II. János Pál (1920-2005)
Megdöbbenéssel vettük a hírt: 2005.
április 2-án este elhunyt II. János Pál pápa. A zsidók, akiket idősebb
testvéreinek nevezett, egyik legnagyobb barátjukat veszítették el. Az
antiszemitizmus elleni küzdelem élharcosa volt. Diplomáciai kapcsolatot létesített
Izrael Állammal, és látogatást tett a Szentföldön.
2000. március 23-án, a jeruzsálemi
Jad Vashem emlékhelyen elmondott beszéde felidézésével búcsúzunk tőle.
"A zsoltár szólal meg a szívemben:
Olyan lettem, mint az összetört edény.
Hallom sokak rágalmazását, körülvesz a megfélemlítés;
összeesküdtek ellenem, és meg akarnak ölni.
De én tebenned bízom, Uram,
mondom: te vagy az én Istenem! (Zsolt 30,13 - 15)
1. Az emlékezés e helyén egész bensőnk hallgatásra vágyik. Csöndre, amelyben
emlékezünk. Csöndre, amelyben megpróbálunk értelmet adni a reánk törő
emlékeknek. Csöndre, mert nincsenek megfelelő szavaink elsiratni a Soah rettenetes
tragédiáját. Nekem magamnak is vannak személyes emlékeim abból az időből, amikor a
nácik elfoglalták Lengyelországot. Emlékszem zsidó barátaimra és a szomszédaimra,
akik közül van, aki meghalt, van, aki túlélte. Eljöttem én is a Jad Vasembe, hogy
tisztelettel adózzam zsidók millióinak, akiket mindenüktől, elsősorban emberi
méltóságuktól megfosztva öltek meg a holokausztban. Azóta több mint 50 esztendő
telt el, de az emlékek megmaradnak. Itt is, mint Auschwitzban és sok más helyen
Európában, megdöbbenünk oly sok ember jajszavának visszhangjától. Férfiak, nők,
gyermekek sokasága kiált felénk a szörnyűségek mélységéből, amit ők
megismertek. Lehetetlen, hogy ne figyeljünk jajkiáltásukra! Egyikünk sem feledheti,
vagy nem veheti tudatlanba a történteket.
2. Emlékezni akarunk. De célzatosan akarunk emlékezni, tudniillik azért, hogy soha
többé meg ne történhessék az, ami a nácizmus sok millió áldozatával megtörtént.
Miért vált képessé ember arra, hogy így meggyalázza az embert? Mert megvetette
Istent. Csak egy Isten nélküli ideológia volt képes megtervezni és végrehajtani egy
egész nép kiirtását.
Amikor itt, a Jad Vasemben Izrael állam tiszteletét fejezi ki a nemes igazak
előtt, akik hősiesen, olykor a saját életük feláldozásával mentették a zsidókat,
arról tesznek bizonyságot, hogy a sötétség órájában sem hunyt ki minden
világosság. Ezért hirdetik a zsoltárok és az egész Biblia - jóllehet tudnak az
emberi gonoszság lehetőségeiről - , hogy nem a gonoszságé az utolsó szó. A hívő
szív a szenvedések és a fájdalmak mélységeiből kiáltja: tebenned bízom, Uram,
mondom: te vagy az én Istenem!
3. A zsidóknak és keresztényeknek mérhetetlenül gazdag közös lelki öröksége az,
ami Isten kinyilatkoztatásából származik. Vallási tanításunk és lelki
tapasztalataink arra késztetnek, hogy a jóval győzzük le a rosszat. Emlékezünk, de
minden bosszúvágy nélkül, s nem azért, hogy gyűlölet ébredjen bennünk. Számunkra
az emlékezés azt jelenti, hogy imádkozunk a békéért és az igazságosságért, és
elkötelezzük magunkat ezek mellett. Csak egy békés és mindenki iránt igazságos
világ lesz képes arra, hogy ne ismételje meg a múlt tévedéseit és szörnyű
bűneit.
Mint Róma püspöke és Péter apostol utóda biztosítom a zsidó népet arról, hogy a
katolikus Egyház nem politikai megfontolásokból, hanem az igazság és a szeretet
evangéliumi parancsától indítva mélységesen fájlalja a keresztények részéről
bárhol és bármikor a zsidókat ért gyűlöletet, üldözéseket és antiszemita
megnyilvánulásokat. Az Egyház elutasítja a fajgyűlölet minden formáját, mert az
tagadja a Teremtőnek minden emberben jelenlévő képmását.
4. Az ünnepélyes emlékezésnek e helyén azért imádkozom, hogy a zsidó
nép által a 20. században elszenvedett tragédia fölötti fájdalmunk vezessen új
kapcsolatra zsidók és keresztények között. Építsünk új jövőt, amelyben ne
legyenek zsidóellenes érzelmek a keresztényekben és keresztényellenes érzelmek a
zsidókban, hanem inkább kölcsönös tisztelet éljen azok iránt, akik az egyetlen Urat
és Teremtőt imádják és a hitben atyjuknak tekintik Ábrahámot.
A világnak föl kell figyelnie az intelemre, amely a holokauszt áldozatai, és
túlélői felől szól hozzá. Itt, a Jad Vasemben, az emlékezés eleven és megindítja
a lelkünket. Ezért fakad ajkunkon a kiáltás:
Hallom sokak rágalmazását,
körülvesz a megfélemlítés;
De én tebenned bízom, Uram, mondom: te vagy az én Istenem!"
2005.04.04. |