|
|
Róbert Péter:
A reménység évei... - A cionista sajtó története Magyarországon 1945-1947
|
Dr.
Róbert Péter egyetemi docens a fenti címmel megjelent könyvének
ismertetését nemcsak azért vállaltam el, mert a színvonalas írást
megilleti a méltatás, hanem koromnál fogva a tárgyalt években jártam
iskolába, méghozzá az akkor még létező vallásos tanintézetben.
A
szerző is említi Mezőkovácsházát, Csornát, Debrecent. Az általános
iskolát akkor még nyolcadik eleminek, illetve ötödiktől polgárinak
nevezték. A fent említett mind a három helység szerepel a könyvben.
Úgy érzem, a tanú hitelességével írhatok e témáról. Mivel szüleimet
a második világháborúban elvitték és nem jöttek vissza, ezért az
általános iskola jelentős részét a szerző által is sorolt
helységekben jártam. Az ötödik osztályt akkor még eleminek hívták.
Debrecenben az iskola a Nagytemplom udvarában működött. Néhány
osztály a mostani Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán, ha jól emlékszem,
Simonyi utcában várta a hallgatóit. A tanárok kevésé változtak
lényegében ugyanazok maradtak egy-kettő kivételével, akik az
államosítás előtt is ott oktattak.
Az idegen nyelv oktatása
problémát jelentett, a héber nyelv tanulását megszüntették, maradt
három választási lehetőség: angol, német, orosz. Rövid idő után az
angolt és a németet a szabadon választottak közé sorolták, s
kötelező lett viszont az orosz. A hetedik év felénél és az utolsó
évben ezt a szép, de nem könnyű nyelvet kellett "választani", s
ebből vizsgázni hetedikben-nyolcadikban.
A tanárok is nehéz helyzetben voltak, mert például a hébert Mainheim
Mór - aki héberesítette a nevét: Man az Ember, Heim az Otthon;
héberül IS: Ember, Béti jelentése: Otthon - így lett a tanár Isbéti
Mór, aki a háború előtt kiadott általa szerkesztett szótárt, amelyet
a háború után is kinyomtattak.
Ezeket az iskolában nem lehetett
használni. Odahaza természetesen ebből tanultunk. Akkor ugyan is,
csak ezt az egy nyelvet lehetett tanulni, illetve ebből kellett a
záróvizsgán felelni. A jegyek a felsőbb iskolába való jutáshoz nem
volt érdektelen. A hetedikben még elnézőek voltak, de a nyolcadikban
az új igazgató ragaszkodott ahhoz, amit a felsőbb szervek tőle
elvártak.
A változások a tanárokat is érintették, volt, aki csak annyit tudott
elsajátítani, amennyi a következő óra leadásához szükséges lehetett.
A folyosón járva észrevettük, hogy több tanár sír a tanári szobában.
Azok közül is többen, akik megjárták a fasiszták által való
elhurcolást. A felszabadítóknak hálásak voltak, de a hirtelen
változtatás őket is érintette valamint a gyerekek lelkivilágát is.
Éppen ezért akaratlanul is az ellenkezést hozta előtérbe. Az sem
véletlen talán, hogy több iskolatársam elhagyta az országot. Akik
maradtak, azoknak a háborúban elpusztították a szüleit, vagy az idős
nagymamájuk esetleg más rokonok nevelték őket, akiket nem akartak
elhagyni. Az is igaz, hogy rövidesen kenyér nélkül maradtak volna,
ha az elvárásnak nem felelnek meg. Ők áldozatok árán nevelték a
gyerekeket, idős emberek voltak, ha a fiatalok elmentek volna, a
róluk való gondoskodás kérdésessé vált volna. A reménység évei …
reménytelenné válhatnak.
Visszatérve a könyvre, el kell mondani, nagy előnye, hogy az
érzelmek hangulatát háttérbe szorítva, a "beszéljenek a tények"
módszerét választja. A könyv rengeteg adatot tartalmaz, a szerző
pontosan idézi a korabeli sajtó témával foglalkozó meglátásait.
Olyan jelentős írót is idéz, mint Déry Tibor, akinek könyvei igen
színvonalasok és a témát érintően is hiteles. Magam is jártam olyan
helyeken - Balatonszemesen vagy Hűvösvölgyben -, ahol a nyári
szünetet töltöttem tanulótársaimmal, a legtöbbjük vagy árva vagy
félárva volt. Magam az Aguda Jiszráél fiatalok csoportjához
tartoztam, a Pirchéhez. Az Aguda nem tartozott a cionista
szervezethez, mégis az ötvenes évek dogmatizmusában a vallásos
szervezet vezetőjét Groszberg Slomót és másokat is börtönbe zárták.
Sztálin halála után kissé megenyhült a helyzet. Más társaival együtt
kiengedték a börtönből.
A tárgyalt könyv tüzetesebben a címlap szerinti 1945-47 év zsidó
vonatkozásait, történéseit tárgyalja. Az olvasónak, aki akkor élt, a
következő évek eseményei is eszébe jutnak. A folytatás bizonyára
következik, érdeklődéssel várjuk.
Érdekes, nem a gondtalan jövőben -
hiszen gondok mindig lesznek -, hanem a rendszer igazságosságában,
az üldözés idején csendes éjszakákon hallgattuk a külföldi adókat és
vártuk a felszabadulást - ami el is érkezett. De az is igaz, hogy a
reményeink remények maradtak, mert például Sztálin haláláig
internálótáborok működtek, ahol azok is voltak, akik az előzőt
megjárták. Az emberek féltek az éjszakai csengetéstől, nem
véletlenül. 1956-ban annyian hagyták el az országot.
A címlapon
ismerős arcok, de már nem sokan vannak közöttünk. Többen már
megtértek őseikhez, mert elérte őket a mindnyájunkra váró vég. De
sokan élnek közülük a távolban.
Izrael megalakulása érthető vonzó
erővel bír. De például 1956 késő őszén a jövő bizonytalansága adta
kézbe sokaknak a vándorbotot. Aki maradt, az idős rokonát nem akarta
itt hagyni, vagy éppen gyermeket várt a család.
Az idézett könyv nem ment el ilyen messzire. Dokumentálva az
1947-ben alijázott emberek életét, talán a következő kötet eljut egy
másik dátumhoz, és 1957-ig írja le az eseményeket.
És aztán jöhet a
következő folytatás a mát is érintve.
Deutsch Gábor 2015.10.20
|
|
|