Friedmann Sándor:
Jeremiás: Eicha…


Rembrandt van Rijn: Jeremiás siratja Jeruzsálem pusztulását, 1630, Rijksmuseum, Amszterdam


 

21. század…
Egy zsidó tanító e városban születésétől számított 2006. évének egy ugyanakkor uralkodott római császárról elnevezett hónap1 3. napján, - rövidebben és a hely szellemének ugyancsak megfelelően,- a teremtés 5766. évének Áv hó 9. napján, este kilenc óra körül a hold és a kandeláberek fényében egy téren, közel az óvároshoz, több százan ültünk a tér csupasz aszfaltján és a teret övező járda kőburkolatán.

A teret betöltötte az elektromos kütyük által felerősített és az óriás hangszórókon kiáramló amerikai akcentussal előimádkozó bánatosra, elégikusra hangolt baritonja, amint ajkán felhangzott a 2592 éves prófétikus jajszó: „Eicha… „

Ha felálltam volna (egy 2 méteres létrára), ráláttam volna az Olajfák Hegyén lévő barlang bejáratára, ahol, a hagyomány szerint, a próféta, 2592 évvel ezelőtt ezeket a szavakat leírta :
eicha jasva badach hair rabati… hogyan!!!,(mint esett) hogy árván maradt a nagyszerű város…2

Én, miközben a körülöttem levők a 2592 éves szöveget recitálták:
„nincs vigasztalója néki mind szeretői közt”3 –az idézett szöveg születése után 2592 évvel, felálltam és kamerámmal a teret, a földön ülő, a szövegbe méllyedő embereket, főleg az arcukat rögzítettem. A képpontokra bontott információ nemcsak kamerámban megbújó szilikon lapkákba égődött be, hanem az agyamba is. „mind barátai hűtelenek hozzá, lettek neki ellenségeivé.”4-írja a próféta, Jeruzsálemet megszemélyesítve.

Kamerám optikáját a tér melletti, modern, jeruzsálemi mészkővel burkolt, - ahogy azt az egykori mandátum kormányzója az 1920-as években, Sir Ronald Storrs5 elrendelte, - épületre a Jeruzsálemi Főpolgármesteri Hivatalra irányítottam, rázoomoltam a főbejárat előtt lengedező fehér és kék Magen Davidos zászlókra, melyek az alulról jövő fénnyaláboknak köszönhetően, úgy lobogtak a fekete égbolton Dávid városa felett, mintha Jeremiás szívszaggató gyásza csak sci-fi irodalom lett volna.

„Cion útjai gyászosak, ünnepre érkezők hián, mind kapui elpusztulva, papjai sóhajtanak, hajadonai bánkódók s ő –keserve van!”6
Sokgyerekes fiatal ortodox telepes családok egy nagyobb csoportban, eggyüvé tartozásukat is kiemelendő a gyerekek és a nők narancsszínű trikóban7, férfiak és nők elmerülnek a gyászének soraiban miközben a kisebb gyerekek örömükben sikongatva, csokit vagy cukorkát majszolva szaladgálnak a téren keresztül kasul a legnagyobb szabadságban, legfeljebb nagyobb testvéreik kiséretében.
„midőn népe szorongatónak kezébe esett, s nem volt segítője, látták őt a szorongatók, nevettek elenyésztén .”8

Törökülésben a földön „szabadságos” katonák kötött kipában9, keresztben az ölükben a fegyver, kezükben a lamentáció szövege, felsőtestük ütemes előre-hátra ringatása közben mondják:
„Lásd, Örökkévaló, hogy megszorultam, beleim megtüzesedtek, megfordult szívem énbennem, mert fölötte engedetlen voltam; kívülről öldös a kard, a házban, mintha a halál volna.”10

Tulajdonképpen a téren aki áll vagy sétál és nem kisgyereket gardíroz az mind biztonsági ember.

Izrael most is, mint mindig háborút vív. Határain kívül és belül is. Északon is meg délen is. A posztmodern világ kitermelte a legkegyetlenebb, legborzasztóbb, legembertelenebb (van nem embertelen fegyver?) fegyverét, az öngyilkos merénylőt. Lehetetlen védekezni ellene.
„lásd, Örökkévaló, nyomorúságomat, mert fennhéjázott az ellenség! Kezét vetette rá a szorongató a drágaságaira; bizony kátott bemenni a szentélyébe nemzeteket, melyekről parancsoltad: ne jussanak be a te  gyülekezetedbe”11

Már lassan három hete, hogy északról is meg délről rakétákkal lövik az izraeli településeket.12   Két hete egy Haifára lőtt rakéta (napi100-120 db) megölt kilenc embert és hajszál hiján kerülte el a vegyi üzem tartályait. Találat esetén 10000-es nagyságrendü lett volna az áldozatok száma. Az ellenség bevallott szándéka volt és még a jövőben is az lesz, hogy a vegyi üzem tartályait felrobbantsák.
Izrael ismét háborúzik.

„Kitárta Cion kezeit, nincs neki vígasztalója, Jákóbra rendelte az Örökkévaló körülötte szorongatóit;.”13
2592 év telt el azóta, hogy a próféta ezeket a sorokat leírta. Most, 2592 évvel később, azon a helyen, amit a proféta megsiratott: -„lett Jeruzsálem fertőzetté közöttük.”- filmezem azokat az embereket, akik a próféta szavát idézik, gyászolják az elesett és kifosztott várost, a lerombolt Templomot, az elhurcolt társaikat, együtt sírnak a profétával a 2592 évvel ezelőtt bekövetkezett eseményen és miközben körülöttünk a 21. század valamennyi vívmánya, a világ egyik legszebb és legérdekesebb metropolisa Jeruzsálem és Izrael országa, tudják, hogy a próféta szavai most is aktuálisak és jövőben is azok lesznek:
„S mondtam: Elveszett az életerőm és várakozásom az Örökkévalótól. Gondolj nyomoromra és
hontalanságomra; üröm és méreg! Gondolva gondol rá és meggörnyed bennem a lelkem. Ezt veszem szívemre, azért várakozom. Az Örökkévaló kegyei bizony nem fogytak el, bizony nem lett vége irgalmának.”
14

A téren még hangosan jajong a hangszóró, hajladoznak a felső testek, gyerekek szaladgálnak, biztonságiak kőröznek és sasolnak, én csak kapaszkodom a kamerámba, aztán becsukom a szemem és igyekszem beszívni annak a közel 3000 évnek az illatát, amit ez a város megélt és amiből mindössze 50 év volt a nyugalmas, csendes, igazán rácáfolva nevére.

„Miért felejtesz el bennünket mindig, elhagysz minket hosszú időre?
Téríts bennünket magadhoz, hogy megtérjünk, újítsd meg napjainkat, mint hajdanta.
Avagy végkép elvetettél minket, olyannyira haragudtál ránk!”
15


Történelem…

Juda történetének első évszázadaiban a királyok hol szerencsésen, hol az országra nézve tragikusan uralkodtak. A Salamon utáni szakadás első részében Juda időlegesen bővítette területeit,
szomszédai legyőzésével, de hosszabb távon nem tudta megakadályozni az örökös lázadásokat és
hamarosan elvesztette a korábban legyőzött tartományokat. Ahogy azt az északi országban, Izraelben16 tették az Asszírok17, akiknek három királyba és tíz háborús évükbe került Izrael végső legyőzése, úgy Júdában is megpróbáltak éket verni az ország irányítói közé, akik szétváltak a behódolni hajlandók és az asszírok ellen harcolni akarók táborára. Akárcsak északon Izrael (mely eddigre már megszűnt létezni s mint állam örökre lelépett a történelem színpadáról)18, Juda sem igen tudta megakadályozni az Asszír erők előrenyomulását és i.e. 701-ben Juda már Asszíria része
lett. Egyedül Jeruzsálem tartotta magát, küszöbön volt a város teljes megadása, amikor az Asszírok
váratlanul elvonultak és Juda megtartotta függetlenségét. Az asszírok váratlan elvonulását, Jeruzsálem védői isteni beavatkozásnak, Herodotos, a görög történetíró, az asszír táborban kitört tífuszjárványnak tulajdonították.

Mielőtt az Asszírok még egyszer támadni tudtak volna, ők estek áldozatul egy náluknál nagyobb hódítónak. Egy új erő lépett a történelem színterére, a babilóniaiak királyuk, Nebukadonozor vezetésével. A babilóniai király elfoglalta az északi királyságot, Izraelt, míg Juda megmaradt önállónak, de csak rövid ideig. Juda nyughatatlansága láttán, Nebukadonozor csapatokat küldött a lázongó Juda leverésére, de mikor kiderült, hogy az expedíciós haderőnek nem sikerült lecsillapítani
a lázongásokat, maga Nebukadonozor indult Jeruzsálem elfoglalására teljes haderejével. I.e. 597- ben elfoglalta a várost. Több ezer zsidót, főleg az ország és a város vezető embereit birodalma különböző területeire telepített, hogy elejét vegye a jövőbeni lázongásnak19. Kinevezte Juda királyának a 21 éves Cidkijáhut, Dávid házának közvetlen leszármazottját.

Cidkijáhu azonban nem váltotta be a „báb királyságához” füzött babilóni reményeket és ismételten lázadásra buzdított. Ezúttal Nebukadonozor elpusztította a teljes vidéket, Judát és egy több mint 18 hónapos kiéheztetéses ostrom után elfoglalta és elpusztította Jeruzsálemet, lerombolta és felgyújtotta Salamon Templomát. A királyt kényszerítette, hogy végignézze fiai legyilkolását, majd a kor bevett szokása szerint megvakította Cidkijáhut. Ez történt i.e.586-ban. Sokan a városlakók közül
elmenekültek Egyiptomba, akik élve maradtak és mozogni tudtak azokat a káldeus uralkodó, az akkor mezopotámiai gyakorlatot követve, magával hurcolta országába, a kaldeusok földjére s annak is a legnagyobb városába Babilónba. Juda megszünt önálló királyság lenni és a mostani, valamint a korábbi (i.e. 597-ben) deportált zsidók ország, állam és nemzet nélkül maradtak.

Ez volt a kezdete annak az időszaknak, amit a zsidó történelem a számüzetésnek nevez és ekkortól beszélünk diaszpóra zsidóságról. Az első diaszpóra kora i.e. 538-ig tart, amikor is a perzsák legyőzik a kaldeusokat, elfoglalják városaikat és visszaengedik a zsidókat Jeruzsálembe. (Kürosz) De a hazatartó zsidók már nem olyan zsidók, mint elődeik, akiket babilónba hurcoltak.

Azonban ez egy másik történet.


Próféták…

A profétizmus a központosított állam kialakulásától (Saul), annak megszűnéséig (Jeruzsálem eleste
i.e.586) tartó időszak jellegzetes intézménye volt. A próféta, héberül „nabi”, ami „hívottat”, „elhívatottat” jelent, feladata a nép és természetesen az uralkodó (osztály) Istentől való (az eredeti törvények, egyistenhit, ősapák moralitása, eredeti szerződés, stb.) eltávolodására, kilengéseire adott reakció, válasz figyelemfelhívás, figyelmeztetés, a visszatérésre való felszólítás és ennek hiányában a várható büntetés kilátásba helyezése, próféciálása, isteni sugallatra.
„A próféta beszédében a szellemi élet nyugtalansága tükröződik, néha a lélek keserü harcát érezzük ki erős nyilatkozatai mögül; esetről esetre, amint keserítő tapasztalok késztik a szóra, mint a hatalmasan dörgő ég, cikázó villámot szór mindenfelé, ahol lelkiismeretét felháborító cselekvésre, erkölcsét felbőszítő beszédre és idealizmusát elkeserítő gondolkodásra bukkan. Ekkor reá száll „ruah Adonáj” az Isten szelleme és ellenállhatatlan erővel, engesztelhetetlen haraggal helyezi szemközt a hatalmasokkal, hogy tolmácsa legyen annak, amit igazságnak felismert.”20

„Egész nap nevetség tárgya vagyok, mindenki gúnyolódik rajtam. Mert mióta csak hirdetni kezdettem, az erőszak és gonoszság ellen kell felkiáltanom, mert az Örökkévaló szava nékem mindig szégyent és gúnyt hoz minden nap. Azt mondanám: nem hirdetem többé, nem szólok többet
a nevében, de olyan volt a szívemben, mint az égő tűz, mely csontjaimba van zárva, én azt magamba foglalni gyenge vagyok - kénytelen vagyok vele.”21-mondja a próféta.
Jeremiás, miközben ütlegek kíséretében börtönbe vetik, amiért azt jövendöli, hogy Isten, mert szövetséges népe bünben él, büntetésképpen elpusztítja Jeruzsálemet és a Templomot. Az irónikus a történetben az, hogy azóta is-a következő 2500 évben- mindig könnyebb volt a „prófétát” elhallgattatni, mint szavait önkritikusan értelmezni és megfogadni.

"Én a szádba adom igéimet"22 szólt az Örökkévaló Jeremiáshoz, amikor arra ítéli, hogy "gyomláljon
és romboljon, szétszórjon és széthányjon"23, majdnem mindig szerencsétlenséget kellett jövendölnie24. Kívánta a békét de ennek dacára mindig harcolnia kellett az övéi ellen, a király ellen, a papok ellen, a hamis próféták ellen, az egész nép ellen, "civódás férfia, az ellentmondás embere lett az egész ország számára"25.

Egész fiatalon „hívta” őt az Örökkévaló 626-ban, Josaija uralkodásának 13. évében26. Abban a zaklatott korban élt, amikor Júda országának tragédiája megkezdődött és be is fejeződött. Josaija vallási reformja és nemzeti restaurációja reményeket ébresztett, de ezek megsemmisültek 609-ben, a király megiddói halálával, a keleti világ felfordulásával, Ninive bukásával 612-ben és a káld uralom kiterjedésével. Amikor Júda az állandóan intrikáló Egyiptom biztatására fellázadt 597-ben bekövetkezett az amitől Jeremiás óvta és féltette az országot.

A következő lázadáskor, 587-ben a káld hadsereg újból megjelent, elfoglalta Jeruzsálemet, a templomot felgyújtotta, és következett a másodszori elhurcolás.
Jeremiás átélte ezt a drámai történetet, prédikált, fenyegetőzött, előre megmondta a pusztulást, de hiába figyelmeztette a tehetetlen királyokat, akik egymást követték Dávid trónján.

A katonai párt defetizmussal vádolta, üldözték, bebörtönözték. Jeruzsálem elfoglalása után, bár látta
a jövő reményét a számüzöttekben, Jeremiás mégis úgy döntött, hogy Palesztinában marad Gedalja
mellett, akit a káldok kormányzónak neveztek ki. Gedalja megölése után a büntetéstől félő zsidók
magukkal hurcolták Egyiptomba. Valószínü, hogy ott halt meg.

Jeremiás barlangja, Olajfák-hegye. Fotó 1870-ből
Felix Bonfils fotója
Bernard Shapero galéria London

 
 
 
A hagyomány azt tartja, hogy Jeremiás egy az Olajfák-hegyén lévő barlangban bújt meg és onnan nézte végig a pusztítást, amit a babilóniai csapatok Jeruzsálemben véghezvittek.
 

 

 

 

 

 A Tekercs, a Könyv, A Szentirat

A Mögilot Eicha vagy másnéven Sirámok/Lamentációk Könyve a TaNaCH27nak és az Ószövetségnek egyaránt liturgikusan, kultúrtörténeti és nem utolsósorban irodalomtörténeti szempontból az egyik legszebb, de mindenesetre az egyik legérdekesebb könyve. A TaNaCH összeállítói a biblia harmadik csoportjába a Kötuvim / Írások csoportjába sorolták, míg a keresztény kánon Jeremiás könyve után, szinte annak folytatásaként sorolja. A hagyomány Jeremiásnak tulajdonítja a Sírámok szerzőségét, bár számos szakembernek ez kétséges, de már csak a logika okán is elfogadható, mivel Jeremiás könyvében előrevetítette Jeruzsálem és a Templom pusztulását, ami be is következett. Logikusnak tünik, hogy a bekövetkezett eseményeket látva, saját proféciája beteljesülését siratja és gyászolja mindazt és mindazokat akiket az ellenség elpusztított. De egyúttal a tragédia bekövetkeztének okán is „síránkozik”, vagyis népe büneinek következményeként magyarázza az eseményeket, mert: „Háttal vagytok nekem és nem arccal”28-írja közvetítőként a Próféta.

A liturgia és hagyomány…

A zsidó liturgia imaciklusát összeállító bölcsek Jeremiás Sirámait, Eicha néven,Tisá BeÁv emléknapjára, az év legszomorúbb napjára, vagyis Áv hónap 9.-re illesztették be. A babilóniaiak i. e. 586. áv 9-én rombolták le Salamon Templomát. 655 évvel később a rómaiak ugyanezen a napon pusztították el a Második Templomot. A zsidóság emlékezetén gyógyíthatatlan sebet ejtett a nemzetet ért két legnagyobb csapás végzetszerü véletlen egybeesése. Böjttel és a Jom Kippurkor szokásos önmegtagadással emlékezünk meg áv 9-éről, noha ezen a napon szabad dolgozni. Van, aki áv első kilenc napján nem eszik húst.
A nagyon vallásosak gyászolnak: támuz 17-étől - amikor Nabukodonozor seregei áttörték Jeruzsálem városfalát - Tisá BeÁvig három héten át nem borotválkoznak, nem vágnak hajat, nem rendeznek ünnepi eseményeket. Más nemzeti csapásokról is kisebb böjtökkel emlékezik meg az ünnepi naptár, de egyiknek sincs olyan részletes szokás és imarendje, mint ennek az ünnepnek.

A böjt előtti utolsó étkezésnél az egyik fogást hamuval kell meghinteni: többnyire tojást szokás így enni, a néma fájdalomnak, a sors forgandóságának jelképét. A hívők napnyugta után az elsötétített zsinagógában gyülnek össze, posztópapucsban csoszogva, fojtott hangon suttogva, mint a halottas háznál. Nem köszönnek, nem fognak kezet, nem mosolyognak. Az esti ima után alacsony zsámolyon vagy a padlón ülve hamuhoz érintik homlokukat, és gyertya vagy zseblámpa fényénél olvassák Jeruzsálem rekviemjét, Jeremiás siralmait. Középkori gyászdalokat, kinot énekelnek temetési dallammal. Amilyen csöndben érkeztek, úgy is indulnak haza, búcsú nélkül.

Az ima…
a nevét a szöveg első szaváról kapta, mely így hangzik: Eicha…, vagyis: Hogyan…
A Masoréta héber szövegben a szó, Eicha nem csak hogy egyedül áll az első sorban, de erős nyomatékkal, figyelem felkeltő módon a szövegtesten kívül helyezkedik el.
A margón.
Ez az elkülönített megjelenési forma többet jelent, mint az írás címére való figyelemfelhívás. A Próféta látja a füstölgő romokat, a temetetlen holtakat, rabláncra füzött hittestvéreit, a Templom üszkös maradványait és felkiált: Hogyan; nem a szó információt igénylő, kérdező értelmében, hanem egy mindent értő, a tragédia bekövetkeztét előre látó, de az események brutalitásán megdöbbenő, a szemének hinni nem akaró hogyan. A síró, zokogó, jajgató szemlélő hogyanja. Nem az értelem, -ő figyelmeztetett, tudta előre-, hanem a szív megszakadó hogyanja: Eicha…
Más nyelveken nem igazán adható vissza ennek a szónak a jelenlegi szituációban megfelelően rezonáló jelentése. Az ilyen fordítások, mint: Jaj, Oh, Oh jaj, értelmetlennek és a leírt, elbeszélt képhez képest nagyon banálisnak hangzanak.
Az ijedt felkiáltást, mely a látványt rögzíti nem követi ujabb betű. Csak a fehér (néma) sor.
Az egész sor némasága. Így:

Eicha

Hogyan (történt, hogy…)

 
„Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy
volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett!”
„Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették,
barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak”
„A nyomorúság és terhes szolgálat után fogságba került Júda. 9
Ott lakik a pogányok között, de nem talál nyugodt helyet. Üldözői mind utolérik
nyomorúságában.”
„Gyászolnak a Sion útjai, nincs, aki ünnepekre járjon
Kapui mind elpusztultak, papjai sóhajtoznak. Szüzei szomorkodnak, neki csak keserűsége van!
Elnyomói fölülkerekedtek, ellenségei jólétben élnek. Az Úr szomorította meg sok vétke
miatt. Gyermekei fogságba mentek elnyomóik előtt”
„Odalett Sion leányának minden ékessége. Vezérei olyanok lettek, mint a szarvasok, amelyek nem
találnak legelőt: erőtlenül mentek üldözőik előtt
.29


Az első fejezet
első verseiben a próféta, hogy jobban érzékeltesse a sírás és a gyász okát, megszemélyesíti Jeruzsálemet, majd Júdát, az utakat, hogy a megszemélyesítés révén még érzékletesebbé tegye a fájdalmat. A 4. vers gyönyörű metafórikus perszonifikációja30 a kihalt, egykor nyüzsgő, városnak:
„Gyászolnak Sion útjai” vagyis Jeruzsálem útjain nem jár senki, gyászolnak az utak, mert „nincs, aki ünnepekre járjon”. „Kapui mind elpusztultak”, vagyis a korabeli város szíve, érrendszerének, anyagcseréjének központjai a kapui, most mind halottak. Vagy mert senki sem jár át rajtuk és akkor minek vannak, tehát halottak, vagy, mert ténylegesen le vannak rombolva. Marad a sóhaj, a szomorúság és a városnak (a megszemélyesített romhalmaznak) a keserűség.
A város szomorúságának oka, saját vétke, vétkei.

Mint irodalom…

Bármilyen meglepő, de a teljes műalkotásnak jól észrevehető felépítése, struktúrája van.
A teljes gyászdalt öt sirámra osztotta írója,amit később fejezeteknek neveztek. Minden fejezet 22
sorból, versből áll. Kivéve,- ötről van szó,- természetesen a középsőt, amelyik háromszor 22 sorból,
vagyis hatvanhat versből áll. Tehát a két első és a két utolsó fejezet egyforma, 22 soros, míg a
harmadik, a középen lévő 66 sorból áll. S ha már a fejezetek 22 sorosak, alapos a gyanú, hogy a
héber eredeti…,igen a sorok a héber ábc, az alef-bét betűivel kezdődnek, szépen sorjázva egymás
után, vagyis alef-től a táv-ig. És a középső, a harmadik fejezet, ami 66 soros? Az alef-bét betűi ott is
akrosztichont alkotnak csak ott három sor azonos betűvel kezdődik és így jön ki a 22 betű.

Talán az első fejezet első 10 sorából is látszik az alkotás szerkezeti felépítése, a következő 12 sor ezt a struktúrát folytatja.

És, hogy az elgondolkodtató üzenetek még bonyolultabbak legyenek, az ötödik fejezet, bár az is 22 sorból áll, de ott a betűk nem alkotnak akrosztichont31. Hogy az ötödik fejezetnek is van valamilyen a betűk, vagy a betűk számértéke mögé rejtett hermeneutikája az azért valószínű, mert ha az összes előző fejezet sorai és kezdőbetűi között valamilyen logikai összefüggés van, kizárt, hogy az ötödik esetében, amelyik ugyan szintén 22 soros, de a kezdőbetűk csak úgy, logika nélkül kerültek volna a helyükre.

Amennyire én azt a mai napig tudom, a tudomány nem fedte fel a sorok struktúrájának rejtett értelmét, csak találgatások vannak. Az egyik – racionális - magyarázat az alfabetikus akrosztichonra a memorizálás, a kívülről való betanulás, majd felmondás megkönnyítése. Ha a sorok az ábc (alef-bét) betűivel kezdődnek s a memorizálást végző ezt tudja, visszamondáskor könnyebb dolga van. Másik magyarázat „pusztán” esztétikai megfontolásként értelmezi az alfabetikus sort.

Túl az alkotó és az alkotás iránt érzett csodálat és megrendülés érzetén, a logikus struktúra, még ha nincs is rá magyarázat felvet pár gondolatot. Azt a profánnak tűnő kérdést mindenképp, hogy az ostrom, vagy később az öldöklés, vagy annál is később az új hazába történő kényszerű vándorlás idején, hogyan volt az alkotóban ennyi racionalitás, hogyan volt képes ebbe a hosszú időt, kemény és precíz munkát igénylő formába önteni a tartalmilag spontánnak tűnő fájdalmas jajszót, szívszaggató lamentációt. Talán ez a „művi”, csinált forma teszi kétségessé azt, hogy az alkotót az események szemtanújának higyjük? Lehet-e egy tragédia felett érzett fájdalom kiáltását, egy sikolyt, ilyen hideg fejet és időbeni távolságot, rálátást igénylő formába önteni? Lehet-e spontán jajkáltás strukturált, átgondolt alkotás? Vagy talán a formában van elrejtve ezekre a kérdésekre a válasz?

Tegyünk egy kis kitérőt a vizsgált - most már nyugodtan mondhatjuk -, költeménytől a biblia héber költészet területére, ahol azt látjuk, hogy a Szentírásban elég gyakoriak a költői művek, győzelmi énekek, halottsiratók. Egyéb helyeken is találunk kötött formájú beszédet, a Biblia kizárólagosan költői alkotásai azonban: a Zsoltárok, Jeremiás siralmai, és az Énekek Éneke.
A biblikus héber irodalom a görög és latin irodalomtól eltérően nem ismeri az időmértéket vagy a versmértéket. A héber költemények a hangsúlyt használták a hosszú és rövid (időmérték) váltakozása helyett. Vagy hangsúlyozó (csak a hangsúlyos szótagok számítanak) vagy az alternáló (a hangsúlyos és hangsúlytalan váltakozása) formákat, rendszereket használták. Rímet szinte egyáltalán nem használtak, a kiazmus gyakori és kedvelt volt, de különösen kedvelték a betűhalmozást, az alliterációt. Idővel gyakorivá válik az akrosztichon, fontos formai elem az azonos gondolatok ismétlése kicsit változtatott alakban, vagy az egy az egyben való ismétlése egy másik versszakaszban.

Az Eichát szokták kiná-nak, gyászdalnak is aposztrofálni.

A kinot a gyászdalok, a panaszdalok neve s gyakran ezen dalok versformáit is kinah-nak (t.sz. kinot) szokták nevezni. Az egyik legkorábbi kinah Dávid siratóéneke Saul és Jonathan felett.
A babiloni Talmud az Eichát, kinah-nak, gyászdalnak, siratódalnak nevezi32.

Arról már beszéltünk, hogy a lamentáció első verseiben, perszonifikációt, megszemélyesítést alkalmaz az alkotó, hogy leírásának emocionális hatása minél nagyobb legyen. A bibliai irodalomban gyakori a testre vonatkozó hasonlat, itt is ezzel találkozunk. A női vagy a gyermeki test, deformálásának, megcsonkításának vagy „csak” bepiszkolódásának leírása beszédes képekkel festi alá a mondanivalót és fokozza az elérni kívánt hatást az olvasóban. Júdát, Jeruzsálemet egy megbecstelenített, megsebzett nőhöz hasonlítja az indító fejezet, hogy minél jobban érzékeltesse az események tragikus, borzasztó voltát és nem utolsósorban, maradandóan beégesse az eseményeket az olvasó agyába:

„az ő meztelenségét”, „Szennye ruhája szélén”, „mert ellenség vett erőt rajtam”, „Juda szűz leányát” Azért, hogy a történet ne csak emocionális, hanem okulásra, gondolatok közvetítésére is alkalmas legyen, mindjárt az elején megtudjuk, hogy- mert nincs bűn büntetés nélkül-, „Volt tisztelői mind lenézik, mert látták gyalázatát. 9 maga is sóhajtozott, és elfordult”,- mert- „nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt,..”, vagyis sugallja a próféta, mindaz ami bekövetkezett az emberek hibája. Nem a természet, nem az isteni megmagyarázhatatlan játékkedv, az önmagát nem magyarázó természeti katasztrófa, hanem Istentől való elfordulás, a szövetség megszegése, emberi mulasztások, bűnök sokasága okozza a történteket.

„Igazságos az Örökkévaló, mert szembeszálltam parancsával. Halljátok meg mind, ti népek, és lássátok fájdalmamat: szüzeim és ifjaim fogságba mentek”33 –tisztázza Jeremiás, még az első fejezetben, morális állásfoglalását, és természetesen magát sem vonja ki a bünösök közül,-dacára, hogy ő figyelmeztetett, kritizált számtalanszor,- mert ő is népéhez tartozik s velük együtt bünhődik, osztozik sorsukban és gyászol. Isten ítéletének helyességében azonban egy percig sem kételkedik.

A második fejezetben folytatja az események megjelenítő erejü leírását, amint a babilóniaiak hosszú ostrom után betörnek a városba és elpusztítanak élőt, tárgyat mindent ami csak útjukba kerül. „Olyan volt az Teremtő, mint az ellenség: pusztította Izráelt, elpusztította minden palotáját, lerombolta erődítményeit, megsokasította Júda leányának búját-baját. Földúlta hajlékát, mint egy kertet, lerombolta ünneplése helyét. Feledésbe juttatott az Örökkévaló a Sionon ünnepet és szombatot, bosszús haragjában megutált királyt és papot. Elvetette oltárát az Örökkévaló, elhagyta szentélyét. Ellenség kezére juttatta falakkal körülvett palotáit. Hangoskodtak a házában, mint ünnepnapon”34-írja Jeremiás a második fejezetben. Hallja az ellenség orgiáját az Örökkévaló házában és látja amint: „Gyászol az erőd és a várfal, együtt omladoznak”.

Annyira a jövőnek szánja, és morális figyelmeztetésnek, a próféta a gondolatait, hogy nem is azt mondja, hogy a babilóniai katonák „pusztították Izraelt”, „feldúlták hajlékát” stb., hanem mindezt a Teremtő teszi, mert nem a büntetés eszköze az érdekes, hanem a büntetés elszenvedője, a büntetett.'

A gyászdal, a siratóének lényege, hogy a veszteség iránt érzett bánatot kifejezze, sirassa az elvesztettet és a veszteséget elszenvedőt egyaránt. A gyászdalnak, funkciójából adódóan nincs perspektivikus íve, nincs története, megfogalmazott morális üzenete.

Nem így Jeremiás sirató énekének, melynek (véletlen?!, szándékos.) közepébe, gerincébe, a harmadik fejezett 22-24.,a 25-27. és a 31-33. versei soraiba profetikus üzenetet szerkeszt az alkotó:


 

„Az Örökkévaló kegyei bizony nem fogytak el, bizony nem lett vége
Irgalmának. Újak reggelenként, nagy a te hűséged. Osztályrészem
Az Örökkévaló, modta lelkem, azért várakozom reá”

„Jóságos az Örökkévaló az őt remélőkhhez, a lélekhez amely őt keresi
Jó, midőn hallgatagon várakozik az Örökkévaló segedelmére.
Jó a férfinak, midőn jármot visel ifjú korában”

„Mert nem vet el örökre az Úr.
Mert, ha bút okozott, majd irgalmaz kegyei bősége szerint.
Mert nem szíve szerint sanyargatta és búsította az ember fiait”

Lehet-e egy gyászdalnak pozitív üzenete? Lehet-e a sírás kellős közepén (szó szerint) a jövőre, méghozzá a pozitív jövőre gondolni? Talán lehet, ha az alkotó Juda prófétája. Talán lehet, ha nem a végére, hanem középtájra szerkeszti a ( költő) próféta, nem vonva el a figyelmet a gyásztól,a sirámtól. Talán lehet, ha a jövő igazolja próféta szavait, vagy a próféta látnoki szavai formálják egy éppen kialakulóban levő nemzeti hit alapjait.

A negyedik és az ötödik fejezetben a tragédia további leírásával találkozunk. Néhol az okok boncolgatására is sor kerül, 4. fejezet 12-13, „Nem hitték a föld királyai…” vagyis Juda királyai, hogy Jeruzsálem eleshet, mert hallgattak a hamis prófétákra, ezért „Az ő prófétáinak bűne, az ő papjainak büne miatt”- keresi az okokat a próféta.

Miért felejtesz el bennünket mindig, elhagysz minket hosszú időre?
Téríts bennünket magadhoz, hogy megtérjünk, újítsd meg napjainkat, mint hajdanta.
Avagy végkép elvetettél minket, olyannyira haragudtál ránk!”
35

Ezzel a „kérdés-kívánság-indoklás”- hármas gondolatával fejezi be a próféta művét és ezzel a hármas gondolattal fejezik be ma is, sok tízezren évente sorsuk, testvéreik, hittestvéreik sorsa feletti gyászimájukat Jeruzsálemben, a Nyugati, vagy más néven a Sirató Falnál36 és sok millióan a világ minden táján az Áv hó 9.-re emlékezők.

Ismét történelem. Vagy…?

Ha Oswald Spengler37 történelem szemlélete minden esetben igaz lenne, (sok esetben igaz) akkor Juda Babilónba hurcolásával, az államiság megszűntével a zsidó nemzet és civilizáció, vagyis a nemzet kultúrája, megszünik létezni. Betöltötte (volna) szerepét, s a spengleri gondolat értelmében, Levante Egyiptom és Főnicia közti szakaszán kialakult civilizációnak meg kell, (kellett volna) halnia.

Ennek a civilizációnak megvolt a spengleri felépítése: volt „hajnala”;-Mózes, Józsua,-Bírák, -volt fénykora; -Dávid és Salamon-, dacára a széthúzásnak, a bekövetkezett polgárháborúnak és az azt követő szakadásnak, volt „tisztes-őszes” háromszáz éve, mígnem bekövetkezett a hódítók általi megsemmisítés, az elmúlás. A terület (amit majd később Palesztinának neveznek) élte volna tovább történelmét. Civilizációk jönnek, civilizációk mennek, törzsekből államok, birodalmak lesznek, majd újak jönnek a helyükbe.

De, mi a helyzet az i.e.1200 évvel, a Színáj-hegyén alapított zsidó állammal? Úgy tűnt a zsidó történelem sem lesz kivétel a spengleri gondolat alól. Izrael tíz törzsét véglegesen eltüntette a történelem színpadáról az asszír „gondoskodás”. Juda zsidóságának babilóniai számüzetése is hasonló elmúlást vetített előre.
De, nem így történt.
Valaminek történnie kellett, valami történt Izrael i.e.722-ben bekövetkezett veresége és Juda i.e.586- ban-a fentiekben Jeremiás által is megörökített,- Jeruzsálem eleste közötti időszakban. Valami, ami lehetővé tette ez utóbbinak a történelmi fennmaradást (dafke Spengler), egy új zsidó életbe, zsidó életmódba való beágyazódás révén, amit azóta zsidó kultúrának, Judaizmusnak nevezünk. Az ókorban, a pogány világban a legyőzött népeket, rabszolgaként terelték a győzők új hazájukba, ahol egyszerűen megszűntek létezni. Természetesen nem fizikailag, hanem mint nemzeti entitás.

Mint, önálló kulturális entitás. Mint önálló civilizáció. Mindez azért történhetett így, mert a legyőzött pogány népek kultúrája, civilizációja, isteneik, idoljaik „csereszabatosak” voltak a győzőkével. Házasság (együttélés) révén átjárható volt egymás kultúrája, a győzők és a legyőzöttek tanultak egymástól és tanították egymást. A legyőzötteket nem érdekelte különösképpen, hogy a fogságot túléljék, mint Hettiták, mint főniciaiak, vagy jebuziták a lényeg az egyéni boldogulás, az egyén túlélése volt. A pogány legyőzött minden további nélkül felcserélte vallását és nemzeti tudatát a győzőével. Az északi, Izraeli királysággal ellentétben Judával nem ez volt a helyzet. Az Izraeli királyság zsidóságával ellentétben, Júda zsidósága túlélte a száműzetés idejét.

Miért?
Valaminek lennie kellett a puszta szerencsén és körülményeken kívül, ami a túlélést segítette vagy eredményezte. Ez a „valami” volt a száműzetés során a folyamatos és nagyon öntudatos törekvés a vallásos és nemzeti identitás megőrzésére. Az északi ország zsidóságának az ”Izraelitáknak”, nem volt ilyen irányú törekvésük.

Ezzel ellentétben, Juda zsidósága egy megalkuvást nem ismerő, kérlelhetetlen elszántságot felmutató kultúrát vitt magával a száműzetésbe. A zsidónak maradás mindenek feletti, elszánt akarata kísérte Juda zsidóságát a babilóniai száműzetésbe.

Mi adta, mi okozta, mi tartotta fenn ezt a minden fenyegetéssel, mindenféle atrocitással, csapással szembeni elsőbbséget élvező, fennmaradási akaratot?

Valahol a már fent említett, Izrael és Juda eleste közötti, időben valamiféle spirituális, lelki és morális megújjulás történt, új zsidó karakter és a zsidóság, a zsidó lét új megfogalmazása került előtérbe.

Csak rövid időre visszapillantva Jeruzsálem i.e.7.századvégi történelmi eseményeire, látjuk amint két pártra szakad Juda. Asszír pártra és egyiptomi pártra. I.e. 640-ben Egyiptom párti orgyilkosok megölik az asszír párti királyt, asszír párti orgyilkosok megölik az asszír párti király gyilkosait és királlyá kennek egy 8 éves fiatalembert,-i.e.639- a meggyilkolt király fiát. Ez a fiatalember, neve Josia ellentétben elődeivel, komolyan vette feladatát, látva az ország gazdasági, szociális és politikai csődközeli állapotát, reformok végrehajtását határozta el. Az országot a hit és a morál hiánya, az idegen istenkultuszok elterjedése, jog és a társadalmi igazságosság teljes hiánya jellemezte. A reformokhoz – és ez volt a fiatal király nagy felismerése, - hit kellett. Tiszta erkölcsökön alapuló egyistenhit. Első teendője a Templom felújítása volt. A felújítás közben „megtalálta” a mózesi Szent Iratokat és nagyon jó „public relations” érzékkel, nyilvánosan nagy gyülekezet előtt felolvasatta. Ma ezt a könyvet Mózes 5. könyvének, vagy a Deuteronomiumnak hívjuk. Az emberek az ország minden részéből jöttek, hallgatták Mózes szavait. A hallgatóságot hazafias érzések töltötték el, örültek, emlékeztek, ismét vallásos érzelmek kerítették őket hatalmukba. Eközben a király kihasználta ezt az emocionális emelkedettséget és megtisztította a Templomot az idegen istenektől a Baal és az Astarte kultusz kellékeitől.

A mózesi szent iratok előkerülése és a bennük lévő szavak gondolatok „karizmatikus központtá” emelése, a királyt magát is karizmatikus, nemcsak politikai, de szellemi vezetővé is avatta. Mostantól fogva az ország lakói, a zsidók, egyöntetűen akarták a királyt és a szent iratokban leírtakat követni. A hittel, erkölccsel és politikai valamint katonai erővel alátámasztott centrális hatalommal vezetett ország további fejlődésének a király halála vetett véget,-i.e.609-, de munkáját; a vallás, a morál vezető szerepét az ország irányításában a próféták folytatták. A próféták biztosították, hogy se király, se nép ne térjen le a nekik kijelölt vallásos, erkölcsi útról, s adtak magyarázatot a bizonytalankodók kérdéseire és pusztulás képével fenyegettek, ha halk szavuknak nem volt foganatja.

A próféták azt tanították, - és ezért nem is mindegyiküknek kellett életével fizetnie-, hogy a ritus és a
kultusz önmagukban semmit sem érnek Isten szemében. Emberiesség, igazságosság, morál, amit tanítottak elsőbbrendűek minden kultusznál. Isten, mondták, - nem kíváncsi az öncélú rituálékra: amit ő akar az magasabb szintű morális viselkedés az emberek között. Az emberek egymás iránti kapcsolatában. Az igazi bűn - mondták - a korrupció és az igazság megtagadása, meghamisítása.

Ez a gondolkodás, - és ennek a hirdetése -, fantasztikusan újszerű, revelatív volt ebben az időben, amikor vallás és kultusz egyeránt kimerült a különböző megjelenési formákban és rítusokban.

Ezt az útravalót vitte magával Juda zsidósága a babilóniai fogságba. Ezeket a gondolatokat tartotta meg és be Juda zsidósága a babilóniai fogságban. Ezeknek a gondolatoknak és a vallásos Iratokban lévő erkölcsi tanításoknak betartásával maradtak meg Juda országának lakói továbbra is „Juda országának lakói” mégha babilonban éltek is. Velük voltak a próféták, a prófétai gondolatok, köztük Jeremiás Siralma, az Eicha, aminek olvastán, bárhol a világon minden „Juda országa lakójának” egyaránt összeszorúl a szíve és Jeremiással együtt siratja az elveszett hazát.
De, Jeremiással együtt bizakodik is gyásza közben:

„Osztályrészem az Örökkévaló, modta lelkem, azért várakozom reá”


Budapest, 2007 január 21


Jegyzetek:

1 Nevét a híres római császárról Augustus Octavianusról kapta.
2 Siralmak 1.1 A fordítások a 2. és a 29. jegyzet kivételével az IMIT-Bibliából valók, a Siralmak fordítója: Perls Ármin pécsi rabbi az IMIT tagja.
3 U.a.
4 Siralmak 1.2
5 A jeruzsálemi városháza 1918-ból eredő rendelete, amikor Sir Ronald Storrs volt a kormányzó, arról, hogy az épületek homlokzati falának egy részét kötelező az ún. jeruzsálemi mészkővel borítani.
6 Siralmak 1.4
7 A narancs szín a Gázából és Somronból kitelepített telepesek tiltakozásának és a velük szolidáris szimpatizánsok választott színe.
8 Siralmak 1.7
9 Kipa=héber, sapka, kupola. A kötött kipát a vallásos cionisták és a vallásos telepesek hordják.
10 Siralmak 1.20
11 Siralmak 1.10
12 Az u.n.Északi háború, 2006 jul.12.-én kezdüdött, Izrael és a Libanonban tartózkodó Hezbollah alakulatai között. A Hezbollah terrorista szervezet 12.-én átlépte az északi határt és három ott járörözü izraeli katonát elrabolt. Az elrabolt katonák segítségére sietü gépesített csoportot türbe csalta és tankjukat, libanoni területen rakétával felrobbantotta.
13 Siralmak 1.17
14 Siralmak 3.18-22
15 Siralmak 5.20-22
16 Salamon halála után az ország két részre szakadt, az északi Izraelre és a déli Júdára. A két állam egymással és a hódítókkal is hosszú küzdelmet folytatott.
15
16
17 Asszíria ókori történelmi régió Észak-Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz felsü szakasza között. Asszíria Assur városáról (rajta keresztül pedig Assur istenrül) kapta nevét, mely az itt kialakuló asszír államok egyik legfontosabb városa, és hosszú ideig füvárosa volt. Ma Irak része.
18 Az asszírok Sargon kirtály vezetésével i.e. 722-ben legyüzték az északi országot Izraelt és a teljes lakosságot elhurcolták. Izrael országa megszünt létezni
19 Az akkor már 4 hónapja uralkó Jojákim királyt magával vitte Babilonba.
20 Goldziher Ignác: A zsidóság lényege és fejlüdése. Mult és Jövü,2000. Harmadik elüadás: profetizmus II. 56.old
21 Jeremiás 20.7-10 idézi Goldziher: A zsidóság lényege... 58.old
22 Jeremiás 1.9
23 Jeremiás 1.10
24 Jeremiás 20.8
25 Jeremiás 15.10
26 Jeremiás 1.2
27 Tanach= aZsidó Biblia 24 könyve,a három csoport nevébül:Tóra (Mózes 5 könyve) Neviim (Próféták) Ketuvim (Írások)
28 Jeremiás 2.22
29 Jeremiás Siralmai 1.1-6, Protestán új fordítású (revidiált) Biblia, 1990, Magyar Bibliatársulat 30 megszemélyesítése
31 Akrosztichon: gr. Azt jelenti, hogy a verselejébe, sor elejébe rejtés. Nevek vagy más olvasható rend szerint
32 Megillat Eicha with Rashi and Rabbi Avraham Ibn Ezra commentary, with explanations on Ibn Ezra's commentary, by Rabbi Dov Berish Rosenberg.
33 Siralmak 1.18
34 Siralmak 2.5
35 Siralmak 5.20-22
36 Sirató Fal: Kotel héb. A II.Templom Herodes idejébül származó nyugati támfala, ma a zsidóság legszentebb helye
37 Oswald Spengler – sz. 1880, h. 1936, a huszadik századi életfilozófiák egyik reprezentánsa. Nevét főműve, A Nyugat alkonya (I. köt. 1918; II. köt. 1922) tette híressé. E műve s más politikai írásai alapján a ún. konzervatív forradalom gondolatkörének képviselői közé sorolják. A Nyugat alkonya egyszerre bölcseleti alapvetés és koranalízis, melyben a történelemmel való számvetés a jövő felől értelmeződik. Spengler elutasítja a történelem hagyományos korszakolását, a lineáris haladás elvét, mely szerint a fejlődés csúcspontja az európai polgári kultúra. Szerinte a történelemben kultúrkörök vannak, ezek mindegyike bejárja a maga életpályáját, s kibontja a rá jellemző összimbólumot.



Felhasznált irodalom:
Goldziher Ignác: A zsidóság lényege és fejlődése. Múlt és Jövő,2000
Martin Buber:A próféták hite, Atlantisz,1998
Hahn István: A próféták forradalma, Múlt és Jövő, 1998
Günter Stemberger: A zsidó irodalom története, Osiris, 2001
Ismar Elbogen: Jewish liturgy: A comprehensive history, The Jewish Publication Society, Philadelphia,1993
Max I. Domont: Jews, God and History, Penquin Group, Signet Classic, 2004
Herman Wouk: Én Istenem, Kiadja a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület
Ulrike Bail: Spelling out No-Where. Lamentations as a textual space of survival

Egyéb források:
http://www.lectio.unibe.ch/03_1/bail.htm
http://www.answers.com/topic/lamentations
http://www.chabad.org/library/article.asp?AID=15781
http://www.refpasaret.hu/pasaretpred/2006-10-08csk10h.html Cseri Kálmán. Pasaréti prédikációk, 2006 okt.8

Friedmann Sándor
Művelődéstörténet szak III. évf.
2007 február