WALLENBERG ÉS KORTÁRSAI

 

November 13.-án délután az OR-ZSE Oktogonális termében kerekasztal beszélgetésre került sor, amelyet Kiss Endre tanszékvezető egyetemi tanár nyitott meg. A jelenlévők köszöntése után elmondta, hogy az azóta sajnos elhunyt Staller Tamással és a rektor úrral, Dr. Schőner Alfréddel azon gondolkodtak, hogy a Wallenberg évben miként lehetne megemlékezni a bátor diplomatáról az egyetemen úgy, hogy több más, a vészkorszakban derekasan viselkedő személyről se feledkezzünk meg.

A beszélgetés résztvevőit aszerint válogatták össze, hogy a történész szakemberek és a túlélők mellett a fiatalabb generáció képviselői, rabbik és oktatók mondják el, számukra mit jelent e jeles emberek cselekedetei és a fiatalságnak miként tudják mindezt közvetíteni.

A meghívottak a megszólalásuk sorrendjében Haraszti György történész, Darvas István rabbi, Radnóti Zoltán rabbi, Deutsch Gábor adjunktus, túlélő, Róbert Péter történész, Tomkin Júlia, egy túlélő lánya, Zima András fiatal történész, tanár, Friedmann Sándor doktorandusz, aki egy kevéssé ismert dokumentumot mutatott be. Kiss Endre még azt a megjegyzést tette, hogy szerinte Raul Wallenberget azért gyűjtötték be, ejtették foglyul, mert a III. ukrán hadosztály egyik parancsnoka úgy gondolta, ismert tekintélynek örvendő egyéniség szolgálata az oroszoknak is jó lesz titkos munkára. Mivel ő erre nem volt kapható, ez okozhatta végzetét.

Schőner Alfréd rektor úr bevezetőjében a sétáiról mesélt, kedvenc helyéről a Duna parton. Nézi az emléktáblákat és emlékműveket, melyekről hiányzott a virág, legfeljebb egy-egy kavics fejezte ki a hálát. A szó, hogy zsidó egyik emlékművön sincs feltüntetve. A Szent István parkban Pátzay Pál sokat megélt szobor másolata áll, az eredetit, amelynek címe: Sárkányölő lett volna, felavatása előtt Debrecenbe vitték a Biogál Gyógyszergyár udvarára. Új nevet kapott: A kígyótölő férfi. Elérve József Attila szobrához „A Dunánál” című vers első sora jut az eszébe: „fecseg a felszín (de hallgat a mély)” nem árulja el, hány embert fogadott be a gyilkos időszakban a folyam. A Rektor úr megragadta az alkalmat, hogy néhány mondattal beszámoljon arról az útról, amelyen az egyetem hallgatói, tanárai meglátogatták Perlasca Giorgió sírját. Perlasca menye is csatlakozott csoportjukhoz, a polgármester a sírnál várta Őket.

Szécsi József latin nyelvű imát mondott el, elénekelt egy magyar népdalt a Tavaszi szél vizet áraszt címűt és kissé rendhagyó módon a Hátikvát. Egyébként alkalma volt Perlascával találkozni és néhány szót váltani a Parlamentben. Perlasca a legszentebb „hazug ember” (a kifejezés az elhunyttól származik), aki alkalmazottja volt a spanyol követségnek, sohasem kapott megbízást, hogy védleveleket gyártson, aláírjon, lepecsételjen, de megtette és ezzel életek ezreit mentette meg.

 

Mielőtt átadta volna a szót Darvas Istvánnak, a fiatal rabbinak, megkérdezte a rektor úr Haraszti György történészt, előfordulhat-e, hogy él még most is, akiről beszélünk.
Haraszti válasza: Nehéz kérdés, mert sok az ellentmondásos adat. Most száz éves lenne, ez nem egy megszokott életkor, különösen azon körülmények között. 1945-ben jelentették a szovjetek, hogy Wallenberg fogságukba esett. Néhány hónap múltán határozottan cáfolták. Hosszú ideig csend és tagadás. Majd sok és makacs megkeresésre Gromikó külügyminiszterként közölte, 1947-ben szívroham következtében elhunyt. Később kiderült, az orvost, aki ezt aláírta, akkor már hat hónapja eltávolították beosztásából. Évekkel később közös svéd-szovjet bizottság vizsgálta az ügyet, arra a megállapításra jutottak, hogy halálát 1947-ben nem szívroham, hanem egy szerencsétlen fogkezelés okozta. A Szovjetunió felbomlása után Szudoplatov mesterkém az emigrációban könyvében megírta, hogy a fogkezelésnél kígyómérget fecskendeztek be és ez okozta a halálát. Akárhogy is, jókor volt rossz helyen vagy rosszkor jó helyen, még inkább rosszkor rossz helyen, ez jellemezte a korszakot. Sokszor elhangzott az a mondat, aki egy életet mentett meg, olyan, mintha a világot mentette volna meg. Akkor mit lehet mondani arról, aki a veszélyt vállalva ezreket óvott meg a haláltól. Ezzel érte el emléke halhatatlanságát.

E mondatok után Darvas István rabbi vette át a szót. Magam Wallenbergről könyvélményeim alapján szereztem ismereteket. Felmenőim vidékiek voltak, többnyire Auschwitzba kerültek, tehát nem ismerhették. Számomra azt jelenti e név, ami Perlasca sírkövére is van írva: A világ jámbora. Eredetileg azokra értették, akik az úgynevezett noeiták hét törvényét betartották. A Tórából vonatkoztatott, a Talmud által meghatározott követelményeket nem különösebben nehéz betartani. A vérontás, a rablás, az Örökkévaló káromlásának, az élő állatból való hús fogyasztásának tilalma igazán elvárható. Pozitív követelménynek csak az igazságszolgáltatás intézményének a felállítása szerepel. De látjuk, a történelem produkál olyan korszakokat, amikor ezen törvények nem érvényesülnek és akik ezen szellemben járnak el, halálos veszedelemnek teszik ki magukat. A már ma többször felsoroltak igazán a népek jámborai lettek. Elismerve, vagy el sem ismerve. Emlékezni azért kell, hogy lássuk a legsötétebb időben voltak olyan nem zsidók, akik az idézett szellemnek megfelelően mentették meg embertársaikat. Még az életveszéllyel is szembenézve.

Radnóti Zoltán rabbi Anton Krüger új értelmezéséről számolt be, az egykori fogoly közlése szerint Wallenberg 1950-ben skorbut betegségben halt meg. Más kutatók egyebet közöltek ezzel kapcsolatban. A sok információ között nehéz eligazodni. A helyzet most megváltozott a technika vívmányaival. Például vegyük a honlapot. Tapasztalat szerint hogyha 10 másodpercnél többet állnak meg egy honlapnál, akkor már az színvonalas, érdekes honlap. Ezért vállalta, hogy a zsidók sorsát mindenki számára röviden, tehát nem monografikusan, 30oldalban, képekkel megspékelve mutatja be. Legutóbb tíz életről írt, egy nem zsidó van köztük, Reviczky Imre alezredes, a nagybányai helyőrség parancsnoka, aki munkaszolgálatosok érdekében igyekezett emberi körülményeket teremteni. Sőt katonaruhába bújtatva őket elbocsájtani. A németek deportálták, itthon lefokozták, végül egy tűzép telepen lett szeneslegény. Feleségem révén a nyíregyházi és környéki zsidók emlékének szenteltem a megemlékezést. Reviczky elsősorban vidéki zsidókat mentett meg. A mai időkben egy fiatal vagy középkorú rabbinikus teendői közé ezen világi ismeretek terjesztése és feladat.

Deutsch Gábor: a rektor úr kérdésére válaszolva, hogy mikor hallotta először Wallenberg nevét, Lévai Jenő írt róla közvetlen a háború után, aki író, újságíró volt, könyvei is jelentek meg a témáról elég gyakran, de amit Wallenberg eltűnésével kapcsolatban írt, azt hiszem, maga sem hitte el. Szerinte az oroszoknak semmi köze az egészhez. A diplomatánál sok pénz volt, rablógyilkosság áldozata lett. Felháborító – írta –, hogy egy köztörvényes ügyből politikait igyekeznek kovácsolni egyesek. Alighanem az akkori hivatalos véleményt tolmácsolta. Egyébként az Alma utcában beszélte egy nénivel, több, mint száz éves, a neve Gergely (Glázner) Eszter, aki találkozott vele, sőt a tragikus út előtt homlokon puszilta őt. A néni apja szabadgondolkodású ember volt, a csillagviselés törvénye nem érdekelte. Olyan magabiztosan járt az utcán, hogy senkinek nem jutott eszébe, hogy igazoltassa. Ilyen formán segítségére lehetett Wallenbergnek. Amikor a nyilasok berontottak a Vadász utcai üvegházba, odasietett, annyit tudott segíteni, hogy kihoztak egy szülő nőt és kórházba vitték. Wallenberg sokat tett, de ő július 9.-én érkezett Pestre, a vidéki zsidókat akkor már deportálták. Pesti zsidókon segített sokat. Carl Lutz a vidéki zsidókat is mentette. Sándor Iván, a kitűnő író, aki a tiszaeszlári perrel kapcsolatban írt egy könyvet, drámát, őt kétszer is megmentette Carl Lutz. Deutsch Gábor is olyan nevet említ, ami még nem hangzott el, de ki beszél a névtelenekről?

A Vöröskeresztben voltunk mi hárman, testvérek a Garai utcában. Egy méltóságos úr – a nevét nem tudtam kideríteni – bocsájtotta rendelkezésre lakását. A kosztot a Mérleg utcából hozták, a város ostrománál már nem tudtak oda eljutni, de nem is volt miért. Az élelmet a Thököly úti katolikus szeretet szolgálatból hozták, amelyet Slachta Margit vezetett. Ezt a nevet is jegyezzük meg. Tőle megtudtuk, hogy a nyilasok fogják meglátogatni az otthont. Mivel a vezetők szökött munkaszolgálatosok voltak, a hírre eltűntek. A méltóságos úr és a házban lakó Galambos százados látták, hogy pásztor nélkül maradt a nyáj, intézkedtek. Akinek arcán látszott a hitközség, elbújtatták az ágy alá, a legkisebbeket – főleg a lányokat – tették előre. Karácsonyfát hoztak, transzszilvániai menekülteknek neveztek minket „csak nem fogják bántani véreinket” – szónokolták. Valami van, ami közös szinte minden hőstettnél. Az égben biztos megkapják cselekedetük jutalmát. Az égben. A földön Wallenberget meggyilkolták, Carl Lutzot Svédországban vádolták, hogy hatáskörét túllépte, Reviczky Imre szenet lapátolt, Perlascát sem dicsérték meg tetteiért, Slachta Margitnak el kellett hagynia hazáját, a méltóságos úrról nem sokat tudok, talán kitelepítették, a százados sem maradhatott meg a hadseregnél. Igaz, többen kaptak postumus kitüntetést, természetesen haláluk után. Sovány vigasz, de mégis vigasz, hogy beszélünk róluk.

Schőner rektor úr megjegyezte, hogy Hidvégi Máté közvetítésével felvette a kapcsolatot a kiváló művészettörténésszel, Kata asszonnyal (Dávid Katáról van szó), aki meg is ígérte, hogy eljön, mert ő segítője volt Wallenbergnek. De objektív okok miatt erre nem kerülhetett sor. Hozzátéve D. Gábor hozzászólásához, hangoztatta, hogy nevek sokaságát lehetne sorolni Nagybaconyi Nagy Vilmostól, Gobi századosig, a Jad Vasém eddig 750 személyt részesített elismerésben, a kutató munka még tart.

Tomkin Júlia következett szólásra, őt bemutatva rektor úr felidézte az egyetem menzáját, ahol az áldott emlékű Scheiber Sándor péntek estéi az egyetlen lehetőség volt a zsidók összejövetelére, egymás megismerésére. Ezeken az estéken Júlia is részt vett. Elkerült Dublinba, jó lenne tudni, hogy ott ismerik-e a svéd diplomata nevét. T. Júlia válaszában elmondta, hogy egyszer talán alkalma lesz elbeszélni, miképpen került az említett péntek estékre, miért kellett az országot elhagynia és van-e összefüggés a Dublinba való távozásával ezen összejöveteleknek. Sejtetni engedte, hogy igen és csak annyit közölt, édesanyjától hallotta először a professzor nevét, akkor igyekezett az egyetemen megemlékezést rendezni Wallenbergről, amikor ez nem volt szokás. Az édesanyja a vészkorszaknak részese volt, bujkált, menekült, rettegett és remélt. Igen, Dublinban ismerik e nevet, történészek több előadást is tartottak róla. Idén két konferencia is volt magyar történészek részvételével. Dublinban a hitközségben főleg rigai stetülből (városkából) származó emberek élnek, ezen emlékeket Tom Reichanter megírta, tehát a válasz: igen, ismerik.

Róbert Péter történész tanított középiskolában, főiskolán, most a zsidó egyetemen oktat történelmet. Rendszerváltás előtt, de még után is negyedikeseknek néhány sor állt a történelemkönyvekben. A zsidó megnevezést megkerülve, fasiszta rémtettekről esett szó. Mivel ez a téma az érettségire való felkészülés idejére esett, sok tanár ki is hagyta. Tanított tanítóképzőben, sőt a Zrinyi Katonai Akadémián is, mindkét helyen a hallgatóknak ismertette az eseményeket, nagy érdeklődéssel és meg kell mondani, jóindulattal fogadták a tájékoztatást. Disszonáns hang el nem hangzott. A Helytörténetbe, mint a honi helytörténeti társaság elnökségi tagja, 1995-ben Wallenbergről írt füzete már utánnyomásban is elkelt, most harmadik kiadásra készülnek. Érdeklődésből tehát nincs hiány. Meg kell mondani, hogy a felszabadítók az embermentőkkel kapcsolatban igen negatívan viselkedtek. Perlascának és Carl Lutznak ha életére nem is törtek, de elhallgattatásban volt részük. Ez a szovjet kilengések sorába tartozik. Bár a XIII. kerületben, ahol Wallenberg áldásos tevékenységet nagy mértékben folytatott, utcát neveztek el róla. (Megjegyezzük Komoróczi Géza könyve nyomán, hogy a svéd király azzal a feltétellel fogadta Kádár Jánost, ha legalább utcanév jelzi tiszteletét a mártír iránt.)

A rektor úr Zima Andráshoz, a fiatal történészhez fordult, valóban kilengésről volt itt szó? Zima András válasza: én nem ezzel a témakörrel foglalkozom. Meg kell őszintén mondanom, hogy felmenőim kőkemény kommunisták voltak. Ami a Szovjetunióban történt, azt mind pozitívan értékelték. Eszükbe sem jutott volna állításaikban kételkedni. Azt azonban tapasztalom, hogy a zsidó szót elkerülik. Helyette írják, hogy üldözött, esetleg zsidó származású, mert nem tudni, hogy ki vállalja a vallását. Esetleg támadásnak is van kitéve a szerző. Egyébként a Wesselényi utcai ortodox iskolában programokat tartva közlik a történteket, főleg annak vallási oldalait. A felmenők, a nagyszülők saját élménytapasztalatukat a gyerekekkel meg is osztják.

Befejezésül Friedmann Sándor doktorandusz a már említett dokumentumot mutatta be vetített képekkel. Azt a szellemes könyvet, amelyet a Wallenberg iroda dolgozói készítettek és átadtak karácsonyi ajándékként, a címe: Schutzpass. Az átadásra 1944. december 21.-én került sor. Az első kép egy fal Wallenberg mögött, de látszik, hogy ez lényegében papírtömeg, amelyből kihullik egy pár darab lap, ez a Schutzpass. A címlapon Wallenberg segítői és a készítők nevei, az öt fiatalember, akik 19. táblát állítottak össze. Van hozzá „tudományos előszó”, szép elégia, amelyeket Sugár Péter, a német tudomány professzora, egyébként a diplomata személyi titkára, a könyv szerkesztője írt. Az oldalak időszámításunk előtt tízezer évvel és a fantasztikus jövőig rajzolják le a menlevél, tehát a Schutzpass történetét, amely volt, van, lesz (reméljük, nem lesz). Ezen képeket látni kell, csak úgy lehet megérteni. Aki nézi, jól mulat a tizenkilenc frappáns képen. Sugár Péter az átadás után zsebében két menlevéllel az Andrássy út 60-ba, a nyilasházba tartott, két védettet akart elhozni onnan. Agyonlőtték. Nézzük a képeket, sírnivalón mulatságosak. A legsötétebb időkben a legélesebb a humor. Önvédelmi fegyver, az elviselhetőség feltétele. A kötet hátlapján R. W. tevékenységéről írják: „Humán misszió a vadak földjén. Stockholm 1946”, mert úgy gondolták, hogy akkor a diplomata már karosszékből nézi, olvassa a művet, nagyot tévedtek.
Dr. Schőner Alfréd azzal zárta a beszélgetést, hogy hasznos volt, mert minden résztvevő egyénien fejezte ki magát, más-más oldalról közelítve meg a témát.

Deutsch Gábor
2012.11.26

Vissza