Halmos Sándor, a Debreceni Hitközség ügyvezető igazgatója, az OR-ZSE docense, munkatársai segítségével két fontos könyvet szerkesztett, illetve írt meg az utóbbi hónapokban. Az egyik címe azonos Mózes II. könyvének kezdő szavával, Sömot-Nevek. A vészkorszakban elpusztult és életben maradt debreceni zsidók névsora, pontos adatai, foglalkozásuk, életkoruk, egykori lakhelyük.
Megbecsülésre érdemes munka. A nevek visszaadása, ugyanis, akik az életet nem kímélték, a neveket is elvették, számokat adtak helyébe.

Igazságtétel a könyv és sokat mond. 5710 ember pusztult el Debrecenből, 6738-an maradtak életben. A cinikusok azt mondhatnák, ez jó arány, hiszen mint látni fogjuk a másik könyvből, az átlagos pusztítás 70-85 %-os is, vagy még ennél több is lehetett.

A vagonok Debrecenből Auschwitzba haladtak, ahol a szerelvény oda is jutott, nemigen maradt túlélő. Több vonatsor azonban tévedésből, műszaki hibából, a bombázások hatására - de maradjunk annyiban, hogy a Gondviselés akaratából - visszafordultak és Ausztriában landoltak.
Ezért a viszonylagos kedvező arány. A bénító hatás ennél sokkal súlyosabb. Az 1949-es felmérés a háború előtti 10 %-hoz képest 2,2 % zsidót regisztrált. Ha most pontos felmérést lehetne készíteni, az 1 is nehezen jönne össze. A kivándorláshoz, elvándorláshoz hozzájárul a következő diktatúrától való félelem, a vallásos lét bizonytalansága, egzisztenciális tényezők, stb. A könyv fontos tanulmányozási terület lehet kutatóknak, diákoknak és mindenkinek, aki a városhoz érzelmileg kötődik.

A másik könyv, amelyről részletesen szeretnénk szólni, mindezen erényekkel rendelkezik, de ezen túl is halad. 10 éves kutató munka után Halmos Sándor nemcsak mint szerkesztő, hanem tanulmányíróként is jelentkezik, és megírta a címet idézve Hajdú-Bihar megye zsidóságának története napjainkig c. nagyigényű munkáját. A fő cím Jiszkor, azaz "Emlékezz meg".

A szerző bevezetésként röviden vázolja a két megye kialakulását, megírja hogy Bihar megye egy része Romániához került a trianoni döntés alapján, általánosságban ismerteti előbb Bihar, majd Hajdú megye zsidóságának jellegét, foglalkozásait, intézményeit, szervezeteit. Megtudjuk, hogy Bihar megyében az 1771-es összeírás 21 zsidó nevet tartalmaz, Hajdú megyében építettek mikvét (rituális fürdőt), iskolát, templomot, 1774-ben Hajdúsámsonban az 1800-as évek elejétől Földesen hitközség működik.
Ezután sorra veszi a 82 település közül mindazokat, ahol zsidók éltek. Ismerteti a helység szokásait, ahol jellegzetes, ott megjegyzi, honnan kapta a nevét. Például Esztár. Zsupos István tanulmányát idézi a könyv: "Egykoron Bethlen Gábor ott ment, s a körülöttük lévőktől kérdezte, hogy azon kitűnő épület, értvén a magtárt, micsoda. A felelet: "Ez tár". Így lett belőle Esztár. Mások szerint a stár öreg, régi, a szláv melléknévből eredezteti az elnevezést. Vagy Konyár, a szláv Kónya, azaz ló szóból származik.

Közli a könyv, hogy a faluban, városban mióta laknak zsidók, volt-e chéder, elemi iskola, jesíva, ki volt a rabbi, mivel foglalkoztak hittestvéreink. Mikor építették a templomot és mi lett annak későbbi sorsa. Hányan vonultak be a szabadságharc idején 1848-49-ben katonának, hányan adták életüket a hazáért az első világháborúban. Mennyi volt a száma a zsidóknak a településen 1941-ben, mennyi a vészkorszak után.

Az első gondolatunk, hogy hány kivételes tudású rabbi tevékenykedett a kicsiny falvakban, városokban, nyugszanak, porladó sírkövek vagy romos óhelek (hajlékok) alatt. Vagy kisérték el híveiket és ott vesztek el a koncentrációs táborok mélyén. Hány önfeláldozó közösség tünt el, akik önerőből vágodát, hogy biztosítsák a vallásos élet feltételeit. Mennyi jesíva bocsájtott ki olyan tanítványokat, tudósokat, akik most a világ számos pontján városuk vagy iskolájuk büszkesége. S mindez a múlt. A legtöbb településen csak a temetők jelzik, hogy valaha ott zsidók is éltek. Mert a legszomorúbb tömör zárómondat a leggyakoribb: "a vészkorszak után nem élt zsidó a helységben". A másik változat: 1949-ben nem volt zsidó a faluban. A harmadik variáció: 1957-ben testületileg hagyták el a várost. Ennek okát még vizsgálni kell.

49-ben már nagyon kevés helyen lehetett az imádkozáshoz szükséges létszámot, a minjánt biztosítani. 57 után egy-két zsidó élt elszórtan egy-két faluban. 94-ben már alig I faluban vagy kisvárosban lehetett zsidót találni.

A helységek részletes ismertetése közül négyet kiemelnék, hogy Halmos Sándor tanulmányának sokoldalúságát érzékelni tudjuk. Első két példánk Apafa és Hajdúszentgyörgy. Nevezett helyeken nem laktak zsidók. Mondhatjuk, tartósan soha. Mégis van érintettségük a témában. Az apafai lőtéren lőtték tarkón azt a 67 munkaszolgálatost (kettesével összekötözve), akik a debreceni repülőtéren dolgoztak. A bombázások során szökést kíséreltek meg, de a csoportot elárulták a Gestaponál és rejtekhelyükről elhurcolva Apafára vitték őket. Eltemetve a debreceni zsidó temetőben vannak, külön gondosan ápolt parcellában.

Hajdúszentgyörgyön szintén nem lakott zsidó. 1944 április 8-tól június 27-ig túsztábor működött, ahol Debrecenből 92 tekintélyes személyt tartottak fogva, hogy a debreceni zsidó tanács teljesítse az előirt feltételeket. Később más helységekből szállítottak oda foglyokat. A táborokból néhány szerelvényt a debreceniekkel együtt Auschwitzba deportálták, ezeknek többsége elpusztult. Akik visszamehettek Debrecenbe, azok Bécsbe kerültek és jelentős részük megmenekült.

A legfontosabb adatok melletti kommentár részletessége nyilván függött a tárgyalt helység vallási vagy történelmi jelentőségétől, de bizonyára a meglelt kutatási anyag mennyiségétől is. A bővebb ismertetésekben is van következetesség. Vegyük a másik két nagyközség példáját. Földes és Kaba. Mind a két falu küzdött azért, hogy hitközségük minél tovább fennmaradjon. Földes valamikor Szabolcs megyéhez tartozott. A leírás bevezetése utal a zsidók magyarországi letelepedés történelmére, megemlíti a kazár és kabar kapcsolatokat,, 17 4-b a má élt zsidó Földesen, 1820-ban imaházuk is volt már, valamint rituális fürdőjük, Talmud Tórájuk, jesívájuk, 1846-ban az Egri Egyházmegye Névtár 182 zsidót tartott nyilván a helységben.
A Nagykállón született Csillag (Stern) Mihály 1859-ben működött ott, mint rabbi. Tagja volt az országos háromtagú Bét Dinnek (vallási bíróság) . Három Nyúl-fiú az MTK-ban futballozott, hogy hírességeket is említsünk. Közfeladatot is elláttak, például Klein Emil az ipari tanonciskola felügyelő bizottságának volt a tagja, és egyben a tanítója.
A vészkorszakot 92-en élték túl. De nem mindenki tért vissza a nagyközségbe. Lőwinger Jakab rabbi családjával Földesre tartott, bombatámadás érte a vonatot, a rabbi meghalt, családja megfordult és Amerikába vándorolt. 65-en Földesen maradtak.

1950-ben meg akarták szüntetni a hitközséget, pedig még akkor 50 zsidó tartózkodott a településen. 1956 tavaszán 21, 57 februárjában 10, 1994-ben már nincs zsidó Földesen.

A második példánk Kaba. A szerző itt is utal történelmi tényekre, és arra az esetlegességre, hogy kazár törzsek' voltak azon a vidéken. A nevek láncolatából valóban lehet erre következtetni: Cházár, Khábár, Khábá, Kaba. 1800-ban már lehetett zsidó a településen. Az első anyakönyvi bejegyzés 1835-ből való német nyelven. A magyar nyelvűt 1880 januárjában jegyezték be. 1910-ben Teitelbam Herman lett a rabbi. A vele való súrlódás a világi vezetéssel állandó volt. A faluban ennek ellenére élénk zsidó élet folyt. Egyesületek alakultak, iskola, Talmud Tóra működött. A református egyházzal a viszonyuk kiválónak mutatkozott. Maklári Károly püspök egy fontos beszédét 1939-ben héber zsoltáridézettel kezdte: "Boldog az, aki nem ül a gyűlölködők székében".

A deportálások idején Nádudvarra 244 főt hurcoltak, ezen felül 60-70-en voltak munkaszolgálatban. A 244-ből 21-en tértek vissza Kabára és vagy egy tucat férfi a munkaszolgálatosok közül is hazatért. Segítséggel, de mindent elkövettek, hogy a létszámtól függő hitközséget megőrizzék, az Isten-tiszteleteket biztosítsák. (E sorok írója Debrecenből, gyermekotthonból ünnepekre társaival együtt többször ment Kabára, hogy a létszám teljes legyen.)

Erre a korszakra jellemző volt a szórvány megszüntetése. Erről azért kell részletesen írni, mert képet kapunk a háború utáni neológ-ortodox egyesítés nem egészen békés menetéről. Sehol máshol ennyire őszintén erről a témáról még nem írt senki. Talán Kabával ezért is foglalkozik a könyv a szokottnál terjedelmesebben.

Szívesen idéznénk még a Hajdúnánást, Berettyóújfalut említő kommentárokat, de nincs terünk. Azonban el kell mondanunk, hogy a névsorok olvasása is érdekes a háttér ismeretében. Úgy érezzük az adatokból, a nevek ismerőseink. Magunk elé képzelhetjük őket, még ha az életben nem is találkoztunk velük. Nagyokat sóhajtunk, amikor olyan kiváló személyiségek nevére bukkanunk, akiket mindenki ismer és akikre büszkék lehetünk. A túlélők között is vannak jó ismerőseink, akik később sokat tettek a zsidóságért, mint a hajdúböszörményi Weisz Márton sachter, aki néhány év múltán ortodox főrabbi lett. Vagy hogy a kultúrát is említsük, a Máramaros szigeten született Fried Géza muzsikus felmenői Nánásról származnak, Konrád György író Berettyóújfaluból indult a világhírnév felé.

Ezt a könyvet kézbe kell venni, forrásmunka, nélkülözhetetlen a kutatómunkához, fontos adathalmaz minden érdeklődő számára. Egyébként rendkívül olvasmányosak a tanulmányok. Köszönet érte a szerzőnek, a Debreceni Zsidó Hitközségnek, a megyének, mindenkinek, akinek a munkához köze van. Talán csak a lektorálás lehetett volna erőteljesebb. Néhány helyen találunk valószínűtlen, egyértelműen elírt dátumot, vagy egy-egy szó hiánya miatt nehezen értelmezhető mondatot. De ez egy ilyen nagyszabású vállalkozás velejárója. Az értékből, a mű jelentőségéből semmit nem von le.

                                Deutsch Gábor