Sándor György
főkántor, Indianapolis:

TALÁLKOZÁSAIM LEGENDÁS KÁNTOROKKAL

  - II -

Ábrahámsohn Manó

Nyolc éves koromban, 1957 januárjában költöztünk fel Kaposvárról Pestre. Apámat a lágymányosi körzet Bocskay úti templomába választották meg kántornak az Izraelbe távozó Vándor Jenő helyére. A főváros magán viselte az október végi események nyomait. Sok volt a törött ablak, lövedékek ütötte lyukak éktelenkedtek a házak falain. A hetedik kerület is megsínylette a történteket, de akkor is fenséges pompájában állott a Dohány utcai zsinagóga. Mivel Apám aktív működését csak februárban kezdte meg Lágymányoson, első pesti péntek esténken elmentünk a Dohányba. A téli hónapokban, úgy, mint most, akkor is a Hősök templomában tartották az istentiszteleteket.

Apám néhány mondatban elmondta a Dohány templom jelentőségét, nagy múltját, elmondta, hogy ki ott a rabbi, ki a kántor és én óriási érdeklődéssel vártam az istentisztelet kezdetét.

A zsúfolásig telt templomban megszólalt az orgona és hangjaira bevonult Dr. Katona József főrabbi és Ábrahámsohn Manó főkántor, mögöttük a templom elöljárósága. Gyermeki képzeletemet messze felülmúlták a látottak-hallottak. Szinte ittam magamba mindent, ami körülöttem történt. Katona főrabbi veretes szavait gyerekkent még nem tudtam úgy értékelni, mint később, amikor néhány beszéde szövegét olvastam. Sokkal inkább kellemes orgánuma és finom, szép arcvonásai rögződtek bennem.

Rajongással néztem és hallgattam viszont Ábrahámsohn főkántort, akinek nevét és szakmai rangját Apám gyakran említette. Óriásnak láttam ezt az embert, aki olyan csodálatosan énekelt és imádkozott. Az istentisztelet végén remegtem az izgalomtól és a megilletődöttségtől, amikor kezet foghattam Vele, a kántorságnak számomra akkor és ott megnyilatkozott csodájával. A szemem nem bírtam levenni Róla, míg Ő Apámmal kedvesen, kollegiálisan beszélgetett. Az is nagyon meglepett, hogy a templomot úgy, ahogy volt, reverendában hagyta el és ment át a szemközti Wesselényi utca 4 szám alatti otthonába. Átkísértük és ekkor újabb csoda történt: leállt az utcai forgalom, utat engedve ennek az ornátusos, tiszteletet parancsoló megjelenésű embernek.

Ábrahámsohn egy észak-magyarországi városból jött Pestre fiatal kántorként, nagy reményekkel és nagy reményekre jogosító, kivételes képességekkel. Első állomáshelye a Rumbach utcai zsinagóga, ahol nagyra értékelték vokális és zenei tehetségét, párját ritkító előimádkozói tudását. A Status Quo zsidóság fellegvára volt a Rumbach, melyben olyan kántor-óriások működtek, mint Bornstein és Tkatch. Bármennyire megtisztelő volt ez a pozíció, már az első időktől nyílt titoknak számított, hogy Ábrahámsohn hamarosan megválik ottani tisztségétől - a Dohány templom kedvéért. 

Így is lett.

Több mint négy évtizedes pesti működésének nagyobbik hányadában a Dohány utcai zsinagóga híveit és látogatóit gyönyörködtette szépséges énekével, szíveket-lelkeket megérintő imádkozásával. Nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy Ábrahámsohn esetében minden idők egyik legszebb hangjáról beszélünk. Az igazi, hamisítatlan basszbariton hang volt az övé. Ez a hangfaj anatómiailag tulajdonképpen nem is létezik. Mély bariton, vagy magas basszus - így jellemzik általában. Mégis kialakult egy hangideál, ezzel együtt az opera és az oratórium területén egy szerepkör, melyet a nagy szerzők erre a hangfajra írtak. Minden más komponistánál jobban kultiválta ezt a hangfekvést Mozart és Wagner, valamint a francia szerzők egy számottevő része. Általában nagy terjedelmű, erőteljes hang a basszbariton, gyakran a baritonok behízelgő melegségének és a basszusok fenséges súlyának jegyeit egyaránt magán viselő orgánum. Ilyen volt Ábrahámsohn hangja. Ha képletes hasonlattal élek, azt mondom: hömpölygő barna bársony.

Tóth Aladár, az Operaház egykori híres igazgatója többször mondotta: Wagner Walkűrjében Wotan szerepéhez Magyarországon csak Ábrahámsohn főkántornak van meg az ideális hanganyaga.

Nem hiszem, hogy aki valaha hallotta Őt, el tudja felejteni. Gyerekként hallottam sokszor és mindig ugyanolyan ámulattal figyeltem, mint először. Boldog voltam, ha beszélgethettem Vele. Gyakran ült és "táchlecolt" a Síp utcai székház portáján, olyankor mindig eltársalgott velem. Akkor már Manó bácsinak szólítottam. Tudta, hogy kántornak készülök és egy-egy szava, tanácsa, észrevétele azóta is él az emlékezetemben. Nagyszerű humora közismert volt. Tréfái, anekdotái, adomái főleg a zsidóság, gyakran a kántorság körül keringtek. Élcelődő, néha csípős megjegyzésekkel illette kollégáit. Lineczky Bernát főkántorral a Dohányban együtt töltött éveiről és kettőjük rivalizálásáról sokat hallottam. Hogy abból mi, mennyi volt igaz és mennyi az emberek képzeletének a szüleménye, azt talán csak ők ketten tudnák megmondani.

Jó minőségű hangfelvétel alig maradt utána, így főleg emlékeimre hagyatkozom, amikor róla szólok. Gottschall Jakab számara komponált „röcé” szerzeménye felemelő, poétikus előadása él bennem a legélénkebben. Magam is gyakran énekelem ezt a művet és mindig az ő nemes példája lebeg előttem. Szárnyaló, minden fekvésben kiegyenlített, gyönyörű tónusú hangja áhítattal szállt a magasságok felé. Nemes éneke a legtisztább szövegmondással párosult. A sulzeri oratórikus kántorstílus mestere, egyik legnagyszerűbb képviselője volt. Soha nem csupán énekelt, mindig imádkozott. Kevesen tudtak úgy "zugolni", azaz "mondani", ima szöveget recitálni, mint Manó bácsi. Szerette, értette, amit mondott, gondolatokat, érzéseket fejezett ki, azokat tolmácsolta.

Sok évvel ezelőtt az Őszi Ünnepek előtt kották közt kutattam, valami újat, szépet kerestem. Kezembe került egy kézírásos kotta, a JÁÁLE, melynek első oldalán ez az ajánlás állt:
ÁBRAHÁMSOHN MANÓ FŐKÁNTOR ÚRNAK NAGYRABECSÜLÉSSEL - LISZANYAI SZABÓ GÁBOR.

Eszembe jutott, hogy utolsó Nagyünnepeit megelőző egyik próbáján hallottam Manó bácsitól ezt a JÁÁLÉ-t, a Kol Nidre esti liturgia kiemelkedő imádságát, amit sok éven át volt orgonistája, a nagyszerű művész, Lisznyai a számára komponált. Felejthetetlen, ahogy Ábrahámsohn hangja könyörgött:

JÁÁLE TÁCHÁNUNÉNU MÉ-EREV .... „jusson fel Hozzád könyörgésünk ma este...”

A kántor dolga, hogy a közösség imáit Isten tündöklő dicsőségéhez, fenségéhez, magasztosságához méltó módon közvetítse. Kötelessége a közösséget imára inspirálni, a lehető legszebben, legigazabbul. Ábrahámsohn Manó főkántor Istentől kapta a kincset, a hatalmas tehetséget, melynek "kamataiból" minden istentiszteleten sokat megosztott híveivel és annak "tőkéjét" Teremtőjének adta vissza részletekben, élete utolsó percéig. A szó szoros értelmében addig, hiszen hallottam róla, hogy utolsó óráiban agonizálva felült a kórházi ágyon és ismét a JÁÁLET - t énekelte.

1989-ben egyik Dohány templombeli előimádkozásomra eljött Manó bácsi leánya, Vera. Az istentisztelet után hozzám lépett, átölelt és azt mondta: "Apámat juttattad az eszembe". Úgy érzem, ennél szebb és nagyobb dicséretet kántor nem kaphat.

Szerencsés korban születtem, mert hallhattam őt. Ezekkel az előzményekkel fordulhattam a kántori hivatás felé. Működésemben, minden kántori megnyilatkozásomban benne van az évek során szerzett élmények hatása. Benne van a gyermekkorom, a kaposvári zsinagógában Apámtól hallott és eltanult melódiák sokasága. Benne van a Dohány templom áhítatot ébresztő levegője és Ábrahámsohnnak gyermekszívemre és gyermeklelkemre gyakorolt hatása.


Sándor György
főkántor, Indianapolis
2009.06.05