Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2007 rendezvénysorozat,
Zsidó művészet, zsidó
művészek... című előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi
Tanszék rendezésében. (Budapest, 2007. november 6)
PURIMJÁTÉKOK
MAGYARORSZÁGON
A hazai zsidó folklorisztikai kutatások
mondhatni lekéstek a purimi népszokásokról. Arról, hogy ezek teljes
tarkaságukban tájegységenként milyen egyedi változatokkal bírtak,
immár szinte nincsen, aki beszéljen. A Purim ünneplésének
kimondottan dramatikus elemeit a II. világháború előtti időben már
csak az ország egyes, jól elkülönülő régiójában találhattuk meg a
maga archaikusságában. Zemplén-Tokajhegyalja (Oberland), Kárpátalja
(Máramaros, Ung, Bereg vármegyék: Ruszinszkó), Erdély északi,
orthodox-hászid többség lakta területein, és egy-egy ezeken kívül
eső, hagyományőrző közösségben (pl: Hajdúság, Csongrád) hagyományai
addig elevenek voltak. Hogy a purimi játékokhoz általában, tehát nem
csak az ország területét figyelembe véve, hogyan állt a korabeli
zsidó tudományos világ, jól reprezentálja a Magyar Zsidó Lexikon
Purim címszavának egyetlen kitétele: "a Purimi szórakozások közé
tartozik az álarcos felvonulás és a Purimi játék, amelynek
meglehetősen nagy, bár értéktelen jiddis irodalma van."
A magyarországi purimjátékokról korabeli leírásokból és egy-egy az
említett vidékekről származó adatközlőtől szerezhetünk
információkat. A vezető forrásként kezelendő Magyar Zsidó Lexikon
igen lenéző stílusban kezeli a Purimspiel fogalmát: "Ezek a primitív
komédiák régebben bibliai keretben mozogtak és főleg Eszter
könyvéből merítették anyagukat. Később a hitközségi és a családi
élet fonákságait csúfolták ki nem nagyon kényes humorral. Minthogy
az irodalom hagyományai és formái nem kötötték, az alkalomszerűség
pedig megfosztotta a fejlődés lehetőségeitől, a Purimspiel még ma is
teljesen naiv és kezdetleges. Ugyanilyen a színrehozatala is.
Színpadot és díszletet nem követel és sok művészetet sem a
szereplőktől, akik rendszerint a jesiva tanulóiból kerülnek ki. A
Purimspiel előadásainak legjellemzőbb sajátsága, hogy a női
szerepeket is férfiak játsszák. Általában alkalmi szerzők írják a
Purimspieleket, de vannak ennek a komoly irodalomtól félreeső
igénytelen műfajnak hivatalos művelői is. Ezek között Grünwald Juda
máramarosszigeti marsalik a legtehetségesebb."
A hazai purimi szokások nem mutatnak határozott eltérést a
korábbiakban már ismertetett, kelet-közép-európai szokásokhoz
képest: hagyományait a fokozatosan bevándorló kelet-európai
askenázok hozták magukkal. Sajátos jegyeik ugyanúgy nyilvánulnak
meg, mint minden egyes egyéb tájegységéi. Szereplőiket ugyanis
gyakran a körülvevő külvilág meghatározó figuráiról mintázzák: a
lembergiek az osztrák fináncot, a minszkiek a cári katonatisztet
jelenítették meg. A magyarországiak a betyárt és a csendőrt/pandúrt.
A purimjáték legkorábbi hazai leírása 1839-ből származik, szerzője
Kölcsey Antónia. A szöveg személyes naplójában található. A szerző a
mai Kárpátalja peremén, a Beregszásztól 20 kilométerre fekvő
Szatmárcsekén volt tanúja a zsidók "Hámánfutás" örömünnepének. A
beszámoló szerint a helyi zsidók közül "néhányan pásztoroknak
öltözködének, 'siros gubák- 's bundákba, és egy lovag 'sidót
kísérének, ki mindenféle rongyokkal beaggatva vala; örömrivalgással
futottak utánna a 'sidó gyermekek is".
Ferenczi Imre nagyjelentőségű, a balmazújvárosi (Hajdú-Bihar m.)
zsidók purimi szokásairól 1953-ban elkészített beszámolója számol be
folklorista igénnyel e hagyományról. A purimot játékkal (amelyet
Ferenczi keresztény adatközlői, akárcsak a keresztény lakosság
országszerte zsidó farsangnak nevezett) a kisvárosban,
leglátványosabb külsőségeiben a századfordulón találkozhattunk.
Magyarországon a purimjátékosok között – a hászid világ példáitól
eltérően – találunk a bóherek mellett idősebb fiúkat és nemritkán
lányokat is. Az ünnepköszöntők kora délelőttől sötétedésig járták a
házakat, ahol a Kelet-Európa szerte elterjedt szokás szerint
süteményt és aprópénzt kaptak. Ferenczi beszámol róla, hogy "a
szegényebb keresztény gyermekek között is akadt vállalkozó, aki
ilyenkor elment a közeli ismerős vagy a szomszédos zsidó házakba "jó
farsangot köszönteni". Ők is pénzt és ennivalót kaptak ajándékba.
Nem mondtak semmilyen verset, csak éppen jó ünnepet kívántak."
Tudomásunk van róla, hogy egyes vidékeken a keresztény gyerekek
viszont be is álltak a játékosok közé.
A purimköszöntők néha csak párosával járták a házakat (ezek csak
verseket mondtak, általában jiddisül, de néha magyarul is), a
nagyobb csoportok pedig hosszabb-rövidebb párbeszédeket,
színjátékokat is előadtak: ezek mindig profán témájú játékok voltak.
Az itthoni példák szerint a látogatók nagy többségének műsorán
versek, mondókák voltak, a rövid műsort pedig zenészek színesítették
(köztük gyakran cigányok).
Az érkezők gyakran valamiféle szerepben érkeztek a házhoz, a háziak
pedig "véve a lapot", igyekeztek őket úgy is kezelni: jöttek, mint
házalók, batyus cigányok, csendőrök, szomszédok, távolra szakadt
rokonok. A hangsúly a minél jobb, feltűnőbb maskarán volt.
Ferenczi leír egy 1950(!)-es purimi alkalmat , amikor is két
balmazújvárosi zsidó legény koldusnak öltözött, kopott, kifordított
gúnyát felvéve. Arcukat papírmaszk fedte. Magukkal húztak egy
taligát, egyikük lóként vonta, a másik a "bakon" ülve nógatta
társát. Így fordultak be, mint megfáradt vándorok, a kiszemelt ház
udvarára.
Léteztek Magyarország területén a csempész-játékok példái. Ezeket a
valószínűleg a keresztény környezettől áttanult előadásokat
Északkelet-Magyarország számos közössége ismerte. Valószínűleg
speciálisan magyar a házaló cigányasszonyos játék. Itt a batyus
asszony és a zsidó háziasszony (mindkét szerepet fiúk játszották)
beszél egymással. A cigányasszony kártyát vet a másiknak: itt is
előtérbe kerül a nyelvi humor. Ferenczi beszámol
frakkos-cilinderes-monoklis, tréfás, maga költötte verssel
promenádoló játékosról. Ilyen öltözetet ritkán láttak arrafelé a
szegény balmaziak. A "Szociális ellentétek" motívumára épült egy
másik helyi játék: szegény vidéki és gazdag városi lány párbeszéde.
Elterjedt volt a betyár, csikós, pásztor öltözet is. Ezekhez a
jelmezekhez "goj" ismerősöktől kérték kölcsön a legények a
hozzávalókat. A pásztorok ostorcsattogtatva, nem ritkán lovon
vonultak: ezek a duhajok – az álarc fedezékében – gyakran vaskos
tréfákkal, párbeszédekkel szórakoztatták a kiszemelt házak lakóit,
magukkal vive mindenhová a zenészeiket. A betyárjelmezesek betörést
imitálva mentek be a házba, ahol rögtönzött játékba vonták be a
háziakat is: sarcolták az éléskamrát, kiszolgáltatták magukat.
A munkácsi purimolók "cicomás, díszes" ruhákban járták a házakat. A
városban a balmazújvárosi példával ellentétben – a hászid példákhoz
hasonlóan – mindig 8-12 éves fiúk alkottak csoportokat. A gyerekek
közül sokan felnőttnek öltöztek, hosszú pajeszt és álszakállat
ragasztottak fel, arcukat gyakran kifestették. Leggyakrabban 3-4 fős
csoportokban járták végig a portákat, verseket mondtak, énekeltek. A
cseh időszakban Munkácson még purimi felvonulások is voltak.
Magyar területen a vallásos tárgyú dramatikus játékokat általában
nem magánházaknál játszották, hanem a héderben, vagy – ha létezett a
községben – a jesivában. A színjátékra olykor belépti díjat is
szedtek, ugyanakkor szokás volt, hogy a tehetősebbek nagyobb
adományt is átnyújtottak ilyenkor. A bevételt a szegény sorsúak
javára fordították.
Az ilyen előadásokon általában az un. Purim-rabbi "konferált". Ez a
Szentírást jól ismerő személy (segédrabbi, segédkántor, vagy idősebb
bóher) a purimspílek archaikus figurája: tiszte szerint a szentírás,
vagy a liturgia egyes részének travesztiáját adta elő, tréfás
írásmagyarázatot tartott az ünneppel kapcsolatban, néha magát a
község rabbiját is parodizálta (aki nemcsak, hogy jelen volt, de
néha ugrott is az alkalomra: felvette a kesztyűt. Kettejük humoros,
rögtönzött párbeszédét nagy derültséggel követte a közönség.) Maga a
rabbi volt sok esetben a purimi vallásos tárgyú színdarab
betanítója, néha a szerzője.
Tátrai Zsuzsanna idéz, purimi szokásokat tárgyaló tanulmányában egy
Losoncon, 1921-ben kiadott munkára: "Eszter. Tréfás színmű öt
felvonásban énekkel és tánccal. (Alkalmi darab purímra az izraelita
ifjúság számára. Eszter története nyomán versalakba írta Dombér
József)” A kedvesen ügyetlen, magyarul verselő darab a folklór és a
műkedvelés határán egyensúlyoz. Losoncon a mű kiadásakor kétezres,
neológ hitközség működött. Egyértelmű, hogy az elpolgárosodott helyi
zsidók körében archaikus mű már nem létezhetett. Dombér munkája
érdekes illusztrációja annak a folyamatnak, ahogy a purimspíl
felbukkanhat az asszimilált nagyvárosi zsidók purimi szokásai
között.
Bármilyen furcsa, de alig egy évszázaddal ezelőtt Budapesten is
nagyszabású, néprajzi jelentőségű purimi megmozdulások zajlottak, a
fővárosnak a zsidók által legsűrűbben lakott részében, a mai VII.
kerületben, az Erzsébetvárosban. Ezekről páratlan tájékoztatást ad a
Zsidó Budapest című kétkötetes munka. A múlt század második felében
ezen a környéken igazi karneváli hangulat uralkodott az örömünnep
idején.
"...az egész utca tele van álarcosokkal: harlequinek, kéményseprők,
parasztlegények és leányok, tótok és itt-ott egy-egy érthetetlenül,
három-négy darabból összeállított csodabogár, amely eleven
rébuszként mozog a tömeg között. (...) A kávéházak előtt, ahonnan az
ének és a zene az utcára kiszól, legsűrűbb szokott lenni a néptömeg:
az álarcosok körül kör képződik, és azok elkezdik Szent Dávid táncát
járni, hogy csak úgy dűl be a publikum. (...) A két szerecsen
utcában kalandozó maskarák egy tekintélyes csoportja közeledik a
Király utcának. Valami tizenkét leány és három-négy férfi; a férfiak
össze-vissza tépett álcákat viselnek, a nők vastag fehér és piros
festékréteget az arcon; egy része débardeurnek (hordárnak) van
öltözve, másik része uszályos ruhákat visel." - idézi a kötet Kiss
Józsefet 1874-ből .
Nem tudható, hogy ebben az időben purimspíleknek milyen típusai
éltek Pesten. Bizonyos, hogy a meghitt, kisközösségekben ideális kis
színjátékok a fővárosban egyszerűen "nem működtek". Pest-Budára az
ország minden pontjáról áramlottak az eltérő kulturális háttérből
érkező zsidók. A formálódó metropolisz bérházait pedig ugyanúgy nem
járták klasszikus purimspílerek, mint betlehemesek. A karnevál, az
álarcosdi, mint a szabad ismerkedés egyetlen napja, érthetően vált
nagyjelentőségűvé. Az iskolai hivatalos purimi rendezvények pedig
ugyanolyan viszonyban álltak az ősi örömünnep formáival, mint a
katolikus felsőiskolák lakkcipős karácsonyi ünnepségei a paraszti
karácsony hagyományaival. A purimi maskarádénak a XX. század elején
mérséklődő tobzódásával ünnepelte magát a Budapestre özönlő tömegek
soraiban érkező ezerféle vidéki zsidó. Számukra ez maradt a
hagyomány-kapaszkodó, amint az Újvilágba érkező orosz zsidóknak
két-három, asszimiláló évtizedig az Abraham Goldfaden-i jiddis
színpad könnyes-bús-bohókás adlojádája. Előbbiek bálterembe vitték
aztán az álarcos purimot, ahogy utóbbiak már angolul nézték a
Dybukot.
ZSIDÓ NÉPI SZÍNJÁTÉK A PURIMI ALKALMAKON KÍVÜL
Rendkívül csekély ismeretünk van a hazai zsidóság népszokásainak
dramatikus elemeiről. Ebbe a körbe a tréfacsináló, játékmester
marsalikok és bádchenek "munkássága" tartozik. Ezekről - átfogó
folklorisztikai beszámolók híján - szépirodalmi leírásokból
tájékozódhatunk. Schön Dezső Istenkeresők a Kárpátok alatt és Lang
György: Hanele című alkotásai emelendők itt ki. Mindkét szerző
Kárpátalja falusi zsidóinak életét örökíti meg munkájában.
A Magyar Zsidó Lexikon rövid címszavakban tájékoztat legalább a
puszta tényről, hogy a Kárpát-Medencében léteztek népi komédiások.
"Alkalmi költő és improvizátor, aki dalainak muzsikáját is maga
szerzi. A lakodalmak népszerű mulattatója és rendezője. Marsaliknak
is mondják. A XIX. században Eljakim Zunser volt a leghíresebb, több
dala még most is él a nép ajkán; késő vénségben halt meg Amerikában"
Árulkodó a tény, hogy konkrét példát említve a magyar lexikon
oroszországi jiddis költő, dalszerző nevét említi, magyar példát nem
hozva.
Lássuk, mit ír a lexikon a marsalikokról: "A M.-ok tréfás, bohókás,
jókedélyű emberek voltak. Zenei, komikai tehetségükön kívül széles
vallásirodalmi tudásuk tette lehetővé, hogy tréfát űzzenek mindenből
és mindenkiből. Némelyek, mint bohócok jelentek meg a zsidó
ünnepségeken s a lakodalmi felvonulásokon gyakran lóháton ülve
szórakoztatták bohóságaikkal, groteszk játékaikkal az utca népét és
a családi ünnep résztvevőit. A M. igazi szerepe a bűvészkedés volt:
a megtévesztésig híven tudtak utánozni ismert alakokat,
láthatatlanná tudták magukat tenni, a gyertya lángjában pénzt
olvasztottak el, a zsebkendő ezer bogját egy ügyes és könnyed
mozdulattal feloldották, gyűrűket, órákat tüntettek el és húzták elő
mások zsebéből, cipőjéből. A bűvészkedőkön, szemfényvesztőkön kívül
akadt köztük légtornász, kötéltáncos, bábjátékos. Különösen a keleti
országokban ismerték általánosan a zsidó zsonglőröket, kik
kardokkal, lángcsóvákkal, tányérokkal stb. végezték szemkápráztató
mutatványaikat. A leghíresebbek egyike a hunfalvi Berl Bassz volt,
kinek purimi mulatságos tréfáiról sokat mesélgettek a múlt
században."
Máramarosszigeten működött Hers Lájb Gottlieb, a hírneves "szihoter",
vagyis szigeti marsalik, ki népi komédiásként, tréfacsinálóként
indult, majd kultúrharcosként tevékeny részt vállalt városa jiddis
nyelvű sajtójának létrehozásában és műfordításokat is készített.
Gottliebet a maga műfajában a legnagyobb mesterként ismerte el kora,
híre országos volt, ám működéséről gyakorlatilag alig áll információ
a rendelkezésünkre. A marsaliknak már apja, Mechl Gottlieb is
komédiásként működött, emellett jiddis nyelvű verseket szerzett és
tanítóskodott. A család a galíciai Kalusz városkából származott –
innen ment a Lublini Látó, a szent rebe udvarába, majd onnan
Máramarosba Smelke Huszed, Mechl apja, a magyar hászidizmus egyik
korai vezéralakja.
Hers Lájb mestere volt a paródiának, a biblikus történetek
rögtönzött kifordításának: rendkívüli műveltsége folytán óriási
népszerűségnek örvendett a szigeti rebe Zálmen Lájb Teitelbaum
udvarában. A rebe 1883-as halála után Gottlieb hónapokig tartó
galíciai vendégszereplésre indult, ahol valószínűleg számos
pályatársával és már igazi színtársulatokkal is találkozott,
tarsolyában pedig jiddis nyelvű színművek lapultak. Ekkor ismerte
meg a Haszkala tanait is. Gottlieb "felforgató" eszméit hirdetve
összetűzésbe került a hitközség vezetésével, Kolomeába távozott, hol
szintén marsalikként működött.
Rizsinben székelt Reb Szrulcse Rizsener cádik: a hászid vezetőt
fejedelemként tisztelték hívei. Központját a keresztények is
udvarként, őt magát hercegként emlegették, a zsidók a Dávid-ház
trónra emelt, egyenes ági leszármazottaként tartották számon.
Korabeli beszámolók szerint a rizsini fejedelmi udvar pompája
vetekedett a cáréval. A hatlovas hintón, aranymundéros kirgiz
lovastestőrséggel közlekedő Reb Szrulcsénak udvari bolondja (marsalik),
saját klezmerzenekara volt. A rizsiner cádik rövid ideig a
Máramaros-közeli Borsa városkába húzódott udvarával.
Igazán különleges információval szolgál vizsgált tárgyunk kapcsán
egy, Kemény Henrikről készített írás, Bóta Gábor tollából. Ebből
szerezhetünk tudomást róla, hogy a bábjáték nagymesterének nagyapja,
Korngut Salamon Galíciából érkezett Magyarországra. Ő maga
cirkuszosként járta Európát és Olaszországban ismerkedett meg a
bábjátékkal. A nagypapa az I. világháború vészterhes éveiben állt át
a cirkuszról a jóval egyszerűbben utaztatható bábjátékra. Művészetét
fiára, id. Kemény Henrikre hagyta, aki 1926-tól telepedett meg a
Népligetben, majd tőle vette át a stafétabotot a harmadik generáció:
(ifj.) Kemény Henrik és fivére, Mátyás. A bábjátékos dinasztia
működése szegről-végről mindenképpen kapcsolható tárgyunkhoz.
„HÉTKÖZNAPI” JIDDIS SZÍNJÁTSZÁS
MAGYARORSZÁGON
A kelet-európai tömegek anyanyelve, a "jargon" Magyarországon, a
mendelssoni eszmék jegyében igen hosszú időn keresztül lenézett,
vulgáris, a magyar nemzetbe való betagozódást akadályozó tényezőnek
számított. Kiemelkedő alkotói magányos, köröket nem alkotó
személyiségek voltak. Ennek figyelembevételével egyértelmű, hogy a
jiddis nyelvű színjátszás is csak elszórt kísérletek összességét
jelenti itthon. A jiddissel, mint színházi nyelvvel az alsóbb
néprétegek szórakoztatásában találkozunk.
A hazai zsidóság színházművészettel foglalkozó személyiségei
túlnyomó többségükben magyarul játszottak, alkottak. A ’29-es Magyar
Zsidó Lexikon életrajzai között 78 színészét, 22 kritikus-szakíróét,
151 színműíróét, 32 színházigazgatóét, 9 rendezőét, 28
színműfordítóét, 4 balettrendezőét, 31 operaénekesét, 5
operetténekesét, 40 operettszerzőét, 25 opera és daljátékszerzőét és
9 kabarészerzőét találhatjuk meg. A lexikon "Magyarország zsidósága"
összefoglaló, statisztikai szócikkében szereplő kimutatásban
országosan 521 színész szerepel, ezen belül 379 a fővárosban. E
személyek abszolút többsége "közszínházak" művésze. Érdemes tallózni
a lexikon életrajzaiban: egy-egy neves, vagy már a múlt homályába
veszett szerző alkotásának címe is jelzi, milyen speciális
helyzetben kell meghatároznunk a hazai zsidó színház lényegét, és
választ adnunk a kérdésre, miszerint létezett-e?
Gerő Károly: Túri Borcsa, Gyöngyi Izsó: Hortobágyi virtus, Mezei
Sándor: Szent Genovéva, Fekete Tivadar: Miss Montecarló, Fényes
Samu: Kuruc Féja Dávid. Néhány, önkényesen kiragadott drámai
alkotás-cím. Egyértelmű, hogy e szerzők, illetve a tételes
felsorolásban, számokban szereplő alkotók sokasága kikérte volna
magának a "zsidó színházcsináló" címkéjét. Jiddis színházról, jiddis
irodalmi kultúráról Magyarország területén jobbára a Kárpátalja és
Erdély területén beszélhetünk. Budapesten pedig néhány kabaré,
orfeum és egy óbudai színház jelentette a választékot.
A talán legkorábbi ismert, magyarországi születésű, jiddis nyelven
dolgozó színműíró Saphir Moritz Gottlieb (1795-1858), ki
Lovasberényben született és Prágában tanulta a Talmudot. 1814-ben
jött Pestre, és első itt töltött éveiben írta meg Der falsche
Kaschtau című bohózatát. "drasztikus zsargon nyelven" írt műve
hosszú lappangás után a századfordulón bukkant fel. Másik, máig
lappangó bohózatának címe: Die falsche Catalini. 1821-ben már
németül írja meg Papilloten című munkáját. Hamarosan Bécsbe, majd
Berlinbe költözött, ahol a Berliner Schnellpost für Literatur,
Theater und Geselligkeit című folyóiratot adta ki. Éles hangvételű
kritikái miatt számtalan ellenséget szerzett magának, így
átmenekülte a korabeli német nyelvű európai térséget. Volt müncheni
királyi színházi intendatúra-tanácsos, utóbb pedig a bécsi
Theaterzeitung kiadója. Badenben hunyt el.
A hazai jiddis nyelvű irodalmi élet talán legnagyobb alakja volt
Holder József (1893-1945), a Máramaros vármegyei Nagybocskón,
orthodox családban született héber és jiddis költő, műfordító saját
színművet nem jegyzett, ám nagyon termékeny költő és műfordító volt.
Ő ültette át jiddisre Madách Ember tragédiáját (Die Tragedie fun
Menschen). 1920-1930 között pedig több zsidó tárgyú, magyar nyelven
keletkezett színművet is lefordított (Kaczér Illés, Újváry Péter
műveit).
Ungváron működött Szerény Béla jiddis színműíró. Erről a szerzőről
gyakorlatilag semmit nem tudunk: a Magyar Zsidó Lexikon közli három
"ügyesen megkomponált jiddis színdarabja" címét: Der nächtiger Tug,
Hámán, Visszatérők. Nem tudjuk, mikor és hol kerültek művei
előadásra, ha kerültek egyáltalán.
Különös figurája volt a hazai irodalomnak Gáspár Bernát: a felsőbb
iskolai végzettséggel nem rendelkező, több nyelvet beszélő műfordító
magyar népdalok és prózai irodalmi alkotások jiddis, angol és
francia fordítója volt. Az Ember tragédiáját ő ültette át angolra.
Magyar nyelven dolgozott, ám darabjaival jiddis fordításban, New
Yorkban szerzett elismerést Müller Vilmos tüdőgyógyász főorvos,
királyi tanácsos. Kristóf István álnéven két drámát is
megjelentetett, melyeket "a new-yorki Jiddis Theater" mutatott be.
Számos kiemelkedő jiddis színmű magyar zsidó fordítók munkája nyomán
került a közönség elé. Makai Emil (1870-1901) a "magyar Heine", a
fiatalon elhunyt költő, Fischer Antal Enóch, makói főrabbi fia
fordította le először Abraham Goldfaden Szulamitját. Ugyanezt a
darabot vitte színre lefordítva, átdolgozva, "dalmű" formájában
Kövessy Albert kolozsvári, pécsi, majd budapesti színházigazgató. A
mű bemutatója az óbudai, Lajos utcai, Kisfaludy Színházban volt, hol
számos más, ismertebb, vagy mára teljesen ismeretlen "jargon"
operett, bohózat, kroki, népszínmű ment nagy sikerrel a századelőn.
A kassai Spielberger Leó novellaíró Lányi Menyhérttel közösen
ültette át magyarra 1924-ben An-Szki Dybukját, ugyanezt a darabot
fordította le négy évvel később Giszkalay János erdélyi cionista
költő, majd ugyanebben az évben Harsányi Zsolt.
Zsargon-orfeum volt az 1886 és 1912 között működött budapesti,
Népszínház utca 28/B alatti Wertheimer-Mulató. A Wertheimer Lajos
tulajdonos-igazgató és Bass Lajos műsorszervező társigazgató által
itt bemutatott pólisi dalos, hászid lídes, a hírneves Broder
Zingersz hagyományát követő, rövid, prózai jelenetekkel, bohózati
szeletekkel megtűzdelt zenés műsorok nagy népszerűségnek örvendtek a
századfordulón Pestre áramló, nemritkán csak jiddisül beszélő,
egyszerű néptömegek között. Pontos műsoráról nem sokat tudunk. A
mulató sztárja Lüttmann Pepi művésznő volt, és a színpadnak vendége
volt több galíciai, oroszországi zsargon-társulat is.
A "ZSIDÓ SZÍNHÁZ" A MAGYAR SZÍNPADON
A jiddis színháznak Magyarországon csak fordításban jelentek meg
egyes alkotásai. Nem léteztek a zsargonnak olyan népes fellegvárai,
amelyek anyagilag és társadalmilag alapot adtak volna egy jiddis
társulat, vagy akár egy színház számára. Magyarországon – néhány
zárt közösséget leszámítva – a jiddis nem volt széles körben beszélt
nyelv arra az időre, amikor a cári uralom alatt élő zsidók
színpadokat kezdtek ácsolni. A jiddist anyanyelvüknek vallók pedig
nem voltak fogékonyak a goldfadeni álomra. Tény azonban, hogy a honi
zsidóság meghatározó körei tudtak a nagy keleti színházi boom-ról:
kíváncsisággal elegy (nyelvi alapú) lenézéssel tekintgettek a
kijevi, odesszai, iasi-i kocsmaorfeumokból az 1870-es évekre
megkomolyodva kinőtt színi szüleményre.
Magyarországon az 1830-as évektől tudunk magyarul író zsidó
színjátékszerzőkről és magyarul játszó színészekről: itt nem az volt
hát az általánosan járt út, miszerint a stetl purimszínészei
unokáinak már úri közönség tapsolt volna a fővárosban.
"A zsidók művelte irodalmi műfajok közül tárgyi vonatkozásban a
dráma szakadt el a leggyökértelenebb messzeségben a zsidó témáktól.
De viszont ép ez az irodalmi forma szívta fel magába legmélyebben a
zsidó intellektus ráhatásának eredményeit és értékjelenségeit. Nem
véletlen, hogy amidőn a magyar zsidóság belekapcsolódott a magyar
irodalmi kultúrélet folytonosságába, az első magyar zsidó író, Hugó
Károly: a dráma formanyelvén szólalt meg." - írja a Magyar Zsidó
Lexikon.
A Pesten született, Milánóban elhunyt Hugó Károly (Bernstein Hugó
Károly) műveit 1840-től írta előbb német, majd magyar nyelven.
Szimbolikus jelentőségű, ám a kortárs irodalomkritika által szinte
semmire sem becsült szerző volt: számunkra itt szintén csak
"jelenségként" érdekes, hiszen művei (köztük a legjelentősebb:
Bankár és báró, 1847) csekély zsidó vonatkozással bírnak, irodalmi
értékük pedig valóban csekély.
A hazai zsidó közönség magyarra fordítva ismerte meg kelet-európai
hitsorsosai színműveit. Ezen igényük időrendben első kiszolgálója az
1897-ben megnyílt óbudai Kisfaludy Színház lett. Erről a páratlan
intézményről Alpár Ágnes színháztörténész szerkesztett óriási
jelentőségű dokumentumkötetet 1991-ben. A Kisfaludy Színházról
szinte semmilyen egyéb átfogó irodalom nem lelhető fel.
Az elárvult, kibelezett nagyzsinagógát leszámítva már alig van
nyoma, hogy a Holocaustig Óbudát hatalmas, virágzó zsidó közösség
lakta. A Kisfaludy színház virágkorában, a múlt század utolsó
éveiben közel hatezer zsidó élt itt. A Serly Lajos által alapított
színházban 1898-ban bukkan fel Kövessy Albert, a Kolozsvári Nemzeti
Színház volt egykori tagja, a pécsi Nemzeti Színház korábbi
igazgatója.
Kövessyvel erősödik fel az a tendencia, miszerint Óbudán érdemes,
tehát kell zsidó tárgyú színműveket játszani. A színház felépültéig
az óbudai színkör már több ilyen - nagy sikerrel játszott -
előadáson van túl: Lorényi K. Antal művét, a Ne hagyd magad,
Schlesinger-t, Lukácsy Andor Zsidó honvédjét 1893-ban, a német Berg:
Stern Izsák a házaló (avagy: egy a mi népünkből) című bohózatát,
illetve Klárné Angyal Ilka népszínművét, az Árendás zsidót 1894-ben
mutatták be. Van aztán egy igen népes szerzőgárda jegyezte, Ivánffy
Jenő fordította drámánk, A lengyel zsidó (1894), ugyanebben az évben
pedig már Kövessy egy művét, az évtizedeken át játszott Az új
honpolgár (Goldstein Számi) című színművet játsszák. Rá egy évre
Salamon Mosenthal "népdrámáját" adják, a Deborah, vagy: az üldözött
zsidónő-t. Következő évben Müller Adolf bohózata, a Goldstein Számi
mulat kerül színre.
1898-tól Kövessy igazgatja az újonnan épült színházat és 51 fős
társulatát, mintegy két éven keresztül. Az új direktor, műsoron
tartva korábbi zsidó és nemzsidó tárgyú előadásokat, nagy
vállalkozásba fog: színre viszi Abraham Goldfaden egyik
legsikeresebb művét, a Sulamitot.
Ez a bemutató szinte az első nyoma annak, hogy a jiddis színházakról
a hazai zsidóknak értesüléseik voltak. Hogy viszont mennyire
csekélyek, azt egy fennmaradt színlap által nyújtott dezinformációk
is mutatják. A plakáton Goldfadennek még a neve sem stimmel:
Ábrahámból Dávidra változott, az öles, Sulamith, Jeruzsálem leánya
felirat alatt pedig azt olvassuk: "A héber eredetiből fordította és
magyar színpadra alkalmazta: Kövessy Albert." Goldfadenről tudható,
hogy héberül egyetlen színművi sort le nem írt életében. Lehet, hogy
Kövessy szégyellte kiírni az ekkor kizárólagosan használt "jargon"
szócskát, helyette a veretes hébert linkelte a színlapra.
(lehetetlen, hogy a fordító nem ismerte fel a nyelvet, amivel
dolgozott) Elképzelhető másfelől az is, hogy Kövessy már átdolgozva,
lefordítva kapta kézhez (biztos tippként) a sikerdarabot.
A színmű mindenesetre óriási sikert hozott, ami leginkább Donáth Ede
és Emanuel Davidsohn zeneszerző érdeme volt. Donáth, mikor
belevágott a komponálásba, megkereste az óbudai hitközség egyik,
lengyel születésű kántorát, és megkérte, énekeljen neki hagyományos
zsidó dalokat. A dalnok, aki gyerekként purimspílerként is működött,
gyönyörű melódiákra ihlette a komponistát. A darab sikerét jellemzi,
hogy a bemutató után hetekig, en suit játszották, és hamarosan
elérte a századik előadását. A színház utoljára 1929-ben tűzte
műsorára.
Szintén kiemelkedő népszerűséget jelez, hogy 1900-ban megszületett a
paródiája is: a Miklósy Gyula - Mitzger Imre - Lengyel Menyhért trió
alkotta meg, A kút és a vasmacska címmel. A direktor, a nagy sikerre
tekintettel, hamarosan újabb Goldfaden-művet tűzött műsorára, a
Rabbi Joselmann-t, amelyet A csodaember címmel játszottak 1900
nyarán.
1901-ben Feld Mátyás műve, egy újabb Sulamith-paródia, az Új
Szulamit, vagy Abszolut Jakab, Jeruzsálem fia került előadásra. Két
évvel később Gömöri Jenő író, hírlapíró, Ibsen, Schnitzler, Thomas
Mann fordítójának opera-paródiáját mutatták be, Montág Rómeó és
Sonntág Júlia címmel. A berlini Herrnfeld-színház mintájára Budapest
is megteremtette a maga zsidó vígjátéki műfaját: zenés bohózatok
sokasága keletkezett a századforduló és a világháború közötti másfél
évtizedben: magyar nyelven, de témájában zsidóul. Gömöri műve
egyenesen a gordini "eltanulás" és a világ-drámairodalom
jiddisesítésének hajlandóságát idézi meg. Olyan közegben, ahol a
klasszikus "zsidósítása" csak, mint bohózati elem és nem a létező
színművészet formai fejlesztésének eszköze lehetett. A pesti zsidók
megtanultak, megszerettek a színházban is nevetni egymáson. Innen
hajtott ki a századelőn a világhírű pesti kabaré Kellérestül,
Nótistul, Nagy Endréstül: nagyszerű alakjai az első szerzők és
színészek óta szinte napjainkig, jelentős számban zsidók.
Az óbudai teátrum egészen 1934-es megszűnéséig tart repertoárjában
zsidó témájú színműveket, bár programját az I. Világháború végétől
kezdve - túlnyomórészt zsidó szerzők által jegyzett - operettek
uralják. 1929-ig még látható néhányszor a Szulamith és Goldstein
Számi, Konti József - Hetényi-Heidelberg Albert - Boháty József A
falu zsidója című darabja (1925), Salamon Mosenthal Deborah-ja, majd
Feld Mátyás, Nem tudok én zsidó nélkül élni! című "pesti operettje"
(1929), és 1930-ban egy újabb "keleti daljáték": Siliga Miklós műve,
a Ben Hur. 1930-ban Feld Mátyás egy új darabja, a Nehéz zsidónak
lenni, rá egy évre pedig Tábori Emil A rabbinus című életképe.
A Kisfaludy Színház mellett még egy olyan színház működött
Budapesten, melyet - műsora miatt - érdemes itt figyelemre vennünk:
ez pedig a már szerzőként említett Feld Mátyás édesapja, Feld
Zsigmond (1849-1939) alapította Városligeti Színkör.
Feld a bécsi színiiskolán Schratt Katalinnal, Adolf Sonnenthallal
együtt végezte tanulmányait, majd 18 éves korától különböző bécsi
színházakban tanult. A németül játszó Városligeti Színkörbe 1875-ben
szerződött, egy évvel később pedig már a Hermina téri Színház
igazgatója. A Városligeti Színkört 1879-től bérelte, magyarul
viszont csak 35 évesen tanult meg úgy, hogy abban az évben már
javában játszott magyar színpadon. A színházat formálisan 1926-ig
vezette, gyakorlatilag viszont már 1919-től fia, Mátyás irányította
az időközben a Budapesti Színház nevet felvett teátrumot. Feld
pályája a lelkes, elszánt asszimilánsé szimbóluma: zsinagógai
esküvőjén Jókai Mór volt egyik tanúja. A német iskolázottságú
Sigmund Rosenfeld egy évtized alatt vált a pestiek kedvelt Feld
Zsigájává: színházát a magyar kultúra szentélyévé tette meg.
A zsidó illetve a zsidók által művelt nemzeti színház közötti,
nagyon nehezen megtalálható határon áll teátruma. A színház, ahol az
Óbajor Passió Társaság tart kétrészes műsort (A nagy kiengesztelési
áldozat, Jézus szenvedése és halála), ahol a nagyon tarka műsorban
26 éven keresztül ment a Bánk Bán, ahol díszelőadással emlékeztek
meg Petőfi halálának félszázados évfordulójáról és Kossuth
nevenapjáról.
Tallózzunk hát néhány kiemelt példa erejéig a Feld-család
színházának műsorában:1889-ben itt mutatták be Lukácsy Sándor
népszínművét, a négy évvel később Óbudán is látható Zsidó honvédot,
ugyanígy Klárné Angyal Ilka Árendás zsidóját. A következő évben
Lászy Vilmos három felvonásos népszínműve, A mádi zsidó került
színre. Berg Stern Izsákja is itt mutatkozott be, két évvel óbudai
műsorra tűzése előtt, szintúgy, mint Lorényi Ne hagyd magad
Schlesinger-je. Kövessy Goldstein Számija viszont itt már csak az
óbudai bemutató után egy évvel, 1895-ben került először előadásra.
Rá egy évre mutatkozott be első darabjával a direktor fia, a
mindössze 23 éves Feld Mátyás: három felvonásos "fővárosi életképe"
a Blitzweiss Kóbi. Láthatta a városligeti közönség Mosenthal
Deborah-ját (1897-től). A Sulamith itteni vendégjátékát (1900) fél
évvel előzte meg paródiája, Feld Mátyás Abszolút Jakabja.
("Előjáték: Zwirnfaden Ábrahám álma. Játszódik Lembergben, Ó-Budán,
a Csalogány szállodában és Szulamit szobájában") 1901-ben, egyetlen
alkalommal itt is színre kerül a szinte kötelező, Gutzkow-féle Uriel
Acosta, nyolc év késéssel átkel a Dunán az Ivánffy fordította
Lengyel zsidó. 1904-ben Feld Mátyás "látványos bohózata dalokkal és
táncokkal", A hét Schlézinger, 1905-ben egy Csirikov nevű szerző
háromfelvonásosa A zsidók, rögtön utána Vágó Géza és Mérei Adolf
beszédes című paródiája, a Kukoricza Jónás, majd ugyanekkor egy
Feld-bohózat, a Pollacsekék Japánban látható. A sok vígság közepette
műsorra kerül Lessing Bölcs Náthánja (1907). 1910-ben Feld bohózata,
A pesti zsidó, 1912-ben Faragó Jenővel közösen írt bohózata, a Gróf
Schlesinger volt látható.
1914-ben Polgár Károly pozsonyi társulata vendégjátékának műsorában
ott találhatjuk a Szulamitot, illetve bizonyos "Konstantinovics
Konstantin nagyherceg" A zsidók királya című színművét. Énekes revü
Feld Mátyás Nincs már zsidó Pesten című darabja 1924-ben, paródia,
vagyis "pesti revűoperett" a Feld Mátyás - Harmath Imre páros
egyszer játszott műve, A Schlesinger-fiú esete Lefkovits Katóval.
1928-ban itt is egy új, "keleti hangjáték", Abonyi Kornél és Siliga
Ferenc Bolygó zsidója. Ugyanebben az évben kerül színre Kőváry Gyula
fordításában-átdolgozásában, a Sulamitot is jegyző Donáth Ede
zenéjével An-szki Dybukja. Hamarosan pedig Feld Mátyás
tánc-operettje, a Nem tudok zsidó nélkül élni, majd Erdélyi Mihály
Nehéz zsidónak lenni! című operettje.
Az 1909-ben megalakult OMIKE, az Országos Magyar Izraelita
Közművelődési Egyesület már a békeévekben is igen élénk kulturális
tevékenységet fejtett ki, ám színházi programokkal csak az Első
Zsidótörvény 1938-as hatálybalépésével jelentkezett. Megemlítendő,
hogy a szervezet rendkívüli gazdagságú programjában helyet kapott
kultúrtörténeti előadások sokaságában egyetlen sem foglalkozott a
zsidó színjátszás tárgykörével, annak ellenére, hogy az OMIKE
színháza kivételes számú nézőt vonzott 1938 és 1944 között. Az OMIKE
Nagy Kultúrtanácsa 1939-ben alakult meg: a színművészetet képviselő
tanácstagok Beregi Oszkár és dr. Sándor Zoltán lettek. Az egyesület
színtársulatának műsoráról el kell mondanunk, hogy abban a zsidó
drámairodalom alkotásai csak egy - ám igen markáns - színfoltot
képviseltek a magyar és nemzetközi színművek, operák, operettek, a
nagyszámú kabaré-előadás mellett.
Ez év végén, a színháznak otthont adó fővárosi Goldmark Teremben
(Wesselényi u. 7.) kultúrest keretében került bemutatásra a jiddis
író, Jichak Leib Peretz Holdfényben című "párjelenete". Az egyesület
körül gyülekező szerzők a társulat számára jó néhány biblikus, zsidó
témájú színművet alkottak. Ezek a művek végképp vitathatóan
sorolhatók be a "zsidó színház" kategóriájába, hiszen szerzőik - ha
a történelmi helyzet ezt engedhette volna – jó néhány "köz"-színháznak
felkínálhatták volna sikerrel alkotásaikat. 1939-ben mutatta be az
OMIKE drámai együttese Szabolcsi Lajos színművét, a Titus által
ostromlott Jeruzsálemben játszódó Az áruló-t.
1940 tavaszán adták elő Pap Károly drámáját, a Dávid és Batsébát,
melynek zenéjét Kelen Hugó szerezte. 1941. március 15-én mutatták be
An-Szky Dybukját, Gellért Lajos rendezésében, Beregi Oszkár
főszereplésével. Az előadás hat alkalommal került színre. Ugyanebben
az évben került színre Szabolcsi Lajos mesejátéka, a Dávid király
mondakörből merítő A király gyűrűje.
Ez év nyarán a Dohány utcai Főtemplomban állították színre Händel
Júdás Makkabeus nagyoratóriumát, többek között Ernster Rezső
operaénekes, főkántor közreműködésével.
Az évad végén megjelent statisztikák kimutatása szerint a "Goldmark-teremben
életre kelt zsidó színház" 141 előadásán az 1940/41-es évadban
hatvanezer nézőt fogadott.
Az 1941/42-es évad egyik első bemutatója volt a Szulamit, melyet
eredeti, óbudai verziójában rendezett újra Gál Dezső. A drámának e
bemutató volt 490. hazai előadása: 1942. február 8-án ünnepi előadás
volt az ötszázadik, melyet az idős Donáth Ede zeneszerző - ekkor már
a Dohány utcai főtemplom énekkarmestere - is megtisztelt
jelenlétével. A Szulamit bemutatója után nem sokkal volt Bálint
Lajos Támár című színjátékának bemutatója.
Az 1942-es Purim-díszelőadás Racine Eszter című tragédiája volt.
Ugyanekkor került bemutatásra Händel Eszter-oratóriuma is, a Hősök
Templomában, majd a Páva utcai zsinagógában és a II. világháború
során elpusztult, Öntőház utcai budai főtemplomban.
Statisztikák szerint az 1941/42-es évad 206 előadását nyolcvanezer
néző tekintette meg.
1942 őszén mutatták be Szabolcsi Lajos három, biblikus tárgyú
egyfelvonásosát, Egy az Isten címmel. 1943 májusában volt Pap Károly
Mózes című színművének bemutatója, Nagy György rendezésében,
Herskovits Béla főkántor zenéjével. Az 1943/44-es évad nyitó
előadása Gordin Mirele Efroszának (amelyet az OMIKE színházában
Anyaszív címmel játszottak) bemutatójára. Az előadás kapcsán
megjelent írásában az újabb zsidótörvények nyomán egyetlennek maradt
Magyar Zsidók Lapja rámutat: "Az írót e bemutatóig alig ismerték
Budapesten. Legfeljebb olyanok tudtak róla, akik átlapozták
kíváncsiságból a jiddis irodalom történetét. " Gordin, a zsidó
színház egyik legnagyobb alakja ekkor már közel négy évtizede halott
volt. Az idézett szemelvény nem igényel további kommentárt.
Az OMIKE színtársulata az utolsó évadra már szinte lehetetlen
helyzetbe került: férfi tagjainak jelentős részét munkaszolgálatra
hívták be, egy-egy meghirdetett előadás színrevitele emberfeletti
kihívásokat jelentett. Az 1943/44-es évad csonka maradt: az
egyesület működése a náci megszállással megszűnt. A tömeggyilkos
téboly a zsidó magyarok színházára is tűzcsóvát vetett. Az elárvult
színház körül elterülő budapesti gettóban a falakat áttörő szovjet
csapatok annyi halottat találtak, mint amennyi az 1941/42-es évad
összegzett nézőszáma volt.
|