Oláh János:
Kohn a bányász


Dr. Oláh János, az OR-ZSE tanára könyvet írt a fenti címmel. Felsorolhatta volna mindjárt Kohn Ignác nevét, Grün Bénit, Hercz (Herc) Zsigmondot, Weil Jenőt, Chorin Ferencet, Glück Istvánt, Weinberger Zoltánt. Magyarosított nevüket majd működésük ismertetésénél leírjuk. Ők voltak a magyar szénbányászat elkezdői, a feltárandó terület kutatói, tovább építői, fejlesztői, kiteljesítői, felvirágoztatói. Jelentéktelen kis települések várossá lettek kezeik munkája nyomán. A gáncsoskodók mondhatják: jó, a mérnökök, üzletemberek, vállalkozók között voltak zsidók vagy éppen meghatározó számban, de ez nem jelenti, hogy a veszéllyel szembe kerültek a föld mélyén. Erről is hozunk példát a cikk végén, de már előre bocsátjuk, hogy a könyv szerzője, Oláh János maga is öt évet dolgozott mint bányász Oroszlányban. Bemutatott egy urat, a sajnos azóta elhunyt Kreiner Miklóst, aki életét kisebb megszakításokkal bányász környezetben élte le Felsőgallán, illetve Oroszlányban. Jó barátságba került Cigussal, a Kossuth-díjas bányásszal - mert ilyen is akadt a zsidók között. Előbb azonban beszéljünk arról, hogy a szenet meg kellett találni és a felszínre kellett hozni.

A bevezetőben a szerző leírja a szén fajtáit (kőszén, barna szén, tőzeg), feltárásának módozatait és okát. Az iparosodás, a gőzhajók, a vasút térhódítása, a kohászat fejlődése mind igényelte a szenet, de a háztartásról sem feledkezzünk meg. Az erdők védelme, a fafűtést nem zárta ki, de korlátozta. Így jelentőssé vált a fekete gyémánt szerepe. Magyarországon 1549-ben Georg Wernher, a szepesi kamara igazgatója, majd királyi tanácsnok megemlíti, hogy Erdélyben a sóval együtt szenet is termelnek ki. 1830-tól a dunai hajózás, majd 1840-től a vasútépítés, 1867 után a vasgyártás igényelte a szenet. A 19. század végén 2000 kisebb-nagyobb üzem, gyár létesült, amelyeket szintén el kellett látni tüzelőanyaggal.

Elkezdték Kohn és Grün. Az Észak-Mecsekben, Váralján 1871-ben indult meg honi földön a kőszénbányászat. Mindketten, Grün Béni (Benő) és Kohn Ignác pécsi zsidó lakosok, Váralja községben haszonbérleti szerződést kötöttek 30 évi időtartalomra szénvájási jogra. 1873-ban Riegel Antal egy szénmosót létesített, ahol kokszot lehetett gyártani. Ehhez kapcsolódóan egy lóvontatású bányavasutat kívánt építeni. A tervekbe betársult a Grün és Kohn vállalkozás is. A község azonban nem járult hozzá az építkezéshez. Több tulajdonosváltás után Esztergom Szászvári Kőszénbánya Rt. alapítója Chorin Ferenc volt, alelnöke Reiman Lázár (1851-1925), a vaskereszt rend lovagja, sírja a Salgótarjáni úti zsidó temetőben van. Gazdasági megfontolásokból a Váraljai bányában 1925-ben megszüntették a termelést, 1953-ban rövid időre a Komlói Szénbányászati Tröszt működtette. Tudnunk kell, hogy Váralján kezdték el az országban a szén bányászását.

Az első "nagyok", Engel és Herz. Baranya vármegyében Komlón egy egyutcás útmenti falu volt, a Kaszárnya-patak völgyében. 1812-ben a Batthyány-uradalomban jobbágyok jelentették, hogy szénre bukkantak. Igazi fejlődésnek akkor indult a komlói bányászat, amikor Engel Adolf megvásárolta az uradalmat 1880-ban. Szakemberek hosszú munkája nyomán 1895-ben megnyitották az Adolf, majd a Glanzer- és Szerencse tárókat. Engel Adolfról saját maga által írt életrajzából idézhetünk néhány adatot. 1810. február 6.-án Pécsett született. A négy évesen apa nélkül maradt fiú 11 évesen batyus vándor kereskedőként apróságokat árult. Anyanyelve német, de önerőből megtanult magyarul, franciául és héberül. 16 évesen dohánnyal kereskedett, majd használt ruha és bútor boltot nyitott Pécsett. 1844-ben megnősült. Kilenc gyermeke született. Gyermekei mellett felnevelte fiatalon meghalt öccse öt gyermekét is. 1848-ban nemzetőrnek jelentkezett, szolgálta a magyar szabadság ügyét. A szabadságharc bukása után az üzleti életben egyre tevékenyebben vett részt, különösen a fakereskedő vállalkozás hozott számára sikereket. A Pécs környéki bányáit ő látta el a korabeli bányászathoz nélkülözhetetlen faanyaggal. Fiaival saját költségükön Bakóca - Felső Mindszent - Komló vasútvonalat építették meg. Aktív tagja volt a Pécsi Izraelita Hitközségnek, egy ideig annak elnöki tisztét is betöltötte. Kezdeményezte az impozáns, 1869-ben felavatott pécsi nagy zsinagógát. Jellemére vall jelszava: "minden dolog mértéke az ember". A mecseki szénbányászat a hagyományos bányásznapon megemlékezik a komlói kőszénbányászat fejlesztőéről és továbbépítőéről, Engel Adolfról.

Borsod vármegye, Királd. Ezen község Miskolctól kb. 35 km-re, Ózdtól 15 km-re található. 1851-ben indult be a bányászat, nemcsak Királd lakosságának adott munkahelyet, hanem a környéken élő embereknek is. 1886-ban hozták létre Merczer Géza és Társai Center Királd Kőszénbányák vállalatot, amelynek egyik tulajdonosának neve: Herz (Hercz, Hertz) Zsigmond, aki Mezőcsáton született egy zsidó család gyermekeként. Miskolcon járt gimnáziumba, majd Budapesten kereskedelmi akadémiát végzett. 23 évesen gépgyárat létesített Miskolcon, de érdeklődése fokozatosan a szénbányászat felé fordult. Mélyítették és fejlesztették a bányát, eredményeiért megkapta a Királdi előnevet. Az általa vezetett részvénytársaság akkor lett nemzetközileg is ismert, amikor a tatabányai és környékbeli széntelepek kutatásának és feltárásának jogát is megszerezték. Tatabánya neve 1900 szeptember 16.-án került a helységnévtárba. 1947 októberében három előd településével várossá egyesült. A Tata vidéki bányászat az ő tevékenységének köszönheti létezését. Herz Zsigmond miután megkötötte a szerződést az Esterházy-családdal, azonnal elrendelte a szénkutató fúrások megkezdését. Mivel az első fúrások eredménytelenek voltak, nem találták érdemesnek a kutatás folytatását. Herz Zsigmond azonban beszédbe elegyedett egy parasztemberrel, aki elmondotta, hogy amikor dédapja kutat ásott Vadaskertben, akkor ott szenet talált. Elrendelte a fúrások folytatását, amelynek meg is lett az eredménye. Azóta is mondják, Királdi Herz Zsiga példája a tanulság, mert a tatabányai szénbányászatot ő hozta létre. De ki folytatta a munkát? Vida (Weil) Jenő a 20. század történetének legtehetségesebb alakja. Kitűnő szakember és üzletember, jótékony és adakozó. A "hálás utókor" Auschwitzba juttatta, legalábbis nem akadályozta meg elhurcolását. A felszabadulást még megélte, a hazatérést már nem, útközben érte a halál. Jótékonyságát említettük, a zsidó hitközségi életben is élénken részt vett, elnöke volt például a Zsidó Fiúárvaháznak. A tatabányai kőszénbányászatot tovább építette és kiteljesítette. Munkásságának ez volt a legnagyobb eredménye.

Salgótarján. Idősebb Chorin Ferenc 1881-ben lett a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elnöke. Őt fia, ifj. Chorin Ferenc követte. Az ország egyik legnagyobb konszernjévé fejlesztette. Dédapja, Chorin Áron a hírneves és bizonyos mértékig hírhedt (ki hogyan fogja fel) aradi főrabbi volt, ugyanis reformtörekvéseit a mai napig vitatják. Igaza lehetett a pozsonyi bölcsnek, Hászám Szófernek, aki szerint a modernkedők leszármazottjai nem maradnak a zsidó vallásnál. Ez Chorin Ferencnél is így volt. Megválasztották a Gyáriparosok Országos Szövetsége alelnökévé, 1932-ben, 10 évvel később az elnöki tisztséget is ellátta. A Chorin-Kornfeld-Mauthner-Weiss család a két világháború között a gazdasági élet egyik legbefolyásosabb szereplői voltak. Chorin Ferenc a háború után Amerikába ment, New Yorkban telepedett le, ahol számos üzleti vállalkozást alapított. Emellett a Magyar Nemzeti Bizottmány társelnöki pozícióját is ellátta. Mondják róla, hogy szerényen élt, jótékonysága honfitársak és egykori hittársak segítségére nyilvánult meg.

Az utolsó "nagyok" közül Gál (Gaal) István - apja neve Glück Jenő volt - és Vas Zoltán (Weinberger) nevét kell megemlítenünk, akik ideológiai okokból kerültek messze a vallásuktól. Gál mint trösztigazgató, a tatabányai szénbányászatot felvirágoztatta. Vas Zoltán működését nem lehet egyértelműen negatívnak értékelni, a felszabadulás után Budapest ellátásáról kellett gondoskodnia. Mint a Tervhivatal elnöke csak a szakértelmet nézte a munkatársai megválasztásában, sem világi nézetük, előéletük nem érdekelte, nagy bűn, le is váltották. Komlóra küldték, a Komlói Szénbányászati Tröszt igazgatója lett. Rövid időt töltött ezen városban, amelynek mégis közismert és meghatározó személyisége lett. 1954-től már négy bányaüzem termelt Komlón. Ezek termelése 1961-re megnégyszereződtek. A Mecseki-szénmedence termelésének 47 %-át már a komlói bányaüzemek adták. Az első Nagy Imre kormány minisztertanácsa titkárságát vezette, majd 1956 októberében Nagy Imre Budapest ellátásáért felelős kormánybiztossá nevezte ki. November 4.-én a jugoszláv követségre menekült, ahonnan Romániába internálták. Emlékezetes egy rádióinterjúja, amiben azt mondotta, - s ez akkor bátorságnak számított - nem nevezhetem az eseményeket ellenforradalomnak, mert hittel vettem benne részt. Idős korában a Weinberger család vendégül látta Izraelben, ahol könnyezett a Nyugati Falnál.

A bevezetőben már említettük azt az aggodalmat, hogy bár a bányák alapításában, üzemeltetésében jelentős szerepet vállaltak a zsidók, de nem vállalták a veszélyes munkát, nem mentek a bánya mélyébe. Cikkünk elején írtuk, hogy bemutatjuk a kreol bőrű Cigust, akiről szintén Oláh Jánostól hallottunk és elbeszélését Kreiner Miklós is megerősítette. Cigus apja bádogos volt, akit feleségével - tehát Cigus anyjával - elhurcoltak és nem jöttek vissza a pokolból. Ezt tudták róla a bányász városban, mellé álltak, különösen felesége és apósa, de tisztelte, sőt nem túlzunk, ha azt mondjuk, szerette a környezete. Nem véletlenül csak becenevén szólították. Munkája mellett elvégezte az egyetemet, bányamérnök lett, népszerűségét továbbra is megőrizte. Kossuth-díjat másik két társával egy találmányáért kapta, amellyel sok szenet megmentettek. Ezt a módszert külföldön is alkalmazták, különösen Lengyelországban. Különben - mesélte Oláh János -, nem volt ritka a zsidó bányász. Többnyire csak akkor értesült a hovatartozásukról, amikor imaházban vagy mártírokra emlékező összejövetelen a temetőben találkoztak. Tehát az előítéletek ezen a területen is csak előítéletek. Azt is mondhatnánk, a bányák legnagyobb része bezárt, minek ezzel foglalkozni? Mert emberek ezreinek adott kenyeret és sokáig az ipar, a vasút, de a háztartásnak is nélkülözhetetlen tárgya volt. Most az energiahordozók gyakori árváltozásával és politikai függőségével újra szóba kerül a "fekete gyémánt" szerepe. Oláh János befejező szavai a könyvből: A Kohnok és a Grünök zsidónak született honfitársaink, nélkülük más lett volna néhány falu, város, kistérség, régió és az ország is. És ez nem vicc. Talán látja már ezt a kedves Olvasó is. Tegyük hozzá, akkor ha keresi ezt az érdekes és nyugodt szívvel ajánlott könyvet.

Oláh János: Kohn, a bányász - Gabbiano Print Kft. Kiadása - 78 oldal.
 

Deutsch Gábor
2012.10.28