Vissza

Komlós Aladár:
Irodalmunk társadalmi háttere

Monográfia egy átmeneti korból

Komlós Aladár az 1980-ban elhunyt irodalomtörténész elveszettnek hitt kéziratából rendezett két kötetet 1997-ben már átadott a Múlt és jövő kiadó a közönségnek, most egy lényegesen kisebb terjedelmű, a magyar irodalom múltját, elsősorban jellegét, irányait vizsgáló monográfiájával örvendezteti meg az irodalom barátait.

Noha a szerző semmilyen utalást nem tesz rá, meghatározónak tekinthetjük keletkezési idejét, amelyet ugyan nem ismerünk pontosan. 1946-ban, vagy 1947-ben írta a deportálásból visszajött tudós tanár Irodalmunk társadalmi háttere című kismonográfiáját, amely először a Bóka László szerkesztette Új Könyvtár 16. füzeteként, a Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet kiadásában látott napvilágot.

Átmeneti kor ez, szörnyű szenvedések után a háborúban elpusztult ország előtt felcsillan egy demokratikus jövő ígérete, de sajnos néhány év után kiderül, hogy csak délibábként, egy újabb több évtizedes diktatúra következik.

Ebben a rövid korszakban írja munkáját Komlós Aladár, akinek a könyv hátsó borítóján olyan igazolványképe látható, amelyet a svájci hatóságok állítottak ki, közvetlen Bergen Belsenből való szabadulása után.

Középkorú, érthető okból sovány férfi, zakóban és fehér ingben - pesti ismerősei és tanítványai csak így láthatták-, de kivételesen nyakkendő nélkül szelíd nyugalommal néz a lencsébe. Ez a nyugalom erőltetett volt, Fejtő Ferenctől tudjuk, hogy a csalódott, megalázott értelmiségi ekkor pesszimista volt, nem akart hazatérni. Mégis megtette és első gimnáziumi óráján, már nyakkendőben ott folytatta az anyagot, ahol az utolsó órán abbahagyta.

Pedig hazatérve barátainak, pályatársainak nagy részét nem találta, keser4űen emlékezik rájuk, az emlékünnepélyükre írt füzetében: "Nemcsak magánéletünk vesztette el melegségét és vígságát az ő elvesztésükkel, a magyar irodalom nem kevesebbet veszített". Nagyobb csapás az, hogy "nemcsak az írókat irtották ki, hanem ama réteg négyötöd részét is, amelyből származtak...".

Két kötetre tervezte művét, az első kb. 1890-ig terjed. Messziről kezdi. Janus Pannonius az első, akit említ, de utal az egyház eredményes irtó hadjáratára a pogány költészet ellen és a XVIII. század elejéről diagnosztizálja a magyar művelődés betegségeit, amelyek már századok óta lappangtak.

A nemesi életmód nem szereti a könyvet, az író századokon keresztül inkább sziget, mint csúcs a hazai művelődésben. Irodalomszociológiát és társadalomtörténetet ad, a magyar társadalmat kultúra tekintetében inkább római, mint görög típusúnak minősíti Kölcsey nyomán. Ebből következik a német és később a zsidó elem nagy szerepe irodalmunkban, utóbbit nem hangsúlyozza, talán szerénységből, talán, mert a második kötetben lett volna igazán jelentős.

Viszont a szalon-élet kezdeteinél zsidóként említi a kikeresztelkedett Wohl-nővéreket és Kiss József mellett Zerffi Gusztáv és Nádas Sándor meglehetősen negatív kritikusi tevékenységét. Végminősítése szerint Magyarország Kelet-Európai társadalom, nyugati kultúrával.

Felvázolja a népi-urbánus vita társadalomtörténeti gyökereit, a megkésett polgári fejlődés következményeit.

Komlós Aladár jól ismeri tárgyát, hiszen a Nyugat második nemzedékének kritikusaként szemlélője és munkása volt a modern magyar irodalomnak. Szembesül a "zsákutcás fejlődés" ellentmondásaival, megállapításai félévszázad után is időszerűek - ez teszi nemcsak élvezetes, hanem hasznossá a kismonográfiát.

Növeli ezt a filológiai értéket a jegyzetanyag, amelyet kiegészít a szerző idézeteinek lelőhely felsorolása és a kiadó tömör utószava.

Róbert Péter