2017. január 29 - február 4

Jelentése: menj be


Sűrű hetünk lesz! Három csapás maradt a tízből, kivonulunk a fogságból és közben - hosszú idő után újra - micvákat is kapunk, húsz darabot rögtön. A hetedik csapás alkalmával sáskák lepik el Egyiptomot, amelyek Mózes imájának hatására hagyják el az országot. A Tóra megállapítása szerint "..előtte nem volt ekkora sáskajárás és azóta sem történt ilyen" (10.14).

Rámbán írja Rábénu Hánánél nevében: mióta Mózes imádkozott, hogy a sáskák eltűnjenek, azóta nem fordult elő egyszer sem, hogy sáskák kárt okozzanak Egyiptom országában. A pászuk legfontosabb "sáska-független" tanítása szerint hatalmas erővel bír a szívből mondott ima, hiszen nem csak egy adott korban, hanem örök időkre kifejti hatását.

A lezártnak tűnt sáska-kérdés után jön Joel próféta és mindent összezavar, mert azt írja: saját korának sáskajárásáról: "amilyen nem volt öröktől fogva és nem is lesz utána többé" (2:2).

Rögtön hárman is segítségünkre sietnek, hogy feloldják az ellentmondást! Rási szerint Egyiptomban egy bizonyos fajta sáska intézett támadást, míg a Joel által említett - egyébként Izrael területén történt - esetben különböző sáskafélék jártak.

Rabbenu Hananél rámutat, hogy a tórai vers azt mondja ki, hogy Egyiptomban nem volt és nem lesz ekkora sáskajárás, de más helyekről nem beszél, ergo Joel idején és Izraelben miért ne lehetett volna?

A Ramban nézete az, hogy a vers pusztán azt mondja ki: Egyiptomban nem történt soha olyan természeti katasztrófa, amely összehasonlítható lett volna a Tóra által említett sáskajárással. A csapások egyben csodák is, ezáltal mindig az isteni beavatkozás eszközei voltak, így nem lehet azokat más jelenségekkel összehasonlítani.

A tizedik csapást megelőzően a menekülés zálogát az ajtó különböző pontjaira felkent bárányvér jelentette. "Vegyenek a vérből és tegyenek a két ajtófélfára és a szemöldökfára a házakban, amelyekben elfogyasztják".

Isten ezt parancsolta, de Mózes változtatott a sorrenden, és arra utasította a népet, hogy elsőként kenjenek vért a szemöldökfára, majd utána a két ajtófélfára. Miért módosított a sorrenden?

Az Álsih HáKádos és a Kli Jákár hasonló magyarázatot ad. Úgy vélik, a két ajtófélfa Mózesre és Áronra utal, a szemöldökfa pedig Istenre. Isten honorálni akarta a két kiváló férfiú erőfeszítéseit és ezért adta azt az utasítást, hogy elsőként az őket szimbolizáló helyekre kerüljön vér, viszont Mózes az őt annyira jellemző szerénység okán fontosnak tartotta, hogy először a Teremtő (szimbóluma) legyen említve.

A kilencedik csapásról így ír a Tóra: "Mózes kinyújtotta kezét az ég felé és lett sűrű sötétség Egyiptom egész országában három napig. Nem látta egyik a másikat és nem kelt fel senki a helyéből három napig; Izrael minden fiainál pedig világosság volt az ő lakhelyeiken" (10:22-23).

Rabbi Hanoh a következő módon magyarázza el a kilencedik csapásról beszámoló tórai szöveg rejtett jelentését: "Nem látta egyik a másikat, vagyis egyáltalán nem aggódott senki társai sorsa miatt. Érdeklődésüket csak az kötötte le, hogy a saját életüket mentsék, felebarátaikkal mit sem törődtek.

Többek közt ezért is érdemes figyelmesen olvasni a Hággádá utasítását, miszerint köteles az ember úgy tekinteni magára, mintha ő maga jönne ki Egyiptomból, hátha egyszer magunk mögött hagyjuk a kilencedik csapás óta szüntelenül gomolygó közöny által erősített sötétséget.

A sikeres egyiptomi kivonuláshoz egyebek mellett bárányvérre is szükség volt, pedig jó lett volna a kecske vére is.

Az Or Háháim szerint peszáh-áldozatnak lehetett volna kecskét is hozni, mert a Talmud alapján (Pszáhim 57) az áldozás szempontjából egyformának számítanak.

Rási is a bizonyos értelemben kecske=bárány tételt erősíti: Rivká ezekkel a szavakkal utasítja Jákob-ot: "menj a nyájhoz, és hozzál nekem két szép kecskegidát, hogy azokat finoman elkészítsem apádnak, ahogyan szereti".

Rási a Pirké D’Rabbi Eliezer (32) alapján kijelenti: tényleg két kecskegida volt Izsák megszokott étele? Inkább (úgy értsd) Peszáh volt, az egyik peszáh-áldozat volt, a másikat pedig finomságnak készítette.

OK, értjük, akár kecskét is bemutathattak volna őseink, mégis bárányt áldoztak, de ennek mi a jelentősége?

A Tur írja: "a Peszáh előtti szombatot Sábát HáGádol-nak (nagy szombat) nevezzük, mert nagy csoda történt ezen a napon…vettek maguknak egy bárányt és az ágy lábaihoz kötötték. Megkérdezték az egyiptomiak, miért van ez? Azt válaszolták: peszáh-áldozatnak, ahogy parancsba kaptuk. Az egyiptomiak tehetetlenek voltak, hogy levágják isteneiket, és képtelenek voltak bármit is mondani. E nagy csoda miatt hívjuk Sábát HáGádol-nak".

Azaz az egyiptomiak szent állatként tisztelték a bárányt és normális körülmények azonnal megölték volna, aki azokat akarja feláldozni, vagyis őseink óriási kockázatot vállaltak, hogy a bárány bemutatásával szolgálják Istent. Ha lehetett volna kecskét is áldozni, akkor miért kockáztatták életüket?

Mivel a bárány az egyiptomiak bálványozott állata volt, ezért annak levágásával Izrael gyermekei a bálványimádástól való eltávolodásukat fejezték ki, maguk és a világ előtt is kinyilvánították, hogy a fogságban töltött évszázadok káros hatásaitól szabadulva akarják (és tudják) megtenni a szabadság felé vezető út első lépéseit. A chillul háSem (istenkáromlás) és a hillul háSem (Isten dicsőítése) közti különbséget nem a szolgálat eszköze, hanem a mögöttes szándék határozza meg.

Sábát sálom, békés szombatot mindenkinek!

Darvas István
rabbi

   Copyright © ORZSE.HU, 2017.
Az oldalainkon található anyagok, információk bármilyen felhasználása csak a szerző(k) előzetes, írásbeli engedélyével történhet.

Vissza