Kellett már egy ilyen könyv. Kellett zsidóknak és nem zsidóknak; kellett a mai közbeszédet alakító-formáló, "humánértelmiségnek" mondott, és önmagukat akként definiálóknak; és azoknak, kik majd azzá lesznek, avagy lenni kívánnak.

Hogy miért is? Azért mert ismét sokan és sokféleképpen "zsidóznak" úton-útfélen e honban, és e ritkán látható fényképekkel is illusztrált könyvből eklatánsan megismerhető volna számukra a mai magyar valóság egyik fundamentuma, a zsidóság szerepe és e szerepre "szert tevése", hiszen: "…tevékenységük nyomát őrzi a magyar tudományos szaknyelv, a magyar irodalom, a képzőművészet, a zene, az építészet, a legkülönbözőbb tudományágak története, amelyet meggyőződéses, gyakran nagyon is lelkesült magyarokként tettek gazdagabbá." (264. old)

Szerzőnk, négy zsidó nemzedék, a "hosszú 19. század" négy zsidó értelmiségi nemzedékből kiválasztott személyek "önreprezentációit, önprezentációs jellegű megnyilvánulásait" ismerteti, vizsgálja és tárja fel identitásukat. Felhasználva ehhez a nemzedékek tagjainak önéletrajzi jellegű irodalmát, megvizsgálva azok szövegében fellelhető témakörök közül: "…a névre és a nyelv(ek)re; a tanulmányokra és a szakmára/hivatásra; a családra, azaz szülőkre, házasságra, gyerekekre, rokonokra és a vallásra, felekezetre, hitre, erkölcsre, illetve népi és nemzeti hovatartozásra; illetve a zsidó és nem zsidó környezettel való érintkezésre vonatkozó adalékokat és a szerzőknek ezekhez való viszonyát, reflexióit." (26. old.)

Érdekesek, néha "mellbe vágóan" meglepőek, és ilyen összefüggésben kétségkívül újszerűek, roppant sokat mondók a szerző által válogatott (gyakran még eddig publikálatlan, pl.: Zsengeri Samu önéletírása) és idézett szövegek, melyek nagyon-nagyon jól reprezentálják a négy nemzedék önképét, a külvilágnak mutatott és az őszintén vágyott önképet.

Négy nemzedék… Óhatatlanul eszébe juthat az olvasónak Szekfű Gyula Három nemzedéke, ám Fenyves Katalin könyve nemcsak alcímében haladja meg Szekfű (bizonyos körökben) toposszá lett tendenciózus írását. A négy nemzedék, mely eggyel több, mint a három, úgymint Hatvany Lajosnak - kinek Martin Buberhez írt leveléből kölcsönözte szerzőnk műve címét - az Urak és emberek című regénytrilógájának a négy nemzedéke, amely kezdődik egy szegény, magyarul nem beszélő, pajeszos-kaftános zsidóval, és végződik a 20. század első harmadának derekán a dédunokák nemzedékével, az ország egyik iparmágnásával, az író-mecénással, a rendkívül művelt, több nyelvű, de helyét mégsem - és már nem - elő negyedik nemzedékkel.

Szerzőnk, újdonatúj módon, Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című, "korhű" életrajzi lexikonjának szócikkeit "önreprezentációk csokraként" olvassa, és avatott kézzel, a szükségszerű forráskritikát alkalmazva ebből szemelgeti ki a mondandója szempontjából releváns dolgokat.

Könyve Bevezetésében körülírja és tisztázza a témát és annak feldolgozási módszereit, mikéntjeit; majd az I. Előfutárok fejezetben nagyon jó, tömör, immár könyve tárgyához ír egy összefoglaló igényű bevezetést.

A címben vállaltak kifejtése, a szerző olvasottsága, érdeklődése, "szakavatottsága", aprólékos és szintetizáló munkája következtében inkább úgy mondanók: kifejtetése során, a nemzedékek fiain-lányain át, eljutunk a könyv elején feltett kérdőjelig, miszerint képzelt volt e ténylegesen a magyar zsidóság asszimilációja? Avagy ki mit gondolt "belülről", érintettsége okán az asszimiláció lehetőségéről, megtörténtéről(?).

Tessék elolvasni Fenyves Katalin könyvét, tessék gondolkodni és tessék "belegondolni"! Kell!
Kellene!
Megéri…
Megérné…
Szükséges volna.

Zsidóknak és nem zsidóknak, a "humánértelmiségnek" mondott és önmagukat akként definiálóknak; és azoknak, kik majd azzá lesznek, avagy lenni kívánnak; úton-útfélen e honban.
 

Oláh János
2010.06.15.