Komlós Aladár:
Irodalmunk társadalmi háttere
Monográfia egy átmeneti korból
Komlós Aladár az 1980-ban
elhunyt irodalomtörténész elveszettnek hitt kéziratából rendezett két kötetet
1997-ben már átadott a Múlt és jövő kiadó a
közönségnek, most egy lényegesen kisebb terjedelmű, a magyar irodalom múltját,
elsősorban jellegét, irányait vizsgáló monográfiájával örvendezteti meg az
irodalom barátait.
Noha a szerző semmilyen utalást nem tesz rá, meghatározónak tekinthetjük
keletkezési idejét, amelyet ugyan nem ismerünk pontosan. 1946-ban, vagy 1947-ben írta
a deportálásból visszajött tudós tanár Irodalmunk társadalmi háttere című
kismonográfiáját, amely először a Bóka László szerkesztette Új Könyvtár 16.
füzeteként, a Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet kiadásában
látott napvilágot.
Átmeneti kor ez, szörnyű szenvedések után a háborúban elpusztult ország előtt
felcsillan egy demokratikus jövő ígérete, de sajnos néhány év után kiderül, hogy
csak délibábként, egy újabb több évtizedes diktatúra következik.
Ebben a rövid korszakban írja munkáját Komlós Aladár, akinek a könyv hátsó
borítóján olyan igazolványképe látható, amelyet a svájci hatóságok állítottak
ki, közvetlen Bergen Belsenből való szabadulása után.
Középkorú, érthető okból sovány férfi, zakóban és fehér ingben -
pesti ismerősei és tanítványai csak így láthatták-, de kivételesen nyakkendő
nélkül szelíd nyugalommal néz a lencsébe. Ez a nyugalom erőltetett volt, Fejtő
Ferenctől tudjuk, hogy a csalódott, megalázott értelmiségi ekkor pesszimista volt,
nem akart hazatérni. Mégis megtette és első gimnáziumi óráján, már nyakkendőben
ott folytatta az anyagot, ahol az utolsó órán abbahagyta.
Pedig hazatérve barátainak, pályatársainak nagy részét nem találta, keser4űen
emlékezik rájuk, az emlékünnepélyükre írt füzetében: "Nemcsak
magánéletünk vesztette el melegségét és vígságát az ő elvesztésükkel, a magyar
irodalom nem kevesebbet veszített". Nagyobb csapás az, hogy "nemcsak az
írókat irtották ki, hanem ama réteg négyötöd részét is, amelyből
származtak...".
Két kötetre tervezte művét, az első kb. 1890-ig terjed. Messziről kezdi. Janus
Pannonius az első, akit említ, de utal az egyház eredményes irtó hadjáratára a
pogány költészet ellen és a XVIII. század elejéről diagnosztizálja a magyar
művelődés betegségeit, amelyek már századok óta lappangtak.
A nemesi életmód nem szereti a könyvet, az író századokon keresztül inkább sziget,
mint csúcs a hazai művelődésben. Irodalomszociológiát és társadalomtörténetet
ad, a magyar társadalmat kultúra tekintetében inkább római, mint görög típusúnak
minősíti Kölcsey nyomán. Ebből következik a német és később a zsidó elem nagy
szerepe irodalmunkban, utóbbit nem hangsúlyozza, talán szerénységből, talán, mert a
második kötetben lett volna igazán jelentős.
Viszont a szalon-élet kezdeteinél zsidóként említi a kikeresztelkedett
Wohl-nővéreket és Kiss József mellett Zerffi Gusztáv és Nádas Sándor meglehetősen
negatív kritikusi tevékenységét. Végminősítése szerint Magyarország
Kelet-Európai társadalom, nyugati kultúrával.
Felvázolja a népi-urbánus vita társadalomtörténeti gyökereit, a megkésett polgári
fejlődés következményeit.
Komlós Aladár jól ismeri tárgyát, hiszen a Nyugat második nemzedékének
kritikusaként szemlélője és munkása volt a modern magyar irodalomnak. Szembesül a
"zsákutcás fejlődés" ellentmondásaival, megállapításai félévszázad
után is időszerűek - ez teszi nemcsak élvezetes, hanem hasznossá a kismonográfiát.
Növeli ezt a filológiai értéket a jegyzetanyag, amelyet kiegészít a szerző
idézeteinek lelőhely felsorolása és a kiadó tömör utószava.
Róbert Péter |