Deborah Hertz:
Hogyan lettek a zsidók németek
Fordította: Friedmann Sándor

Eredetiben:
Deborah Hertz: How jews became Germans. The history of Conversion and assimilation in Berlin . Yale Univerity Press, 2009. [1]

"Azért írtam ezt a könyvet, mert nem tudom eldönteni, hogy vajon az elkötelezett etnikai identitás szükséges-e a boldog és kiegyensúlyozott élethez."

Deborah Hertz

Deborah Hertz, (1949) a Kaliforniai Egyetem Modern Zsidó Tudományok Tanszékének történész professzora, a fenti sorokkal vezeti be sokéves és sokrétű kutatásainak eredményeként összeállt és 2007- ben kiadott könyvét a Hogyan lettek a zsidók németek-et.

A tulajdonképpeni ötlet a könyv megírására azon a napon született, mondja Hertz, amikor egy nyugat-berlini templom archív anyagai között rábukkant egy úgynevezett Judenkartei[2] nevű dosszié kötegre. A következő évek során sokpolcnyi ilyen köteget böngészet át, mire rájött ezeknek a dossziékba fűzött jegyzetlapoknak a funkciójára. Ezek a jegyzetlapok egy óriási ráfordítással szervezett és elvégzett munka, a náci genealógiai, családfa kutatási projekt eredményei voltak. Hertz idővel megállapította, hogy ezek a lapok minden egyes olyan zsidó nevét tartalmazzák, aki protestáns hitre tért át Berlinben az elmúlt háromszáz évben, azaz 1645-től 1933-ig. Ezeknek a zsidó konvertitáknak a történetét feltétlenül fel kellett tárni a náci Genealógiai Adminisztráció számára, mert ezek az áttért zsidók és leszármazottaik számukra hamis árják[3] voltak, vagyis inkább nem voltak árják, s mint ilyenek semmi helyük sem volt egy fajilag megtisztított Németországban.

Hertz, mint írja, a kezdetekben nem igazán tudta, hogy miként használja ezeknek a jegyzetlapoknak az adatait, vagy, hogy ezek az adatok egyáltalán milyen irányú kutatásokat tesznek lehetővé.

De egyet tisztán tudott már az elején: ki kell szabadítania, napvilágra kell hoznia ezeket az adatokat abból az ördögi rendszerből, amely létre hozta őket.

 

I. rész: A Fekete Dossziék

A kutatónő eredeti kutatási területe a berlini szalonok zsidó (származású) alapítóinak története lett volna, vagyis annak a három-négy drámai évtizednek a kutatása, melyben (a 18. század vége, 19. eleje) a tradicionális zsidóságra igen nagy nyomás nehezedett, de ugyanakkor még a (remélt) kiutat jelentő Reform zsidóságnak sem fogalma sem mozgalma még nem jött létre.[4] Miután a kutatások során megtalálta az úgynevezett Fekete Dossziékat kézenfekvőnek tűnt egy szélesebb és mélyebb feltárandó terület: a németországi zsidók németté válásának története. 

 

Munkájának kezdetekor Deborah Hertz, Berlin különböző protestáns[5] templomainak archívumaiban és a területi hatóságok levéltáraiban folytatta a feltárást.[6] Sikerült folyamatos belépő engedélyt kapnia és így hónapokon keresztül közlekedett a friedrichstrassei határátkelőnél a két Berlin között[7]. A felkeresett archívumokban lévő nagy, bőrkötéses, a szétesés határán lévő fóliánsok öreg, elsárgult lapjain a Katolikus, Lutheránus és Kálvinista egyházközségek által regisztrált születések voltak nyilvántartva. Ezeket az adatokat az egyházközségek évente megküldték a Porosz Kormány illetékes szerveinek. Jó pár órányi kutatás után rájött, hogy nagyon nagy kincs van a kezében, de azt is felmérte, hogy a zsidó betérőket elég nehéz lesz különválasztani a keresztény megkereszteltek közül. Végig, egyenként átböngészni a neveket, elkülöníteni a sok, pár napos korban megkeresztelt keresztény csecsemők közül a zsidó nevűeket, vagy a később, már felnőtt korban megkeresztelkedettek közül kiszűrni a zsidókat, iszonyú munkának tűnt. Kutató kollégákhoz, történészekhez és levéltárosokhoz fordult segítségért, arra kért választ, hogy létezik-e már valamilyen korábban elkészült átszűrt lista, amelyeken az áttért zsidók nevei kigyűjtve valamilyen célból összeírva megtalálhatók lennének.

Így ismerkedett meg Frau Cécile Lowenthal Hensellel,[8] a Mendelssohn Archívum alapítójával és vezetőjével, aki nemcsak jó hírű kutató, hanem magának a 18. századi német zsidóság legnagyobb alakjának, Mózes Mendelssohnnak a leszármazottja is egyben. Frau Lowenthall javasolta Deborah Hertznek az Evangélikusok Központi Levéltárát, ami Nyugat Berlin központjában lévén, igen egyszerűen volt látogatható.

A levéltár épületét ridegnek, belsejét, a szürke falak és szőnyegek miatt "spártainak" írja le Hertz. Az első, amit itt, a nagyteremben meglátott az a Judenkartei dossziék fekete tömege, (vagy száz ilyen dosszié sorakozott a polcokon) s csak ezután tűntek fel a terem minden falát beborító, világos fából készült, padlótól plafonig érő keskeny, kihúzható fiókos katalógus szekrények. A fiókok fém fogantyúi alatt, kis "ablakokon" az ABC betűi voltak láthatóak.

Dr. Fischer, a levéltár igazgatója elmagyarázta a füzetek és a katalógus szekrények történetét. A történet lényege, hogy a nácik protestáns lelkipásztorokkal csináltatták meg azt a precíz és részletekbe menő adatfeldolgozást és katalogizálást, ami után Deborah Hertz mindezidáig hiába kutatott.  

A sok 20. századra jellemző tragikus történethez hasonlóan ez a történet is 1933-ban kezdődik. Alig három hónappal azután, hogy hatalomra kerültek a nácik 1933 áprilisában, új törvényeket iktattak be, melyek arról szóltak, hogy minden állampolgárnak dokumentumokkal kell igazolnia "faji" eredetét.  

Az alapgondolat az volt, hogy a vallás fogalmát átalakítsák valamiféle egyszerűbb, a tömegek által jobban érthető alapgondolatra, amit a nácik úgy neveztek, hogy faji kérdés. Az volt a náci ideológusok terve, hogy a vallási alapokon nyugvó keresztény - zsidó polarizálódást felváltsák a faji jellegűként hirdetett Árja - Zsidó dichotómiára.[9]

Nagyon hamar kiderült azonban, hogy nem is olyan egyszerű a kereszténységet az árja fogalommal behelyettesíteni. A vallás és az etnikum közötti kapcsolat nagyon mélynek és bonyolultnak, kuszának tűnt. Az egyik alap probléma a Judaizmus[10] jellegzetességéből adódott, hogy tudniillik, a zsidóság egyszerre vallás és etnikum. Ezzel szemben, a kereszténység etnikumok felett átívelő, azoktól független vallás legalább is, ami az alapjait illeti. Évszázadokon keresztül különböző népek, törzsek, nemzetek vették fel a keresztet, vallották magukat kereszténynek. A Judaizmusban való részvételre a születés, az anyai ág jogosított,[11] míg a kereszténységbe a keresztelésen és a konfirmáción keresztül vezetett az út. A fő problémát a nácik számára az jelentette, hogy az évszázadok során zsidók ezrei "tértek át," lettek megkeresztelve. A lényeg, amire a nácik el akartak jutni, az volt, hogy ha a kereszténységet, keresztényeket átformálják árjákká, akkor az áttért zsidók és leszármazottaik nem számíthatnak többé legitim keresztényeknek.

Ezek után egyik napról a másikra, óriási igény jelentkezett családfa kutatási és genealógiai ismeretekre. Mindenkinek szüksége lett olyan dokumentumokra, melyek igazolták családfájuk "tisztaságát" nagyszülőkre visszamenőleg, ami a genealógiai kutatásokon alapuló igazolás legtávolabbi határa volt. Akik azonban a náci rezsim vezetői közé akartak kerülni, azoknak még távolabbi, még tisztább származási igazolásokat kellett felmutatni. Na de a fő kérdés az volt, hogy hol lehet ilyen igazoló adatokhoz jutni. A németek többsége természetesen nem tudta, hogy hol kell keresnie ezeket az adatokat. A 18. századig visszamenően Berlinben több mint 50 protestáns templom épült és funkcionált. Itt jelentkezett a megoldás kulcsa. Az itt meglévő adatok kereshetőségének érdekében hozták létre a többfalnyi katalógus szekrényeket és a bennük lévő kartonokat. Ezek a kartonok tették lehetővé a leszármazottaknak, hogy megtalálják az őseiknek megfelelő egyházközséget. Minden egyes karton, itt a jebenstrassei[12] levéltárban, tartalmazta a nevet, a születési dátumot és annak az egyházközségnek a nevét, ahol a protestáns családban született újszülött meg lett keresztelve itt Berlinben, visszamenőleg egészen 1645-től 1933-ig. Ezekből a kartonokból minden érdeklődő megtudhatta, hogy hol, melyik község melyik templomának nyilvántartásában találják meg születési dokumentumaikat.

Ezt az óriási munkát Karl Themel, a Luisenstädtische Kirche[13] lelkésze szervezte meg. Az általa létrehozott csoportban a "Verkartungstruppen," vagyis a "kartonozó csapatban" részben önkéntesek dolgoztak, de a Belügyminisztérium által rendelkezésére bocsátott komoly összegekből állandó fizetett munkásokat is tudott alkalmazni. Fő feladatuk az volt, hogy ki kellett másolniuk a szükséges részeket az eredeti feljegyzésekből. Hogyha a keresett ős protestáns családban született, a szükséges adatok kartonokra kerültek és kartonok szép katonás rendben be a fiókokba. Ellenben, ha az ős egy más hitű családban látta meg a napvilágot és csak később, betéréssel került az egyház tagjai sorába, ez esetben az adatokat egy jegyzetlapra írták ki, ezek a lapok aztán lefűzhető tömbökbe kerültek és ezekből a dossziékból, ezekből a jegyzettömbökből álltak össze a Judenkartei, vagyis a Zsidókartonok, az úgynevezett Fekete Dossziék. Themel lelkész kartonozó brigádja hetenként 50 000 kartont és füzetlapot töltött meg adatokkal. 1937-ben több mint egymillió megkeresztelést és áttérést naplóztak ki a születési okmányokból.[14]

A náci Németországban származási okiratok birtoklása hatalommá vált. Az eddig ismert vagy éppenséggel titkolt ősök adatai nagyon gyakran alkalmasakká váltak arra, hogy bárkit vádolhassanak, sőt, hogy zsarolhassanak velük akár magánembereket, akár hivatalokat. Ahogy a zsidókra vonatkozó törvények egyre tisztábbá tették, egyre precízebben definiálták az "alacsonyabb rendű majd szükségtelen" embercsoport fogalmát, úgy váltak a Themel lelkész kartonozó csapata által gyűjtött információk egyre fontosabbá, mondhatni életbevágóan szükségessé. Természetesnek tűnt, hogy a hatalom, a kormány nem hagyhatta, hogy ilyen központi erő, ilyen fontos és erőt biztosító "kutatási projekt" továbbra is egyházi ellenőrzés alatt legyen. A náci állam úgy gondolta, hogy egyedül az ő privilégiuma kell, hogy legyen a kutatás és az adatok birtoklása.

Így aztán, az eredetileg a Nemzeti Szocialista Párt Reichssippenamt[15] (RSA) nevű részlegeként működtetett "kutató" csoport, mely a párttagok "faji tisztaságát" volt hivatva ellenőrizni, a Párt hatalomra kerülését követően, átalakult a kormány hivatalos Családfa Kutató és Ellenőrző Hivatalává. A Hivatal a Belügyminisztérium épületében kapott helyet.

A nácik "faj és származás" iránti elkötelezettségét nem elégítette ki egy hivatal. Ahogy az a későbbiekben rendszerré vált, több hivatalt hoztak létre azonos, vagy hasonló célok elérésére. A származási háttér-információk megszerzése és kezelése is több, egymás tevékenységét nem csak fedő, de egymást konkurenciaként kezelő hivatalhoz tartozott, így a belügyminisztérium szerves részévé vált RSA mellett a náci pártnak és az SS-nek is meg volt a maga külön családfa kutató hivatala. Az SS-nek azért volt szüksége saját "kutató csoportra," mert a soraiba felvett személyeket maga akarta ellenőrizni. Még a saját belügyi szerveibe sem bízott a náci skizofrénia. Továbbá a belügyi (RSA) aktákat használták azok a "kutatók," akik a zsidókkal, a zsidókérdéssel foglalkoztak. Például az Új Németország Történelmét Kutató Nemzeti Intézet zsidókérdéssel foglalkozó "kutatócsoportja" folyamatosan adta ki a különböző adatokat és táblázatokat az áttérésekről és a vegyes házasságokról.[16]

A Belügyminisztériumon belül működő RSA különböző módon koordinálta a családfa kutatásokat. Megszervezte, hogy Németország különböző városainak helyi közösségeitől a dossziék felkerüljenek Berlinbe, hogy ott mikrofilmre vegyék az adatokat. Ők voltak a felelősei annak, hogy ez az óriási munka, főleg az 1933-as Árja rendeletek, majd az 1935-ös Nürnbergi Törvények után beindult tömeges érdeklődésnek és megkeresésnek meg tudjanak felelni. Az RSA felügyelői igazították el a helyi lelkészeket, hogy miképpen kell a megfelelő adatokat kigyűjteni a rendelkezésre álló halmazból. Továbbá, az RSA adott ki egyéneknek úgynevezett Árja Igazolást, aminek létezett rövidtávú és hosszú távú változata, és ami igazolta tulajdonosának tiszta árja eredetét. Az RSA hatáskörébe tartozott a "bérelt" tudósok kutatásainak koordinálása, akik magán megbízásból kutatták megbízóik származásának tisztaságát. Amikor már a végeláthatatlan papír kígyó káosszal fenyegetett, az RSA a berlini Vilmos Császár Antropológiai Intézethez tudósaihoz, kutatóihoz fordult segítségért. Az Intézet antropológusait az RSA megbízta, hogy a papíron "fajilag kérdéses" eredetűnek tűnő eseteket, antropológiai vizsgálatnak vessék alá, az orrok, a fejformák, a hajszín és a testméretek alapján sorolják a vizsgált személyeket az árja vagy a zsidó rassz[17] kategóriájába. Az igény az volt, hogy mindkét kategóriát éles kontúrokkal lehessen megfogalmazni, hogy minél biztosabban el lehessen különíteni egymástól.[18]

1935-re szinte a teljes németországi populáció családfáját feldolgozták. Az RSA azonban még mindig gőzerővel dolgozott a különböző kisebb, de nagyszámú hiányosságok felderítésén, melyek a teljes népesség hibátlan felméréséhez szükségesek voltak. Még be sem fejezték a Judenkartei dossziéit, amikor elindult egy másik terv egy olyan katalógus elkészítésére, amely a házassági és a halálozási adatokat dolgozza fel. Az RSA igazgatóságának korabeli leirata szerint, Németország szerte mintegy 50 000 egyházközségből kb. 350 000 egyházi nyilvántartású anyakönyvet kell még feldolgozni, melyek mintegy 800 millió születési, házassági és halálozási adatot tartalmaznak, és aminek a potenciális feldolgozása kb. 80 millió birodalmi márkát tesz még ki.

A vallások polaritásának átváltoztatása markánsan megkülönböztetett faji csoportokká, ma már ez világosan látszik, nagymértékben egyengette a népirtáshoz vezető utat.

Az RSA emberei különösképpen érdeklődtek az után a pár százezer személy után, akiknek a családfája nem volt tisztán Árja. Ebből a szempontból a zsidó születési és házassági adatok megkerülhetetlenek voltak. Hogy zsidó oldalról is biztosítsák az adatok begyűjtését, az RSA a Gesamtarchiv der deutsche Juden-hez, (GDJ) a Német Zsidók Központi Levéltárához fordult, "kérve" annak együttműködését. A Levéltárat 1906-ban alapították. Az irodák és az anyag az Oranienburger utcai, Berlin zsidó negyedének közepén álló híres zsinagógához kapcsolódó kommunális épület legfelső emeletén voltak elhelyezve. 1933 előtt ez a levéltár jócskán elhanyagolt, mondhatni igénytelen állapotban volt, még a lift sem ment fel a legfelső emeletre és a meglévő dokumentumok szerint az Igazgatótanács 1923-óta egyszer sem jött össze megbeszélésre. De mindez hirtelen, 1933 elején megváltozott, a Levéltár mozgalmas kutatási helyszínné változott. 1920-tól a Levéltár igazgatója Jacob Jacobson volt, egy sokat publikáló tudós, karakteres konzervatív és nemzeti politikai nézetekkel. Jacob Jacobson úgy politikai, mint gyakorlati szempontokból igen nehéz helyzetbe került 1933 elején, amikor a RSA megkereste az utasításnak is felfogható felkéréssel.

A probléma még csak jobban összetetté válik azzal, hogy Jacobsonnak megvoltak a maga saját családfa kutatási tervei,[19] beleértve azt a tervét is, hogy a zsidó archívumot egy valós nemzeti és közösségi adatokat tartalmazó gyűjteménnyé alakítsa. Mivel az RSA –nak erről az oldalról is az adatok központosítására volt szüksége, Jacobsont elküldték szerte Németország zsinagógáiba, hogy gyűjtse össze a helyi születési, házassági és halálozási adatokat tartalmazó bejegyzéseket. A "begyűjtő" munka során Jacobson több, mint 400 zsidó közösség adathalmazát adta át az RSA munkatárainak. Kutatásra igen hasznosnak találta a gyűjtő munkája során fellelt indexeket, egy jelentésében (amit emlékirataiban is megemlít)[20] 1935-ben beszámol arról, hogy egy index kötet alapján munkatársaival megkezdte a 18. és 19. századi berlini zsidó születések feldolgozását.

Jacobsonnak megvolt a maga személyes tragédiája is. Emlékiratai igen csak felkavaróak. Munkájával egy időben számos családtagját, rokonát deportálták Hamburgból "kelet felé."

Maga trükközte ki, vagy a véletlen hozta nem tudni, de éppen Hamburgban "kutatott," amikor családjára[21] is sor került, így még el tudott búcsúzni tőlük.

Emlékirataiban az RSA munkatársaival való közös munkát korrektnek nevezi, nem fogalmaz meg irányukban, sőt az egész Hivatal munkájával kapcsolatban semmiféle kritikát. Úgy emlékszik vissza, hogy

"a furcsa kapcsolat köztem és az RSA hivatalnokai között, mondhatni az úriemberség keretein belül mozgott. Akárhogy mentek a dolgok, az urak az RSA-tól segítőkészek voltak irányomban és ugyan ezt tapasztaltam munkatársaim irányában is." 

A zsidó archívum zsidó munkatársai, még ha előre is látták volna a tragikus jövőt, akkor se tudtak volna sokat segíteni, akár magukon, akár sorstársaikon. Jacobsonnak sem volt sok lehetősége bármiféle mentési akcióra vagy csak egyszerűen filantróp tettre. A kevés lehetőségek egyike az volt, ha valaki talált a múltjában olyan árja férfi felmenőt, akivel valós vagy csak feltételezett kapcsolata lehetett egy zsidó nővel. Egy árja nagyapa, vagy apa a nácik szemében sokat javított a személy "zsidóságán," mivel a tradicionális zsidósággal ellentétben, ahol az anyától való származás a döntő, a náci törvények elfogadták az apai leszármazás igazolását.

Bizonyos nézőpontból Jacobsont akár kollaboránsnak is nézhetnénk. De tüzetesen vizsgálva tevékenységét nem biztos, hogy álláspontunk egyértelmű lesz. Nem igazán volt együttműködő azokkal, akik azért keresték fel, hogy árjaságukat, vagyis zsidó nélküli felmenőket igazoljanak, náci karrierjük érdekében. Emlékiratában feljegyzi, hogy egy napon egy zsidó kinézetű katonatiszt jelent meg a GDJ (Zsidó levéltár) Oranienburger utcai épületében azzal, hogy felettesei utasítására igazolja zsidótlan felmenőit, vagyis, hogy nem számít zsidónak. Jacobson legyőzve ellenérzését, utánanézett a tiszt családfájának, annak legnagyobb örömére közölte, hogy nincs zsidó felmenője. Pár napra rá, hogy a tiszt boldogan távozott az árjaságát igazoló papírral, Jacobson megtalálta a tiszt szüleinek sírját egy kisebb berlini zsidó temetőben. De, hogy a tiszt karrierjének ne ártson, ha már egyszer az "tisztán távozott," nem szólt az érintettnek.[22]

Jacobson keze meg volt kötve, az hogy adatokat változtasson, netán hamisítson bárki érdekében is, egyszerűen lehetetlen volt. Az RSA két teljesen azonos összeállítást készített a Judenkartei dossziékból, az egyiket az egyházi levéltárba, egyet meg a saját használatára. A "kartonozó csoportok" két azonos lapot másoltak ki az egyházi nyilvántartásból minden egyes betérőről, az egyik ment a most már Jebenstrassén tárolt Fekete Dossziékba, míg a másik az RSA saját archívumába került. Az RSA állandó ellenőrzéseket tartott, folyamatosan egyeztette az adatokat. Az a kevés, már végső kétségbeesésében Jacobsonhoz forduló, vagy a kartonja eltüntetése érdekében őt megvesztegetni akaró zsidó, akár a RSA provokátora is lehetett.

Jacobson élete egyre nehezebbé vált. Ő valamint felesége és fia, 1938 őszén tervezték elhagyni Németországot, közvetlenül a novemberi Kristályéjszaka[23] eseményei után. Mindhármuknak megvoltak a szükséges útlevelek és vízumok. De néhány órával indulásuk előtt, útlevelüket bevonták. Jacobson közbenjárására felesége és fia visszakapták papírjaikat. Fiuk azonnal Angliába emigrált, míg Jacobson felesége 1939 szeptemberében hagyta el Németországot, épp a háború megkezdése előtt. Jacobsont a németek nem engedték ki az országból, szükség volt rá az RSA munkájához.

A novemberi Kristályéjszakát követő napokban a Reichsippenamt, a Gestapo utasítása értelmében beköltözött az Oranienburger utcai zsinagógával egybeépült zsidó közösségi épületbe.[24] A novemberi pogrom napjaiban a Gestapo az összes zsinagógából összeszedte a helyi közösségre vonatkozó iratokat és azt akarta, hogy a most összerabolt adatok és az RSA, valamint a már meglévő központi zsidó adatbázis a GDJ egy fedél alatt legyenek. Most már gyakorlatilag az egész adathalmaz a Gestapo felügyelete alá került. Az összevonás célszerűsége csak a dolog egyik indítéka volt. A másik, a dolog szimbolikája a nácik számára sokkal fontosabb, szinte csak a rómaiak 2. századi Jeruzsálem névváltoztatásának szimbolikájához hasonlítható, a tudatos zsidótlanítás egyik első lépése, a zsidó központ megszüntetése, címének eredeti konnotációjától történő megfosztása volt. Az összevonással 1938 novemberétől a legnagyobb berlini zsidó zsinagóga és közösségi centrum megszűnt létezni, címe a következő hét évben a Reichssipenamt, a Birodalmi Származás Igazoló Hivatal által kiadott árja igazolások fejlécén virított, mint a Hivatal címe. A közel száz éves zsinagóga és közösségi központ, mint a zsidótlan származás igazolásának központja... A középkori behelyettesítő teológia 20. századi halálos változata.

Ezzel a lépéssel Jacobson eddig sem könnyű élete még nehezebbé vált. A döntés, amely nem engedte, hogy az országot elhagyja, azt is mutatja, hogy dacára Németország faji csoportosításának munkája befejezéshez közeledett, az RSA még mindig gőzerővel töltötte meg a kérdőíveket élő zsidókra, valaha élt zsidókra és "részbeni zsidókra" vonatkozó adatokkal. Azonban 1938 után az RSA hatásköre pusztán a papír munkákra terjedt ki, a tényleges hatalmat a Gestapo gyakorolta az Oranienburger utcai származást nyilvántartó és igazoló központban.

1943-ban érkezett el az idő, amikor Németország kihirdethette zsidómentességét. (Judenfrei) Jacobsont Theresienstadtba[25] deportálták, ahol elég érdekes módon engedélyt kapott kutatásai folytatására, a magával vitt kartonok, dossziék további feldolgozására. Túlélte a lágert, a háborút és Angliába ment a már ott élő családjához. Később kutatásairól, a Berlin Zsidóság történetéről két könyvet is kiadott, melyek ma is a témával foglalkozó kutatók számára megkerülhetetlenek. Az azonban máig eldöntetlen kérdés, hogy Jacob Jacobson önhitt áldozata, vagy önző, egyéni érdekű együttműködője, vagy netán a zsidó tudományosság titkos és nem megfelelően értékelt hőse volt-e, aki Németország náci korszakában, a német és a világ zsidóságának megsemmisítése során, a német zsidóság létének tudományos feltárásáért és igazolásáért dolgozott.

Mischlinge-k[26] és további problémák

Köszönhetően annak, hogy most már mind a keresztény, mind a zsidó genealógiai adatbázis a nácik kezében volt, az RSA tökéletesen ki tudta szűrni a mischlinge, vagyis a keverék, akkori magyar szóhasználattal a félvér zsidókat. A részletekbe menő kutatás fontosságát a folyamatos kényszer, a zsidó meghatározás kényszere adta tekintve, hogy a "félvér" zsidók helyzete állandóan központi kérdés volt a náci hivatalt és katonai rangot viselők között. Mégis zsidógyűlöletük, vagy a zsidóktól való félelmük révén oda jutottak, hogy saját rend és hatékonyság mítoszukon átlépve, még mielőtt a fenti kérdés végleges tisztázására sor került volna, már elkezdték a zsidók tömeges elpusztítását. Még 1942 januárjában Wannsee partján tartott összejövetelen[27] is maradtak tisztázatlan kérdések a tekintetben, hogy ki a zsidó, noha a már technikainak, gyakorlatinak tekinthető genocídium már rég elkezdődött. A tóparti villában tartott "zsidótlanítás szakértő" Eichmann és az állami bürokraták titkos találkozója előtt már konzervdobozokban kiszerelt gyilkos gázt használtak több mint 40000 zsidó "iparszerű" elpusztítására a lengyelországi Chelmnóban.[28]

A fajelmélet szakértőit és bürokratáit még mindig zavarta az a tisztázatlan szabályozás, ami az általuk fajnak tartott fogalom és a vallás keveredésével, nehezen definiálható csoportokat eredményezett.

Először is ott voltak a tisztán (négy nagyszülő) zsidó származásúak, akik sem fizető, sem pártoló tagjai nem voltak a helyi zsidó közösségnek. A törvények már 1876-tól lehetővé tették, hogy valaki kilépjen a Hitközség bürokratikus kereteiből úgy, hogy nem kellet semmilyen más vallásba betérnie.[29] Sőt, több olyan eset is volt, amikor a kilépő (Austritte)[30] megmaradt ortodox zsidónak. Természetesen a nácik számára ők is ugyan úgy zsidónak számítottak.

Aztán azok is sok fejtörést okoztak, akiknek szintén mind a négy felmenői zsidók voltak, de már ők maguk áttértek valamilyen keresztény hittre. Ők voltak a keresztény vallású, de a faji törvények alapján zsidónak számító "nemzsidó zsidók."

Gondot okozott azoknak a megítélése is, ahol a felmenők keresztények voltak ugyan, de betért, a zsidóságból áttért keresztények. Nem csak az állami bürokráciának, de a családoknak, családok titkolt múltjának sem tett jót ezeknek az adatoknak a bolygatása. Sok ezer, tízezer család meglepetéssel fedezte fel az ősök által titkolt zsidó származását.

Persze, nem csak a tisztán zsidó ősök okoztak a szortírozóknak fejtörést, hanem inkább azok, ahol az ősök is keveredtek vegyes házasságok révén. A náci ideológia által vezérel logika visszanyúlt a végtelen múltba, ahol azonban mindig felbukkant egy vagy több zsidó (vagy más, "nem árja") ős. A "tudományos kutatás" egyik ága azzal foglalkozott, hogy vajon az áttért nagyszülők leszármazottaik szempontjából faji vagy vallási elkülönítést kapjanak-e. Néhányan amellett érveltek, hogy túl kell menni a nagyszülők generációján és a nyolcadrész de lehetőség szerint a tizenhatod rész zsidó fogalmát. Ez az igény késztette a Judenkartei összeállítóit arra, hogy az adatokat egészen 1645-ig visszamenőleg gyűjtsék. Ezekkel az anomáliákkal együtt végül a genealógiai kutatások határát a négy nagyszülőnél húzták meg. Ez azt jelentette, hogy ha a nagyszülő áttért, akkor a vizsgált személy árjának számított inkább, mint "reaktivált" zsidónak. Ez a bürokratikus állásfoglalás azonban ellentmondott az "ideológiának," amely a végtelen múltba vesző árja tisztaság felsőbbrendűségét hirdette. Talán ez a németeknél ritkán tapasztalható elmélet-gyakorlat közötti ellentmondás eredményezte, hogy a rendszer bizonyos esetekben mutatott némi flexibilitást.

A tényleges zsidó ősöktől származó zsidók száma a Harmadik Birodalom egyik folyamatosan felszínen tartott vitája volt. Az első nekifutásra 1933-ban hozott un. árja meghatározó rendeletek sokkal szélesebben határozták meg a nem árja fogalmát, mint a későbbi, 1935- törvények. Az első, 1933-ban hozott rendeletek szerint, a nem árja fogalommal felruházott csoportban meg kellett különböztetni negyed,- fél,- háromnegyed, és teljes zsidókat. Később, 1935-ben az úgynevezett Szeptemberi Nürnbergi Törvényekben már a negyed és néhány estben a fél zsidó fogalmát kivették a nem árja kategóriából. Itt és ebben a kontextusban érhető tetten a nagyon ritka, bürokratikus skizofréniából adódó lazább zsidó-politika némely összetevője.

A fentieknek praktikus értelmet adva, azt mondhatjuk, hogy 1933-ban senki sem tudta, hogy Németországban hány zsidó van. A hivatalos zsidó közösségek taglétszáma kb. félmillió zsidót számolt, (minkét oldali zsidó felmenőkkel) és körülbelül ugyan ennyi lehetett a nem árjának számító, vegyes "hátterű" zsidók száma is. Végeredményben közel egymillió német állampolgárt lehetett valamilyen szinten zsidónak bélyegezni.[31] A továbbiakban, a háború alatt a negyed-zsidókat vissza árjásították és a fél-zsidók lekerültek a kitelepítendők (majd megsemmisítendők) listájáról. Igaz, ez utóbbiak, csak időlegesen élvezték ezt a privilégiumot és ők is a haláltáborokba kerültek. A történeti hűség kedvéért, meg kell jegyezni, hogy közülük elég sokan, mivel csak később került rájuk a sor, a háború "gyors" befejezésének köszönhetően túlélték a borzalmakat.

 

Árja származást igazoló okirat

 

Az Oranienburger Strasse zsinagógában tett látogatásunk emlékére, a megadott források és Deborah Hertz kutatásainak felhasználásával írta : Friedmann Sándor


[1] Deborah Hertz: How jews became Germans. The history of Conversion and assimilation in Berlin . Yale Univerity Press, 2009, 

[2] Zsidó karton. A náci Németország zsidókat nyilvántartó dossziéi.

[3] Az árja szó használatát nyelv és nép jelölésére Max Müller vezette be, aki 1853-ban használta először az "Arya" kifejezést angol nyelvi környezetben, utalva egy bizonyos fajra és nyelvre. A 19. századi kutatók tudományos régészeti feltárások híján a védákban, az ókori India és az indo-árják eredeti írásaiban látták elméletük igazolását. A védikus írásokban visszatérő elemet, a fény és sötétség harcát sok kutató értelmezte úgy, hogy az valójában az északi, világosabb bőrű, felsőbbrendű, szanszkrit nyelvű árja népcsoportok küzdelme a sötét bőrű, elmaradott dravida népek ellen. Müller is elsősorban nyelvészeti alapon alakította teóriáját. 1888-ban, amikor árjákra vonatkozó elméletét több neves tudós, történész megtámadta, Müller a következő nyilatkozatot tette, ezzel megcáfolva saját elméletét: “Kijelentem újra és újra, hogyha azt mondom árják, nem értek ez alatt sem vért, sem csontokat, sem hajat, sem koponyát, csak egyszerűen azokat, akik egy árja nyelvet beszélnek ... számomra egy etnológus, aki az árja fajról, az árja vérről, árja szemről és hajról beszél, ugyanúgy hibás, mint az a nyelvész, aki hosszúfejű szótárról vagy rövidfejű nyelvtanról beszél... "

Ez a nyilatkozat már megkésett. Politikai és nacionalista csoportok Németországban és Franciaországban felhasználták Müller munkásságát ahhoz, hogy faji jelenségként értelmezzék az árják térhódítását és széles körben propagálták a feltételezett fehér bőrű árja faj fölényét. Az árja hódítás és migráció elmélete később a hitleri Németország fajelméletének egyik kiindulópontja lett. (Wiki)

[4] Deborah Hertz egyik könyvbemutató előadásában megjegyzi, (2008, 01 26) hogy kutatását nagymértékben ösztönözte A. Manes erről a témáról írt cikke a "Az áttérési mozgalom Poroszországban, a 19. század első felében," melyben a szerző azt írja, hogy a legrégebbi elsődleges áttérési adat 1816-ból való. Hertz szkepticizmusa indította el ez irányú kutatásait, mely során, mint látni fogjuk sokkal korábbról szóló forrásokat talált, mint azt Manes feltételezte. Manes cikke eredetileg jiddisül jelent meg, a YIVO Historische Schriften-ben, 1929-ben. Angolul hozzáférhető: YIVO Annual of Jewish Social Sience 6, 1951, 187-203 old.    

[5] Mivel a zsidó áttérések kigyűjtésével a nácik Protestáns lelkészeket bíztak meg, sem a Fekete Dossziékban sem a Jebenstrassen katolikus áttérések nem találhatók. Ezeket az adatokat a Berlin Városi Levéltár őrzi.  

[6] Régebben (19.sz) sok egyházközség vezetett egy úgynevezett Judenregistert, melyben az áttért zsidók részletes adatait tartották nyilván. A háború után nagyon kevés ilyen egyházi Zsidónyilvántartás maradt fenn.

[7] A Checkpoint Charlie a leghíresebb katonai határ-ellenőrzőpont volt a Vasfüggöny berlini szakaszán. A Berlin szovjet szektorába eső Mitte, és az amerikai szektorba eső Kreuzberg kerületeket összekötő Friedrichstraße és az azt metsző, a szektorhatáron futó Zimmerstraße kereszteződésétől pár méterre délre, az amerikai szektor területén állt szolgálatban 1945 és 1990 között. Az amerikai katonák adták a Checkpoint Charlie nevet az átkelőnek. 

[8] Cécile Lowenthal Hensel (1923-1912) Történész, a berlini Mendelssohn Társaság megalapítója és 1967-től 1987-ig igazgatója. Moses Mendelssohn közvetlen leszármazottja volt.

[9] Még egyszerűbben és a tömegek számára még érthetőbben: Felsőbbrendűek, árják (németek) és az alacsonyabb rendűek (zsidók, később szlávok, balkáni népek) 

[10] Judaizmusnak nevezzük a zsidó liturgia és kultúra összességét.  

[11] Az anyajogú öröklés mellet a megfelelő módú betérés még a zsidóvá válás lehetősége, de a csekélyszámú betérésektől (19 -20. század) most tekintsünk el.

[12] Az Evangélikus Levéltár címe

[13] Lajosvárosi Templom, Berlin Charlottenburg.

[14] Themel lelkész leírja saját adatfeldolgozó metodikáját: "Wie verkarte ich Kirchenbücher? (Berlin, 1936) Erről a kiadványról, W. Gerlach tesz említést az "És a tanúk csendben voltak: A Konfesszionális Egyház és a Holokauszt,"  2000,  Univerity of Nebraska, Lincoln. Hertz jegyzete

[15] Birodalmi Rokonsági Hivatal

[16] Deborah Hertz: How jews became Germans. The history of Conversion and assimilation in Berlin . Yale Univerity Press, 2009, 

[17] Az itt használt fogalmak és kategóriák a korabeli náci szemléletet tükrözik és semmi közük sincs a valós tudományos megközelítéshez.

[18] Erről részletesebben: Deborah Hertz: "The Genealogy Bureaucracy int he Third Reich,"

[19] A Hirsch és a Jacobson család. Nagyapja, Markus Amram Hirsch, Altofen, (Ó-Buda) Karcag rabbija, (1848-1855). J. Jacobson gyűjtemény, 12 doboz, VI-1 dosszié.

[20] Leo Baeck Institute Archives. AR 7002 / MF 447 / MF 134, Jacob Jacobson Collection, 1660-1958

[21] Mint később látni fogjuk, a tágabb családról van szó

[22] Brian Rigg: Hitler’s Jewish Soldiers, 2002, Kansas University Press. Hertz hivatkozása

[23] 1938. november 9–10-én Németországban lezajlott országos pogrom, amelynek során zsinagógák százait gyújtották fel, zsidók tulajdonában lévő üzletek kirakatait törték be és rabolták ki. A pogromot Joseph Goebbels propagandaminiszter és Reinhard Heydrich SS-vezető szervezte, Hitler jóváhagyásával.

[24] Épült 1866-ban. 3200 ülőhelyével Berlin legnagyobb zsinagógája volt. A német zsidó reformmozgalom egyik liturgikus központja. Orgona, bima, stb. Az 1938-as Kristályéjszaka során kisebb sérüléseket szenvedett, de a Szövetségesek bombázása során jelentősen megsérült. Csak az utca fronti részt nyitották meg újra 1955-ben. 1995-ben felújították és ma egy reform közösségnek, múzeumnak és hitközségi irodáknak ad helyet. 

[25] Cseh nevén Terezin, Prága mellett az egykori vár és erődből az SS-ek cseh együttműködéssel épített koncentrációs tábora.

[26] A mischlinge szó bajor-osztrák eredetű, jelentése, kevert vetésű gabona

[27] A wannseei konferencia "a zsidókérdés végső megoldásának" megtervezésére megtartott titkos konferencia volt. A nemzetiszocialista tisztségviselők részvételével létrejött találkozót Wannseeben, Berlin egyik délnyugati városrészében tartották 1942. január 20-án. A találkozón Reinhard Heydrich birodalmi vezető a német állami szervek megjelent képviselőivel elfogadtatta, hogy a "zsidókérdés végső megoldására" egész Európában a Birodalmi Biztonsági Főhivatal irányelveit figyelembe véve kerüljön sor. A Hermann Göring által megbízott Heydrich felkérésére a konferencián az érintett állami és katonai szervek képviseletében 14 fő jelent meg. Az ambiciózus birodalmi vezető célja a "feladatok" kiosztása mellett az volt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a résztvevők pontosan megértették az általa elmondottakat. A tanácskozásról, amely több mint 11 millió zsidó származású európai polgár (beleértve a semleges államok és az Egyesült Királyság zsidó közösségeit is) fizikai megsemmisítését helyezte kilátásba, Adolf Eichmann jegyzőkönyvet készített.

[28] A holokauszt során az SS legalább 152 000 embert pusztított el a chelmnói haláltáborban, mintegy 50 kilométerre északnyugatra a lengyelországi Lodz városától. Ez volt az első olyan állandósult létesítmény, amelyben tömegesen gázosítottak el zsidókat. Itt vezették be a kipufogó-gázzal történő tömeges kivégzést és itt próbálták ki először a konzervdobozokba kiszerelt Cyklon-B gáz hatásosságát. A kivégzőközpont a Chelmno város területén álló egyik urasági birtokból, valamint egy közeli, hatalmas erdei tisztásból állt.

[29] Vagyis inkább a zsidóságból kitérnie. Ne feledjük, abban az időben a nyilvántartások, a családi események regisztrálása egyházi kézben, az egyházak kötelessége volt.

[30] V. ö. Peter Honigmann: Die Austritte aus der Jüdischen Gemeinde Berlin 1873-1941: Statistische Auswetung und historische Iterpretation. Frankfurt am Main, 1988. Hertz jegyzete.

[31] Vonatkozó források: Kurt Nowak: "Das stigma der Rasse. Nationalsozialistiche Judenpolitik und die christlichen Nichtarier." In Jochen- Christoph Kaiser és Martin Greschat, szerk. "Der Holocaust und die Protestanten", Frankfurt, 1988. 73-99. old. Ursula Büttner: The persecution of Christian-Jewish families in the Third Reich." Leo Baeck Institute, Yearbook 34, 1989. Deborah Hertz által megadva.

Deborah Hertz:
Hogyan lettek a zsidók németek
Fordította: Friedmann Sándor

Vissza a TUDOMÁNY-hoz