- II -
Ábrahámsohn Manó
Nyolc éves koromban, 1957 januárjában
költöztünk fel Kaposvárról Pestre. Apámat a lágymányosi körzet Bocskay úti templomába választották meg kántornak az Izraelbe távozó
Vándor Jenő helyére. A főváros magán viselte az október végi
események nyomait. Sok volt a törött ablak, lövedékek ütötte lyukak
éktelenkedtek a házak falain. A hetedik kerület is megsínylette a
történteket, de akkor is fenséges pompájában állott a Dohány utcai
zsinagóga. Mivel Apám aktív működését csak februárban kezdte meg
Lágymányoson, első pesti péntek esténken elmentünk a Dohányba. A
téli hónapokban, úgy, mint most, akkor is a Hősök templomában
tartották az istentiszteleteket.
Apám néhány mondatban elmondta a Dohány templom jelentőségét, nagy
múltját, elmondta, hogy ki ott a rabbi, ki a kántor és én óriási
érdeklődéssel vártam az istentisztelet kezdetét.
A zsúfolásig telt templomban megszólalt az orgona és hangjaira
bevonult Dr. Katona József főrabbi és Ábrahámsohn Manó főkántor,
mögöttük a templom elöljárósága. Gyermeki képzeletemet messze
felülmúlták a látottak-hallottak. Szinte ittam magamba mindent, ami
körülöttem történt. Katona főrabbi veretes szavait gyerekkent még
nem tudtam úgy értékelni, mint később, amikor néhány beszéde
szövegét olvastam. Sokkal inkább kellemes orgánuma és finom, szép
arcvonásai rögződtek bennem.
Rajongással néztem és hallgattam viszont Ábrahámsohn főkántort,
akinek nevét és szakmai rangját Apám gyakran említette. Óriásnak
láttam ezt az embert, aki olyan csodálatosan énekelt és imádkozott.
Az istentisztelet végén remegtem az izgalomtól és a
megilletődöttségtől, amikor kezet foghattam Vele, a kántorságnak
számomra akkor és ott megnyilatkozott csodájával. A szemem nem
bírtam levenni Róla, míg Ő Apámmal kedvesen, kollegiálisan
beszélgetett. Az is nagyon meglepett, hogy a templomot úgy, ahogy
volt, reverendában hagyta el és ment át a szemközti Wesselényi utca
4 szám alatti otthonába. Átkísértük és ekkor újabb csoda történt:
leállt az utcai forgalom, utat engedve ennek az
ornátusos, tiszteletet parancsoló megjelenésű embernek.
Ábrahámsohn egy észak-magyarországi városból jött Pestre fiatal
kántorként, nagy reményekkel és nagy reményekre jogosító, kivételes
képességekkel. Első állomáshelye a Rumbach utcai zsinagóga, ahol
nagyra értékelték vokális és zenei tehetségét, párját ritkító
előimádkozói tudását. A Status Quo zsidóság fellegvára volt a
Rumbach, melyben olyan kántor-óriások működtek, mint Bornstein és
Tkatch. Bármennyire megtisztelő volt ez a pozíció, már az első
időktől nyílt titoknak számított, hogy Ábrahámsohn hamarosan
megválik ottani tisztségétől - a Dohány templom kedvéért.
Így is lett.
Több mint négy évtizedes pesti működésének nagyobbik hányadában a
Dohány utcai zsinagóga híveit és látogatóit gyönyörködtette
szépséges énekével, szíveket-lelkeket megérintő imádkozásával. Nem
állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy Ábrahámsohn esetében minden
idők egyik legszebb hangjáról beszélünk. Az igazi, hamisítatlan
basszbariton hang volt az övé. Ez a hangfaj anatómiailag
tulajdonképpen nem is létezik. Mély bariton, vagy magas basszus -
így jellemzik általában. Mégis kialakult egy hangideál, ezzel együtt
az opera és az oratórium területén egy szerepkör, melyet a nagy
szerzők erre a hangfajra írtak. Minden más komponistánál jobban
kultiválta ezt a hangfekvést Mozart és Wagner, valamint a francia
szerzők egy számottevő része. Általában nagy terjedelmű, erőteljes
hang a basszbariton, gyakran a baritonok behízelgő melegségének és a
basszusok fenséges súlyának jegyeit egyaránt magán viselő orgánum.
Ilyen volt Ábrahámsohn hangja. Ha képletes hasonlattal élek, azt
mondom: hömpölygő barna bársony.
Tóth Aladár, az Operaház egykori híres igazgatója többször
mondotta: Wagner Walkűrjében Wotan szerepéhez Magyarországon csak
Ábrahámsohn főkántornak van meg az ideális hanganyaga.
Nem hiszem, hogy aki valaha hallotta Őt, el tudja felejteni.
Gyerekként hallottam sokszor és mindig ugyanolyan ámulattal
figyeltem, mint először. Boldog voltam, ha beszélgethettem Vele.
Gyakran ült és "táchlecolt" a Síp utcai székház portáján, olyankor
mindig eltársalgott velem. Akkor már Manó bácsinak szólítottam.
Tudta, hogy kántornak készülök és egy-egy szava, tanácsa,
észrevétele azóta is él az emlékezetemben. Nagyszerű humora
közismert volt. Tréfái, anekdotái, adomái főleg a zsidóság, gyakran
a kántorság körül keringtek. Élcelődő, néha csípős megjegyzésekkel
illette kollégáit. Lineczky Bernát főkántorral a Dohányban együtt
töltött éveiről és kettőjük rivalizálásáról sokat hallottam. Hogy
abból mi, mennyi volt igaz és mennyi az emberek képzeletének a
szüleménye, azt talán csak ők ketten tudnák megmondani.
Jó minőségű hangfelvétel alig maradt utána, így főleg emlékeimre
hagyatkozom, amikor róla szólok. Gottschall Jakab számara komponált
„röcé” szerzeménye felemelő, poétikus előadása él bennem a
legélénkebben. Magam
is gyakran énekelem ezt a művet és mindig az ő nemes példája lebeg
előttem. Szárnyaló, minden fekvésben kiegyenlített, gyönyörű tónusú
hangja áhítattal szállt a magasságok felé. Nemes éneke a legtisztább
szövegmondással párosult. A sulzeri oratórikus kántorstílus mestere,
egyik legnagyszerűbb képviselője volt. Soha nem csupán énekelt,
mindig imádkozott. Kevesen tudtak úgy "zugolni", azaz "mondani", ima
szöveget recitálni, mint Manó bácsi. Szerette, értette, amit
mondott, gondolatokat, érzéseket fejezett ki, azokat tolmácsolta.
Sok évvel ezelőtt az Őszi Ünnepek előtt kották közt kutattam, valami
újat, szépet kerestem. Kezembe került egy kézírásos kotta, a JÁÁLE,
melynek első oldalán ez az ajánlás állt:
ÁBRAHÁMSOHN MANÓ FŐKÁNTOR ÚRNAK NAGYRABECSÜLÉSSEL - LISZANYAI SZABÓ
GÁBOR.
Eszembe jutott, hogy utolsó Nagyünnepeit megelőző egyik próbáján
hallottam Manó bácsitól ezt a JÁÁLÉ-t, a Kol Nidre esti liturgia
kiemelkedő imádságát, amit sok éven át volt orgonistája, a nagyszerű
művész, Lisznyai a számára komponált. Felejthetetlen, ahogy
Ábrahámsohn hangja könyörgött:
JÁÁLE TÁCHÁNUNÉNU MÉ-EREV .... „jusson fel Hozzád könyörgésünk ma
este...”
A kántor dolga, hogy a közösség imáit Isten tündöklő dicsőségéhez,
fenségéhez, magasztosságához méltó módon közvetítse. Kötelessége a
közösséget imára inspirálni, a lehető legszebben, legigazabbul.
Ábrahámsohn Manó főkántor Istentől kapta a kincset, a hatalmas
tehetséget, melynek "kamataiból" minden istentiszteleten sokat
megosztott híveivel és annak "tőkéjét" Teremtőjének adta vissza
részletekben, élete utolsó percéig. A szó szoros értelmében addig,
hiszen hallottam róla, hogy utolsó óráiban agonizálva felült a
kórházi ágyon és ismét a JÁÁLET - t énekelte.
1989-ben egyik Dohány templombeli előimádkozásomra eljött Manó bácsi
leánya, Vera. Az istentisztelet után hozzám lépett, átölelt és azt
mondta: "Apámat juttattad az eszembe". Úgy érzem, ennél szebb és
nagyobb dicséretet kántor nem kaphat.
Szerencsés korban születtem, mert hallhattam őt. Ezekkel az
előzményekkel fordulhattam a kántori hivatás felé. Működésemben,
minden kántori megnyilatkozásomban benne van az évek során szerzett
élmények hatása. Benne van a gyermekkorom, a kaposvári zsinagógában
Apámtól hallott és eltanult melódiák sokasága. Benne van a Dohány
templom áhítatot ébresztő levegője és Ábrahámsohnnak gyermekszívemre
és gyermeklelkemre gyakorolt hatása.
Sándor György
főkántor,
Indianapolis
2009.06.05
|