Vissza a TUDOMÁNY-hoz

  

Prof. Shmuel Glick Ph.D.(Izrael):
Babilon és Jeruzsálem - múlt, jelen, jövő


Elhangzott a "Testvéreinket keressük" Nemzetközi Konferencián (Debrecen, 2002. május 24-26.)

Tisztelt elnökség, kedves barátaim!

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek ezen a konferencián, amely mindenek előtt a kapcsolatok és az egység megőrzésének lehetőségére hívja fel a figyelmet ezekben a napokban.
Remélem, hogy a tudományos kérdéseken túlmenően, a konferencia olyan üzenetet is eljuttat majd a többi zsidó közösséghez, melynek hatására teljesebben tudnak azonosulni Izrael Állam igazságos harcával az iszlám terrorizmus ellen, melynek mindenek feletti célja, hogy sebet ejtsen, gyilkoljon, csapást mérjen a csecsemőkre, nőkre, gyermekekre és teljesen ártatlan emberekre, legyenek bár zsidók vagy nem zsidók. Ezek a napok az egység megerősítésének fontosságát hangsúlyozzák a diaszpórában élő zsidók között ill. annak a szükségét vetik fel, hogy Izrael Államának is mennyire fontos a galuti zsidósággal való szoros kapcsolat megőrzése.

Most Önök előtt nem csak a zsidó neveléstudomány története ill. a rabbinikus irodalom professzoraként állok itt, hanem mint az Ország fia is, aki csodálatos helyen, Efrata városában él, mely Gus Ecionban, Atyáink földjén található, melyet a Hatnapos háborúban szabadítottunk fel.
1982-ben telepedtünk le itt még másik közel ötven családdal együtt, és mára a városka lakóinak száma meghaladja a hétezret. Mindazok ellenére, melyeken keresztül mentünk az eltelt hónapok során, biztonsággal állíthatom Önöknek, hogy továbbra is erősen és felvértezve folytatjuk tovább életünket Atyáink földjén az Ország iránt való szeretetből és abból a reményből táplálkozva, hogy nincs messze az a nap, amikor igaz békében élhetünk arab szomszédainkkal.

Mai előadásom témája " Babilon és Jeruzsálem viszonya - múlt, jelen és jövő".
A rendelkezésemre álló rövid idő alatt szeretném megvizsgálni a zsidó diaszpóra Erec Izraelhez való viszonyának jelentőségét a Misna és a Talmud korában, annak alapján, ahogyan ez a tárgykör felvetődik a talmudikus forrásokban. Továbbá megvizsgálom annak lehetőségét, milyen következtetéseket vonhatunk le ebből a kapcsolatrendszerből napjainkra nézve.

Mint ahogy Jeruzsálem a mai napig minden nemzedékben mindig is Izrael Országának központja, jelképesen a "szíve" volt, úgy Babilon sem csak egy földrajzi hely neve a Közel - Keleten ( a mai Irak területén), ahol valamikor több, mint ezerötszáz évig zsidók éltek, hanem ez volt zsidó diaszpóra központja és "szíve" az i.sz. 10. század végéig.

Eme két központ között gyakoriak voltak a viták és a nézeteltérések. Időnként ezek csak ún. Magáért a vita kedvéért folytatott szócsaták voltak, de a Misna és a Talmud arról is tudósit bennünket, hogy a veszekedésekben gyakorta keveredtek olyan személyes vélemények és álláspontok, melyeknek nem volt túl sok köze a vita tárgyához. A vitatkozás során használt nyelvezet, - finoman szólva - egyáltalán nem volt tiszta nyelv.

Időszűke miatt csak néhány rövid talmudi példát hozok, amelyek a fent említett viszonyok összetettségéről tanúskodnak, ill. arról a gúnyos hangnemről, amellyel a két központ lakói nyilatkoztak egymásról, kölcsönösnek mondható gyűlöletükben.

A Babilóniai Talmud Taanit traktátusában (8:2.) olvashatunk egy Ulla nevezetű bölcsről, aki az i.sz. 3. században rendszeresen utazgatott Babilon és Izrael között. Egy alkalommal a bölcs, mikor Babilonba érkezett, látta, hogy az égbolt beborult - köztudott jeleként annak, hogy hamarosan elered az eső. A bölcs azon nyomban utasította szolgáit, hogy igyekezzenek holmijaikat bevinni az utcáról, mert azonnal eshet - a végén azonban nem jött eső. Minderre Ulla a következő, gúnyos megjegyzéssel reagált: "Amiképp a babiloniak hazudnak, akképp hazudik időjárásuk is." Cipős szavaival valójában a babiloniak morális értékrendjére célzott.

A Jóma traktátusban (57:1.) a Gemara egy olyan témát taglal, amelynek látszólag nincs kapcsolata a szóban forgó témánkkal, ez pedig az az áldozatfajta, melyet "Minhat Habittin" (az egész papságért bemutatott) áldozatnak neveznek. A Vajikrában (Mózes 3. könyve, 6., 13.) olvashatunk erről:

"Ez Áronnak és fiainak áldozata, amelyet áldozzanak az Örökkévalónak, amely napon felkenik őt: egy tized éfa lánglisztet lisztáldozatul állandóan, felét reggel és felét este." ( Herz-Biblia)

Azaz a főpapi szolgálatra felkent kohénnak egy finom lisztből készült áldozatot, a Minhat Habiitin áldozatot kellett bemutatnia. A Misna szavaiból azonban nem derül ki világosan, milyen mennyiségű lisztről van szó - " tized éfát" kell a főpapnak reggel és este áldozatként bemutatnia. A kérdés: vajon reggel és este is a teljes mennyiséget kell bemutatnia vagy ez a mennyiség csak a reggeli áldozatra vonatkozik?

Az egyik babilóniai amóra, a Rabba nevű talmudi bölcs (4. generációs babilóniai amóra a 4. században) jesivájában is megvitatás tárgyát képezte ez a téma. Amikor a vitáról értesült az Izrael földjén élő bölcs, Rabbi Jirmija, lekicsinylően vélekedett a babilóniai tudósok okfejtéseiről és a következőket mondotta: "Bolondok ezek a babilóniaiak, hiszen sötétségben ülnek, épp ezért halachikus vélekedéseik is sötétek."

Ilymódon megállapíthatjuk, hogy az ereci bölcsek szerint a babilóniaiak nem csupán hazugok, hanem tanítóik ostobák és nem ismerik a halachát egyáltalán."

Az Izrael földjén élő ill. a babilóniai tudósok közötti viszonyról találhatunk még egy figyelemre méltó vélekedést a Béjca traktátusban (16:1.), ahol egyes ételek Éruv Tavsilinként való elkésztéséről van szó ünnepek előestéjén. A Misnában a következő olvasható: "Készíts tavsilt ünnep előestéjén és vedd ezt alapul sabbatkor!".(Béjca 2:1) Ez azt jelenti, hogy ha az ünnep (hag) pénteki napra esik (a diaszpórában csütörtökre és péntekre), annak érdekében, hogy ünnepnapon a következő, szombati napra lehessen főzni, ünnep előestéjén (Izraelben csütörtök este, a diaszpórában szerda este) eruv tavsilint kell készteni, amelyet nem eszünk meg ünnepnapon. Az éruv tavsilin azt a célt szolgálja, hogy szombatra lehessen "hozzátenni" az ilymódon kész ételhez, azaz ilymódon a szombat tiszteletére főzni lehessen ünnepnapon is.

A babilóniai tudósok, az amórák azt a kérdést vetették fel, milyen ételekre vonatkozik a Misnában említett tavsil :vajon csak olyan főtt ételt jelent, amelyik ízt ad az ételnek, vagy jelenthet-e például a nem különösebben ízfokozó kenyérszeletet is.

Nem szeretném tisztelt hallgatóimat apró részletekkel fárasztani, de ez a példa azért érdekes, mert a témánkhoz kapcsolódó esetet találunk a traktátusban. Az éruv tavsilinre vonatkozó okfejtés kapcsán megismerhetjük egy harmadik századbeli bölcs, Rabbi Zeira vélekedését, aki Babilonból alijázott Erecbe. A babilóniaiak étkezési szokásait kigúnyolva a következőket mondja:
"Ezek az ostoba babilóniaiak akik kenyeret esznek kenyérrel, azaz két olyan ételt esznek együtt, amelyek nem adnak ízt egymásnak, mint például a kenyér és más gabonafélékből készült ételek."
Megállapítható ezen források alapján, hogy az Erec Izraelben élők a babilóniai diaszpórában élőket hazug és ostoba embereknek tartották, akiknek még az étkezési szokásaik is igen furcsák.

A babilóniai és az erec izraeli zsidóság közötti viták nem csupán kölcsönös
sértegetésekből állottak, hanem időnként a megnyilvánulások a vallási gyűlölködés szintjére is eljutottak. A 3. században élő erec izraeli bölcs, Rés Lákis nyíltan mondta a babilóniaiaknak, hogy " gyűlöllek benneteket" (Joma, 9:2.) Szavait még azzal is fűszerezte, hogy a babilóniaiakat a Tóra eltorzítóinak, közönséges, durva lelkű embereknek nevezte. A zsidók egymás közötti gyűlölködését nemigen lehet különösebben megmagyarázni: vallási vagy liberális - akadémikus köntösbe bújtatható ugyan, de mindennek ellenére megmarad a kérdés - hogyan lehetséges az ok nélküli gyűlölködés a zsidóságon belül?

A Babilóniai Talmud egyik része, a Jóma traktástus (9:2) idézi a már előbb említett Rés Lákist, aki a következőket mondta egy Izraelbe alijázott babilóniai zsidónak: "Gyűlöllek benneteket, mert Ezra idejében nem jöttetek fel a Szentföldre egységesen, mint egy városfal. Mert ha összetartottatok volna Ezra idejében, nem hagyott volna el minket I-ten dicsősége, a schina és nem következett volna be a Szentély pusztulása." Más szavakkal szólva ezek a szerencsétlen babilóniai zsidók a bűnösök azért, mert őseik hétszáz évvel korábban nem követték Ezrát a Szentföldre. Hogyan lehet az ilyen vitához viszonyulni? Úgy tűnik, hogy itt nem egyébről, mint a bennszülött izraeli és az új bevándorló közötti kellemetlenkedő és komikus csipkelődésről van szó.

Érdekes megemlíteni, hogy ugyanez a történet, jóllehet kissé eltérő változatban, de megtalálható a "Sir hasirim rabba"(8:9.) midrásgyűjteményben is. Ebben azt olvashatjuk Rés Lákisról, hogy amikor egy alkalommal látta a babilóniaiakat csoportba gyülekezve a piacon, így szólt hozzájuk: "Amikor feljöttetek a galutból nem voltatok egységesek, mint egy városfal. Most azonban mindannyian együtt vagytok. Oszoljatok hát!" Itt már nem csupán egyszerű kellemetlenkedésről van szó, ebben a részben egy teljesen más kép tárul elénk. A bölcs nem kívánta együtt látni a babilóniaiakat, mert valószínűleg ezek az új bevándorlók saját szervezeteket hoztak létre Erecen belül: a Magyarországról bevándoroltak szövetségét, a Romániából bevándoroltak szövetségét, a Babilóniából bevándoroltak szövetségét... Saját zsinagógáik voltak, ahol a saját szokásaikat tartották - és csak természetes, hogy az Ország szülötte nem tudta elviselni ezt a jelenséget. Rés Lákis reakciója másként megfogalmazva ez volt: amikor szükség lett volna az összefogásra, nem tudtatok egységesek lenni, most pedig itt szövetkeztek, magatokat felsőbbrendűnek tartva összefogtok, sőt még külön zsinagógát is építettetek magatoknak.

A babilóniaiakkal szembeni rosszallás a tanházakból kiáramlott az utcára és behatolt az egyszerű emberek világába is. Így történhetett egyszer, hogy mikor egy Rabbi Zeira nevű bölcs ment az utcán, kiabáltak rá, hogy ősei nem jöttek fel fel a Szentföldre egységesen, ezért következett be a Szentély pusztulása. (Sir hasirim rabba)

A vélekedések és a panaszok azonban kölcsönösek voltak. A galuti tudósok panaszkodtak az ereci bölcsekre amiatt, hogy az utóbbiak elvetették és lekicsinyelték a galuti tudósokat, akik újonnan vándorolnak be a Szentföldre. Az alábbi kérdéseket tették fel:

A) Hogyan lehet az előzőekben említett és az ezekhez hasonló megnyilvánulásokhoz viszonyulni: vajon ezek a két csoport közötti valóságos feszültségre utalnak vagy pusztán csak egyedi esetekről van szó adott korban, adott helyen?

B) Vajon a babilóniai tudósok valóban alacsonyabb rendűek voltak az ereci bölcsekhez képest? Ha így lenne, fel kell tennünk a kérdést: a halachát miért éppen a Babilóniai Talmud alapján állapították meg és nem az izraeli Talmud, a Jeruzsálemi Talmud alapján?

A helyes kép kialakítása érdekében azonban meg kell említeni, hogy az szentföldi tudósok nem egyszer nyilatkoztak babilóniai társaikról a legelismerőbb kifejezéseket használva. Például az erec izraeli bölcs, Rabbi Johanan a következő nevet adta a Babilonból alijázott Rabbi Kahanának: "a Bábelből alijázott oroszlán" (Baba Kama, 117:1.). Másik eset: amikor a bölcs Rabba bar Rav Huna ágyát Izrael földjére hozták, a következőt mondták róla, "nagy és ősi nemzetség sarjadéka alijázott Babilonból". ( Moed Katan 25:2.)

Shaul Lieberman professzor, zl., nemzedékünk judaisztika tudósainak egyik legkiemelkedőbb alakja, az "Így volt és így lesz - Erec Izrael és a világ zsidósága a Misna és a Talmud korában" című tudományos esszéjében éppen az imént taglalt kérdéseket ill. a Talmudban található azon részeket veszi vizsgálat alá, amelyek a babilóniai és az erec izraeli bölcsek közötti feszültségekre utalnak. Lieberman professzor azonban úgy vélekedik, hogy kissé vitathatók a rendelkezésre álló források, legfőképp azok egyszerűsége miatt. Valóban sok igazság van abban, hogy jelenlegi tudásunkat Erecről és a diaszpóráról, a közöttük levő viszonyokról a tanaiták és az amórák írásaiból mertjük, azaz korabeli írók tollai a közvetítő eszközök. Ebből következően soha nem láthattuk a bölcs tanítók és hitszónokok arcát, mikor elhangzottak szavaik; nem láthattuk, vajon teljes komolysággal mondták, amit mondtak vagy éppen kacsintva és mosollyal az arcukon... hasonló módon nem ismert számunkra hallgatóságuk ill. az utca emberének reakciója az elhangzottakra.

Lieberman professzor miután számos különböző forrást áttanulmányozott, mindezekhez még a következőket teszi hozzá: "Teljes figyelmemet kizárólag a tények és a cselekedetek tanulmányozásának szenteltem, és így tárult elém a teljes kép: a konzervatívok és a reformisták közötti viták, a vegyes házasságból származók problémái, a rabbik és az egyszerű emberek közösségének viszonyával foglalkozó kérdések, az Ország és a galut közötti viszony kérdése, a különböző közösségek közötti viszony problematikái egyáltalán nem új keletű kérdésfelvetések. Megállapíthattam ismét, hogy nincs új a nap alatt. Így volt mindig és így is lesz!"
A zsidóságon belüli ill. az Izrael földjén valamint a diaszpórában élők közötti feszültségek ill. viták szinte öröktől fogva léteznek, függetlenül attól, hogy a nézetkülönbségeket valóságos, komoly okok váltották-e ki ill., hogy ezek csak egyes bölcsek egyéni és eseti véleményeit tükrözték. Ezek a nézetek kijutottak a tanházakból az utcára is, az egyszerű emberek közé, akik elfogadták ezeket anélkül, hogy különösebben elmélyedtek volna a vélemények tanulmányozásában. Valójában ezek a megnyilatkozások nem utalnak sem a babilóniai bölcsek, sem a babilóniai zsidók a szentföldi zsidóság által való, általános lekicsinylésére.

Most egy rövid időre hagyjuk hátra a távoli múltat, és vessünk egy pillantást a közelebbire ill. a jelenkorra: régtől fogva mind a mai napig vannak olyan zsidók ill. marginális csoportok, akik megpróbálják kiélezni a vitákat, ezzel éket ütni népünk közé és frakciókra szakítani szét bennünket. Voltak és mindig is lesznek ilyen emberek, akik önmagukat igaznak tartva vagy annak tüntetve fel addig hevítik magukat, míg el nem jutnak a gonoszság és a gyűlölködés legszélsőségesebb következtetéseihez. Jóllehet az ilyen indulatoktól fűtött cselekedetek és szavak sértőek, fájdalmasak, olykor megrázóak, de történelmi erejük meglehetősen korlátok közé van szorítva. Ahogyan ezt egy újságíró, Shmuel Schnitzer, zl. az "Együtt" című cikkében (1982. április 27) a következőképp fogalmazta:
"Van valami, ami erősebb ezeknél a dolgoknál, ami nagyszerűbb ezeknél, ami győzelmesebb ezeknél: ez pedig az az egészséges zsidó érzés, amely az egységre hiv., az együttműködésre buzdít minden vitatkozás ellenére. Reggel mint két ellenséges tábor állhatunk egymással szemben, gyűlöletet szóró szemekkel, de este egymás nyakába borulunk és a győzelmes szeretet bűvöletében elfeledkezünk az múló viszály kínjairól is."

Mi egy olyan nemzet vagyunk, amelyik a saját történelmének a fogja. Minden dologról, amelyek újnak tűnnek fel előttünk, kiderül, hogy már korábban részeivé váltak nemzetélményünknek. Nálunk, zsidóknál a vitatkozás sem újdonság: elválaszthatatlan része nemzeti tudatunknak. Készek vagyunk mindenen vitatkozni - a hit dolgairól, a háború és a béke kérdéséről, szokásaink eredetéről.

Történelmünk lapjain számos rágalomhadjárat van feljegyezve, melyek a különféle törzsek, királyságok között folytak, vagy a jámborok és az elgörögösödöttek között, vagy a farizeusok és a szaddukeusok között, a zelóták és a békepártiak között, a karaiták és a rabbinikusok között, és így tovább. Mindenki, aki csak egy kicsit is járatos az utóbbi évszázadok zsidó történelmében, tudja, hogy szinte nem volt az újkori időben olyan keserű gyűlölettel átitatott viszály, mint amilyen a haszidok és a mitnagdim pártiak ellentéte, vagy olyan kemény küzdelem, mint az ősök hagyományát őrző zsidók és a gettó falait áttörő, és a nem-zsidók kultúráját átvevő, felvilágosodott zsidók (maszkilim) közötti vita.

Ilyen típusú viták ma is gyakran kitörnek a vallásosak és a nem vallásosak (hilonim), askenázik és szefárdok és Izraelben a jobb- és a baloldal hívei között.
Belső és külső viszályok: mint például szomszédainkkal, a palesztinokkal kötendő, remélt békéhez való viszonyulás. Ilyen vita tárgyát képezi Júda és Somron területének jövője: egyik oldalról a racionális dolgokkal való foglalkozás igénye, a geopolitikai és demográfiai realitás elismerése a térségben ill. másfelől az ezzel a nézettel szembeni azon vélekedés, hogy az országhatárok tekintetében csak a vallás és a Biblia lehet irányadó, s ezzel misztikus elemeket beleszőve a Júda és Somron jövőjéről való vitába, azzal együtt, hogy a politikai cionizmus mindig is szembeszállt a misztikával és harcolt ellene.

Javaslom azonban, hogy racionalistákhoz méltó módon végezzünk egy rövid vizsgálódást a történelemben: hogy a cionizmus, alapításától fogva vajon ténylegesen színtiszta racionalista alapokra épült-e már a legelején? Vegyük például azokat a mondatokat, melyeket Herzl jegyzett le naplójába a politikai cionizmus megalapításáról 1897. szeptemberében, a bázeli Első Cionista Kongresszust követően: "Bázelben megalapítottam a zsidó államot...talán öt év múlva, de legfeljebb ötven év elteltével mindenki el fogja ismerni."

Azokban az időkben még nem létezett a cionista mozgalom, nem létezett cionista pénztár, Erec Izrael földjén csak igen kis létszámú zsidó közösség élt, alig harmincezer lélek. Ezek alapján joggal tehetjük fel a kérdést: Hogyan jutott el Herzl a naplójában megfogalmazott, a látszólag minden racionalista alapot nélkülöző látomásához, hogy ötven éven belül megalakul a zsidó állam, amelyet mindenki el fog ismerni? És ma százötven évvel a nagyon is racionálisnak bizonyult herzli látomás után, az ötvennégy éves Izrael Államában több, mint 5 millió 300 ezer zsidó él, és számuk folyton gyarapszik.

A cionizmus sohasem volt racionális mozgalom. A cionizmus a lehető legabszurdabb elképzelés volt, ami ember eszébe juthatott. Semmiféle racionális esélye nem volt a sikerhez. Az emberi logika ellenére jött létre, a józan gondolkodást megcáfolva fejlődött és minden negatív előrejelzés ellenére mindazt elérte, amit ma is láthatunk.

Minden tudományos és ésszerű adat alapján a cionizmus a kezdetétől fogva a megvalósítás minden esélyét nélkülöző álom volt csupán. A későbbiekben azonban kiderült, hogy a tudomány és az ésszerűség nem szükségszerűen esik egybe a valósággal. Az ésszerűség azt diktálta, hogy a többi vándor népekhez hasonlóan, akik mint kisebbség beolvadtak más idegen, nagyobb népekbe, a zsidóknak is nyom nélkül el kellett volna tűnnie a történelem színpadáról. Az bizonyos, hogy nem volt valószínűsíthető, hogy ilyen hosszú időszakon keresztül sikerül megőriznünk nemzettudatunkat, nemzetvallásunkat, nemzeti szolidaritásunkat. Ez a dolog egyszerűen ellentmond a szabályoknak.

A józan ész azt diktálná, hogy nekünk is a szétszóródás történelmi útját kellett volna járnunk, azaz el kellett volna tűnnünk a világból a nyelvi asszimiláció, a vegyes házasságok és a vallási áttérések következtében. Mindenesetre el kellett volna fizikálisan pusztulnunk a mészárlások, a pogromok, a gyilkolások, a kiűzetések során, melyekben mind osztályrészünk volt az eltelt évszázadok alatt.
Ez azonban nem következett be - ez tény , a borzalmas Holokauszt ellenére sem, mely súlyos csapást mért népünkre. Az okot, úgy tűnik, olyan misztikus tényezőkben kell keresnünk, mint a vallás és a Biblia.

Ésszerűségi alapon nem volt lehetséges, hogy a 20. század vér áztatta negyvenes éveiben a zsidóknak bármilyen esélyük lett volna rábírni a briteket a Szentföld elhagyására. Ugyanígy nem volt semmi racionális alapja annak sem, hogy 1948-ban, a Függetlenségi Háborúban sikerül 650 ezer zsidónak harminc millió arabot legyőznie és saját államot létrehoznia.

Bárki, aki racionálisan közelit az élet dolgaihoz és van némi ész a koponyájában, elgondolkodhat a misztika valóságos létezésén. Én távol állok ugyan attól, hogy misztikus gondolkodású legyek, de még a racionalista is elismeri, hogy a misztika a benne hivőknek valódi energiaforrás és ez az energia hegyeket mozgathat meg. Csak a szellemi vakságban szenvedő nem vallja be ennek létezését attól tartva, hogy a misztika létezése összezavarja racionalista elveit.

A bölcs embernek igénye van arra, hogy alaposan szemrevételezze a jelenségeket és elgondolkodjék a kiváltó tényezőkön - ha világossá válik számára, hogy ezek nincsenek összhangban a modern társadalomtudomány eredményeivel, a tudományos előrejelzésekkel ill. a racionális gondolkodással, meg kell állapítania önmagában, hogy vannak még másfajta erők is ezeken a tudományosan elismert tényezőkön kívül, melyek befolyást gyakorolnak egész népek sorsára. És ha eljut arra a következtetésre, hogy ezek tulajdonképpen misztikus erők, nem szégyelli ezt bevallani, és nem utasítja el ezeket és nem próbálja meg elűzni őket, mint ahogy a démoni erőket űzik el.

A zsidó nép és Izrael földje közötti csodálatos és egyedülálló kapcsolat nemzedékeken keresztül fennmaradt a Biblia és az imakönyv közvetítésével. Ha valaki ezt nem így látná, az sem találna más magyarázatot a fenti tényre. A múltban volt néhány komolyan elszánt ember, aki megpróbált létrehozni több olyan mozgalmat, melyeknek célja a zsidók összegyűjtése volt - Izrael földjén kívüli területeken. Ezeknek az embereknek be kellett látniuk: sohasem volt egyetlen zsidó sem, aki hitt volna abban, hogy a messiás eljövetelekor Argentínában, Ugandában vagy Birobidzsánban kell őt mindannyiunknak várnia.

Azonban minden zsidó, aki olvasott a Bibliában Jeruzsálemről, Hebronról, Silóról és Sechemről, tudja, hogy ezek a helyek az övéi és eljön majd a nap, amikor visszatérhet ide. Sőt mi több: amikor sarlatánok, messiásvárók és hamis messiások szájából elhangzott a felhívás a Szentföldre való visszatérésre, a zsidók felkeltek és útnak indultak. Sabtáj Cvinek ugyanolyan hatása volt, mint Herzlnek, mert ugyanaz az energia hatottá át mindkettejüket, a vágyakozásból táplálkozó energia, amely ugyanabból az imakönyvből tört fel.

Lehetséges, hogy mindez nem hangzik túl racionálisnak, de ez a tényszerű valóság. Annak ellenére, hogy a polgári időszámítás szerinti harmadik évezred elején élünk, nincs más magyarázatunk Izrael Államának reális mivoltára, és semmi más nem igazolja tetteinket ebben az országban, egyedül csak a Biblia ősi szavai.

Annak ellenére, hogy nemzedékeken át a bajok nem oldódtak meg, sok kérdés maradt megválaszolatlanul, minden szakadás, minden viszály véget fog érni és eltűnik, és Izrael népének létezése nem ér véget, hanem él és élni fog. Minden vita a történelem lapjainak szélére kerül, lapokéra, melyekkel nem lehet dicsekedni, lapokkal, melyek nem építők, nem világítanak a szükség idején. Mindezek ellenére Izrael népe él és létezik, és ezek a lapok tesznek minket naggyá, erőssé és ellenállóvá a megosztó erőkkel szemben.

(Héberből fordította Kárpáti Judit)
   

Vissza a TUDOMÁNY-hoz