|
Aki két évvel ezelőtt, a Jom Hásoá emlékünnepség során, 2005 májusában a Yad Vashem Emlékparkban meggyújtotta az emlékezés egyik fáklyáját, Robert Finaly," alanyi jogon" is emlékezett. Elpuszítottt szüleire is emlékezett egyúttal. Hogy Ő ezt akkor és ott megtehette, nem volt teljesen magától értetődő dolog, mert a történelem és bizonyos emberek másként akarták. De a Nagy Rendező és végső soron a pozitív emberi hozzáállás végül is helyükre tették a
dolgokat.
A történet
1939-ben egy osztrák állampolgár, Fritz (Frederich) Finály megkapta friss orvosi diplomáját a Bécsi Orvostudományi Egyetemen. Szép, új és egészen különleges diploma volt. Feltűnő díszítőeleme volt ennek a diplomának. Egy nagy vörös horogkereszt, minden lapján. No, meg a vastagon szedett szöveg, miszerint a diploma gazdája, lévén zsidó, nem jogosult orvosi tevékenységet folytatni a német birodalom határain belül. Várható sorsukat megsejtve, ifjú feleségével (Annie Schwarz) Dr. Finály2 még abban az évben elhagyta Ausztriát, és Franciaország dél-keleti részén, Grenoble-hoz közel, egy La Tronche nevű helységben telepedett le. A fiatal pár élete nem volt könnyű, a francia hatóságok sem ismerték el a diplomát, de legalább nem voltak közvetlen életveszélyben, és francia orvos barátaik segítségével megélhetésük biztosítva volt.
A háború kitörésekor bebörtönözték őket, mint német állampolgárokat. A fogva tartásuk nem tartott soká, rövidesen szabadultak és mivel Franciaország ezen része a Vichy kormány alá tartozott, a zsidókkal (és másokkal) szembeni atrocitások, kivégzések, táborba gyűjtések itt nem voltak olyan gördülékenyen, olajozottan megszervezve, mint a nácik által megszállt részen. Ha nehezen is, de élték életüket.
Két gyermekük született, Robert és Gerald3 , 1941. áprilisában, illetve1942. júliusában.
A szülők tradicionális zsidó kultúrában nevelkedtek, s gyermekeiknek hasonló jövőt szánva a várható veszély dacára, születésük után mindkét fiún elvégeztették a circumcisiót, a körülmetélést. Ennek a momentumnak később fontos szerepe lesz a testvérek további sorsát illetően.
1944. februárjában, amikor a Gestapo őrjöngése egész Franciaország területére kiterjedt, az addigi helyzet teljesen megváltozott. Mindkét szülőt letartóztatták, gyűjtőtáborba kerültek, és onnan Auschwitzba deportálták őket.
Dr. Finály és Annie élettörténete itt véget ért.
A szülők előre látóan, letartóztatásuk előtt a két gyereket egy megbízható keresztény szomszédra bízták, azzal a kéréssel, ha ők nem térnének vissza, a gyerekeket a háború végével a rokonokhoz juttassa el. A szomszéd egy ideig bújtatta őket, majd jónéhány katolikus menhelyen keresztül, (akik szintén bújtatták őket), a Notre-Dame di Sion rendhez kerültek, s mivel még nem voltak iskolakorúak, (a Sion renben csak iskoláskorúak kerülhettek), ott nem maradhattak. Egy katolikus óvoda igazgatónője,
Brun4 Antoinette kisasszony vette őket védőszárnyai alá. A háború vége még messze volt, az óvodát vezető kisasszony a gyerekeket élete kockáztatásával mentette meg, ugyan úgy, ahogy még nyolc zsidó kisgyereket, akiket később vissza is adott szüleiknek. Nem úgy a két Finályt, akiket valamilyen okból magánál akart tartani, rokonaik akaratával szembeszállva.
Ebből adódott a későbbi "ügy", az úgynevezett "Finaly Affair"
Az 56 éves igazgatónő fanatikus katolikus volt. A két fiút katolikusként nevelte és 1948-ban titokban megkeresztelte őket. A gyerekekkel meg volt a saját terve, de míg a történet eljutott idáig sok mindent jegyezhetett fel az ügy krónikása. Menjünk vissza az időben a
kezdetekhez.
Amikor a szülők átadták a fiúkat a szomszédnak, kifejezett kérésük volt, hogy - mivel a végkifejletet előre lehetett ekkor már látni, csak idő kérdése volt a háború vége - a gyerekeket juttassák el dr. Finály Új-Zélandban élő nővéréhez, vagy értesítsék a nagynénit a tartózkodási helyükről.
A háború befejeztével a túlélő rokonság kereste a gyerekeket. Három nővére volt a doktornak. Meg is találták a testvéreket Brun kisasszonynál, aki, hosszas huzavona után megtagadta, hogy visszaadja őket rokonaiknak.
1945-ben, azon nyomban, hogy Franciaország helyreállította nemzetközi postavonalait - a háború még nem ért véget - az Új-Zélandon élő nagynéni, Margaret Fischel levelet írt La Tronche polgármesterének, amiben bátyja és annak családja iránt érdeklődött. A polgármester még a levél kézhezvételének napján válaszolt, értesítvén a hölgyet bátyja és sógornője sorsáról. De, örömmel tudatta a fájdalmas hírt követően, hogy a két gyermek, Robert és Gerard túlélték a háborút, jól vannak a város árvaházában, amelynek igazgatónője Brun kisasszony. Amint Margaret Fischel megkapta ezt az információt, levelet írt Brun igazgató kisasszonynak, megköszönte a gyerekek megmentését, és kérte, legyen segítségére, hogy a gyerekek elindulhassanak Új-Zélandra. Hozzátette, hogy már mindent elrendezett a Londonban székelő Új-Zéland Házon keresztül az utazással kapcsolatban, még hivatásos nörszről is gondoskodott, aki majd a gyerekeket elkíséri. Természetesen felajánlotta az igazgatónőnek az összes eddigi - a gyerekekkel kapcsolatos - költségeinek megtérítését. Ezzel egy időben az Új-Zélandi hatóságoknál elintézte a letelepedési engedélyeket, és előkészített mindent unokaöccsei érkezésére.
Az igazgató kisasszony válaszában közölte, hogy a fiúk jól vannak és "természetes, hogy zsidók jelen pillanatban, minthogy annak születtek," azonban a gyerekek elindítását nagynénjükhöz, fiatal korukra és a nagy távolságra hivatkozva egyre csak húzta. Ez volt az egyetlen kommunikáció Brun kisasszony részéről a rokonokkal az egész nyolc évig tartó procedúrában. A továbbiakban a kisasszony a család egyetlen levelére, megkeresésére sem válaszolt. Bizonyítható (és a későbbiekben a bizonyításra sor is került) az igazgatónő terve, miszerint addig húzza a gyerekek visszaadását, amíg azok elég idősek és eléggé agymosott, hű katolikusok nem lesznek, hogy már saját akaratukból sem kívánkoznak az istengyilkosok közé - ahogy a rokonságukat a kisasszony mindannyiszor emlegette.
Megszakítva a történet menetét álljon itt egy családtag visszaemlékezéséből vett idézet:
"A kezdeti lépések, hogy visszakapjuk a gyerekeket, 1945. februárjában kezdődtek, amikor ők 3 és 4 évesek voltak. Amikor a luddi (Ben-Gurion) repülőtéren kiszálltak az EL AL gépből, 1953. júliusában 11 és 12 évesek voltak, és még további 4 év telt el, mialatt nem lehettünk biztosak abban, hogy vajon családunk nem két katolikus pappal fog-e bővülni. Ugyanis istenfélő tanítóik ezt a jövőt képzelték el
nekik."
Hogy történetünkhöz visszatérjünk, Margaret Fischel hamar rájött, hogy valami nem stimmel, s nem hogy letört volna, de kettőzött energiával írta leveleit a következő három évben különböző szervezeteknek, fórumoknak és személyiségeknek, akik számba jöhettek, mint segítség. Az meg kész szerencse, no meg a nagynéni precizitásának köszönhető, hogy a teljes levelezést másolatokkal és feladóvevényekkel dokumentálta - a történetről írott dokumentumregény mellékletei -, mert később még szükség volt rájuk.
1948-ban, háromévnyi kimerítő de eredménytelen próbálkozás után a nagynéni feladta, és megkérte a család másik ágát, hogy vegyék át tőle a harc folytatását. Ez az ág Izraelben élt. Izrael nem csak fizikailag volt közelebb Franciaországhoz, de a személyes kapcsolatok is szorosabbak voltak a franciaországi segítőkkel.
A család egy kibucban élő tagjának volt ismerőse Franciaországban, akivel ismertette az ügyet és segítségét kérte. A francia ismerős Mojse
Keller5, egy Grenoble-ban élő vegyészmérnök, a család kérésére meglátogatta Brun kisasszonyt az intézetében. Mielőtt Mojse Keller belépne az igazgatónő szobájába, mondjuk el, hogy ez az úr, Mojse Keller később könyvet írt az egész ügyről s ez a könyv manapság a gyűjtők és könyvvadászok "nemes vadja", mert megjelenése után bizonyos emberek nagyban felvásárolták, és emiatt teljes mértékben eltűnt a piacról, más nyelvre nem fordították le azóta
sem.
Ennek az összeállításnak is bizonyos részei a Keller könyvre támaszkodnak. A könyv 1960-ban a párizsi Fischbacher kiadónál jelent meg, 600 oldalon mondva el a nyolc év történetét, dokumentumokkal alátámasztva.
De térjünk vissza az igazgatónő szobájába...
1948. július. A kérdésre, hogy jelen pillanatban hol vannak a gyerekek, a kényszeredett válasz az volt, hogy természetesen nem itt, hanem valahol, valamilyen bentlakásos iskolában. A formális udvarias máz abban a pillanatban eltűnt az igazgatónő arcáról, ahogy Keller úr közölte nyomatékkal, hogy a család nem mond le a gyerekekről. Idézet a könyvből:
"Maguk hazug és álnok zsidók, amikor a legkisebb veszélyt érzik, elszaladnak, mint az ijedt egerek, gyerekeiket mások gondjára bízzák, és most van képük visszakérni őket? Maguk nem ismernek még engem, sosem fogják látni ezeket a gyerekeket." Kifelé menet Keller még hallotta az utána küldött önmagából kivetkőzött rikácsolást:
"Csak, hogy örüljenek neki, közlöm, a gyerekeket megkereszteltem, kis katolikusok lettek belőlük!"
Ha a dolog nem lett volna tragikus, még nevetni is tudtam volna - írja Keller. Ahogy ez a vénkisasszony reagált, ahogy kinézett, magából kikelve rikácsolt, tombolt, mintha egy komikus darab szereplője lett volna.
De nem az volt. Egy tragédia főszereplőjét hagyta faképnél látogatója.
Ezek után világossá vált a család számára, hogy a fiukat csak jogi úton, hosszú procedúra után (ha egyáltalán) fogják csak viszontlátni. A várható költségek mértékéről nem is beszélve.
A jogi eljárás
A Rosner-Finály kontra Antonine Brun (valójában az egyház)6 ügy bonyolultságát és hosszadalmasságát részben a bíróságok bürokratizmusa okozta, részben azon elveknek figyelmen kívül hagyása, miszerint az államnak és az egyháznak el kell különülnie egymástól. Az ügy során az egyház megkülönböztető bánásmódban részesült a bíróságok részéről.
A különböző szintű ítéletek többségében a Finályaknak hoztak kedvező ítéletet, sőt határozatban kötelezték Brun kisasszonyt a gyerekek azonnali átadására. Azonban a bírósági határozatok gyengének bizonyultak, be nem tartásuk esetére nem tartalmaztak szankciókat s így nem csoda, ha az egyik ítélethozatal után - amely kedvező volt a Finályakra nézve - Brun kisasszony eltűntette a gyerekeket ismeretlen helyre, ismeretlen név alatt.
Miután a bíróság többszöri felszólítására sem adták meg a gyerekek fellelhetőségi címét, véletlenül kiderült, hogy egy bayonne-i katolikus kollégiumban vannak, a baszk régióban, több száz kilométerre Grenoble-tól. A család megbízottja azonnal Bayonne-ba utazott, de amint kiderült, későn.
Előző nap ott járt a grenoblei Notre-Dame de Sion rend főnökasszonya, másnapra már csak a hűlt helyük volt a gyerekeknek. Mindez történt a Grenoble-i kerületi ügyész határozott utasítása ellenére, amit megküldött a bayonne-i kollégájának. A gyerekek eltűntek, és mint később kiderült, átcsempészték őket Spanyol területre, ismeretlen helyre. Ekkor, 1953. február harmadikán vált az ügy halálosan - "cause celebre" - komollyá és került a közvélemény érdeklődésének középpontjába.
Az ezt követő rendőrségi nyomozás kiderítette, hogy a gyerekek határon való átcsempészésében tevőlegesen részt vett néhány Sion rendi apáca és baszk egyházi személy. Ezeket a személyeket letartóztatták embercsempészés vádjával, ők pedig büszkén vállalták tettüket és nyilatkoztak a médiának. Pár napon belül elengedték őket, de a gyerekeket még ezek után sem találták sehol. Brun kisasszonyt is bebörtönözték, rövid fogva tartás után szabadult anélkül, hogy elárulta volna a gyerekek tartózkodási helyét. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a háttérből súgott instrukciókra cselekedtek és erős védelem áll mögöttük.
A 12 éves Robert naplójából tudjuk, hogy a bayonne-i eltűnésük után gyalog vitték őket át a Pireneusokon, 1953. februárjában, hidegben, hóban, miközben rajtuk nyári ruha és félcipő volt.
Ez idő alatt Lyon püspöke, a sajtó és közéleti személyiségek nyomására, nyílt levélben fordult a közvéleményhez, felszólítva mindenkit, akinek tudomása van a gyerekek hollétéről, hozza azt a hatóságok tudomására. Ugyanakkor ebben a nyilatkozatban nem mulasztotta el (s ez rávilágít korábbi szerepére az ügyben) nyomatékosítani, hogy az "egyház maga is anya" ("Léglise est une mere aussi"), aki törődik a rábízott gyermekek testi és lelki jólétével.
A következő hat hónap az érdekelt felek szinfalak mögötti tárgyalásaival, különböző újabb, a gyerekek megtalálását segítő csatornák keresésével telt. Valamint hangos és néha elég durva vitákkal, amiket a közvélemény folytatott a médiumokban arról, hogy mi is legyen a gyerekek sorsa, ha és amikor majd megtalálják őket. Az egyházi személyek és rendtagok letartóztatása csak olaj volt a tűzre.
A közvélemény teljesen megosztott volt. Brun védelmezői rámutattak, hogy a városi gyermekotthon vezetője, végeredményben hősies tettet hajtott végre akkor, amikor megmentette a Finály gyerekeket a többiekkel együtt. Azt mondták, hogy ő (Brun) az igazi anyjuk, aki áldozatot hozott értük annyi éven át és nem holmi jöttment, külföldi nagynénik, akik eddig rájuk sem néztek. A francia közvélemény ekkor még (1952 októbere) nem volt tisztában az igazsággal.
Azzal az igazsággal, hogy nyolc év telt el azóta, hogy az első alkalommal megpróbálták a rokonok a gyerekeket visszakapni. És, hogy azóta is folyamatosan mindent megtesznek ennek érdekében. Valamint, azt sem tudta ekkor még a közvélemény, hogy Brun kisasszony egyszer vagy kétszer látta a gyerekeket évente, miután azok elérték az iskolás kort és különböző bentlakásos katolikus iskolákban laktak, messze Grenobletől.
Mindenféle álhír terjedt el arról, hogy a család azért akarja vissza a gyerekeket, mert azok szülei vagyonnal és nagy birtokkal rendelkeztek Franciaországban. Felébredt a francia nemzeti öntudat is, mondván, a gyerekek végül is franciák és a szüleik azt akarták "volna", hogy francia emberek legyenek belőlük és hogy ha megkerülnek, az Izraelbe (a rokonaikhoz) jutásukat mindenáron meg kell akadályozni.
Még a Nobel-díjas katolikus értelmiségi, Francois Mauriac is azon a véleményen volt, hogy a gyerekeknek maguknak kell majd dönteni jövőjük, vallásuk, lakhelyük felől és dörgedelmes újságcikkben érvelt az Izraelbe történő "elrablásuk" ellen. Szentimentális, valamint jogi csűr-csavarral kevert nacionalista érvek töltötték meg az újságok és a magazinok hasábjait, nap mint nap. Valamelyik újság már azt is tudni vélte, hogy a két gyerek közül az egyik meghalt, miközben átmentek a Pireneusok gerincén.
Az Egyház szerepe7
Hamarosan a közvéleményt egy újabb, komolyan felmerülő és Franciaországban mindig is éles vitákat kiváltó kérdés izgatta. Vajon a Katolikus egyház kapcsolatban állt-e a gyerekek elrablásával, vagy csak elvakult katolikusok egyedi akciójaként a maguk "szakállára" és a maguk elhatározására cselekedtek úgy, ahogy cselekedtek? Vajon az egyház ragaszkodni fog-e a kényszer keresztelt gyerekek katolikus voltához? Ahogy az idő egyre telt anélkül, hogy a gyerekek előkerültek volna egyre több támadás érte az egyházat.
Guy de Rothschild, a Francia Zsidóság Központi Vezetőségének elnöke, élesen állást foglalt az" ideológiai kényszer" ellen, egyúttal kijelentette, hogy az ügyben résztvevő egyházi személyek, és szervezetek nagy száma felveti magának az Egyháznak intézményi részvételét az ügyben. A zsidó vezetők aggodalma egyre nőtt, mikor azt tapasztalták, hogy az egyházi vezetők "klasszikus" egyházi álláspontot alakítanak ki, amit Gabel tiszteletes fogalmazott meg a Le Croix-ban, az Egyház hivatalos lapjában: "Az Egyház az az ideális közösség, amely a kereszteléssel soraiba került tagjaira tökéletesen tud vigyázni", és a keresztelés körülményeit illetően, teljes mértékben elfogadhatónak vélte
azokat.
Más egyházi emberek szerint a Finály gyerekek keresztelésének kényszerítő körülményei érvénytelenné teszik magát a baptizálást.
A zsidó reagálás
A francia zsidók az események hatására visszaidézték emlékezetükben a majdnem száz évvel azelőtt történt úgynevezett Mortara ügyet8, ahol nem egy egyházi ember, hanem egy egyszerű szolgáló (aki a családnál szolgált) keresztelte meg a gyereket és még így se tudták a szülők visszakapni. A Francia Nagy Rabbinátus 1953 júniusában egy elég kétségbeesett és komoly visszhangot kiváltó felhívást tett közzé:" egyetlen zsidó gyerek sincs biztonságban a titokban elvégzett keresztelés miatt, egyetlen zsidó gyerek sincs biztonságban, még akkor sem, ha a keresztelés jogellenesen és kényszerrel történt, nincs biztonság, amíg bizonyos fanatikusok képesek gyermekeket családjuktól elszakítani, csakhogy katolikus hitben neveljék fel őket".
Felmerül a kérdés, hogy ekkor miért engedett az egyház a bírói ítéletnek, mikor az ezt megelőző öt évben rendre figyelmen kívül hagyták, s negligálhatták a rájuk nézve negatív határozatokat?
A válasz a közvélemény átfordulásában keresendő. Az esetet végig figyelemmel kísérő közvélemény ekkorra már átlátta az egyházi praktikákat, és hangot adott antiklerikális véleményének az ügyben. A római katolikus egyház pedig nem engedhette meg magának a további presztízsveszteséget. Az utolsó bírósági eljárás egyik tárgyalásán az egyébként elkötelezett katolikus ügyvéd, a Francia Akadémia tagja, Maurice Garcon, nem kis drámai és scenikai érzékkel így fordult Brun kisasszony és ügyvédjei felé, mondván:
"Mélységesen fájlalom, hogy arról a vallásról, melynek magam is elkötelezett híve és követője vagyok, ráadásul közvetlenül a náci horror után, ilyen szégyenteljes és negatív képet mutat az önök viselkedése. Mélységesen elítélem az önök viselkedését, és határtalanul haragszom önökre." Az ügyvéd szenvedélyes kitörése másnap minden újság címlapján szerepelt és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Francia Legfelsőbb Bíróság 1953. június 23.-i határozata a gyermekeket a családjuknak ítélte.
Két nappal később a fiúk "csodálatos" módon megkerültek, motoros rendőri kísérettel hazahozták őket Spanyolországból és ideiglenes elhelyezést kaptak egy előre megállapodott helyen a Szajna partján egy zsidó bankár birtokán. A gyermekek tartózkodási helyének kiderítésében és hazahozatalában elévülhetetlen érdemeket szerzett Germaine
Ribiere9, hívő katolikus, aki a háború alatt életét az árva, szüleiket vesztett zsidó gyerekek megmentésének szentelte. 1967. július 18-án a Yad Vashem felvette őt a Világ Igazai sorába.
A közvélemény megváltozott hangja
A család és támogatóik tisztában voltak azzal, hogy pusztán a jogi procedúra, még ha javukra is ítél, nem lesz elegendő az egyház akaratával
szemben.
Az eljárás korai fázisában Franciaország-szerte megalakultak az "a Finály gyerekekért" bizottságok, csoportok, kezdetben főleg zsidó szimpatizánsokkal és tagokkal, főleg az eljárás financiális hátterét biztosítandó. Később azonban ezek a kis csoportok már segítettek tájékoztatni az egész francia közvéleményt az igazságról és a tényekről, s ezzel nyomást gyakoroltak az egyházra. Az elején a dolog nem volt egyértelmű. A családot elítélők soraiban egyaránt voltak zsidók és nem zsidók.
A zsidók, még a pár évvel azelőtti trauma hatása alatt, féltek egy új antiszemita hullám kialakulásától. Féltek és szkeptikusak voltak a háború alatti németekkel kollaborálók nagy száma miatt is.
Másrészt, a vezető újságok, nem feltétlenül csak katolikus beállítottságúak, az ügy elején Brun kisasszonyt úgy állították be, mint gyermekmentő angyalt, bátor embert, akit a zsidók ahelyett, hogy hálájukkal tüntetnék ki, még támadják is, és mindenféle rosszal vádolják. Pletykák terjedtek el, s a bulvár sajtó ezeket erősítette; arról cikkezett, hogy miért nem kellettek a családnak a gyerekek rögtön a háború után, valamint, hogy a család anyagi érdekből cselekszik.
Híres, közvéleményt formáló emberek az ügy elején, félrevezetve ezektől a légből kapott, nem minden hátsó szándék nélkül terjesztett pletykáktól, köztük a már említett Francois Mauriac, kiálltak Brun kisasszony, mint hős megmentő és féltő anya mellett, de később a tények ismeretében megváltoztatták véleményüket.
A közvélemény véleményének megváltozásában nagy szerepet játszottak az "a Finály gyerekekért" csoportok. Összegyűjtötték, és pontokba foglalták azokat az elterjedt véleményeket vagy pletykákat, amelyek nem feleltek meg a valóságnak.
Vigyázva arra, hogy senkit hitében meg ne bántsanak, de ismerve a franciák tradicionális bizalmatlanságát az egyházzal szemben, igyekeztek rávilágítani az anomáliákra, a szimpatizáló újságírókon és politikusokon keresztül a közvéleményt tudósították az igazságról.
* Franciaország alkotmányos köztársaság, ahol az egyház és az állam különválnak, s ahol a polgárjognak elsődleges szerepe van, s ahol minden állampolgárnak tiltakoznia kell az ellen, ha valakik úgy érzik, hogy rájuk a törvény nem vonatkozik. Ez a gondolat széles körben pozitív reakciókat váltott ki, még a hithű katolikusok körében is.
* A zsidók általában, de különösképpen a Rosner-Finály család, mély hálával tartozik azon katolikus intézményeknek, s mindazoknak hovatartozásuk kiemelése nélkül, akik életük kockáztatásával mentettek üldözött zsidókat. Közéjük tartozik Brun kisasszony is. Bátor és humánus tette azonban nem jogosítja őt fel arra, a szülők akarata ellenére saját hitét kényszerítse rá az árván maradtakra, és lehetetlenné tegye, hogy a gyerekek családjuk körében nevelkedjenek.
* Brun kisasszony anyai érzéséről az igazság az, hogy jól felépített mítosz: kétszer vagy háromszor látta a gyerekeket életükben.
* Az a vád sem állja meg a helyét, miszerint a család sokáig nem törődött a gyerekekkel: ezt az állítást az új-zélandi nagynéni erőfeszítései cáfolták.
* Légből kapott és rosszindulatú az állítás, miszerint a család anyagi érdekből harcol a gyerekekért. Szüleik után semmijük sem maradt.
* Gyermekrablás, csempészés, akaratellenes fogva tartás főbenjáró bűnök. Nem mindenkire vonatkoznak a törvény szavai? Miért nem fogadja el az egyház a bíróságok döntéseit?
* Illegális megkeresztelés a szülői akarattal szemben. Hogyan lehet másképp, mint egyértelmű szülői akaratnak tekinteni a náci veszéllyel dacoló, tradicionális körülmetélést?
* A katolikus vallás és egyházjog legnagyobb tisztelete mellett is a Finály család magának vindikálja az árvák felnevelésének jogát, amit a francia alkotmány és a bíróságok is elismertek.
* Nem titkolva és nem tagadva azt a sok keserűséget és megpróbáltatást, amit az elmúlt nyolc évben Brun kisasszony és társai okoztak a gyermekeknek és családjuknak, a Finály család a gyermekek érdekeit szem előtt tartva, a gyermekek hozzájuk kerülésével mindennemű polgári és büntetőeljárást megszüntet az ellenérdekelt féllel és támogatóival szemben.
Sikerült a közvélekedést megfordítani olyannyira, hogy még az egyház emberei között is számos akadt, aki elítélte a gyerekek erőszakos elválasztását családjuktól. Segített az újságok hozzáállása az ügyhöz. Végül együttesen a Legfőbb Bíróság határozatára és a közvélemény hatására hátrált meg az egyház.
Még 1953 februárjában, Grenoble püspöke felhívással fordult "minden jó katolikushoz", hogy segítsenek visszajuttatni a gyerekeket a rokonaikhoz. Gerlier kardinális, Gallia primátusa, az egyház legmagasabb képviseletében felvette a kapcsolatot Jakob Kaplan főrabbival és a Finály család képviselőivel. A tárgyalások egy egyezséggel értek véget, amit március hatodikán aláírtak.
Az egyezség szövege:
1. A gyermekek visszakerülésével mindennemű nyilvános támadást és rendőrségi vizsgálatot az összes résztvevő ellen a Finály család elejt, illetve visszavon.
2. Visszakerülésük esetén a fiuk a Rossner nagynéni felügyeletére lesznek bízva, egy Párizs környéki birtokon, azzal a feltétellel, hogy a nagynéni elvégez egy speciális tanfolyamot, hogy a gyerekekkel szakszerűen tudjon bánni.
3. Négy hónappal a megkerülésük után, mindenféle döntést a gyermekek további sorsát illetően, a három érdekelt fél részvételével létrehozott bizottság fog meghozni.
4. Addig is a négy hónapon belül semmiféle vallásos nyomást és gyakorlatot nem lehet a gyerekekkel szemben megengedni és a négy hónap lejárta után a gyermekek szabad döntésére kell bízni további sorsukat.
5. A gyermekek döntése minden résztvevő számára kötelező érvényű lesz.
Az egyezmény nem igazán tükrözte a család és "zsidó oldal" eredeti akaratát, de beleegyezésükkel a gyerekek minél gyorsabb visszakerülését akarták elősegíteni és a lehetőséghez képest a későbbi hitvitákat elkerülni.
Azonban a hónapok múlásával az ismételten kitolt és elfogadott határidők lejártával a gyerekek még mindig nem kerültek elő. Eközben Brun és a baszk papok kikerültek a börtönből és még mindig semmi nem történt. Végül Kaplan rabbi a sajtóhoz fordult egy közleményben: " eltelt három hónap,... a Katolikus egyház nem tartotta be igéretét, ... egyházi méltóságok nem ítélték el a gyerekrablókat"-írta a rabbi. Vádlón mutatott rá az egyház hipokrita magatartására. "Azok, akik körömszakadtukig védik egy család jogait, ha a család az ő érdeküket szolgálja, azok ignorálják ugyanazokat a jogokat, ha zsidó családról van szó".
Ekkor elégelte meg Mauriac a dolgot és a Le Figaro szerkesztői cikkében felszólította az egyházat10, hogy ha hatáskörében vannak a gyermekek, akkor adják vissza őket, ha nem teszik, mert nem akarják, akkor nyilatkozzanak is ilyen értelemben, és nyíltan, jogi úton álljanak ki igazuk mellett. De még így is, a közvélemény véleményének megváltozásával együtt, a Legfelsőbb Bíróság döntéséhez más is kellett...
A politika
A Francia kormány állásfoglalása ebben az ügyben (is) nagyon óvatos volt. Ha a gyerekek még sokáig nem kerülnek elő, akkor az ügy tisztán egy állam hatalom kontra egyház hatalom vetélkedéssé fajul egy olyan országban, ahol az állam-egyház kapcsolat az elmúlt időkben gyakran volt politikai csatározások témája.
Másrészről pedig a mélyen vallásos katolikus baszk terület igencsak nemtetszését fejezte ki azon egyházi személyek, papok, apácák letartóztatása miatt, akik kapcsolatba kerültek a gyerekek elrablásával.
Megint másrészről pedig, bizonyos parlamenti csoportok azzal fenyegetőztek, hogy revideálni fogják a katolikus egyházi iskoláknak juttatott állami hozzájárulást.
A zsidók ugyanakkor feltétlenül tudni akarták a kormány álláspontját nem csak ebben a kérdésben, hanem a jövőre nézve, kivívott jogaik megvédése kérdésében, akár az Egyházzal szemben is.
René Mayer, a Negyedik Köztársaság zsidó miniszterelnöke finoman és diplomatikusan áthárította az ügy intézését és kezelését a katolikus Igazságügy Miniszterre, Martinaud-Daplatra, aki el is követett mindent, hogy a gyerekeket megtalálja, de az egyházzal szemben ő sem igen tudott mit kezdeni.
1953 júniusának vége felé a Francia Legfelsőbb Bíróság elutasította Brun kisasszony igényét a gyermekekre. Akár véletlen is lehetett az időpont, de pár nappal a határozat után, baszk szerzetesek, akik eddig "menedéket adtak" a gyerekeknek, átadták őket francia baszkoknak, akik továbbadták őket Gerlier kardinális embereinek, akik haladék nélkül egy Párizs melletti, zsidó tulajdonban álló birtokra szállították őket, ahol pár bizonytalan és megpróbáltatásokkal teli hét után Rossner nagynéni döntött a gyermekek sorsát illetően. Izraelbe vitte őket a családjához.
Voltak, akik felemlegették a március 6.-i egyezséget, de Rossner válaszában vitatta annak érvényességét, miután a másik fél azt többször felrúgta. Elállt a Brun és a többiek elleni polgári per folytatásától, a Francia kormány sem vádolt senkit ezek után. Később néhány cikk megjelent a francia lapokban, tudósítva Robert és Gerard életéről, de mint érdekesség és téma lassan kikopott a francia érdeklődés köréből.
Michel Rossner, a Finály testvérek unokatestvére írja: "Igen, győztünk, de milyen áron? Nem csak az ügyre magára gondolok és az ügy során elszenvedett kellemetlenségekre. De még inkább testvéreim szenvedéseire. Dacára, hogy gyorsan aklimatizálódtak nálunk, nem kis erőfeszítésbe, nem kevés akaratot igénybe véve sikerült csak túljutniuk mindazon az értelmetlenségen, butaságokon, amit francia gyerekkoruk során beléjük plántáltak zsidó családjukkal kapcsolatban. Szüleim, hogy családi nevük és ezzel az ő szüleik emléke is fennmaradjon, nem adoptálták őket. A kemény katolikus fegyelemhez szokott gyerekek beilleszkedése a liberális izraeli társadalomba nem ment simán, zökkenők nélkül. De végül is nekem és Miriam nővéremnek két testvérünk lett, kiknek felnőtt korukra fiaik és unokáik lettek. Egyikük sem katolikus. Robert orvos egy beér shevai kórházban, Gerard a Bezeq, vagyis az izraeli telefon társaság nyugdíjasa."
Anyám, Fináli Katalin (1925, -2006, 08, 30) és testvére Finály László (1921,-2006, 08, 26) emlékére.
Friedmann Sándor
Záradék11
"Dear Sandor, Cs 2005.04.28. 12:05
I just wanted to tell you, that our cousin, Robert Finaly, will be one of the 6th torchlighters, at the opening ceremony on the eve of the Memorial day, at Yad-Vashem on the 4th of May.
We, and also Gerald, Ilana, Michael and his wife, will be invited to the ceremony. I am so sorry that my parents, uncles and aunts are not with us, in order to wittnes it.
with kisses, and love - Miriam"
Források:
1. Michel Rosner: A Personal Look at the Finaly Children Affair, 2005/03
2. Netanya Branch & SIG Hungary The "Finaly Case" Miriam Lava, Netanya 2005/04
3. Time 1953 jul.06 Lost and found Information & Insight 2004 08/09 http://chareidi.shemayisrael.com/REI64features2.htm
4. http://hnn.us/roundup/entries/9592.html
5. The Blackwell Dictionary of Judaica : The Finaly case
Jegyzetek:
1 A Finály ügy. Francia. Moishe Keller (Krahl) könyvének címe 1960
2 Ahol lehet a Finály név írásakor a magyar á-t használom, tekintve a család magyar ága így használja. Természetesen a család osztrák, francia, izraeli ága "a" betűvel írja a nevét.
3 Ma Rouven és Gad
4 Némely források Baron-ként említik
5 Moishe Keller (Krahl) Francia zsidó aktivista, családjából egyedüliként élte túl a Holokausztot. 1945 után Grenoble- ban él, vegyészmérnök. Felkérésre bekapcsolódik a Finály gyerekek ügyébe. Gyakorlatilag az ügy pozitív kimenetele rajta múlik. Franciaország nagyvárosaiban megszervezte az "a Finály gyerekekért" nevű aktivista hálózatot. Életéből öt évet szentelt a gyerekek ügyének. Mire véget ért a procedúra, üzletileg tönkre ment. 1960-ban megírta a történetet. L'Affaire Finaly.
6 Brun széleskörű katolikus támogatást élvezett az ügy elején, úgy az egyszerű hívők, mint az egyházi vezetők körében, beleértve a Vatikánt is. Giuseppe Pizzardo kardinális, akkor a Szentszék titkára, levelet írt egy francia püspöknek 1953. jan. 23-án, nyomatékolva, hogy az egyház pártolja Brunt perében.
7 2005. december 28-án, az első oldalon jelentette meg a Corriere della Sera, Alberto Melloni történészprofesszor cikkét a következő címmel: "XII.Pius utasítása: Ne adjátok vissza a zsidó gyerekeket. A leendő pápa, Roncalli nem fogadott szót" A cikk egy 1946. október 23-án kelt dokumentumra hivatkozik. A cikk megjelenése után széles körben terjedt a témához hozzászólók listája. 2005. jan 19-én Andrea Tornielli az IL Giornale c. újságban közreadja és kommentálja Isaac Herzog palesztinai főrabbi, 1946. március 12-én kelt levelét, melyben a főrabbi a pápa segítségét kérte a háború során katolikusok által bújtatott és árván maradt zsidó gyerekek "visszaszolgáltatásához" és a kényszer keresztelések leállításához. A polémia és új dokumentumok közreadása a témában napjainkban is folyik.
8 A Mortara ügy: 1858 Junius 23. estéjén, egy észak olasz városban, Bolognában, (a város ekkor a pápai államokhoz tartozott) a pápai rendőrség erőszakkal elragadta Salamone és Marianna Padovani Mortara nyolc gyermeke közül a legfiatalabbat, a hatéves Edgardót. A zsidó kisfiut Rómába vitték, ahol az egyház jó katolikusként nevelte fel a gyereket. A rendőrséget római felügyelet küldte Bolognába, római hatóság melynek feje maga IX. Piusz volt.A pápai hatóság tudomására jutott, hogy a Mortara ház egyik katolikus szolgálója, Anna Morisi megkeresztelte a hatéves Edgardot, miközben az betegen feküdt az ágyában. A szolgáló attól félt, hogy a gyerek meghal és a pokolba kerül. Az akkori pápai törvények szerint a keresztelés, illegális volta ellenére érvényesnek számított és a gyerekből Keresztény lett. Mivel a zsidók legálisan nem nevelhettek fel keresztény gyermeket, még akkor sem ha az ővék volt, a pápai állam jogszerűen vette magához a gyermeket. A Mortara ügy egyenes következménye volt az "Alliance Israelite Universalle" megalakulása1860-ban, az emancipáció során kivívott jogok megvédésére.
9 Germaine Ribiere fiatal diákként szüleivel élt Limoges-ban. A német megszállás alatt abbahagyta tanulmányait, elhagyta a szülei házát és ekkortól a zsidó gyerekek megmentésének szentelte életét. Ribiere hívő katolikus volt, csatlakozott egy mentő hálózathoz melynek főleg egyházi emberek, mint Roger Braun atya, Pierre Chaillet atya és Jules Saliege érsek voltak a tagjai. Ribier megkereste a veszélyben lévő zsidó családokat, és a családok beleegyezésével a gyerekeket nem zsidó családoknál valamint kolostorokban helyezte el. Ezek a gyerekek egytől egyig neki köszönhetik életüket. Többet Ribiere-ről: http://www1.yadvashem.org/righteous/bycountry/france/ribiere_germaine.html
10 1953 junius negyedikén.
11 Egy e-mail Izraelből 2005 áprolis 28.-án
 |
