Oláh
János:
Kohn a bányász
Dr. Oláh János, az OR-ZSE tanára könyvet írt a fenti címmel.
Felsorolhatta volna mindjárt Kohn Ignác nevét, Grün Bénit, Hercz (Herc)
Zsigmondot, Weil Jenőt, Chorin Ferencet, Glück Istvánt, Weinberger
Zoltánt. Magyarosított nevüket majd működésük ismertetésénél
leírjuk. Ők voltak a magyar szénbányászat elkezdői, a feltárandó
terület kutatói, tovább építői, fejlesztői, kiteljesítői,
felvirágoztatói. Jelentéktelen kis települések várossá lettek kezeik
munkája nyomán. A gáncsoskodók mondhatják: jó, a mérnökök,
üzletemberek, vállalkozók között voltak zsidók vagy éppen
meghatározó számban, de ez nem jelenti, hogy a veszéllyel szembe
kerültek a föld mélyén. Erről is hozunk példát a cikk végén, de már
előre bocsátjuk, hogy a könyv szerzője, Oláh János maga is öt évet
dolgozott mint bányász Oroszlányban. Bemutatott egy urat, a sajnos
azóta elhunyt Kreiner Miklóst, aki életét kisebb megszakításokkal
bányász környezetben élte le Felsőgallán, illetve Oroszlányban. Jó
barátságba került Cigussal, a Kossuth-díjas bányásszal - mert ilyen
is akadt a zsidók között. Előbb azonban beszéljünk arról, hogy a
szenet meg kellett találni és a felszínre kellett hozni.
A bevezetőben a szerző leírja a szén fajtáit (kőszén, barna szén,
tőzeg), feltárásának módozatait és okát. Az iparosodás, a gőzhajók,
a vasút térhódítása, a kohászat fejlődése mind igényelte a szenet,
de a háztartásról sem feledkezzünk meg. Az erdők védelme, a fafűtést
nem zárta ki, de korlátozta. Így jelentőssé vált a fekete gyémánt
szerepe. Magyarországon 1549-ben Georg Wernher, a szepesi kamara
igazgatója, majd királyi tanácsnok megemlíti, hogy Erdélyben a sóval
együtt szenet is termelnek ki. 1830-tól a dunai hajózás, majd
1840-től a vasútépítés, 1867 után a vasgyártás igényelte a szenet. A
19. század végén 2000 kisebb-nagyobb üzem, gyár létesült, amelyeket
szintén el kellett látni tüzelőanyaggal.
Elkezdték Kohn és Grün. Az Észak-Mecsekben, Váralján 1871-ben indult
meg honi földön a kőszénbányászat. Mindketten, Grün Béni (Benő) és
Kohn Ignác pécsi zsidó lakosok, Váralja községben haszonbérleti
szerződést kötöttek 30 évi időtartalomra szénvájási jogra. 1873-ban
Riegel Antal egy szénmosót létesített, ahol kokszot lehetett
gyártani. Ehhez kapcsolódóan egy lóvontatású bányavasutat kívánt
építeni. A tervekbe betársult a Grün és Kohn vállalkozás is. A
község azonban nem járult hozzá az építkezéshez. Több
tulajdonosváltás után Esztergom Szászvári Kőszénbánya Rt. alapítója
Chorin Ferenc volt, alelnöke Reiman Lázár (1851-1925), a
vaskereszt rend lovagja, sírja a Salgótarjáni úti zsidó temetőben
van. Gazdasági megfontolásokból a Váraljai bányában 1925-ben
megszüntették a termelést, 1953-ban rövid időre a Komlói
Szénbányászati Tröszt működtette. Tudnunk kell, hogy Váralján
kezdték el az országban a szén bányászását.
Az első "nagyok", Engel és Herz. Baranya vármegyében Komlón egy
egyutcás útmenti falu volt, a Kaszárnya-patak völgyében. 1812-ben a
Batthyány-uradalomban jobbágyok jelentették, hogy szénre bukkantak.
Igazi fejlődésnek akkor indult a komlói bányászat, amikor Engel
Adolf megvásárolta az uradalmat 1880-ban. Szakemberek hosszú munkája
nyomán 1895-ben megnyitották az Adolf, majd a Glanzer- és Szerencse
tárókat. Engel Adolfról saját maga által írt életrajzából idézhetünk
néhány adatot. 1810. február 6.-án Pécsett született. A négy évesen
apa nélkül maradt fiú 11 évesen batyus vándor kereskedőként
apróságokat árult. Anyanyelve német, de önerőből megtanult magyarul,
franciául és héberül. 16 évesen dohánnyal kereskedett, majd használt
ruha és bútor boltot nyitott Pécsett. 1844-ben megnősült. Kilenc
gyermeke született. Gyermekei mellett felnevelte fiatalon meghalt
öccse öt gyermekét is. 1848-ban nemzetőrnek jelentkezett, szolgálta
a magyar szabadság ügyét. A szabadságharc bukása után az üzleti
életben egyre tevékenyebben vett részt, különösen a fakereskedő
vállalkozás hozott számára sikereket. A Pécs környéki bányáit ő
látta el a korabeli bányászathoz nélkülözhetetlen faanyaggal.
Fiaival saját költségükön Bakóca - Felső Mindszent - Komló
vasútvonalat építették meg. Aktív tagja volt a Pécsi Izraelita
Hitközségnek, egy ideig annak elnöki tisztét is betöltötte.
Kezdeményezte az impozáns, 1869-ben felavatott pécsi nagy
zsinagógát. Jellemére vall jelszava: "minden dolog mértéke az
ember". A mecseki szénbányászat a hagyományos bányásznapon
megemlékezik a komlói kőszénbányászat fejlesztőéről és
továbbépítőéről, Engel Adolfról.
Borsod vármegye, Királd. Ezen község Miskolctól kb. 35 km-re, Ózdtól
15 km-re található. 1851-ben indult be a bányászat, nemcsak Királd
lakosságának adott munkahelyet, hanem a környéken élő embereknek is.
1886-ban hozták létre Merczer Géza és Társai Center Királd
Kőszénbányák vállalatot, amelynek egyik tulajdonosának neve: Herz (Hercz,
Hertz) Zsigmond, aki Mezőcsáton született egy zsidó család
gyermekeként. Miskolcon járt gimnáziumba, majd Budapesten
kereskedelmi akadémiát végzett. 23 évesen gépgyárat létesített
Miskolcon, de érdeklődése fokozatosan a szénbányászat felé fordult.
Mélyítették és fejlesztették a bányát, eredményeiért megkapta a
Királdi előnevet. Az általa vezetett részvénytársaság akkor lett
nemzetközileg is ismert, amikor a tatabányai és környékbeli
széntelepek kutatásának és feltárásának jogát is megszerezték.
Tatabánya neve 1900 szeptember 16.-án került a helységnévtárba. 1947
októberében három előd településével várossá egyesült. A Tata vidéki
bányászat az ő tevékenységének köszönheti létezését. Herz Zsigmond
miután megkötötte a szerződést az Esterházy-családdal, azonnal
elrendelte a szénkutató fúrások megkezdését. Mivel az első fúrások
eredménytelenek voltak, nem találták érdemesnek a kutatás
folytatását. Herz Zsigmond azonban beszédbe elegyedett egy
parasztemberrel, aki elmondotta, hogy amikor dédapja kutat ásott
Vadaskertben, akkor ott szenet talált. Elrendelte a fúrások
folytatását, amelynek meg is lett az eredménye. Azóta is mondják,
Királdi Herz Zsiga példája a tanulság, mert a tatabányai
szénbányászatot ő hozta létre. De ki folytatta a munkát? Vida (Weil)
Jenő a 20. század történetének legtehetségesebb alakja. Kitűnő
szakember és üzletember, jótékony és adakozó. A "hálás
utókor" Auschwitzba juttatta, legalábbis nem akadályozta meg
elhurcolását. A felszabadulást még megélte, a hazatérést már nem,
útközben érte a halál. Jótékonyságát említettük, a zsidó hitközségi
életben is élénken részt vett, elnöke volt például a Zsidó
Fiúárvaháznak. A tatabányai kőszénbányászatot tovább építette és
kiteljesítette. Munkásságának ez volt a legnagyobb eredménye.
Salgótarján. Idősebb Chorin Ferenc 1881-ben lett a Salgótarjáni
Kőszénbánya Rt. elnöke. Őt fia, ifj. Chorin Ferenc követte. Az
ország egyik legnagyobb konszernjévé fejlesztette. Dédapja, Chorin
Áron a hírneves és bizonyos mértékig hírhedt (ki hogyan fogja fel)
aradi főrabbi volt, ugyanis reformtörekvéseit a mai napig vitatják.
Igaza lehetett a pozsonyi bölcsnek, Hászám Szófernek, aki szerint a
modernkedők leszármazottjai nem maradnak a zsidó vallásnál. Ez
Chorin Ferencnél is így volt. Megválasztották a Gyáriparosok
Országos Szövetsége alelnökévé, 1932-ben, 10 évvel később az elnöki
tisztséget is ellátta. A Chorin-Kornfeld-Mauthner-Weiss család a két
világháború között a gazdasági élet egyik legbefolyásosabb szereplői
voltak. Chorin Ferenc a háború után Amerikába ment, New Yorkban
telepedett le, ahol számos üzleti vállalkozást alapított. Emellett a
Magyar Nemzeti Bizottmány társelnöki pozícióját is ellátta. Mondják
róla, hogy szerényen élt, jótékonysága honfitársak és egykori
hittársak segítségére nyilvánult meg.
Az utolsó "nagyok" közül Gál (Gaal) István - apja neve Glück Jenő
volt - és Vas Zoltán (Weinberger) nevét kell megemlítenünk, akik
ideológiai okokból kerültek messze a vallásuktól. Gál mint
trösztigazgató, a tatabányai szénbányászatot felvirágoztatta. Vas
Zoltán működését nem lehet egyértelműen negatívnak értékelni, a
felszabadulás után Budapest ellátásáról kellett gondoskodnia. Mint a
Tervhivatal elnöke csak a szakértelmet nézte a munkatársai
megválasztásában, sem világi nézetük, előéletük nem érdekelte, nagy
bűn, le is váltották. Komlóra küldték, a Komlói Szénbányászati
Tröszt igazgatója lett. Rövid időt töltött ezen városban, amelynek
mégis közismert és meghatározó személyisége lett. 1954-től már négy
bányaüzem termelt Komlón. Ezek termelése 1961-re megnégyszereződtek.
A Mecseki-szénmedence termelésének 47 %-át már a komlói bányaüzemek
adták. Az első Nagy Imre kormány minisztertanácsa titkárságát
vezette, majd 1956 októberében Nagy Imre Budapest ellátásáért
felelős kormánybiztossá nevezte ki. November 4.-én a jugoszláv
követségre menekült, ahonnan Romániába internálták. Emlékezetes egy
rádióinterjúja, amiben azt mondotta, - s ez akkor bátorságnak
számított - nem nevezhetem az eseményeket ellenforradalomnak, mert
hittel vettem benne részt. Idős korában a Weinberger család vendégül
látta Izraelben, ahol könnyezett a Nyugati Falnál.
A bevezetőben már említettük azt az aggodalmat, hogy bár a bányák
alapításában, üzemeltetésében jelentős szerepet vállaltak a zsidók,
de nem vállalták a veszélyes munkát, nem mentek a bánya mélyébe.
Cikkünk elején írtuk, hogy bemutatjuk a kreol bőrű Cigust, akiről
szintén Oláh Jánostól hallottunk és elbeszélését Kreiner Miklós is
megerősítette. Cigus apja bádogos volt, akit feleségével - tehát Cigus anyjával
- elhurcoltak és nem jöttek vissza a pokolból. Ezt
tudták róla a bányász városban, mellé álltak, különösen felesége és
apósa, de tisztelte, sőt nem túlzunk, ha azt mondjuk, szerette a
környezete. Nem véletlenül csak becenevén szólították. Munkája
mellett elvégezte az egyetemet, bányamérnök lett, népszerűségét
továbbra is megőrizte. Kossuth-díjat másik két társával egy
találmányáért kapta, amellyel sok szenet megmentettek. Ezt a
módszert külföldön is alkalmazták, különösen Lengyelországban.
Különben - mesélte Oláh János -, nem volt ritka a zsidó bányász.
Többnyire csak akkor értesült a hovatartozásukról, amikor imaházban
vagy mártírokra emlékező összejövetelen a temetőben találkoztak.
Tehát az előítéletek ezen a területen is csak előítéletek. Azt is
mondhatnánk, a bányák legnagyobb része bezárt, minek ezzel
foglalkozni? Mert emberek ezreinek adott kenyeret és sokáig az ipar,
a vasút, de a háztartásnak is nélkülözhetetlen tárgya volt. Most az
energiahordozók gyakori árváltozásával és politikai függőségével
újra szóba kerül a "fekete gyémánt" szerepe. Oláh János befejező
szavai a könyvből: A Kohnok és a Grünök zsidónak született
honfitársaink, nélkülük más lett volna néhány falu, város,
kistérség, régió és az ország is. És ez nem vicc. Talán látja már
ezt a kedves Olvasó is. Tegyük hozzá, akkor ha keresi ezt az érdekes
és nyugodt szívvel ajánlott könyvet.
Oláh János: Kohn, a bányász - Gabbiano Print Kft.
Kiadása - 78 oldal.
Deutsch Gábor
2012.10.28