- I -

MAJSE PREISZ

Kiváló kollégám, a néhány évvel ezelőtt elhunyt David Bagley, kanadai főkántor így osztályozta a kántorokat: nagy kántor - jó kántor - kántor - nem kántor. Az, hogy a kategóriák közti elválasztó vonalat hol húzzuk meg, teljesen egyéni elbírálás dolga. Kinek mi tetszik, mi az ízlése, aszerint osztályozza az általa ismert kántorokat. Egy azonban biztos: aki nem kántor, vagyis erre sem képessége, sem szakmai felkészültsége nem predesztinálja, az ugyanúgy jogtalanul bitorolja a "kántor" címet, mint az, aki akár orvosnak, akar jogásznak, vagy bármi másnak adja ki magát a kellő végzettség és szakértelem nélkül. Senki, vagy csak nagyon kevesen merik jogtalanul azt állítani önmagukról, hogy orvosok, ügyvédek, hiszen tudják, hogy ez büntetendő cselekedet. Kevesen mondják azt is a kellő végzettség nélkül, (bár találkoztam már ilyennel), hogy rabbik, de a kántori pálya, sajnos sok esetben mindenki prédája és olyanok is viselik ezt a címet, akik semmit nem tettek érte és felmutatni sem tudnak semmit, ami erre feljogosítaná őket. Úgy szoktam mondani: van olyan, aki életében néhányszor hétköznap reggel előimádkozott, vagy elénekelt néha egy „v’somru-t” és már kántornak tartja magát.

Gyakran tapasztalom, hogy milyen sokan viselik jogtalanul a kántornak számomra felemelő és tiszteletet érdemlő címet.  Ahogy ezt másutt is kifejtettem, más a kántor és más az előimádkozó, vagy Báál T'fila. Számos hittestvérünk kitűnő előimádkozó, amiért tisztelet és elismerés illeti. A "von Hausaus", az otthonról hozott tudás, az illető zsidó szellemisége, egyéni, vagy „héder”-beli tanulmányokkal megszerzett tudása alkalmassá teszi, hogy előimádkozóként működjék, szolgálja gyülekezetét akár hétköznapi, akár esetleg sabeszi, vagy ünnepi istentiszteleten. Feladata: tiszta, hibátlan, héberrel, többé-kevésbé megfelelő melódiákkal, érthetően és követhetően levezetni az adott istentiszteletet.

Nem kíván tőle senki kántori, még kevésbé énekművészi produkciót. Mégis sok kedves és jó szándékú testvérünk esik abba a hibába, hogy felkészültség nélkül kíván nem csak elimádkozó, hanem kántor is lenni. Még többen kísérlik meg önmagukat "hivatalosan" is ebben a hízelgő fényben feltüntetni, így aztán minden ilyen jelenséget kissé gyanakodva, néha viszolyogva fogadok.

A kaliforniai Palm Springs város konzervatív templomának kántora voltam 1984 és 1997 között. Feladataim a sabeszi és ünnepi istentiszteletek levezetése mellett, kiterjedtek az oktatás területére, az alkalmi funkciókra és a fél ünnepi, újhold napi Hállél imák recitálására, amennyiben ezt a gyülekezet kívánta, (mert volt elég előimádkozni tudó Báál Bosz). Egy ilyen újhold reggelen, alighogy betértem a templomba, hozzám lépett egy meglehetősen igénytelen külsejű, de kellemes arcú, idős férfi. Alacsony, vékonydongájú kis emberke volt, őszbe vegyülő vöröses kecskeszakállal. Afféle "vigécnek", utazó kereskedőnek nézné az ember, ebből számtalan volt hittestvéreink között. Élénk szemei értelmesen csillogtak, amikor angolul megszólított: „maga a házn?” Igenlő válaszom után azt kérdezte: „igaz, hogy maga magyar? Ismét igennel válaszoltam, mire Ő azonnal magyarra váltott. Kissé törve, de érthetően beszélt és azt mondta: én is az vagyok, Pesten is voltam házn”.

Na, mondom magamban, megjött "az én emberem". Biztos az egyik kis "stibele"-ben előimádkozott egy-egy hétköznapon, és ettől ő már kántor.

- Igen? - kérdeztem kissé ironikusan - és melyik templomban volt házn?
-A Kazinczy utcaiban.
"Na, ez merész" - gondoltam. Végignéztem a kis zsidócskát azzal a gondolattal, hogy "mindjárt megfoglak én téged", hiszen a Kazinczy kántorait névről, legalább 100 évre visszamenőleg el tudom sorolni.
- És mikor volt Ön a Kazinczyban kántor? Melyik években?
Megjelölt egy mintegy 8 - 10 évet átfogó időszakot az 1920-as- 30-as évek során.
- Hogy hívják Önt?
- MAJSE PREISZ.

Kishíján elájultam. Előttem áll egy legenda. A Kazinczy utcai zsinagóga történetének egyik legnagyobb kántoregyénisége. Visszaemlékeztem egy-egy elbeszélésre, amit Apámtól és másoktól hallottam: vézna, kis vörös zsidó volt, de micsoda házn!!

- Ön, ... Ön ... Majse Preisz?
Fejbólintással jelezte, hogy "igen".
- Ember, Ön egy élő legenda, én kisgyerekkorom óta hallottam az Ön nevét, úgy beszéltek Önről, mint egy csodáról....

Majse zavartan mosolygott, lehajtott fejjel állt, majd rám emelte okos, fénylő szemeit és szerényen ennyit mondott:
- Örülök, hogy még emlékeznek rám.
Megragadtam a kezét, átöleltem a vállát.
- Házn - mondtam - ugye, megtisztel minket és imádkozik Hállélt?
- Örömmel - válaszolta magától értetődő természetességgel.

Az éppen érkező elöljáróimnak bemutattam és néhány mondatban ecseteltem, kihez van szerencsénk. Híveim örömmel vették tudomásul a vendég kántor közreműködését, de gondolom, így ismeretlenül ők sem sokat vártak ettől a kicsi embertől. Rövid reggeli ima után sor került a Hállél-ra.

Majse felment és elkezdte a bevezető áldást. Némán, megdöbbenve állt a közösség, ilyen csendet ritkán tapasztaltam a gyülekezetemben. Egy gombostűt, ha leejtek, azt is hallani lehetett volna. Döbbenetes az a tudás, az a kristálytiszta héber szövegmondás.... Lírai tenor hangja hajdani fénye már kissé megkopott, de még mindig töretlenül, szép ívekben szarnyalt, melodikusan, kellemesen csengett. Minden szónak, minden hangnak értelme, jelentősége volt. Odaért a "MIN HAMÉCÁR fejezethez.... felsírt a hangja, ahogyan

"a mélységből kiáltok Hozzád, és Te válaszoltál"

szavakat mondta, énekelte ....

„Velem van Isten, nem félek, mit tehet egy halandó ellenem...?”

Majd folytatta:

„Nem halok meg, élni fogok, hogy dicsérjem az Örökkévalót…”

aztán  győzedelmes erővel zengett

„ Nyissátok meg előttem az igazak kapuit, hogy belépjek és hálát adjak Neki”

A Hállél igazi mélységei tárultak fel, a zsoltárok szelleme hatotta át a levegőt és a megjelentek lelkét.

Óriási "s'kajach"-ok kíséretében, végtelen szerénységgel jött le és ült mellém, én pedig szólni sem tudtam.

Együtt maradtunk istentisztelet után, beszélgettünk, együtt reggeliztünk. Elmesélte, hogy nyugdíjasként él, nagy ritkán előimádkozik, de csak a maga örömére. Aztán elköszönt, nem adta meg a címét, telefonszámát, csak annyit mondott: majd jövök újra és felkeresem.

Nem jött, nem jelentkezett. Nem találkoztam vele többet. Csodaként éltem meg, hogy láthattam, hallhattam egyszer, hogy beszelhettem vele, felidézhettük együtt a pesti ortodoxia dicsőséges múltjának történetét. Beszélgetésünk alatt soha nem titulálta sem önmagát, sem engem kántornak, még kevésbé főkántornak. Úgy mondta: HÁZN. A házán szó jidis változatát alkalmazta. Igaz, hogy a házán szó közhasználatú fordítása kántor, de Őt hallgatva rájövünk, hogy más egy kántor és megint más egy HÁZN!!!

Azóta sokszor jut eszembe, hogy Isten angyalai egyszer, egyetlen feladat elvégzésére jönnek a földre. Emlékezzünk a három "vándorra", akik meglátogatták Ábrahámot, vagy az "ismeretlen", akivel József találkozott, amikor testvéreit kereste, vagy akár az, az "ismeretlen", aki Manoachnak megjósolta a fia, Sámson születését! Megjelentek és eltűntek.

Az angyal héber megfelelője MÁLÁCH, ami követet, küldöttet is jelenthet. Ilyen küldött volt házn Majse Preisz. SLIACH CIBUR, a közösség küldötte volt, a szó legnemesebb értelmében.

Egy „angyallal”, egy küldöttel, egy csodával az ember csak egyszer találkozhat és nem is mindig, ismeri fel, hogy találkozott vele.

Sándor György
főkántor, Indianapolis
2009.05.25