Elhangzott a "Testvéreinket keressük" Nemzetközi Konferencián (Debrecen,
2002. május 24-26.)
Tisztelt elnökség, kedves barátaim!
Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek ezen a konferencián,
amely mindenek előtt a kapcsolatok és az egység megőrzésének lehetőségére hívja
fel a figyelmet ezekben a napokban.
Remélem, hogy a tudományos kérdéseken túlmenően, a konferencia olyan üzenetet is
eljuttat majd a többi zsidó közösséghez, melynek hatására teljesebben tudnak
azonosulni Izrael Állam igazságos harcával az iszlám terrorizmus ellen, melynek
mindenek feletti célja, hogy sebet ejtsen, gyilkoljon, csapást mérjen a csecsemőkre,
nőkre, gyermekekre és teljesen ártatlan emberekre, legyenek bár zsidók vagy nem
zsidók. Ezek a napok az egység megerősítésének fontosságát hangsúlyozzák a
diaszpórában élő zsidók között ill. annak a szükségét vetik fel, hogy Izrael
Államának is mennyire fontos a galuti zsidósággal való szoros kapcsolat megőrzése.
Most Önök előtt nem csak a zsidó neveléstudomány története ill. a rabbinikus
irodalom professzoraként állok itt, hanem mint az Ország fia is, aki csodálatos
helyen, Efrata városában él, mely Gus Ecionban, Atyáink földjén található, melyet
a Hatnapos háborúban szabadítottunk fel.
1982-ben telepedtünk le itt még másik közel ötven családdal együtt, és mára a
városka lakóinak száma meghaladja a hétezret. Mindazok ellenére, melyeken keresztül
mentünk az eltelt hónapok során, biztonsággal állíthatom Önöknek, hogy továbbra
is erősen és felvértezve folytatjuk tovább életünket Atyáink földjén az Ország
iránt való szeretetből és abból a reményből táplálkozva, hogy nincs messze az a
nap, amikor igaz békében élhetünk arab szomszédainkkal.
Mai előadásom témája " Babilon és Jeruzsálem viszonya - múlt, jelen és
jövő".
A rendelkezésemre álló rövid idő alatt szeretném megvizsgálni a zsidó diaszpóra
Erec Izraelhez való viszonyának jelentőségét a Misna és a Talmud korában, annak
alapján, ahogyan ez a tárgykör felvetődik a talmudikus forrásokban. Továbbá
megvizsgálom annak lehetőségét, milyen következtetéseket vonhatunk le ebből a
kapcsolatrendszerből napjainkra nézve.
Mint ahogy Jeruzsálem a mai napig minden nemzedékben mindig is Izrael Országának
központja, jelképesen a "szíve" volt, úgy Babilon sem csak egy földrajzi
hely neve a Közel - Keleten ( a mai Irak területén), ahol valamikor több, mint
ezerötszáz évig zsidók éltek, hanem ez volt zsidó diaszpóra központja és
"szíve" az i.sz. 10. század végéig.
Eme két központ között gyakoriak voltak a viták és a nézeteltérések. Időnként
ezek csak ún. Magáért a vita kedvéért folytatott szócsaták voltak, de a Misna és a
Talmud arról is tudósit bennünket, hogy a veszekedésekben gyakorta keveredtek olyan
személyes vélemények és álláspontok, melyeknek nem volt túl sok köze a vita
tárgyához. A vitatkozás során használt nyelvezet, - finoman szólva - egyáltalán
nem volt tiszta nyelv.
Időszűke miatt csak néhány rövid talmudi példát hozok, amelyek a fent említett
viszonyok összetettségéről tanúskodnak, ill. arról a gúnyos hangnemről, amellyel a
két központ lakói nyilatkoztak egymásról, kölcsönösnek mondható gyűlöletükben.
A Babilóniai Talmud Taanit traktátusában (8:2.) olvashatunk egy Ulla nevezetű
bölcsről, aki az i.sz. 3. században rendszeresen utazgatott Babilon és Izrael
között. Egy alkalommal a bölcs, mikor Babilonba érkezett, látta, hogy az égbolt
beborult - köztudott jeleként annak, hogy hamarosan elered az eső. A bölcs azon
nyomban utasította szolgáit, hogy igyekezzenek holmijaikat bevinni az utcáról, mert
azonnal eshet - a végén azonban nem jött eső. Minderre Ulla a következő, gúnyos
megjegyzéssel reagált: "Amiképp a babiloniak hazudnak, akképp hazudik
időjárásuk is." Cipős szavaival valójában a babiloniak morális
értékrendjére célzott.
A Jóma traktátusban (57:1.) a Gemara egy olyan témát taglal, amelynek látszólag
nincs kapcsolata a szóban forgó témánkkal, ez pedig az az áldozatfajta, melyet
"Minhat Habittin" (az egész papságért bemutatott) áldozatnak neveznek. A
Vajikrában (Mózes 3. könyve, 6., 13.) olvashatunk erről:
"Ez Áronnak és fiainak áldozata, amelyet áldozzanak az Örökkévalónak, amely
napon felkenik őt: egy tized éfa lánglisztet lisztáldozatul állandóan, felét reggel
és felét este." ( Herz-Biblia)
Azaz a főpapi szolgálatra felkent kohénnak egy finom lisztből készült áldozatot, a
Minhat Habiitin áldozatot kellett bemutatnia. A Misna szavaiból azonban nem derül ki
világosan, milyen mennyiségű lisztről van szó - " tized éfát" kell a
főpapnak reggel és este áldozatként bemutatnia. A kérdés: vajon reggel és este is a
teljes mennyiséget kell bemutatnia vagy ez a mennyiség csak a reggeli áldozatra
vonatkozik?
Az egyik babilóniai amóra, a Rabba nevű talmudi bölcs (4. generációs babilóniai
amóra a 4. században) jesivájában is megvitatás tárgyát képezte ez a téma. Amikor
a vitáról értesült az Izrael földjén élő bölcs, Rabbi Jirmija, lekicsinylően
vélekedett a babilóniai tudósok okfejtéseiről és a következőket mondotta:
"Bolondok ezek a babilóniaiak, hiszen sötétségben ülnek, épp ezért halachikus
vélekedéseik is sötétek."
Ilymódon megállapíthatjuk, hogy az ereci bölcsek szerint a babilóniaiak nem csupán
hazugok, hanem tanítóik ostobák és nem ismerik a halachát egyáltalán."
Az Izrael földjén élő ill. a babilóniai tudósok közötti viszonyról találhatunk
még egy figyelemre méltó vélekedést a Béjca traktátusban (16:1.), ahol egyes
ételek Éruv Tavsilinként való elkésztéséről van szó ünnepek előestéjén. A
Misnában a következő olvasható: "Készíts tavsilt ünnep előestéjén és vedd
ezt alapul sabbatkor!".(Béjca 2:1) Ez azt jelenti, hogy ha az ünnep (hag) pénteki
napra esik (a diaszpórában csütörtökre és péntekre), annak érdekében, hogy
ünnepnapon a következő, szombati napra lehessen főzni, ünnep előestéjén (Izraelben
csütörtök este, a diaszpórában szerda este) eruv tavsilint kell készteni, amelyet
nem eszünk meg ünnepnapon. Az éruv tavsilin azt a célt szolgálja, hogy szombatra
lehessen "hozzátenni" az ilymódon kész ételhez, azaz ilymódon a szombat
tiszteletére főzni lehessen ünnepnapon is.
A babilóniai tudósok, az amórák azt a kérdést vetették fel, milyen ételekre
vonatkozik a Misnában említett tavsil :vajon csak olyan főtt ételt jelent, amelyik
ízt ad az ételnek, vagy jelenthet-e például a nem különösebben ízfokozó
kenyérszeletet is.
Nem szeretném tisztelt hallgatóimat apró részletekkel fárasztani, de ez a példa
azért érdekes, mert a témánkhoz kapcsolódó esetet találunk a traktátusban. Az
éruv tavsilinre vonatkozó okfejtés kapcsán megismerhetjük egy harmadik századbeli
bölcs, Rabbi Zeira vélekedését, aki Babilonból alijázott Erecbe. A babilóniaiak
étkezési szokásait kigúnyolva a következőket mondja:
"Ezek az ostoba babilóniaiak akik kenyeret esznek kenyérrel, azaz két olyan ételt
esznek együtt, amelyek nem adnak ízt egymásnak, mint például a kenyér és más
gabonafélékből készült ételek."
Megállapítható ezen források alapján, hogy az Erec Izraelben élők a babilóniai
diaszpórában élőket hazug és ostoba embereknek tartották, akiknek még az étkezési
szokásaik is igen furcsák.
A babilóniai és az erec izraeli zsidóság közötti viták nem csupán kölcsönös
sértegetésekből állottak, hanem időnként a megnyilvánulások a vallási
gyűlölködés szintjére is eljutottak. A 3. században élő erec izraeli bölcs, Rés
Lákis nyíltan mondta a babilóniaiaknak, hogy " gyűlöllek benneteket" (Joma,
9:2.) Szavait még azzal is fűszerezte, hogy a babilóniaiakat a Tóra eltorzítóinak,
közönséges, durva lelkű embereknek nevezte. A zsidók egymás közötti
gyűlölködését nemigen lehet különösebben megmagyarázni: vallási vagy liberális
- akadémikus köntösbe bújtatható ugyan, de mindennek ellenére megmarad a kérdés -
hogyan lehetséges az ok nélküli gyűlölködés a zsidóságon belül?
A Babilóniai Talmud egyik része, a Jóma traktástus (9:2) idézi a már előbb
említett Rés Lákist, aki a következőket mondta egy Izraelbe alijázott babilóniai
zsidónak: "Gyűlöllek benneteket, mert Ezra idejében nem jöttetek fel a
Szentföldre egységesen, mint egy városfal. Mert ha összetartottatok volna Ezra
idejében, nem hagyott volna el minket I-ten dicsősége, a schina és nem következett
volna be a Szentély pusztulása." Más szavakkal szólva ezek a szerencsétlen
babilóniai zsidók a bűnösök azért, mert őseik hétszáz évvel korábban nem
követték Ezrát a Szentföldre. Hogyan lehet az ilyen vitához viszonyulni? Úgy tűnik,
hogy itt nem egyébről, mint a bennszülött izraeli és az új bevándorló közötti
kellemetlenkedő és komikus csipkelődésről van szó.
Érdekes megemlíteni, hogy ugyanez a történet, jóllehet kissé eltérő változatban,
de megtalálható a "Sir hasirim rabba"(8:9.) midrásgyűjteményben is. Ebben
azt olvashatjuk Rés Lákisról, hogy amikor egy alkalommal látta a babilóniaiakat
csoportba gyülekezve a piacon, így szólt hozzájuk: "Amikor feljöttetek a
galutból nem voltatok egységesek, mint egy városfal. Most azonban mindannyian együtt
vagytok. Oszoljatok hát!" Itt már nem csupán egyszerű kellemetlenkedésről van
szó, ebben a részben egy teljesen más kép tárul elénk. A bölcs nem kívánta
együtt látni a babilóniaiakat, mert valószínűleg ezek az új bevándorlók saját
szervezeteket hoztak létre Erecen belül: a Magyarországról bevándoroltak
szövetségét, a Romániából bevándoroltak szövetségét, a Babilóniából
bevándoroltak szövetségét... Saját zsinagógáik voltak, ahol a saját szokásaikat
tartották - és csak természetes, hogy az Ország szülötte nem tudta elviselni ezt a
jelenséget. Rés Lákis reakciója másként megfogalmazva ez volt: amikor szükség lett
volna az összefogásra, nem tudtatok egységesek lenni, most pedig itt szövetkeztek,
magatokat felsőbbrendűnek tartva összefogtok, sőt még külön zsinagógát is
építettetek magatoknak.
A babilóniaiakkal szembeni rosszallás a tanházakból kiáramlott az utcára és
behatolt az egyszerű emberek világába is. Így történhetett egyszer, hogy mikor egy
Rabbi Zeira nevű bölcs ment az utcán, kiabáltak rá, hogy ősei nem jöttek fel fel a
Szentföldre egységesen, ezért következett be a Szentély pusztulása. (Sir hasirim
rabba)
A vélekedések és a panaszok azonban kölcsönösek voltak. A galuti tudósok
panaszkodtak az ereci bölcsekre amiatt, hogy az utóbbiak elvetették és lekicsinyelték
a galuti tudósokat, akik újonnan vándorolnak be a Szentföldre. Az alábbi kérdéseket
tették fel:
A) Hogyan lehet az előzőekben említett
és az ezekhez hasonló megnyilvánulásokhoz viszonyulni: vajon ezek a két csoport
közötti valóságos feszültségre utalnak vagy pusztán csak egyedi esetekről van szó
adott korban, adott helyen?
B) Vajon a babilóniai tudósok valóban
alacsonyabb rendűek voltak az ereci bölcsekhez képest? Ha így lenne, fel kell tennünk
a kérdést: a halachát miért éppen a Babilóniai Talmud alapján állapították meg
és nem az izraeli Talmud, a Jeruzsálemi Talmud alapján?
A helyes kép kialakítása érdekében
azonban meg kell említeni, hogy az szentföldi tudósok nem egyszer nyilatkoztak
babilóniai társaikról a legelismerőbb kifejezéseket használva. Például az erec
izraeli bölcs, Rabbi Johanan a következő nevet adta a Babilonból alijázott Rabbi
Kahanának: "a Bábelből alijázott oroszlán" (Baba Kama, 117:1.). Másik
eset: amikor a bölcs Rabba bar Rav Huna ágyát Izrael földjére hozták, a következőt
mondták róla, "nagy és ősi nemzetség sarjadéka alijázott Babilonból". (
Moed Katan 25:2.)
Shaul Lieberman professzor, zl., nemzedékünk judaisztika tudósainak egyik
legkiemelkedőbb alakja, az "Így volt és így lesz - Erec Izrael és a világ
zsidósága a Misna és a Talmud korában" című tudományos esszéjében éppen az
imént taglalt kérdéseket ill. a Talmudban található azon részeket veszi vizsgálat
alá, amelyek a babilóniai és az erec izraeli bölcsek közötti feszültségekre
utalnak. Lieberman professzor azonban úgy vélekedik, hogy kissé vitathatók a
rendelkezésre álló források, legfőképp azok egyszerűsége miatt. Valóban sok
igazság van abban, hogy jelenlegi tudásunkat Erecről és a diaszpóráról, a
közöttük levő viszonyokról a tanaiták és az amórák írásaiból mertjük, azaz
korabeli írók tollai a közvetítő eszközök. Ebből következően soha nem láthattuk
a bölcs tanítók és hitszónokok arcát, mikor elhangzottak szavaik; nem láthattuk,
vajon teljes komolysággal mondták, amit mondtak vagy éppen kacsintva és mosollyal az
arcukon... hasonló módon nem ismert számunkra hallgatóságuk ill. az utca emberének
reakciója az elhangzottakra.
Lieberman professzor miután számos különböző forrást áttanulmányozott,
mindezekhez még a következőket teszi hozzá: "Teljes figyelmemet kizárólag a
tények és a cselekedetek tanulmányozásának szenteltem, és így tárult elém a
teljes kép: a konzervatívok és a reformisták közötti viták, a vegyes házasságból
származók problémái, a rabbik és az egyszerű emberek közösségének viszonyával
foglalkozó kérdések, az Ország és a galut közötti viszony kérdése, a
különböző közösségek közötti viszony problematikái egyáltalán nem új keletű
kérdésfelvetések. Megállapíthattam ismét, hogy nincs új a nap alatt. Így volt
mindig és így is lesz!"
A zsidóságon belüli ill. az Izrael földjén valamint a diaszpórában élők közötti
feszültségek ill. viták szinte öröktől fogva léteznek, függetlenül attól, hogy a
nézetkülönbségeket valóságos, komoly okok váltották-e ki ill., hogy ezek csak
egyes bölcsek egyéni és eseti véleményeit tükrözték. Ezek a nézetek kijutottak a
tanházakból az utcára is, az egyszerű emberek közé, akik elfogadták ezeket
anélkül, hogy különösebben elmélyedtek volna a vélemények tanulmányozásában.
Valójában ezek a megnyilatkozások nem utalnak sem a babilóniai bölcsek, sem a
babilóniai zsidók a szentföldi zsidóság által való, általános lekicsinylésére.
Most egy rövid időre hagyjuk hátra a távoli múltat, és vessünk egy pillantást a
közelebbire ill. a jelenkorra: régtől fogva mind a mai napig vannak olyan zsidók ill.
marginális csoportok, akik megpróbálják kiélezni a vitákat, ezzel éket ütni
népünk közé és frakciókra szakítani szét bennünket. Voltak és mindig is lesznek
ilyen emberek, akik önmagukat igaznak tartva vagy annak tüntetve fel addig hevítik
magukat, míg el nem jutnak a gonoszság és a gyűlölködés legszélsőségesebb
következtetéseihez. Jóllehet az ilyen indulatoktól fűtött cselekedetek és szavak
sértőek, fájdalmasak, olykor megrázóak, de történelmi erejük meglehetősen
korlátok közé van szorítva. Ahogyan ezt egy újságíró, Shmuel Schnitzer, zl. az
"Együtt" című cikkében (1982. április 27) a következőképp fogalmazta:
"Van valami, ami erősebb ezeknél a dolgoknál, ami nagyszerűbb ezeknél, ami
győzelmesebb ezeknél: ez pedig az az egészséges zsidó érzés, amely az egységre
hiv., az együttműködésre buzdít minden vitatkozás ellenére. Reggel mint két
ellenséges tábor állhatunk egymással szemben, gyűlöletet szóró szemekkel, de este
egymás nyakába borulunk és a győzelmes szeretet bűvöletében elfeledkezünk az
múló viszály kínjairól is."
Mi egy olyan nemzet vagyunk, amelyik a saját történelmének a fogja. Minden dologról,
amelyek újnak tűnnek fel előttünk, kiderül, hogy már korábban részeivé váltak
nemzetélményünknek. Nálunk, zsidóknál a vitatkozás sem újdonság:
elválaszthatatlan része nemzeti tudatunknak. Készek vagyunk mindenen vitatkozni - a hit
dolgairól, a háború és a béke kérdéséről, szokásaink eredetéről.
Történelmünk lapjain számos rágalomhadjárat van feljegyezve, melyek a különféle
törzsek, királyságok között folytak, vagy a jámborok és az elgörögösödöttek
között, vagy a farizeusok és a szaddukeusok között, a zelóták és a békepártiak
között, a karaiták és a rabbinikusok között, és így tovább. Mindenki, aki csak
egy kicsit is járatos az utóbbi évszázadok zsidó történelmében, tudja, hogy szinte
nem volt az újkori időben olyan keserű gyűlölettel átitatott viszály, mint amilyen
a haszidok és a mitnagdim pártiak ellentéte, vagy olyan kemény küzdelem, mint az
ősök hagyományát őrző zsidók és a gettó falait áttörő, és a nem-zsidók
kultúráját átvevő, felvilágosodott zsidók (maszkilim) közötti vita.
Ilyen típusú viták ma is gyakran kitörnek a vallásosak és a nem vallásosak
(hilonim), askenázik és szefárdok és Izraelben a jobb- és a baloldal hívei között.
Belső és külső viszályok: mint például szomszédainkkal, a palesztinokkal
kötendő, remélt békéhez való viszonyulás. Ilyen vita tárgyát képezi Júda és
Somron területének jövője: egyik oldalról a racionális dolgokkal való foglalkozás
igénye, a geopolitikai és demográfiai realitás elismerése a térségben ill.
másfelől az ezzel a nézettel szembeni azon vélekedés, hogy az országhatárok
tekintetében csak a vallás és a Biblia lehet irányadó, s ezzel misztikus elemeket
beleszőve a Júda és Somron jövőjéről való vitába, azzal együtt, hogy a politikai
cionizmus mindig is szembeszállt a misztikával és harcolt ellene.
Javaslom azonban, hogy racionalistákhoz méltó módon végezzünk egy rövid
vizsgálódást a történelemben: hogy a cionizmus, alapításától fogva vajon
ténylegesen színtiszta racionalista alapokra épült-e már a legelején? Vegyük
például azokat a mondatokat, melyeket Herzl jegyzett le naplójába a politikai
cionizmus megalapításáról 1897. szeptemberében, a bázeli Első Cionista Kongresszust
követően: "Bázelben megalapítottam a zsidó államot...talán öt év múlva, de
legfeljebb ötven év elteltével mindenki el fogja ismerni."
Azokban az időkben még nem létezett a cionista mozgalom, nem létezett cionista
pénztár, Erec Izrael földjén csak igen kis létszámú zsidó közösség élt, alig
harmincezer lélek. Ezek alapján joggal tehetjük fel a kérdést: Hogyan jutott el Herzl
a naplójában megfogalmazott, a látszólag minden racionalista alapot nélkülöző
látomásához, hogy ötven éven belül megalakul a zsidó állam, amelyet mindenki el
fog ismerni? És ma százötven évvel a nagyon is racionálisnak bizonyult herzli
látomás után, az ötvennégy éves Izrael Államában több, mint 5 millió 300 ezer
zsidó él, és számuk folyton gyarapszik.
A cionizmus sohasem volt racionális mozgalom. A cionizmus a lehető legabszurdabb
elképzelés volt, ami ember eszébe juthatott. Semmiféle racionális esélye nem volt a
sikerhez. Az emberi logika ellenére jött létre, a józan gondolkodást megcáfolva
fejlődött és minden negatív előrejelzés ellenére mindazt elérte, amit ma is
láthatunk.
Minden tudományos és ésszerű adat alapján a cionizmus a kezdetétől fogva a
megvalósítás minden esélyét nélkülöző álom volt csupán. A későbbiekben
azonban kiderült, hogy a tudomány és az ésszerűség nem szükségszerűen esik egybe
a valósággal. Az ésszerűség azt diktálta, hogy a többi vándor népekhez
hasonlóan, akik mint kisebbség beolvadtak más idegen, nagyobb népekbe, a zsidóknak is
nyom nélkül el kellett volna tűnnie a történelem színpadáról. Az bizonyos, hogy
nem volt valószínűsíthető, hogy ilyen hosszú időszakon keresztül sikerül
megőriznünk nemzettudatunkat, nemzetvallásunkat, nemzeti szolidaritásunkat. Ez a dolog
egyszerűen ellentmond a szabályoknak.
A józan ész azt diktálná, hogy nekünk is a szétszóródás történelmi útját
kellett volna járnunk, azaz el kellett volna tűnnünk a világból a nyelvi
asszimiláció, a vegyes házasságok és a vallási áttérések következtében.
Mindenesetre el kellett volna fizikálisan pusztulnunk a mészárlások, a pogromok, a
gyilkolások, a kiűzetések során, melyekben mind osztályrészünk volt az eltelt
évszázadok alatt.
Ez azonban nem következett be - ez tény , a borzalmas Holokauszt ellenére sem, mely
súlyos csapást mért népünkre. Az okot, úgy tűnik, olyan misztikus tényezőkben
kell keresnünk, mint a vallás és a Biblia.
Ésszerűségi alapon nem volt lehetséges, hogy a 20. század vér áztatta negyvenes
éveiben a zsidóknak bármilyen esélyük lett volna rábírni a briteket a Szentföld
elhagyására. Ugyanígy nem volt semmi racionális alapja annak sem, hogy 1948-ban, a
Függetlenségi Háborúban sikerül 650 ezer zsidónak harminc millió arabot legyőznie
és saját államot létrehoznia.
Bárki, aki racionálisan közelit az élet dolgaihoz és van némi ész a koponyájában,
elgondolkodhat a misztika valóságos létezésén. Én távol állok ugyan attól, hogy
misztikus gondolkodású legyek, de még a racionalista is elismeri, hogy a misztika a
benne hivőknek valódi energiaforrás és ez az energia hegyeket mozgathat meg. Csak a
szellemi vakságban szenvedő nem vallja be ennek létezését attól tartva, hogy a
misztika létezése összezavarja racionalista elveit.
A bölcs embernek igénye van arra, hogy alaposan szemrevételezze a jelenségeket és
elgondolkodjék a kiváltó tényezőkön - ha világossá válik számára, hogy ezek
nincsenek összhangban a modern társadalomtudomány eredményeivel, a tudományos
előrejelzésekkel ill. a racionális gondolkodással, meg kell állapítania önmagában,
hogy vannak még másfajta erők is ezeken a tudományosan elismert tényezőkön kívül,
melyek befolyást gyakorolnak egész népek sorsára. És ha eljut arra a
következtetésre, hogy ezek tulajdonképpen misztikus erők, nem szégyelli ezt
bevallani, és nem utasítja el ezeket és nem próbálja meg elűzni őket, mint ahogy a
démoni erőket űzik el.
A zsidó nép és Izrael földje közötti csodálatos és egyedülálló kapcsolat
nemzedékeken keresztül fennmaradt a Biblia és az imakönyv közvetítésével. Ha
valaki ezt nem így látná, az sem találna más magyarázatot a fenti tényre. A
múltban volt néhány komolyan elszánt ember, aki megpróbált létrehozni több olyan
mozgalmat, melyeknek célja a zsidók összegyűjtése volt - Izrael földjén kívüli
területeken. Ezeknek az embereknek be kellett látniuk: sohasem volt egyetlen zsidó sem,
aki hitt volna abban, hogy a messiás eljövetelekor Argentínában, Ugandában vagy
Birobidzsánban kell őt mindannyiunknak várnia.
Azonban minden zsidó, aki olvasott a Bibliában Jeruzsálemről, Hebronról, Silóról
és Sechemről, tudja, hogy ezek a helyek az övéi és eljön majd a nap, amikor
visszatérhet ide. Sőt mi több: amikor sarlatánok, messiásvárók és hamis messiások
szájából elhangzott a felhívás a Szentföldre való visszatérésre, a zsidók
felkeltek és útnak indultak. Sabtáj Cvinek ugyanolyan hatása volt, mint Herzlnek, mert
ugyanaz az energia hatottá át mindkettejüket, a vágyakozásból táplálkozó energia,
amely ugyanabból az imakönyvből tört fel.
Lehetséges, hogy mindez nem hangzik túl racionálisnak, de ez a tényszerű valóság.
Annak ellenére, hogy a polgári időszámítás szerinti harmadik évezred elején
élünk, nincs más magyarázatunk Izrael Államának reális mivoltára, és semmi más
nem igazolja tetteinket ebben az országban, egyedül csak a Biblia ősi szavai.
Annak ellenére, hogy nemzedékeken át a bajok nem oldódtak meg, sok kérdés maradt
megválaszolatlanul, minden szakadás, minden viszály véget fog érni és eltűnik, és
Izrael népének létezése nem ér véget, hanem él és élni fog. Minden vita a
történelem lapjainak szélére kerül, lapokéra, melyekkel nem lehet dicsekedni,
lapokkal, melyek nem építők, nem világítanak a szükség idején. Mindezek ellenére
Izrael népe él és létezik, és ezek a lapok tesznek minket naggyá, erőssé és
ellenállóvá a megosztó erőkkel szemben.
(Héberből
fordította Kárpáti Judit)
|