Kiss Endre:
A történet kezdete. Hoffmann János feljegyzéseiről

Van-e elfogadhatatlanabb a halálnál? Ilyen kérdést szinte lehetetlen akár a legelvontabb módon is feltenni. Pedig lehet, hogy van. Létezik-e szélsőségesebb kirekesztés, mint a koncentrációs tábor, abban a formában, ahogyan azt a történelemben megismertük? Erre a kérdésre sem válaszolhatunk, mégis lehet, hogy van. Talán mindaz, amit Hoffmann János napló-feljegyzéseiben leír (Ködkárpit. Egy zsidó polgár feljegyzései 1940-1944.)

A kivételesen értékes szöveg azt a folyamatot írja le, amelynek során egy zsidó polgári család hosszú évek alatt, kiszámított lépések következtében, következetesen, bürokratikusan, személytelenül, az állam és a közigazgatás rendeleteivel, fokról-fokra kijjebb és lejjebb szorul a társadalomból.

Arra a "hosszú" filmre emlékeztet a Ködkárpit, amelynek ritmusa a néző valóságos életritmusához közelít, ahol tehát a néző be tud lépni a szereplők terébe és idejébe, emiatt sokkal többet és egész mást él át és ért meg, mint egy megszokott sebességgel játszódó filmben, ahol az azonosulás végül is állandóan megtörik a fikció időbeli keretein.

Amit Hoffmann János leír, azzal, legalábbis úgy gondoltuk korábban, intellektuálisan tisztában voltunk. Mint eseménysort sok feldolgozásban láttuk, nem láttuk azonban az élet valóságos ritmusát megközelítő szenvedésteli hiánytalanságában.

Ez a folyamat a gyökértelenítés (maga a szerző nevezi ilyen tökéletesen). A centiméterről-centiméterre való kiszorítás fájdalma, amelynek lassított felvételeiben nem lehet nem látni a szenvedés fénytörésében mások személytelenné szublimálódó, mindazonáltal alaposan mérlegelt rosszakaratát. Ha maga a szerző nem is gyűjti össze ezeket a lépéseket (úgy is, mint a "négyszáz csapás"-t), mivel elsősorban a folyamat összegezhetetlen fájdalmát kívánja dokumentálni, az olvasó tekintélyes sorozatban állíthatja azokat már rendszerbe.

A gyökértelenítés, mint művelet, hatalmi helyzetből, rendszerrel és céltudatosan történt: "Ma már nem az antiszemitizmus a program, de az aszemitizmus", írja Hoffmann János. A sorssal való szembenézés helyenként kivételes írói erőkkel ruházza fel Hoffmannt, mint azt az előző mondat karateütésszerű találata is példázza. A nyelv helyenkénti zsenialitás felvillanásait még élesebb kontrasztban mutathatja, hogy a szerzőt nyilvánvaló módon minden inkább vezette, csak nem a nyelvi alakítás önálló szenvedélye.

Hoffmann János töprengéseiben a II. Világháborút megelőző történelmi tragikum összes lényeges eleme megjelenik. Lépcsőzetes egymásra-épüléssel van dolgunk, az antik tragédiák logikája épül ki, hogy azután egy hirtelen pillanatban már ez a logika is folytathatatlanná, és ezzel követhetetlenné is váljék. Tudatosul, hogy a zsidóság bűnbak, de nyilvánvalóan alap nélkül. Történelmi, sőt, világtörténelmi bűnbaknak lenni hatalmas negatív kiválasztottság (különösen korunk felelősséget immár semmiért nem vállaló emberének szemében). Hoffmann-nak azonban rá kell jönnie arra is, hogy pontosan olyan dolgokért teszik őket bűnbakká (nem elfelejtve, hogy alaptalanul!), amelyek jók, amelyek a történelmi haladást képviselik és civilizációs nagyságrendűek ("Kikapcsolni a zsidót minden térről. Az utolsó húsz év hozzászoktathatott volna minket az idők (vagy az emberek?) változásához, de az emberi gonoszság ilyen megnyilvánulásai mégiscsak meglepőek annak a generációnak, mely ifjúságát az ’átkos’ liberalizmus virágzásában töltötte.")

A haladásban való részvétellel igazolt bűnbak-szerep minden történeti racionalitás feje tetejére állítása. Rögtön azt az orwell-i jelentést vonja maga után, hogy a haladás volt a visszaesés, az emelkedés a süllyedés, a gazdagodás a szegényedés, a felszabadulás az elnyomatás, az emancipáció a represszió. Orwell new speak-je sajnos nem csak a tiszta formájú totalitariánus rendszerekre alkalmazható.

Az alaptalan, sőt, kifordított bűnbak-szerep igazolásaként, az elkövetett bűn utólagos legitimálásaként át kell értékelni a teljes történelmet. A valóságos történelmi előrelépések nemcsak kiszorulnak az emlékezetből, de bűntettekké változnak. A gyűlölet nem elégedik meg az ártatlanul kiválasztott bűnbakkal. De nem elégedik meg azzal sem, hogy a haladásért büntessen, azaz azért, ami kivételesen jó és eredmény. Még ennél is tovább megy. Úgy kívánja üldözni az ártatlanul kiszemelt bűnbakot, hogy még a konstruktív alkotásairól is kimondja, hogy azok rombolások. Vagy ahogy Franz Werfel mondta: "Nem a tettes, de az áldozat a bűnös." Ezzel persze a szög is kibújik a zsákból: az üldöző igazi fájdalma a haladás, az emancipáció és a civilizáció sikere!

Egy háromszoros skizmatizálás az, ami gyökértelenít. Látjuk, ez az, ami kivételesen lassan megy végbe. A háromszoros kiszorítás mindent magába foglal, ami nap, mint nap a társadalomban történik. Tudatos elidegenítés, a lét alapjainak kétségbevonása hatalmi szóval, a legevidensebb összefüggések visszavonása, korántsem az argumentáció fegyverével, hanem a falragaszok, körlevelek, az anonimitás és a haszonra kacsintó gyűlölet tetteinek nyelvével.

Az első elidegenítés önmagától, mint állampolgártól, morális embertől és történelmi aktortól idegeníti el a zsidót, amennyiben (tárgyi alapon alaptalanul) nevezi meg történelmi nagyságrendű bűnbaknak. A második elidegenítés már réges-régen tárgyiasult és evidens, talán már lassan el is felejtett történelmi teljesítményétől idegeníti el. A harmadik elidegenítés kognitív és intellektuális szempontból fosztja meg az üldözött zsidót az egészséges emberi értelem, a valóság intellektuális feldolgozásának képességétől. Érdekes analógia ez a szocialista realizmus doktrínájával, ahol is az íróknak azt a képességét vonták kétségbe, hogy képesek legyenek "visszatükrözni a valóság"-ot. Nemcsak kiveszik tehát a zsidók kezéből a civilizáció (másokkal való együttműködésben megvalósított) kialakításának sikeres teljesítményét, de kiderül, hogy ilyen civilizáció nem is volt. Nemcsak "most" nincs tehát uralkodó civilizáció, de nem is volt, ezért, bármilyen abszurdnak tűnjék is, azok a felelősek, akik (valójában) létrehozták azt, ami ("valójában") nincs.

Mindez azonban nemcsak jogi, politikai, gazdasági, de lelki folyamat is. Itt is "emberek vannak", nemcsak Karinthy zseniális jelenetében az Első Világháborúról. Minden elidegenítés saját eleven gyökérzetet vág ketté. Az első az aktuális identitást, a második a már kiharcolt történelmi tudatot és önazonosságot, a harmadik a valóság intellektuális feldolgozásának lehetőségét. Nincs tehát az emberi létnek olyan lényeges dimenziója, amelyet ne vágna ketté. És mindez a többi ember társadalmi létét megtestesítő állam körültekintő és személytelen adminisztrációjának közvetítésével, végtelenített tempóban.

Az élet mélységeinek új dimenziói éppen e sűrített elidegenítési (ha tetszik, "ki-idegenítési") folyamatban tárulnak fel. Olyan dimenziók ezek, amelyeket eddig csak megsemmisítésük pillanatképeinek lenyomataiban érzékelhettünk. Az élet alapvető dimenzióit a maga szürke célzatosságában kiiktató folyamat a reményt, a jövőt bújtatja "ködkárpit"-ba. A remény kiirtódása ez, amelynek korántsem kiapadhatatlan éltető forrásait más összefüggésekben imént már végig kellett tekintenünk.

Az aktuális létezés generál reményt, a sikeres múltból fakad a mindig újratermelődő szellemi alkotó energia. Kiiktatásukat állami adminisztráció törvényei viszik végbe ("Vas megyében az alispán megtiltotta a zsidó kereskedők részvételét az országos vásáron…").

És még ebben is van egy olyan vonás, amit Hoffmann János kivételes éleslátással érzékel. A valóság érvényen kívül helyezése nem fárasztó érvelések és ideológiák gyártása révén történik, de egyszerű tiltással ("a zsidó probléma állandó felszínen tartásá"-val). Meg kell tiltani az embereknek, hogy kétszer kettő négy. Az ilyen tilalmak hathatósak. Ha pedig kétszer kettő nem négy, elfogy a reménye azoknak, akik az igazságokra alapozzák életüket, de még azoknak a bátor keveseknek is, akiket nem lehet eltiltani ettől az igazságtól: "Tulajdonképpen még most is gyakran hiszem, ez nem is igaz, nem lehet igaz, talán csak egy rossz álom…az egyiptomi rabság lehetett ilyen…" "A jövőt sötét ködkárpit fedi, reményeink csak jámbor óhajtás, vágyálom ..", "…az ember a "tehetetlenség és passzivitás nyomasztó hangulatában él", "Nem az eredményekért dolgozom…, hanem a munkáért, az elfoglaltságért, …hogy ne gondolhassak másra, mint a ma feladataira…"; "este nem pihenhetek, nem szórakozhatom, nem tervezgetek"…

A gyökértelenítés hármas folyamatát Hoffmann János helyenként az társadalomorvosi szemlélet élességével írja le. Ez az egyik legszörnyűbb folyamat, a társadalmi harcok kivételes állapota, amikor maga a szervezett egész fordul a rend, a normalitás, a törvények, a szokások ellen. Minden ellen, ami írott vagy íratlan törvény. Ezen az úton is odajut, ahová a huszadik század egyik legnagyobb gondolkodója, ő is körvonalazza Karl Jaspers szellemi találmányát, a bűnelkövető állam képződményét ("…néha-néha javíthatatlan optimizmussal azt…hisszük, hogy enyhült a levegő kínosan telített villamossága, a tények, hatósági intézkedések elűzik vágyálmaink enyhén rózsaszínbe hajló ködképeit").

A háromszoros gyökértelenítés lépcsőfokain jár fel és alá Hoffmann János szövege. Az egymást követő öt füzet, amelyeket nyomdatechnikailag és könyvművészeti szempontból is elismerendő módon jelenít meg a könyv, ezeken a szinteken mozog, az egyre fogyó lélegzet egyre fájdalmasabb szűkösségében.

Az emlékek, a családtagok szellemi fejlődésének és olvasmányainak története kivételesen egzaktan mutatja meg az európai orientációjú magyar polgárság eszmetörténeti paradigmáját: "…Taine miliő-elmélete, Darwin, Oppenheimer, Huszadik század", így hangzik
Hoffmann János visszaemlékező felsorolása, "de a Galilei-körtől féltünk" s a "szocializmusra, mint valami vad, ködös dologra tekintettünk, és nagyon csodálkoztunk azon, amikor jól öltözött emberek a munkásmozgalmakkal szimpatizáló kijelentéseket tettek."

A béke ritka pillanatai a tegnapi civilizáció szépségére emlékeztetik, azután rögtön annak elveszítésére, majd az egyéni sors reménytelenségére: "A szanatórium teraszáról az éjszakai Budapest fényei úgy csillognak, mint valami ragyogó ékszer; a csillagos égbolt békésen borul a város fölé, a makrokozmoszban nem történt semmi, csak néhány millió ember várja itt Közép-Európában, a civilizáció fészkében, honnan hullik a manna néhány hónap múlva, mert maga kereste kenyeret rövidesen zsidó nem adhat éhező gyermekének."

A már elért civilizációs vívmány elveszítésének fájdalma mélyen áthatja Hoffmann János szövegét. Emberi dokumentumértékét még kivételesebbé teszi, hogy filozófiáját nem értelmiségi pozíció és értelmiségi diskurzus hatja át (a Ködkárpit részletesen leírja, hogyan vált fiatal, induló értelmiségiből ismét polgárrá). Mégis nagyvonalúan, saját jogán és saját nyelvével mutatja fel, hogyan csattan az európai civilizáció legnagyobb korszakának elherdálása az I. Világháború Maschinen- und Materialschlachtjaiban a zsidók sorsán, miként fonódott össze az európai zsidó polgárság sorsa az egész civilizáció sorsával, miként sújtotta őket legtragikusabban az azt követő civilizatórikus visszaesés, reprimitivizáció, dekulturáció, de-civilizálódás (mindaz, amire még most sincs megfelelő kifejezésünk): "A fejlődés a magasba tör, de vonala nem egyenletesen emelkedő görbe, hanem mindig visszaeső, mint a fogaskerekű vasút támasztói, és ha most mélyre is zökkentünk, az út a csúcs felé vezet, és nem zuhanhat az emberiség a nagy semmi feneketlen szakadékába. Az egyiptomi szolgaságtól a középkori gettón át a liberalizmusig mennyi változat, mennyi szenvedés – de világtörténelmi távlatból nézve mind nagyobb az egyén és a társadalmak szabadsága."

E folyamattal vívódik a Ködkárpit szerzője. Szeretné hinni, hogy "nem lehet mindez csak utópia", de épp a háromszoros és kiszámított gyökértelenítés érzése szembesíti a visszaesés, visszacsúszás, hanyatlás, Untergang eddig elképzelhetetlen szörnyével, azzal, mennyit csúszott vissza az emberiség a haladás görbéjén", az igazi Untergang des Abendlandes-szal: "És aki nem tompult el, akit nem szállt meg az apátia, aki tudomásul veszi az eseményeket, annak milyen nehéz fenntartani lelki egyensúlyát. Nem szabad levonni végső következtetéseket, lelkiekben sem, amiként nem szabad feladni a pozíciókat, tartani kell magunkat, amíg bírjuk és helytállni a gáton, amíg el nem sodor a víz ellenállhatatlan árja."

Lehet, hogy ebben a pillanatban arra gondol, hogy amíg őt a már akkor kiemelkedően elismert polihisztor Otto Neurath tanította a Bécsi Egyetemen, addig apját Otto Neurath apja, ugyancsak Bécsben. De azt nem tudhatta, hogy Otto Neurath fia, Paul, ugyanazokban a hónapokban (1943-ban) ugyanolyan művet írt, mint ő. Az ő Ködkárpitjának későbbi címe The Society of Terror lett, témája a terror szociológiája, amely a kiszámított gyökértelenné tevés terrorja volt.

Új sorsparadigmát ír le Hoffmann János. Olyan Sziszifuszt jelenít meg, aki hatalmas civilizáció építésébe kezdett. A sikeresen létrehozott civilizáció romjai nem temetik rögtön maguk alá. Azzal büntetik az istenek, hogy hatalmas sziklákat görgessen fel a véletlenül még megmaradt állványokra, ahonnan a kövek újra a mélybe hullanak. Kényszermunkája végére a sikeres építmény emlékét is kitörölik az emlékezetből, miközben az ő bűne az, hogy sikerült felépítenie egy sikeres civilizációt. A kényszermunka a sikeres alkotásért járó végletes büntetés.