Egyebek mellett a királyra vonatkozó törvényekkel is foglalkozik a szidra, ami nem tűnik feltétlenül aktuálisnak, pedig az.

Az egyik micvája ez volt: "És mikor majd ül királyi trónján, írja le magának a tan másolatát egy tekercsre" (17:18). Rási elárulja, hogy bölcseink szerint (Szánhedrin 21b) két Tórát kellett írnia. Egyet a kincstárban kellett őrizni, a másiknak viszont mindig a király előtt kellett lennie.

Erre vonatkoznak Rabbi Avraham Smuel Binjámin Szofer (Ktáv Szofer) szavai: "Izrael királyának és a nép minden vezetőjének két tóratekerccsel kell rendelkezni, egyet tartson "kincstárában", vagyis a parancsok megőrzését - a kisebb micvák esetében is - a legnagyobb szigorúsággal vonatkoztassa magára, és egy legyen nála, bárhová is megy, hogy figyelmeztesse, tanítsa népét a micvák betartásának fontosságára.

A "kincstári" és a "mobil" Tóra szövege kötelezően egyforma, de értelmezésükben, felhasználásukban legalább ennyire kötelező jelleggel különbözniük kell(ett).

Minap a király kapcsán beszéltünk arról, hogy két Tórát kellett írnia. A "két Tóra" fogalma másként is előjöhet, például a Tóra egymástól homlokegyenest eltérő magyarázatait hallva is kialakulhat olyan érzésünk, hogy kettő van belőle.

Az igazság keresésére és ennek nehézségeire a hetiszakasz is felhívja a figyelmet: "igazságot, igazságot üldözz" (16:20), a versben egymás után kétszer említett "igazság" szó talán a szükségszerűen különböző nézőpontok lehetőségére utal. A Talmud (Szanhedrin 32b) hoz néhány megjegyzést, ami a fenti mondat értelmezését segíti, ezek közül Ráv Ási véleményét idézem: "az igazság első említése a szigorú törvényre, a második a kompromisszumra vonatkozik".

"A tanúk keze legyen rajta először, hogy megöljék őt …" (17.7.). A Rámbám a Misnához fűzött kommentárjában elmondja, hogy a tanúknak saját kezűleg kellett végrehajtani a halálos ítéletet, abból kifolyólag, hogy az igazságot csak ők tudták, hiszen amiről a többi ember értesülhetett az nem volt más, csak a történtekről (az elkövetett bűnről) szóló elbeszélés. Ezen előírásnak volt még egy következménye, miként Rabbi Ávráhám Menahem Rápá rámutat: "jobban ügyelniük kellett a tanúknak, hogy a tanúskodás alkalmával igazat mondjanak". E törvény azt a nevelési célt szolgálta, hogy ritkán kerüljön sor halálbüntetésre, hiszen "Isten sír még a vétkesek kiontott vére után is".

Bölcseink igyekeztek egyértelművé tenni, hogy az év minden napján kötelesek vagyunk legjobb tudásunk szerint szolgálni a Teremtőt és teljesíteni parancsolatait. Ezzel együtt - ismerve hittestvéreik természetét - az esztendő utolsó hónapját előtérbe helyezték azt sugallva, hogy noha minden kétséget kizáróan akkor cselekednénk helyesen, ha egyenletesen magas szinten lennénk micvatartók, nem várnak tőlünk lehetetlent.

Ezt a gondolatot tovább folytatva eljuthatunk-e olyan következtetésig, hogy aki a többi tizenegy hónapban precízen tartja a parancsolatokat, annak elul nem hozhat semmi újat? Esetleg mondhatjuk-e, hogy a többi hónapot akár teljesen el is hanyagolhatjuk, és koncentráljunk minden erőnkkel az utolsóra?

Ha valaki úgy érzi, hogy nincs javításra szoruló cselekedete, jelleme tökéletes, akkor nem értette meg a hagyomány egyetlen betűjét sem, de az sem jutott messzebbre a megértés rögös útján, aki azt feltételezi, hogy alap nélkül lehet házat építeni.

A tisztánlátás a megtérés megkerülhetetlen feltétele, aminek gyakorlati alkalmazásában az lehet az első lépcsőfok, ha az ünnepekig hátralévő időben nem embertársaink hibásnak vélt cselekedeteivel foglalkozunk, nem kritizálunk, még ha teljesen biztosak is vagyunk igazunkban, ezzel szemben megpróbáljuk elfogadni és elmélyíteni azt a bonyolult gondolatot, miszerint nem vagyunk tökéletesek, és e szomorú, egyben előremutató tény okán talán az a leghelyesebb, ha az év végét megelőző időszakot kizárólag saját jellemünk, tetteink vizsgálatával töltjük.

Korábban beszéltünk a kompromisszum (héberül: pesárá) lehetőségéről a bírósági ítéletek kapcsán. Ilyen megegyezést - az objektív igazság folyamatos jelenlétében - csak vélt igazságok kárára lehet kötni, hiszen a peres feleknek, feltéve ha tisztességes emberekről van szó, a veszteségük elfogadható mértékéről kell döntést hozni a megoldás érdekében.

Bár nem valószínű, de az is elképzelhető, hogy mindketten rosszul emlékeznek a vitatott kérdés kapcsán, és a pesárá végül objektív igazságot is eredményez. Vagyis csak olyan esetben lehet kompromisszumot kötni, ahol létezik objektív igazság, mert a megegyezés által vagy azzal egybevágó megoldás születik, vagy az attól való eltérés mindkét fél számára elfogadható mértékén belül maradnak.

Ezért nem lehet a magánéletben hosszútávon működő kompromisszumokat kötni, mert ott objektív igazság nincs, hanem két igazság néz egymással farkasszemet, és az esetleges megegyezést azt teszi instabillá, hogy valójában nem az objektív igazság rendszerén belül egyezkedtek, hanem az egymással párhuzamosan haladó igazságaik mentén, és bár mindkét fél eltávolodik a saját igazától, de egy lépést sem tesz a másik igaza felé, így pedig nem kompromisszum, hanem időhúzás a végeredmény.

Teendő? "Igazságot, csak igazságot kövess, hogy élj" (16:20), vagyis ne engedj az igazadból, és ne törekedj megegyezésre, mert nem lesz tartós és boldog sem leszel tőle, viszont legyél nagyon elégedett, ha a megegyezések a másik iránti szeretetedből fakadó magátólértetődésből erőlködés nélkül megszületnek.

Szép napot mindenkinek!

Darvas István
rabbi