Heine", a fiatalon elhunyt költő, Fischer Antal Enóch, makói főrabbi fia fordította le először Abraham Goldfaden Szulamitját. Ugyanezt a darabot vitte színre lefordítva, átdolgozva, "dalmű" formájában Kövessy Albert kolozsvári, pécsi, majd budapesti színházigazgató. A mű bemutatója az óbudai, Lajos utcai, Kisfaludy Színházban volt, hol számos más, ismertebb, vagy mára teljesen ismeretlen "jargon" operett, bohózat, kroki, népszínmű ment nagy sikerrel a századelőn.

A kassai Spielberger Leó novellaíró Lányi Menyhérttel közösen ültette át magyarra 1924-ben An-Szki Dybukját, ugyanezt a darabot fordította le négy évvel később Giszkalay János erdélyi cionista költő, majd ugyanebben az évben Harsányi Zsolt.
Zsargon-orfeum volt az 1886 és 1912 között működött budapesti, Népszínház utca 28/B alatti Wertheimer-Mulató. A Wertheimer Lajos tulajdonos-igazgató és Bass Lajos műsorszervező társigazgató által itt bemutatott pólisi dalos, hászid lídes, a hírneves Broder Zingersz hagyományát követő, rövid, prózai jelenetekkel, bohózati szeletekkel megtűzdelt zenés műsorok nagy népszerűségnek örvendtek a századfordulón Pestre áramló, nemritkán csak jiddisül beszélő, egyszerű néptömegek között. Pontos műsoráról nem sokat tudunk. A mulató sztárja Lüttmann Pepi művésznő volt, és a színpadnak vendége volt több galíciai, oroszországi zsargon-társulat is.

A "ZSIDÓ SZÍNHÁZ" A MAGYAR SZÍNPADON


A jiddis színháznak Magyarországon csak fordításban jelentek meg egyes alkotásai. Nem léteztek a zsargonnak olyan népes fellegvárai, amelyek anyagilag és társadalmilag alapot adtak volna egy jiddis társulat, vagy akár egy színház számára. Magyarországon – néhány zárt közösséget leszámítva – a jiddis nem volt széles körben beszélt nyelv arra az időre, amikor a cári uralom alatt élő zsidók színpadokat kezdtek ácsolni. A jiddist anyanyelvüknek vallók pedig nem voltak fogékonyak a goldfadeni álomra. Tény azonban, hogy a honi zsidóság meghatározó körei tudtak a nagy keleti színházi boom-ról: kíváncsisággal elegy (nyelvi alapú) lenézéssel tekintgettek a kijevi, odesszai, iasi-i kocsmaorfeumokból az 1870-es évekre megkomolyodva kinőtt színi szüleményre.

Magyarországon az 1830-as évektől tudunk magyarul író zsidó színjátékszerzőkről és magyarul játszó színészekről: itt nem az volt hát az általánosan járt út, miszerint a stetl purimszínészei unokáinak már úri közönség tapsolt volna a fővárosban.

"A zsidók művelte irodalmi műfajok közül tárgyi vonatkozásban a dráma szakadt el a leggyökértelenebb messzeségben a zsidó témáktól. De viszont ép ez az irodalmi forma szívta fel magába legmélyebben a zsidó intellektus ráhatásának eredményeit és értékjelenségeit. Nem véletlen, hogy amidőn a magyar zsidóság belekapcsolódott a magyar irodalmi kultúrélet folytonosságába, az első magyar zsidó író, Hugó Károly: a dráma formanyelvén szólalt meg." - írja a Magyar Zsidó Lexikon.

A Pesten született, Milánóban elhunyt Hugó Károly (Bernstein Hugó Károly) műveit 1840-től írta előbb német, majd magyar nyelven. Szimbolikus jelentőségű, ám a kortárs irodalomkritika által szinte semmire sem becsült szerző volt: számunkra itt szintén csak "jelenségként" érdekes, hiszen művei (köztük a legjelentősebb: Bankár és báró, 1847) csekély zsidó vonatkozással bírnak, irodalmi értékük pedig valóban csekély.

A hazai zsidó közönség magyarra fordítva ismerte meg kelet-európai hitsorsosai színműveit. Ezen igényük időrendben első kiszolgálója az 1897-ben megnyílt óbudai Kisfaludy Színház lett. Erről a páratlan intézményről Alpár Ágnes színháztörténész szerkesztett óriási jelentőségű dokumentumkötetet 1991-ben. A Kisfaludy Színházról szinte semmilyen egyéb átfogó irodalom nem lelhető fel.

Az elárvult, kibelezett nagyzsinagógát leszámítva már alig van nyoma, hogy a Holocaustig Óbudát hatalmas, virágzó zsidó közösség lakta. A Kisfaludy színház virágkorában, a múlt század utolsó éveiben közel hatezer zsidó élt itt. A Serly Lajos által alapított színházban 1898-ban bukkan fel Kövessy Albert, a Kolozsvári Nemzeti Színház volt egykori tagja, a pécsi Nemzeti Színház korábbi igazgatója.
Kövessyvel erősödik fel az a tendencia, miszerint Óbudán érdemes, tehát kell zsidó tárgyú színműveket játszani. A színház felépültéig az óbudai színkör már több ilyen - nagy sikerrel játszott - előadáson van túl: Lorényi K. Antal művét, a Ne hagyd magad, Schlesinger-t, Lukácsy Andor Zsidó honvédjét 1893-ban, a német Berg: Stern Izsák a házaló (avagy: egy a mi népünkből) című bohózatát, illetve Klárné Angyal Ilka népszínművét, az Árendás zsidót 1894-ben mutatták be. Van aztán egy igen népes szerzőgárda jegyezte, Ivánffy Jenő fordította drámánk, A lengyel zsidó (1894), ugyanebben az évben pedig már Kövessy egy művét, az évtizedeken át játszott Az új honpolgár (Goldstein Számi) című színművet játsszák. Rá egy évre Salamon Mosenthal "népdrámáját" adják, a Deborah, vagy: az üldözött zsidónő-t. Következő évben Müller Adolf bohózata, a Goldstein Számi mulat kerül színre.

1898-tól Kövessy igazgatja az újonnan épült színházat és 51 fős társulatát, mintegy két éven keresztül. Az új direktor, műsoron tartva korábbi zsidó és nemzsidó tárgyú előadásokat, nagy vállalkozásba fog: színre viszi Abraham Goldfaden egyik legsikeresebb művét, a Sulamitot.

Ez a bemutató szinte az első nyoma annak, hogy a jiddis színházakról a hazai zsidóknak értesüléseik voltak. Hogy viszont mennyire csekélyek, azt egy fennmaradt színlap által nyújtott dezinformációk is mutatják. A plakáton Goldfadennek még a neve sem stimmel: Ábrahámból Dávidra változott, az öles, Sulamith, Jeruzsálem leánya felirat alatt pedig azt olvassuk: "A héber eredetiből fordította és magyar színpadra alkalmazta: Kövessy Albert." Goldfadenről tudható, hogy héberül egyetlen színművi sort le nem írt életében. Lehet, hogy Kövessy szégyellte kiírni az ekkor kizárólagosan használt "jargon" szócskát, helyette a veretes hébert linkelte a színlapra. (lehetetlen, hogy a fordító nem ismerte fel a nyelvet, amivel dolgozott) Elképzelhető másfelől az is, hogy Kövessy már átdolgozva, lefordítva kapta kézhez (biztos tippként) a sikerdarabot.

A színmű mindenesetre óriási sikert hozott, ami leginkább Donáth Ede és Emanuel Davidsohn zeneszerző érdeme volt. Donáth, mikor belevágott a komponálásba, megkereste az óbudai hitközség egyik, lengyel születésű kántorát, és megkérte, énekeljen neki hagyományos zsidó dalokat. A dalnok, aki gyerekként purimspílerként is működött, gyönyörű melódiákra ihlette a komponistát. A darab sikerét jellemzi, hogy a bemutató után hetekig, en suit játszották, és hamarosan elérte a századik előadását. A színház utoljára 1929-ben tűzte műsorára.

Szintén kiemelkedő népszerűséget jelez, hogy 1900-ban megszületett a paródiája is: a Miklósy Gyula - Mitzger Imre - Lengyel Menyhért trió alkotta meg, A kút és a vasmacska címmel. A direktor, a nagy sikerre tekintettel, hamarosan újabb Goldfaden-művet tűzött műsorára, a Rabbi Joselmann-t, amelyet A csodaember címmel játszottak 1900 nyarán.

1901-ben Feld Mátyás műve, egy újabb Sulamith-paródia, az Új Szulamit, vagy Abszolut Jakab, Jeruzsálem fia került előadásra. Két évvel később Gömöri Jenő író, hírlapíró, Ibsen, Schnitzler, Thomas Mann fordítójának opera-paródiáját mutatták be, Montág Rómeó és Sonntág Júlia címmel. A berlini Herrnfeld-színház mintájára Budapest is megteremtette a maga zsidó vígjátéki műfaját: zenés bohózatok sokasága keletkezett a századforduló és a világháború közötti másfél évtizedben: magyar nyelven, de témájában zsidóul. Gömöri műve egyenesen a gordini "eltanulás" és a világ-drámairodalom jiddisesítésének hajlandóságát idézi meg. Olyan közegben, ahol a klasszikus "zsidósítása" csak, mint bohózati elem és nem a létező színművészet formai fejlesztésének eszköze lehetett. A pesti zsidók megtanultak, megszerettek a színházban is nevetni egymáson. Innen hajtott ki a századelőn a világhírű pesti kabaré Kellérestül, Nótistul, Nagy Endréstül: nagyszerű alakjai az első szerzők és színészek óta szinte napjainkig, jelentős számban zsidók.

Az óbudai teátrum egészen 1934-es megszűnéséig tart repertoárjában zsidó témájú színműveket, bár programját az I. Világháború végétől kezdve - túlnyomórészt zsidó szerzők által jegyzett - operettek uralják. 1929-ig még látható néhányszor a Szulamith és Goldstein Számi, Konti József - Hetényi-Heidelberg Albert - Boháty József A falu zsidója című darabja (1925), Salamon Mosenthal Deborah-ja, majd Feld Mátyás, Nem tudok én zsidó nélkül élni! című "pesti operettje" (1929), és 1930-ban egy újabb "keleti daljáték": Siliga Miklós műve, a Ben Hur. 1930-ban Feld Mátyás egy új darabja, a Nehéz zsidónak lenni, rá egy évre pedig Tábori Emil A rabbinus című életképe.

A Kisfaludy Színház mellett még egy olyan színház működött Budapesten, melyet - műsora miatt - érdemes itt figyelemre vennünk: ez pedig a már szerzőként említett Feld Mátyás édesapja, Feld Zsigmond (1849-1939) alapította Városligeti Színkör.

Feld a bécsi színiiskolán Schratt Katalinnal, Adolf Sonnenthallal együtt végezte tanulmányait, majd 18 éves korától különböző bécsi színházakban tanult. A németül játszó Városligeti Színkörbe 1875-ben szerződött, egy évvel később pedig már a Hermina téri Színház igazgatója. A Városligeti Színkört 1879-től bérelte, magyarul viszont csak 35 évesen tanult meg úgy, hogy abban az évben már javában játszott magyar színpadon. A színházat formálisan 1926-ig vezette, gyakorlatilag viszont már 1919-től fia, Mátyás irányította az időközben a Budapesti Színház nevet felvett teátrumot. Feld pályája a lelkes, elszánt asszimilánsé szimbóluma: zsinagógai esküvőjén Jókai Mór volt egyik tanúja. A német iskolázottságú Sigmund Rosenfeld egy évtized alatt vált a pestiek kedvelt Feld Zsigájává: színházát a magyar kultúra szentélyévé tette meg.

A zsidó illetve a zsidók által művelt nemzeti színház közötti, nagyon nehezen megtalálható határon áll teátruma. A színház, ahol az Óbajor Passió Társaság tart kétrészes műsort (A nagy kiengesztelési áldozat, Jézus szenvedése és halála), ahol a nagyon tarka műsorban 26 éven keresztül ment a Bánk Bán, ahol díszelőadással emlékeztek meg Petőfi halálának félszázados évfordulójáról és Kossuth nevenapjáról.

Tallózzunk hát néhány kiemelt példa erejéig a Feld-család színházának műsorában:1889-ben itt mutatták be Lukácsy Sándor népszínművét, a négy évvel később Óbudán is látható Zsidó honvédot, ugyanígy Klárné Angyal Ilka Árendás zsidóját. A következő évben Lászy Vilmos három felvonásos népszínműve, A mádi zsidó került színre. Berg Stern Izsákja is itt mutatkozott be, két évvel óbudai műsorra tűzése előtt, szintúgy, mint Lorényi Ne hagyd magad Schlesinger-je. Kövessy Goldstein Számija viszont itt már csak az óbudai bemutató után egy évvel, 1895-ben került először előadásra. Rá egy évre mutatkozott be első darabjával a direktor fia, a mindössze 23 éves Feld Mátyás: három felvonásos "fővárosi életképe" a Blitzweiss Kóbi. Láthatta a városligeti közönség Mosenthal Deborah-ját (1897-től). A Sulamith itteni vendégjátékát (1900) fél évvel előzte meg paródiája, Feld Mátyás Abszolút Jakabja. ("Előjáték: Zwirnfaden Ábrahám álma. Játszódik Lembergben, Ó-Budán, a Csalogány szállodában és Szulamit szobájában") 1901-ben, egyetlen alkalommal itt is színre kerül a szinte kötelező, Gutzkow-féle Uriel Acosta, nyolc év késéssel átkel a Dunán az Ivánffy fordította Lengyel zsidó. 1904-ben Feld Mátyás "látványos bohózata dalokkal és táncokkal", A hét Schlézinger, 1905-ben egy Csirikov nevű szerző háromfelvonásosa A zsidók, rögtön utána Vágó Géza és Mérei Adolf beszédes című paródiája, a Kukoricza Jónás, majd ugyanekkor egy Feld-bohózat, a Pollacsekék Japánban látható. A sok vígság közepette műsorra kerül Lessing Bölcs Náthánja (1907). 1910-ben Feld bohózata, A pesti zsidó, 1912-ben Faragó Jenővel közösen írt bohózata, a Gróf Schlesinger volt látható.

1914-ben Polgár Károly pozsonyi társulata vendégjátékának műsorában ott találhatjuk a Szulamitot, illetve bizonyos "Konstantinovics Konstantin nagyherceg" A zsidók királya című színművét. Énekes revü Feld Mátyás Nincs már zsidó Pesten című darabja 1924-ben, paródia, vagyis "pesti revűoperett" a Feld Mátyás - Harmath Imre páros egyszer játszott műve, A Schlesinger-fiú esete Lefkovits Katóval. 1928-ban itt is egy új, "keleti hangjáték", Abonyi Kornél és Siliga Ferenc Bolygó zsidója. Ugyanebben az évben kerül színre Kőváry Gyula fordításában-átdolgozásában, a Sulamitot is jegyző Donáth Ede zenéjével An-szki Dybukja. Hamarosan pedig Feld Mátyás tánc-operettje, a Nem tudok zsidó nélkül élni, majd Erdélyi Mihály Nehéz zsidónak lenni! című operettje.

Az 1909-ben megalakult OMIKE, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület már a békeévekben is igen élénk kulturális tevékenységet fejtett ki, ám színházi programokkal csak az Első Zsidótörvény 1938-as hatálybalépésével jelentkezett. Megemlítendő, hogy a szervezet rendkívüli gazdagságú programjában helyet kapott kultúrtörténeti előadások sokaságában egyetlen sem foglalkozott a zsidó színjátszás tárgykörével, annak ellenére, hogy az OMIKE színháza kivételes számú nézőt vonzott 1938 és 1944 között. Az OMIKE Nagy Kultúrtanácsa 1939-ben alakult meg: a színművészetet képviselő tanácstagok Beregi Oszkár és dr. Sándor Zoltán lettek. Az egyesület színtársulatának műsoráról el kell mondanunk, hogy abban a zsidó drámairodalom alkotásai csak egy - ám igen markáns - színfoltot képviseltek a magyar és nemzetközi színművek, operák, operettek, a nagyszámú kabaré-előadás mellett.

Ez év végén, a színháznak otthont adó fővárosi Goldmark Teremben (Wesselényi u. 7.) kultúrest keretében került bemutatásra a jiddis író, Jichak Leib Peretz Holdfényben című "párjelenete". Az egyesület körül gyülekező szerzők a társulat számára jó néhány biblikus, zsidó témájú színművet alkottak. Ezek a művek végképp vitathatóan sorolhatók be a "zsidó színház" kategóriájába, hiszen szerzőik - ha a történelmi helyzet ezt engedhette volna – jó néhány "köz"-színháznak felkínálhatták volna sikerrel alkotásaikat. 1939-ben mutatta be az OMIKE drámai együttese Szabolcsi Lajos színművét, a Titus által ostromlott Jeruzsálemben játszódó Az áruló-t.

1940 tavaszán adták elő Pap Károly drámáját, a Dávid és Batsébát, melynek zenéjét Kelen Hugó szerezte. 1941. március 15-én mutatták be An-Szky Dybukját, Gellért Lajos rendezésében, Beregi Oszkár főszereplésével. Az előadás hat alkalommal került színre. Ugyanebben az évben került színre Szabolcsi Lajos mesejátéka, a Dávid király mondakörből merítő A király gyűrűje.

Ez év nyarán a Dohány utcai Főtemplomban állították színre Händel Júdás Makkabeus nagyoratóriumát, többek között Ernster Rezső operaénekes, főkántor közreműködésével.

Az évad végén megjelent statisztikák kimutatása szerint a "Goldmark-teremben életre kelt zsidó színház" 141 előadásán az 1940/41-es évadban hatvanezer nézőt fogadott.

Az 1941/42-es évad egyik első bemutatója volt a Szulamit, melyet eredeti, óbudai verziójában rendezett újra Gál Dezső. A drámának e bemutató volt 490. hazai előadása: 1942. február 8-án ünnepi előadás volt az ötszázadik, melyet az idős Donáth Ede zeneszerző - ekkor már a Dohány utcai főtemplom énekkarmestere - is megtisztelt jelenlétével. A Szulamit bemutatója után nem sokkal volt Bálint Lajos Támár című színjátékának bemutatója.

Az 1942-es Purim-díszelőadás Racine Eszter című tragédiája volt. Ugyanekkor került bemutatásra Händel Eszter-oratóriuma is, a Hősök Templomában, majd a Páva utcai zsinagógában és a II. világháború során elpusztult, Öntőház utcai budai főtemplomban.

Statisztikák szerint az 1941/42-es évad 206 előadását nyolcvanezer néző tekintette meg.

1942 őszén mutatták be Szabolcsi Lajos három, biblikus tárgyú egyfelvonásosát, Egy az Isten címmel. 1943 májusában volt Pap Károly Mózes című színművének bemutatója, Nagy György rendezésében, Herskovits Béla főkántor zenéjével. Az 1943/44-es évad nyitó előadása Gordin Mirele Efroszának (amelyet az OMIKE színházában Anyaszív címmel játszottak) bemutatójára. Az előadás kapcsán megjelent írásában az újabb zsidótörvények nyomán egyetlennek maradt Magyar Zsidók Lapja rámutat: "Az írót e bemutatóig alig ismerték Budapesten. Legfeljebb olyanok tudtak róla, akik átlapozták kíváncsiságból a jiddis irodalom történetét. " Gordin, a zsidó színház egyik legnagyobb alakja ekkor már közel négy évtizede halott volt. Az idézett szemelvény nem igényel további kommentárt.

Az OMIKE színtársulata az utolsó évadra már szinte lehetetlen helyzetbe került: férfi tagjainak jelentős részét munkaszolgálatra hívták be, egy-egy meghirdetett előadás színrevitele emberfeletti kihívásokat jelentett. Az 1943/44-es évad csonka maradt: az egyesület működése a náci megszállással megszűnt. A tömeggyilkos téboly a zsidó magyarok színházára is tűzcsóvát vetett. Az elárvult színház körül elterülő budapesti gettóban a falakat áttörő szovjet csapatok annyi halottat találtak, mint amennyi az 1941/42-es évad összegzett nézőszáma volt.
 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz