Sándor György
főkántor, Indianapolis:

TALÁLKOZÁSAIM LEGENDÁS KÁNTOROKKAL

  - III -

Sirota Sándor

Áldott emlékű Kármán György barátom mesélte: fiatal muzsikus volt, amikor egyszer a Dohány utcai zsinagógába hívták Lisznyai Gábor orgonaművészt helyettesíteni egy esküvőn. A kántori funkciókat Ábrahámsohn Manó végezte, aki a szertartás után megkérdezte:  "Fiatalember, maga hol orgonál?"

Gyuri válaszolt: a Frankel Leó úti templomban. Mire Ábrahámsohn: "Igen? és ki SÍR-OTTA-n???

Manó bácsi csipős humora, ötletes szójátékai nem kímélték kollégáit, sőt barátait sem. Sirota Sándor a legközelebbi barátai közé tartozott, egymást kölcsönösen tisztelték, becsülték, ugyanakkor kölcsönösen ugratták is.

Sirotát a lágymányosi, Bocskay úti templom 1957-es újraavatási ünnepségén hallottam először. Apám róla is mesélt, akárcsak Ábrahámsohnról és a többi nagy nevű kántorról, akiknek teljes névsora, pályafutásuk leírása egész köteteket töltene meg, hiszen abban az időben még a kántorságnak ha már nem is az arany-, de legalábbis az ezüstkorát éltük.

A templomavatás Sirota felemelő Ma Tajvu imájával vette kezdetét. Kellemes csengésű hangja, szépen frazeált előadása megragadott, bár akkor ezt meg így szavakkal kifejezni, megokolni nem tudtam, csupán azt éreztem, hogy nagyon szép és igaz, amit hallok.

Kántori pályafutásának első fontos állomása Veszprém volt. Onnan került Budára, az Öntőház utcai zsinagóga kántori pulpitusára. A második világháborúban megsérült épületet lebontották, a budai hitélet központja a Frankel Leó úti zsinagógába tevődött át. A Főkántor úr ott lakott, ott volt a lakása a templomot körülölelő bérház emeletén. A budai Hitközség kétségtelenül az egyik fénykorát élte Dr. Benoschofsky Imre főrabbi szellemi vezetése alatt. Az Ádler Illés és Kiss Arnold nagyságrendű rabbik méltó utóda volt Ő, mond szónoki értékében, mind intellektusában és lelkipásztori minőségében. Nagyszerű és avatott segítőtársra lelt Sirota főkántor személyében. A kettőjük jelenléte a hívekre nagy vonzerővel hatott. Neve után ítélve lengyel eredetű családból származott. A Főkántor úr felmenői közt több kántor is volt, köztük valamely oldalági rokonság révén a legendás Gershon Sirota, akit Caruso is meghallgatott és azt mondta: ennek az embernek kellene a Metropolitan-ben énekelni - akár helyettem is.

Sirota szép lírai bariton hanggal, nagy zenei kultúrával és óriási kántori tudással rendelkezett. Hangjának nem a mérete, inkább a szépsége hódított. Nem az Ábrahámsohn-féle hatalmas orgánum volt az övé, bár a megfelelő pillanatokban meg volt a szükséges ereje, de legnagyobb erénye az imádságából fakadó melegség, beleérzés és tudatos kifejezés volt. Érzett és értett - e két adottság tette nagy kántorrá.

Káprázatosan széles repertoárja volt. Az orosz - lengyel kántortradíciót épp olyan jól ismerte és kezelte, mint a német - osztrák stílust. Jól zongorázott és imádott oktatni. Apámmal sok időt töltöttünk vele a budai Hitközség kultúrtermében, ahol a zongorához ült és érdekes, különleges melódiákat osztott meg velünk. Egyszer egy OMNOM KÉN -t énekelt nekünk, amit egy felvidéki, lengyel eredetű kántortól tanult meg egész fiatal korában. Szemben a mindannyiunk által ismert és alkalmazott Sulzer - féle, könnyen megjegyezhető, méltán közismertté vált melódiával, ennek a dallamnak jóval több köze volt a szöveg tartalmához, legalábbis bizonyos versszakok értelméhez. Ez a XII. századból, rabbi Yom Tob-tól eredő Pijut (dicshimnusz) megkívánná a könyörgő hangvételt. Sirota megmutatta, hogyan és hol vált egyik dallamról a másikra. Elmagyarázta, hogy szerinte mikor indokolt a sulzeri induló-szerű, keményebb intonáció és hol kell inkább a puhább, alázattal telibb melódia.

Egy másik emlékem Sirota Sándor örökbecsű tanításaiból egy, a Sz'lichesz imarendből vett HÁN'SOMO LOCH fejezet. Valami gyönyörűséges, szívbemarkoló, ugyanakkor kellemes és egyszerű melódiával énekelte. Amíg élek, mindig sajnálni fogom, hogy ezeket a melódiákat nem jegyeztem le. Eltűntek, elszálltak a hangok. Elmentek vele együtt a dallamok és senki nincs ma már, aki akár egy töredékükre is emlékezne.

Talán valamelyest szakmai velejáró, de mindenesetre gyakran előforduló körülmény, hogy a kántorok fejlett, jó humorérzékkel rendelkeznek. Sirota is ilyen volt, amolyan "schlagfertig", azonnali rögtönzésre kész, ízes humorú ember. Szerette hallgatni Iczkovics bácsi (Iczkovics Mór másodkántor) kissé idegenes, tört magyarságú beszédét, különösen egyes szavak esetében. A beszélgetést úgy forgatta, hogy azok a szavak mindig előjöjjenek. Számtalan zsidó viccet, kántor anekdotát tudott, ezeket bölcs, kissé hamiskás mosollyal adta elő.

Értékével tisztában volt, főkántori címét önérzettel, méltósággal, nemes tartással viselte. Vele talán nehezebb volt olyan meleg, emberközelségű kapcsolatot kiépíteni, mint Ábrahámsohnnal, de oktató, figyelmeztető szavai örökre élnek azokban, akikkel megosztotta őket. Határozott elgondolásait, szakmai véleményét nyíltan kimondta. Úgy erezte, ezzel van leginkább mások segítségére.

A temetésén is ott voltam. Benoschofsky Imre főrabbi felidézte az együtt töltött budai éveket, a sok felejthetetlen istentisztelet emlékét. Felidézte Sirota igazi kántori, főkántori lényét, nagy tudásából eredő határozottságát, minden iránt érdeklődő egyéniségét. A főrabbi szavai mellett örök emlékként őrzöm a magyar hitközségek akkori elnökének, Sós Endrének búcsúztató mondatát: HULLANAK A MAGYAR ZSIDÓ SZELLEMISÉG KIEMELKEDŐ EGYÉNISÉGEI .... LEHULLOTT ISMÉT EGY LEVÉL A ZSIDÓSÁG FÁJÁNAK DÍSZES LOMBKORONÁJÁRÓL...

Amikor rájuk, a Nagyokra gondolok, megkérdőjelezem a közhellyé vált megállapítást, mely szerint nincs pótolhatatlan ember. De igenis van!


Sándor György
főkántor, Indianapolis
2009.06.25