2017. február 5 - 11

Jelentése: elbocsátotta

 


"És volt, midőn elbocsátotta Fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok országának útján, mert közel volt az, mert azt mondta Isten, nehogy megbánja a nép, midőn háborút látnak és visszatérnek Egyiptomba." (13.17).

Bölcseink közül többen eltűnődtek a "mert közel volt az" mondatrészen, és arra jutottak, hogy a "mert" helyett, az "annak ellenére, hogy" értelmezés jobb.

Rabbi Avraham Menahem Rapa szerint a filiszteusok országútjának közelsége inkább a rajta való haladást indokolta volna, nem az elkerülését, ezért megkereste a ("ki"-mert) szó alkalmas jelentését, és meg is találta a zsoltárban (41:5):

Manna az égből

"kegyelmezz nekem, gyógyítsd meg lelkemet, annak ellenére, hogy vétkeztem".

A midrás szerint így szólt Isten: "ha most bevinném a zsidókat Izrael földjére, akkor minden ember a mezőjével, szőlőjével lenne elfoglalva és elhanyagolná a Tórát. Inkább körbejáratom velük a pusztát negyven éven át, hogy mannát egyenek, kútból igyanak, és beléjük ivódjon a Tóra".

"És volt, midőn elbocsátotta Fáraó a népet…" (13:17). A midrás kiemeli: Fáraó jutalmat kapott Izrael gyermekeinek "elbocsátása miatt"!

Képtelenségnek tűnik, hiszen a Fáraó róse volt, de a midrás árnyalja a képet. "Ugyanaz a száj, mely kijelentette: "nem bocsátom el Izrael fiait" (2Mózes 5:2), később azt mondja: "elbocsátlak benneteket és gyermekeiteket" (2Mózes 10:10).

Mi volt Fáraó jutalma ezekért a szavakért? Isten parancsba adta (5Mózes 23:8-9): "ne utáld az egyiptomit…a harmadik nemzedék jusson be közülük az Örökkévaló gyülekezetébe". A midrás folytatja: "ugyanaz a száj, mely kijelentette: "nem ismerem az Örökkévalót" (2Mózes 5:2), később azt mondja: "hadd meneküljek Izrael elől, mert az Örökkévaló harcol értük Egyiptom ellen" (14:25).

Mi lett ezért a jutalma? "Azon a napon oltára lesz az Örökkévalónak Egyiptom országa közepén, és oszlop határa mellett az Örökkévalónak" (Jesája 19:19). Mestereink szerint Fáraó érdeme az volt, hogy személyesen, és nem küldött által küldte el őseinket, valamint, hogy bár csendben maradhatott volna, mégis hangosan ismerte be: az Örökkévaló visel harcot ellene. Járt neki a jutalom.

"Szólj Izrael fiaihoz, hogy vonuljanak"! (14:15) A tenger és a hátuk mögött sorakozó ellenség közé szorulva négy csoportra oszlottak őseink: egyesek azt mondták, hogy vessék magukat a tengerbe, mások azt szorgalmazták, hogy térjenek vissza Egyiptomba, a harmadik csoport harcolni akart, míg a negyedik társaság azt javasolta, hogy imádkozzanak Istenhez.

Mózes felelt valamennyiüknek: "Ne féljetek, álljatok veszteg és lássátok az Örökkévaló segítségét, melyet veletek cselekszik ma, mert amint láttátok az egyiptomiakat ma, úgy nem fogjátok többé őket látni soha sem! Az Örökkévaló fog harcolni értetek, ti pedig hallgassatok" (14:13-14).

Vagyis ne féljenek azok, akik a tengerbe akarják vetni magukat, a visszatérni vágyók nem látják többet az egyiptomiakat, a harcolni szándékozók helyett Isten fog küzdeni, akik imádkozni akarnak, inkább hallgassanak! Isten elvetette valamennyi lehetőséget, a lubavicsi rebbe tanítása szerint azért, mert "a Szináj felé forduló zsidó embernek, ha ellenséggel, vagy egy másik világgal konfrontálódik, akkor az alapvető válasza az kell legyen, hogy halad tovább előre".

"És elnevezte Izrael háza mannának, olyan volt, mint a koriandrum magva, fehér és íze olyan, mint a mézeskalácsé" (16:31).

Több szokás ismert a lányok névadása kapcsán. A guri rebbe, Jichák Meir különösen ügyelt, hogy a lányoknak ne hétköznap legyen a névadójuk, hanem mindenképpen szombaton. Egy magyarázat szerint ez a törekvése a manna elnevezésével függ össze.

Utóbbiról a Tóra alapján tudjuk, hogy a vándorlás során az éltetője volt a zsidóságnak, éppúgy, mint Izrael lányai, akiknek érdemeiről a Talmud (Szota 11b) ezt írja: “a nemzedék igaz asszonyainak érdemében váltattak meg Izrael fiai Egyiptomból".

A hetiszakaszban látható, hogy őseink a hétköznapok során nem adtak nevet az ismeretlen ételnek (16:15: "mi ez? Mert nem tudták, hogy mi az"), csak szombaton született meg a manna elnevezése (16.31: "és elnevezte Izrael háza mannának").

A rabbi így összegez: "Mivel e fontos táplálék sábeszkor kapta a nevét, úgy illik, hogy a lányok - akiknek a mannával szemben nem csak a vándorlás idején volt éltető szerepe - is a szent napon kapják meg nevüket".

Abban lehetett valami különösen ijesztő, amikor három nappal (!) a tengeren való csodálatos átkelés után őseink újult erővel kezdtek el morogni. "És zúgolódott a nép Mózes ellen: mit igyunk"? (15:24).

A hagyomány szerint Mose rábénu ekkor rendelte el, hogy ne teljen el három napnál több soha a Tóra olvasása nélkül, vagyis ekkorra datálható a mai hétfő-csütörtök-szombat tóraolvasási rendszer születése.

Bölcseink véleményének teljes tiszteletben tartásával meg kell jegyezzük, hogy a nép nem Tórát, hanem vizet követelt, ami jogos igénynek mondható. Hiszen arról meggyőződhettek, hogy az Örökkévaló képes arra, hogy rendkívüli eseményeket a természet törvényeit meghaladó módon kezeljen, de azt nem tudhatták, hogy mi lesz a hétköznapokkal, illetve elemi szükségleteikkel. Vajon vizet vagy Tórát adott az Örökkévaló Mózes által elsőként?

Szóval sok szomjas és dühös zsidó állt Mózessel szemben, akik nem voltak képesek, hogy a nagy csodáról a kis csodák bekövetkezésének valószínű voltára következtessenek. Több száz év fogság állt mögöttük, ami a csodák iránti fogékonyság gyengüléséhez vezet, arról nem is beszélve, hogy a szabadság első hete sem adott módot az elmélyült gondolkodásra, hiszen mindenre volt idő, csak erre nem.

Olyan sebességgel kellett elhagyniuk Egyiptomot, hogy még az általuk gyúrt tésztának sem volt ideje, hogy megkeljen, mentek néhány napot, és azt kellett tapasztalniuk, hogy a kor legerősebb hadserege közvetlenül a nyomukban van. Igaz ugyan - vethetjük közbe, hogy Isten a vizet a menekülés útjává tette számukra, míg az üldözőknek a vesztét okozta, de az ennek okán érzett eufórikus állapotot gyorsan felváltotta az előbb halk, majd egyre hangosabbá váló közös töprengés, és egyidejűleg többszázezer szíve markolt a kérdés: ez eddig rendben van, de most mi lesz?

Az Örökkévaló és Mózes tudták a választ. Az őseink által talált víz keserű volt, de "Mózes kiáltott az Örökkévalóhoz és az Örökkévaló mutatott neki egy fát, beledobta a vízbe és édes lett a víz" (15:25).

Ez a fa pedig valójában nem más mint a Tóra eszméje, amelyről valljuk, hogy "az élet fája minden hozzá ragaszkodónak" (Példabeszédek 3:18). Vagyis Isten csodája és Mózes rendelete valójában egy, mert amikor három naponta Tórát olvasunk, a szó spirituális értelmében az egyébként ihatatlanul keserű vizet tesszük fogyaszthatóvá, Isten parancsára, Mózes által.

Sábát sálom, békés szombatot mindenkinek!

Darvas István
rabbi

   Copyright © ORZSE.HU, 2017.
Az oldalainkon található anyagok, információk bármilyen felhasználása csak a szerző(k) előzetes, írásbeli engedélyével történhet.

Vissza