Ungár Richárd:
Új mesék a Dob utcából


Ungár Richárd ügyvéd, jogászember. Nemcsak hivatásában kiváló, írónak is jó. Könyvei érdekes történeteket, anekdotákat fűznek össze, élvezetes, olvasmányos stílusban. Különös erővel jeleníti meg a gyermek- és ifjúkorában megismert alakokat, akik főleg a Belső – Erzsébetvárost választották lakóhelyül. Előző kötete a Dob utcai mesék már címében is utal erre, legelső fejezetében bemutatja a Király utca 54. számú házat, ahol született, gyerekeskedett és ifjúkorát töltötte. Sikere nyomán a második kötet nem sokat váratott magára, az Új mesék a Dob utcából folytatja a humoros történetek sorát, ahogy ezt alcímében ígéri.

Előszavában Schőner Alfréd, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem rektora ajánlja az olvasók figyelmébe a könyvet, ez önmagában is figyelemreméltó, hiszen az intézmény a magyar neológia bástyája, Ungár Richárd hősei pedig a főváros pesti oldalának ortodox közösségéből kerülnek ki. Különösen a háború előtti eseményeket találja P. Howard-i jellegűnek, az író Rejtő Jenő világát helyezi át a VII. kerületbe, „amely a XIX. század végének és a XX. század első évtizedeinek egyedi jellegű városi forgataga. Egy olyan ritka találkozási pont, ahol különböző vallási rétegek az őket körülvevő kultúrák szimbiózisából táplálkoznak.”

Ez a világ, ez a csoport súlyos sebet kapott 1944-ben, amelynek következtében meggyorsult szétszéledése a város és a világ más részeibe. Aranykora, virágzása elmúlt, a könyv első írásában nosztalgiával említett 60-as, 70-es évek már a hanyatlás kora, a folyamat később felgyorsult, a rendszerváltás utáni sokat emlegetett „zsidó reneszánsz” őket bizony nagyon kevéssé érintette. Annál értékesebbek ezek az elbeszélések, mert sokszor az eltűnés előtti pillanatot örökítik meg, szinte azt mondhatnánk: kapják lencsevégre.

Nevek és események kavarognak előttünk, általában egyszerű emberek neve, és ami velük történik azok is az emberélet szokványos eseményei: születés, házasság, egzisztencia teremtés, halál. Persze nem szabad elfelejteni egy nagyon fontos körülményt: Ungár Richárd könyvének szereplői zsidók. Ez a tény adott időben és helyen – azaz a XX. század Európájában – meghatározó szerepe van sorsuk alakításában.

Óhatatlanul megjelenik a lapokon a Shoá tragikus ténye és az azt követő menekülésszerű távozási hullám, a nagy társadalmi átalakulás, az új berendezkedés, amely lényegében kirántotta lábuk alól a talajt, háttérbe szorítva a magánkereskedelmet és kisipart. Hozzájárult az életforma váltáshoz a vallás – minden vallás, de a szigorú követelményeket állító zsidó vallásé különösen - mellőzése, esetenként üldözése, amely az ortodox kisembert eddigi élete tartalmától, értelmétől fosztotta meg. Szerencsére ezek a komor dolgok csak a háttért színesítik, a leírt történetek valóban humorosak, az olvasó könnyei legfeljebb a nevetéstől hullanak a szereplők kalandjainak ízes leírását követve.

Kitekint a szerző a Dob utcán túlra, a Lipótvárosba, sőt Budára is, feltűnnek a Nyírség falvai és Balassagyarmat – nem véletlenül nevezték zsidó lakói Jermatnak a palóc fővárost . Még a tengerentúlra is eljut, követve hősei életútját, hiszen lehet hogy az eredeti Dob utcaiak közül már többen élnek külföldön, mint a szűk erzsébetvárosi utcában! Persze ott sem felejtik, s némi érthető túlzással Dob Avenue néven emlegetik a szívükhöz környéket…

Utal távolabb zajlott történelmi eseményekre, az egy évvel későbbi Jom Kipur háborút feltehetően elírásból 1972-re teszi, feltűnnek nem Dob utcai arcok is, így Weiszlovits a híres nagyváradi szállodás, akit közismert irredentasága sem mentett meg 1944-ben. Tévesen írja, hogy Auschwitzban halt meg – a csendőrök még a bevagonírozás előtt agyonverték a frontkitüntetéseire hivatkozó önérzetes embert.

Azok számára akik nem ismerik a könyvben oly szépen ábrázolt világot – vagy szeretnék megismerni – ezt megkönnyíti a végén található Kislexikon, amelyben a leggyakoribb, legsűrűbben használt jiddis kifejezések mellett még angol és spanyol szavak magyarázatát is fellelhetik. Szép és értékes mesék ezek, a kötet nem hozott csalódást az előzők után.

Várjuk a folytatást!

Róbert Péter


Dr. Schőner Alfréd: Gondolatok egy új Ungár Richárd könyvről

Nem nagyon illik, hogy egy előszóíró fogalmazza meg –úgymond- „kritikai” mondatait. Mentségéül szolgáljon, hogy észrevételeit és objektív tényeken alapuló megjegyzéseit a korszak egy ismert és elismert, a Kazinczy utcai főzsinagóga elkötelezett hívének, Ezriél Jichoknak emlékezetére és tárgyi tudására hivatkozik.

A jelzett, nagy tiszteletnek örvendő, mélyen elkötelezett ortodox hívő, mellesleg hithű MTK drukker. Felelőssége teljes tudatában a köznyilvánossága előtt beszélt, értsd a Kazinczy utcai zsinagóga udvarán. 1958. október 12.- én, sokak füle hallatára, egyértelműen, őszinte fájdalommal és a beismerés önkritikai képességével, és félre nem érthető módon az ott jelenlévők tudtára adta a megváltoztathatatlan és felülírhatatlan tényt: Bodola, a NAC (Nagyváradi Atlétikai Club) balösszekötője, nem lesgóllal döntötte el az MTK elleni mérkőzés sorsát, 194O-ben. És az sem felel meg a valóságnak, hogy a fent már említett inkriminált személy, néven nevezett Bodola, kezével igazította volna lába elé a labdát…

Mielőtt a nyájas olvasó azt gondolná, hogy e bevezető sorok nem felelnek meg a valóságnak, ki kell jelentenem, az illető téved. S akit rohanó világunkban e felettébb érdekes dolog részleteiben és összefüggéseiben, hogy azt ne mondjam, „világpolitikai mikrokontextusában” érdekel, figyelmébe ajánlom kiváló szerzőnk, Ungár Richárd a felszabadulás előtti években játszódó történetét, legendáját, amely a Nosztalgia foci a Boro Parkban címet viseli.

A bevezető gondolatok ironikus felhangjáért elnézést kérve, szabadjon komolyra fordítanom szót, hiszen szerzőnk ismét remekművel ajándékozza meg olvasóközönségét. Olyan kötetet tarthatunk kezünkben, amely a maga nemében unikális. Egyedi mivolta a témaválasztásban a megismételhetetlen történelmi pillanatok pontos rögzítésében és a kortörténeti leírások precizitásában rejlik.

Amikor e kis történetek lejátszódnak, már volt televízió (Amerikában), persze nem a Dob utcában. Volt rádió, az már mindenütt, a hetedik kerületben is, és voltak újságok, és utoljára, de nem utolsó sorban a szóbeli közlés legautentikusabb módja, az élőszó, amely a zsinagóga udvarán, vagy a zsinagóga előterében mindig lekötötte az imádkozni vágyók figyelmét.

Előbb a beszélgetés, s utána az imádság.

Ahogy e kötet tanulmányait, elbeszéléseit olvasom, s itt elsősorban a második világháború előtti események leírott meseszövésére gondolok, úgy érzem, mintha Rejtő Jenő egyes figurái öltöznének hászidisztikus „jelmezbe”.

Gondolatvilágukban, beszédstílusukban, hanghordozásukban a P. Howard-i legendisztikus világot helyezik át Pest egyik frekventált részébe, a VII. kerületbe. De ez nem a Közel-Kelet-i, vagy afrikai kikötők világa. Ez nem az álmok, az illúziók, a legendák városa. Hanem a korabeli Budapest egyik integráns része. Amelynek legalább emlékeiért, emlékeinek megőrzéséért küzd nemcsak a városvédők egy hősies elszántságot mutató csapata. Hanem Pest egy olyan részéről van szó, amely a XIX. század végének és a XX. század első évtizedeinek egyedi jellegű városi forgataga. Egy olyan ritka – történelmi értelembe vett – találkozási pont, ahol különböző vallási rétegek az őket körülövező kultúra szimbiózisából táplálkoznak. Hiszen ott van a közelben a legendisztikus, az „agyonszeretett” Klauzál tér. Szimbóluma egy letűnt korszaknak, amely megismételhetetlen, amely jellegzetes városi kultúrát alkotott. Az ottani „srácok” szétszéledtek a világban és nyomaiban, csírájában időnként még feltűnnek hol New-Yorkban, hol Jeruzsálemben, hol Ausztrália távol eső városaiban.

De elmúlt, vége.

Az itt maradottak, az odatelepültek, a régi szokásokat feleleveníteni próbáló „új ortodoxok” már csak imitálják az egykori arany korszakot.

E nagyszerű kötet különlegesen értékes és szépséges cikkei közül hozzám – szabadjon ennyi szubjektivitást megengedni – azok állnak a legközelebb, amelyek az 50-es, 60-as, 70-es évek történéseit dolgozzák fel. Ezeknek a szereplőit személyesen ismertem. Láttam vallásosságukat, gyerekként hallgattam áhítattal átszőtt szívből jövő fohászaikat akár a Biblia nyelvén, akár jiddisül fogalmazták meg azokat.

Néha hallottam, hogy szinte Arany János-i magaslatokkal ejtik ki a magyar szót, néha azt, hogy sajátos hanglejtéssel törik anyanyelvünket. Láttam a közösségi élet vallási vezetőit, akik ma már szinte érzékelhetetlen, szinte felfoghatatlan erőfeszítéseket tettek azért, hogy a hitélet fennmaradjon, hogy újból legyen hitélet, jesíva.

Itt mondjuk ki: a felszabadulás után Magyarországon a fővárosban, Pesten, az ortodox közösségben a Kazinczy utca és a Dob utca találkozásánál lévő zsinagógában, illetve a zsinagóga melletti iskolában volt egy jesíva! Egykori vezetői közül személyes jó barátomnak tudhatom a ma B’né B’rákban élő nagy tekintélyű kiváló szervezőt és tudóst, Ráv Shlomo Groszberget. S nemrég veszítettük el azt az embert, aki igazgatónk volt, akit mi, az egykori rakoncátlan nebulók egyszerűen csak Stejának szólítottunk. S emlékezem a szellemi vezetőinkre, többek közt Kohn rebbére, Krausz rebbére és HáRáv Benediktre. Azokra a megszállott, szent emberekre, akik a Humás és a Talmud világát érzékletesen próbálták átadni nekünk csintalan, néha figyelmetlen, de a foci iránt változatlan szeretettel viseltető tanítványoknak.

Megtanítottak embertársainkhoz való viszonyulásunkra, emberségre, megértésre, toleranciára. Érdekes módon ott soha nem volt igazi verekedés. Igaz, évődtünk egymással, ugrattuk egymást, vagy pestiesen mondva „cikiztük” egymást, de az egyik mindig számíthatott a másikra! Ezt a világot, ezt a gyönyörű, a politika által is keményen sújtott világot, ezt az árnyalt érzelmekkel és árnyékokkal lefedett világot a maga őszinteségében, teljességében és precizitásában eleveníti fel, ábrázolja szerzőnk. Karakterei életszerűek. Nem véletlen, hiszen élő emberekről formálta azokat. Történetei meggyőzőek még akkor is, ha időnként – talán az írói képzelet – picit megszépíti őket.

Ungár Richárd kiváló dokumentalista. Hiteles személyiség. Lelke mélyén évtizedekig felhalmozott élmény anyagot most mérnöki precizitással, lebilincselő humorral, kedvességgel, néha megkacagtató bájjal, néha megkönnyeztető iróniával dolgozza fel.

Ricsi, kedves barátom!

Azt kívánom Neked, hogy könyvek sokaságával lepjél még meg bennünket. Írd ki magadból mindazt, ami szíved legtávolabbi zugában találtatik, amely nevel, amely tanít, és amely szórakoztat. Mind a három fogalomra nagy-nagy szükségünk van manapság. Köszönöm Neked e kötetet, az olvasónak pedig szívből ajánlom, forgassa e nagyszerű olvasmányt, mert általa gazdagabb, lelkiekben érettebb lesz. Betekintést kap a magyarországi zsidóság egy különleges szegmensébe.

Ha mosoly lesz az arcán, vagy egy könnycsepp csordul le a szeméből, az nem baj, az hozzátartozik mindennapi életünkhöz…

Schőner Alfréd