Ungár Richárd:
Új mesék a
Dob utcából |
Ungár Richárd ügyvéd, jogászember. Nemcsak hivatásában kiváló, írónak is jó.
Könyvei érdekes történeteket, anekdotákat fűznek össze, élvezetes,
olvasmányos stílusban. Különös erővel jeleníti meg a gyermek- és ifjúkorában
megismert alakokat, akik főleg a Belső – Erzsébetvárost választották
lakóhelyül. Előző kötete a Dob utcai mesék már címében is utal erre, legelső
fejezetében bemutatja a Király utca 54. számú házat, ahol született,
gyerekeskedett és ifjúkorát töltötte. Sikere nyomán a második kötet nem
sokat váratott magára, az Új mesék a Dob utcából folytatja a humoros
történetek sorát, ahogy ezt alcímében ígéri.
Előszavában
Schőner Alfréd, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem rektora
ajánlja az olvasók figyelmébe a könyvet, ez önmagában is figyelemreméltó,
hiszen az intézmény a magyar neológia bástyája, Ungár Richárd hősei pedig a
főváros pesti oldalának ortodox közösségéből kerülnek ki. Különösen a háború
előtti eseményeket találja P. Howard-i jellegűnek, az író Rejtő Jenő világát
helyezi át a VII. kerületbe, „amely a XIX. század végének és a XX. század
első évtizedeinek egyedi jellegű városi forgataga. Egy olyan ritka
találkozási pont, ahol különböző vallási rétegek az őket körülvevő kultúrák
szimbiózisából táplálkoznak.”
Ez a világ, ez a csoport súlyos sebet kapott 1944-ben, amelynek
következtében meggyorsult szétszéledése a város és a világ más részeibe.
Aranykora, virágzása elmúlt, a könyv első írásában nosztalgiával említett
60-as, 70-es évek már a hanyatlás kora, a folyamat később felgyorsult, a
rendszerváltás utáni sokat emlegetett „zsidó reneszánsz” őket bizony nagyon
kevéssé érintette. Annál értékesebbek ezek az elbeszélések, mert sokszor az
eltűnés előtti pillanatot örökítik meg, szinte azt mondhatnánk: kapják
lencsevégre.
Nevek és események kavarognak előttünk, általában egyszerű emberek neve, és
ami velük történik azok is az emberélet szokványos eseményei: születés,
házasság, egzisztencia teremtés, halál. Persze nem szabad elfelejteni egy
nagyon fontos körülményt: Ungár Richárd könyvének szereplői zsidók. Ez a
tény adott időben és helyen – azaz a XX. század Európájában – meghatározó
szerepe van sorsuk alakításában.
Óhatatlanul megjelenik a lapokon a Shoá tragikus ténye és az azt követő
menekülésszerű távozási hullám, a nagy társadalmi átalakulás, az új
berendezkedés, amely lényegében kirántotta lábuk alól a talajt, háttérbe
szorítva a magánkereskedelmet és kisipart. Hozzájárult az életforma
váltáshoz a vallás – minden vallás, de a szigorú követelményeket állító
zsidó vallásé különösen - mellőzése, esetenként üldözése, amely az ortodox
kisembert eddigi élete tartalmától, értelmétől fosztotta meg. Szerencsére
ezek a komor dolgok csak a háttért színesítik, a leírt történetek valóban
humorosak, az olvasó könnyei legfeljebb a nevetéstől hullanak a szereplők
kalandjainak ízes leírását követve.
Kitekint a szerző a Dob utcán túlra, a Lipótvárosba, sőt Budára is,
feltűnnek a Nyírség falvai és Balassagyarmat – nem véletlenül nevezték zsidó
lakói Jermatnak a palóc fővárost . Még a tengerentúlra is eljut, követve
hősei életútját, hiszen lehet hogy az eredeti Dob utcaiak közül már többen
élnek külföldön, mint a szűk erzsébetvárosi utcában! Persze ott sem
felejtik, s némi érthető túlzással Dob Avenue néven emlegetik a szívükhöz
környéket…
Utal távolabb zajlott történelmi eseményekre, az egy évvel későbbi Jom Kipur
háborút feltehetően elírásból 1972-re teszi, feltűnnek nem Dob utcai arcok
is, így Weiszlovits a híres nagyváradi szállodás, akit közismert
irredentasága sem mentett meg 1944-ben. Tévesen írja, hogy Auschwitzban halt
meg – a csendőrök még a bevagonírozás előtt agyonverték a
frontkitüntetéseire hivatkozó önérzetes embert.
Azok számára akik nem ismerik a könyvben oly szépen ábrázolt világot – vagy
szeretnék megismerni – ezt megkönnyíti a végén található Kislexikon,
amelyben a leggyakoribb, legsűrűbben használt jiddis kifejezések mellett még
angol és spanyol szavak magyarázatát is fellelhetik. Szép és értékes mesék
ezek, a kötet nem hozott csalódást az előzők után.
Várjuk a folytatást!
Róbert Péter |
Dr. Schőner Alfréd: Gondolatok egy új Ungár Richárd könyvről
Nem nagyon illik, hogy egy
előszóíró fogalmazza meg –úgymond- „kritikai” mondatait. Mentségéül
szolgáljon, hogy észrevételeit és objektív tényeken alapuló
megjegyzéseit a korszak egy ismert és elismert, a Kazinczy utcai
főzsinagóga elkötelezett hívének, Ezriél Jichoknak emlékezetére és
tárgyi tudására hivatkozik.
A jelzett, nagy tiszteletnek örvendő, mélyen elkötelezett ortodox
hívő, mellesleg hithű MTK drukker. Felelőssége teljes tudatában a
köznyilvánossága előtt beszélt, értsd a Kazinczy utcai zsinagóga
udvarán. 1958. október 12.- én, sokak füle hallatára, egyértelműen,
őszinte fájdalommal és a beismerés önkritikai képességével, és félre
nem érthető módon az ott jelenlévők tudtára adta a
megváltoztathatatlan és felülírhatatlan tényt: Bodola, a NAC
(Nagyváradi Atlétikai Club) balösszekötője, nem lesgóllal döntötte
el az MTK elleni mérkőzés sorsát, 194O-ben. És az sem felel meg a
valóságnak, hogy a fent már említett inkriminált személy, néven
nevezett Bodola, kezével igazította volna lába elé a labdát…
Mielőtt a nyájas olvasó azt gondolná, hogy e bevezető sorok nem
felelnek meg a valóságnak, ki kell jelentenem, az illető téved. S
akit rohanó világunkban e felettébb érdekes dolog részleteiben és
összefüggéseiben, hogy azt ne mondjam, „világpolitikai
mikrokontextusában” érdekel, figyelmébe ajánlom kiváló szerzőnk,
Ungár Richárd a felszabadulás előtti években játszódó történetét,
legendáját, amely a Nosztalgia foci a Boro Parkban címet
viseli.
A bevezető gondolatok ironikus felhangjáért elnézést kérve,
szabadjon komolyra fordítanom szót, hiszen szerzőnk ismét remekművel
ajándékozza meg olvasóközönségét. Olyan kötetet tarthatunk
kezünkben, amely a maga nemében unikális. Egyedi mivolta a
témaválasztásban a megismételhetetlen történelmi pillanatok pontos
rögzítésében és a kortörténeti leírások precizitásában rejlik.
Amikor e kis történetek lejátszódnak, már volt televízió
(Amerikában), persze nem a Dob utcában. Volt rádió, az már
mindenütt, a hetedik kerületben is, és voltak újságok, és utoljára,
de nem utolsó sorban a szóbeli közlés legautentikusabb módja, az
élőszó, amely a zsinagóga udvarán, vagy a zsinagóga előterében
mindig lekötötte az imádkozni vágyók figyelmét.
Előbb a beszélgetés, s utána az imádság.
Ahogy e kötet tanulmányait, elbeszéléseit olvasom, s itt elsősorban
a második világháború előtti események leírott meseszövésére
gondolok, úgy érzem, mintha Rejtő Jenő egyes figurái öltöznének
hászidisztikus „jelmezbe”.
Gondolatvilágukban, beszédstílusukban, hanghordozásukban a P.
Howard-i legendisztikus világot helyezik át Pest egyik frekventált
részébe, a VII. kerületbe. De ez nem a Közel-Kelet-i, vagy afrikai
kikötők világa. Ez nem az álmok, az illúziók, a legendák városa.
Hanem a korabeli Budapest egyik integráns része. Amelynek legalább
emlékeiért, emlékeinek megőrzéséért küzd nemcsak a városvédők egy
hősies elszántságot mutató csapata. Hanem Pest egy olyan részéről
van szó, amely a XIX. század végének és a XX. század első
évtizedeinek egyedi jellegű városi forgataga. Egy olyan ritka –
történelmi értelembe vett – találkozási pont, ahol különböző
vallási rétegek az őket körülövező kultúra szimbiózisából
táplálkoznak. Hiszen ott van a közelben a legendisztikus, az „agyonszeretett”
Klauzál tér. Szimbóluma egy letűnt korszaknak, amely
megismételhetetlen, amely jellegzetes városi kultúrát alkotott. Az
ottani „srácok” szétszéledtek a világban és nyomaiban, csírájában
időnként még feltűnnek hol New-Yorkban, hol Jeruzsálemben, hol
Ausztrália távol eső városaiban.
De elmúlt, vége.
Az itt maradottak, az odatelepültek, a régi szokásokat
feleleveníteni próbáló „új ortodoxok” már csak imitálják az egykori
arany korszakot.
E nagyszerű kötet különlegesen értékes és szépséges cikkei közül
hozzám – szabadjon ennyi szubjektivitást megengedni – azok állnak a
legközelebb, amelyek az 50-es, 60-as, 70-es évek történéseit
dolgozzák fel. Ezeknek a szereplőit személyesen ismertem. Láttam
vallásosságukat, gyerekként hallgattam áhítattal átszőtt szívből
jövő fohászaikat akár a Biblia nyelvén, akár jiddisül fogalmazták
meg azokat.
Néha hallottam, hogy szinte Arany János-i magaslatokkal ejtik ki a
magyar szót, néha azt, hogy sajátos hanglejtéssel törik
anyanyelvünket. Láttam a közösségi élet vallási vezetőit, akik ma
már szinte érzékelhetetlen, szinte felfoghatatlan erőfeszítéseket
tettek azért, hogy a hitélet fennmaradjon, hogy újból legyen
hitélet, jesíva.
Itt mondjuk ki: a felszabadulás után Magyarországon a fővárosban,
Pesten, az ortodox közösségben a Kazinczy utca és a Dob utca
találkozásánál lévő zsinagógában, illetve a zsinagóga melletti
iskolában volt egy jesíva! Egykori vezetői közül személyes jó
barátomnak tudhatom a ma B’né B’rákban élő nagy tekintélyű kiváló
szervezőt és tudóst, Ráv Shlomo Groszberget. S nemrég veszítettük el
azt az embert, aki igazgatónk volt, akit mi, az egykori rakoncátlan
nebulók egyszerűen csak Stejának szólítottunk. S emlékezem a
szellemi vezetőinkre, többek közt Kohn rebbére, Krausz
rebbére és HáRáv Benediktre. Azokra a megszállott, szent
emberekre, akik a Humás és a Talmud világát érzékletesen próbálták
átadni nekünk csintalan, néha figyelmetlen, de a foci iránt
változatlan szeretettel viseltető tanítványoknak.
Megtanítottak embertársainkhoz való viszonyulásunkra, emberségre,
megértésre, toleranciára. Érdekes módon ott soha nem volt igazi
verekedés. Igaz, évődtünk egymással, ugrattuk egymást, vagy
pestiesen mondva „cikiztük” egymást, de az egyik mindig számíthatott
a másikra! Ezt a világot, ezt a gyönyörű, a politika által is
keményen sújtott világot, ezt az árnyalt érzelmekkel és árnyékokkal
lefedett világot a maga őszinteségében, teljességében és
precizitásában eleveníti fel, ábrázolja szerzőnk. Karakterei
életszerűek. Nem véletlen, hiszen élő emberekről formálta azokat.
Történetei meggyőzőek még akkor is, ha időnként – talán az írói
képzelet – picit megszépíti őket.
Ungár Richárd kiváló dokumentalista. Hiteles személyiség. Lelke
mélyén évtizedekig felhalmozott élmény anyagot most mérnöki
precizitással, lebilincselő humorral, kedvességgel, néha
megkacagtató bájjal, néha megkönnyeztető iróniával dolgozza fel.
Ricsi, kedves barátom!
Azt kívánom Neked, hogy könyvek sokaságával lepjél még meg
bennünket. Írd ki magadból mindazt, ami szíved legtávolabbi zugában
találtatik, amely nevel, amely tanít, és amely szórakoztat. Mind a
három fogalomra nagy-nagy szükségünk van manapság. Köszönöm Neked e
kötetet, az olvasónak pedig szívből ajánlom, forgassa e nagyszerű
olvasmányt, mert általa gazdagabb, lelkiekben érettebb lesz.
Betekintést kap a magyarországi zsidóság egy különleges szegmensébe.
Ha mosoly lesz az arcán, vagy egy könnycsepp csordul le a szeméből,
az nem baj, az hozzátartozik mindennapi életünkhöz…
Schőner Alfréd |