A minap kritikát kellett írnom egy olyan könyvről, amelyben az utolsó két tanulmány Németh Lászlóról és Kertész Imréről szólt. Mindkét tanulmány korrekt írás volt, de úgy éreztem, hogy ki kell egészítenem néhány megjegyzéssel. Azt kifogásoltam a két írásban, hogy a Németh Lászlóról a mostani értelmiség alig tud valamit, nem olvassák. Az MTV archívumában nyolc drámája és regénye található a legjobb színészek előadásában és ezeket meg sem ismétlik. Nem beszélnek arról, hogy Hódmezővásárhelyen, mikor ott tanított a gimnáziumban, a fizikát, kémiát, biológiát már úgy tanította, ahogy most szeretné az oktatási kormányzat. De erőszak, ellenállás pedig a művelt országokban már rég ez a módi. A mezőgazdaságról is voltak kiváló elképzelései. Egyetlen könyvét emlegetik, amely a legnagyobb tévedése, a Kisebbségben címűt, ahol megállapítja, hogy vannak híg magyarok, itt természetesen a zsidó magyarság áll első helyen, de nem rossz társaságban, mert Petőfi is híg magyar. Ezzel szemben állnak a mély magyarok, amely álláspont tudományosan nem igazolható, hiszen a faji megkülönböztetés már régen megcáfolt kategória. Az emberiség egy faj, amelynek vannak a földrajzi körülményekhez alkalmazkodó, úgynevezett rasszai és etnikumai, amelyeket kultúrájuk, hagyományaik tartanak össze, de ma már tudjuk, hogy génjeik, adottságaik egyformán adottak.

Hasonló módon méltatlannak tartom, hogy Kertész Imre Nobel-díját sokan érdemtelennek tartották és ő maga is néha elfogadhatatlan módon nyilatkozik. Kertész kiváló műveket írt és a Sorstalanság megérdemelte a Nobel-díjat. De amikor olyanokat nyilatkozik, hogy ez igazában nem magyar mű, hogy ez nem a pesti szülőföld termése, akkor erősen vitatom állítását. Ez a mű magyarul íródott és a magyar mentalitást tükrözi, amelyet Csokonai, Karinthy, Örkény, Fejes alakított ki és nem születhetett volna meg Pesten, ahol olyan baráti köre volt, amelyiknek egyik tagja Kardos G. György volt. Én tehát nagyra becsülöm munkáját és az adott körülmények között jogosnak látom a Nobel-díjat. De abszolút értelemben gondolkodva Móricz Zsigmondot én is nagyobb írónak tartom, viszont hosszú jegyzéket írhatunk, ki mindenki nem kapott Nobel-díjat. Csak egyet említsek. A XX. század egyik legnagyobb zsenije Neumann János sem volt Nobel-díjas és hány kitüntetettről derült ki, hogy nem érdemelt volna Nobel-díjat. No de ez így van a legtöbb zsűri esetében, hogy néha melléfognak.

Amint látják Németh László és Kertész Imre említéséből, hogy napjaink újra ébredő mérgéről van szó, amelyet a társadalom elővesz ha bajban van, ha bűnbakokat kell keresni és ezt sok száz éve úgynevezett „zsidókérdésnek” hívják. Ehhez kívánok pár személyes élményt és megállapítást hozzáfűzni, mert úgy látom, hogy az utóbbi években a méreg újra terjed, Magyarország erősen jobbra tart.

Illendőnek tartom, hogy mielőtt mondandóm elkezdem, elmondjam, ki írja ezeket a sorokat. 1924-ben egy zsidó kocsmáros családjában születtem Kőbányán. Apám vízvezeték szerelő, gyári munkás volt, később kocsmát nyitott. 1915-ben bevonult katonának és Galíciában ellőtték a lábát. Egy kis dobozban őriztük az aknaszilánkot, a kioperált csontot, meg a kitüntetést. Engem is magyar szellemben nevelt, Petőfi Sándor verseit kaptam tőle elsőnek, mikor olvasni megtanultam. Hogy szomorú sorsát itt előre megemlítsem 1944-ben, 60 éves korában árokásásra rendelték ki a nyilasok. Kőbányán még látták a menetben sántikálni, de hogy hol halt meg, hol és ki temette el, máig sem tudom.

Éltem a külvárosi gyerekek nagyszerű életét. A Szent László Gimnáziumban ugyanúgy lelkesedtem a hazatérő országrészekért, mint társaim. Egy régi fénykép őrzi, hogy kihúzott mellel ülünk a padokban és a falon „Kassát vissza!”, „Erdélyt vissza!” feliratok. A kosárlabda csapatunkat mindenki ismerte, mert az országos bajnok címéért küzdöttünk. Apámtól az első zsidótörvény elvette a kocsmát. A második megjelenése után tornatanárunk félre hívott és mint férfi a férfinak keményen szemembe nézett, s közölte, többet nem játszhatom a csapatban, mert nem vagyok magyar. Elkeseredésemben jelesen érettségiztem és egy véletlen folytán bejutottam a Pázmány Péter Tudományegyetemre, s 1944. áprilisában alapvizsgát tettem magyar irodalomból, nyelvészetből és német szakból. Az alapvizsga után bevonultam munkaszolgálatra, majd néhány hónap után Budapesten elfogtak és Balfra vittek. Ott olyan kubikusokkal, mint Szerb Antal, Sárközy György, Halász Gábor építettük Bécs városának védőrendszerét. Hitler ugyanis úgy döntött, hogy Budapest elpusztulhat az utolsó házig, de Bécset meg kell védeni. Hazánk történetében nem először próbáltuk az ellenséget visszatartani Bécs városától. A borzalmas hidegben a szérűkbe behordta a szél a havat. Mosdás hiányában eltetvesedtünk és az állandó hasmenéstől egymás után temettük a templom melletti dombon ásott tömegsírba halottainkat. Egyszer engem is kirendeltek a hullák felvitelére a templomdombra. Soha nem felejtem el, hogy két rúdon, vállon víve hogyan izeg-mozog, sőt hangokat is ad a szerencsétlen halott. Túléltem, mert szerencsére külvárosi gyerek voltam, tudtam, hogyan kell pöcegödröt kitakarítani és tehetségem látva a sváb gazdaasszony, akinek férje a fronton volt, felszólított, hogy a 12 órai kinti munka után tartsam rendben istállóját és tehénkéjét. Benn aludhattam a melegben, sőt az asszony élete kockáztatásával minden este egy fazék krumplit is hozott. A diaré ellen kukoricát is adott, ami lapáton elégetve a legkiválóbb gyógyszer.

Közeledtek a szovjet csapatok, Sopront bombázták. Indultunk a fronton át a mauthauseni haláltáborba. Csak egy rövid megjegyzés, akik elbújtak, azokból csak egy maradt életben és az mesélte el, hogyan történt a menekülők föladása és kivégzése. Mi pedig eljutottunk Mauthausenbe, majd néhány hét után tovább föl az Alpokba, mert nem győzte a kivégző kapacitás a feladatát elvégezni és a fölösleget elindították fel, az ott felépített szükségbarakkokba. Ez volt az a menet, mikor a német kísérő katonát az elkínzott, végletekig legyöngült emberek kérték meg, hogy ugyan lője már tarkón őket és ő eleget tett embertársa utolsó kívánságának.

Ezt is bírtam, de nem sok volt már hátra. Május 5-én amerikai csapatok gördültek be a lágerbe és a máramarosi paraszt-zsidók már akasztották is azokat a kínzóikat, akik időben nem szereztek civil ruhát és nem menekültek el a táborból. Hárman azonnal indultunk hazafelé, és bár a rengeteg össze-vissza étkezéstől négy napig eszméleten kívül voltam, de egy jólelkű osztrák asszony galamblevest főzött, és azt mondta, ha több marad bent, mint ami kimegy, élve maradsz. Mentünk tovább.

Volt, aki megvárta az amerikai egészségügyieket, és ha volt rokonuk mentek Amerikába. A fiatalabbak és az ortodoxok Palesztinába indultak. Mi, akik nagyobb részt korábban kapcsolatban voltunk szociáldemokratákkal, és akik Petőfin nevelődtünk, (azon a híg magyaron) jöttünk haza árkon-bokron. Mert hittük, hogy itt szabad, boldog lesz mindenki, bár a „bőre barna vagy fehér”. És az újjáépítésben már ott akartunk lenni.

Nekem öttagú volt a családom. Ebből, ahogy már mondtam apám meghalt, anyám a nagyanyámmal együtt a gettóban pusztult el. Kedves bátyám az úgynevezett bóri menettel jött hazafelé, amikor Cservenkánál a magyar és a német keret nagy mulatságot rendezett, megásatták a nyomorultakkal sírjukat és egyenként tarkón lőtték őket a megásott sírba. Igazi muri volt. Engedjék meg, hogy itt megszakítsam a történetet és mondjak egy pár szót a jugoszláv-magyar történelemről. Ismeretes, hogy 1940-ben gróf Teleki Pál örök barátsági szerződést írt alá a jugoszláv kormánnyal. Néhány héttel később Hitler követelésére Horthy átengedte a német csapatokat Jugoszlávia megtámadására. Teleki öngyilkos lett. Horthynak írt búcsúlevelében többek között ez áll: „Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk... a gazemberek oldalára álltunk...” Majd magyar csapatok indultak a régi területek visszahódítására. Számos helyen követtek el gyilkosságokat a lakosság között. Újvidéken egy nap 2003 szerbet és zsidót lőttek a Dunába. (Hideg Napok) A szovjet hadsereg és a partizánok elől visszavonultak a német-magyar csapatok, a munkaszolgálatosok menetét pedig gyorsítottan irányították Cservenkán túl, a magyar határ felé. Ebből a menetből Győrig eljutott Radnóti Miklós, aki utolsó verseit egy kis füzetbe írta és négy nyelven kérte, hogy ezt a füzetet Radnóti Miklós magyar költő hova kéri eljuttatni. Exhumáláskor találták meg ezt a füzetet.

A Bórból induló második menet megmenekült. A betegeket és a gyengéket, akik nem mertek elindulni, jugoszláv partizánok kiszabadították és gondoskodtak gyógyításukról. Sajnos Tito partizánjai szörnyű bosszút álltak az újvidéki vérengzésekért, akiknek vezetőit Horthy is elítélte és Németországba menekültek. 40 ezer ártatlan helyi magyart gyilkoltak le Újvidék megtorlásáért. Erről csak az utóbbi években értesültünk. Annyit tudtunk, hogy a szovjet hadsereg a szövetségesek segítségével óriási véráldozattal legyőzték a legyőzhetetlennek tartott hitleri hadsereget és megmentették Európát és Ázsiát a barna pestistől.

Visszatérve családom történetéhez, egyetlen idősebb bátyám élt. A szovjet fogság őrizte meg életét és csak '47-ben tudott hazajönni. A rendszerváltásig gyűlölte az oroszokat, mert ugyan biztosították neki a hadifogolynak nemzetközileg előírt élelmiszer adagját, föl volt háborodva, hogy német fasisztákkal egy lágerben tartották, hiszen ő csak lapáttal ment kényszerből a Szovjetunió ellen. Akkor enyhült meg, mikor a rendszerváltás után egy sportközvetítésen először látta a nyilaskeresztet és a hozzá járó mondókákat.

Nos, mikor hazajöttem ez várt rám. Elmentem a régi lakásunkba, megtaláltam apámnak egy jegyzetét, hogy mit vittek el, hova, de mindentől megundorodtam és a beköltözők legnagyobb örömére, otthagytam nekik a lakást, nem kérve egyetlen fillért sem, azóta se jártam azon a környéken.

Odahagytam II. Józseftől kapott német nevemet és bátyám emlékére, aki Stern Sándor Tibor volt, felvettem a Sándor nevet. Eltértem az 5000 éves előírásoktól, mert a történtek után nem tudtam hinni, hogy az Isten ilyesmit végig tud nézni.

Az ifjúsági mozgalomban találtam munkát és az a lány, akivel együtt jártam bevonulásom előtt, magához hívott. Én mentem, szobája sarkába letettem minden vagyonom, a hátizsákot József Attila Cserépfalvi kiadásával, és pihentem. De elvittek a klinikára, mert azt gyanították, hogy rákban szenvedek, de kiderült, hogy az éhezéstől gyengültem le és bő étkezést javasoltak gyógyulásként.

1945. májusában még éhezett az ország, dolgoznom kellett, az egyetem folytatására még nem gondolhattam. Úgy kerültem munkába, hogy egy régi ifitársam hívott az ifjúsági mozgalom központjába, mert ott délben bableves volt és még kenyeret is adtak hozzá. Szép munkám volt. Két évig a tanoncotthonok szervezetében dolgoztam. Vagy 5000 gyereket gyűjtöttünk össze, apátlan, anyátlan árvát, faluról följött gyereket. Elláttuk őket ennivalóval és tanítottuk őket, amire kellett.

A felükből felső iskolát végzett ember lett. Aztán a '48-as forradalom és szabadságharc százéves évfordulójának ünneplését szerveztük. Még sok magyar faluban állnak azok az emlékművek, amelyeket a fiatalok állítottak 1948. emlékére. 1949. végén a Magyar Rádióba kerültem, ahol a gyermekosztályt vezettem. Aki még emlékszik rá, hogy mi volt az, hogy Csinn-bumm cirkusz, Csili-csala csodái, meg az Esti mese, ennek szignálja még ma is hallható. Ezt csináltuk vagy húszan, jórészt egyetemről jött fiatalokkal. Aztán '58. márciusától a Televízióban dolgoztam, mint a vezető helyettese, később a művelődési, gyermek műsorok, Iskolatelevízió, meg a Ki mit tudok és hasonlók adták munkánkat, egyben szórakozásunkat. 1985-ben műsorigazgatóként küldtek nyugdíjba. Egy előrelátó gazdasági ember (nem sokáig maradhatott a Tévében) szólított föl, hogy szervezzem meg az ország második videó kiadóját, hogy az emberek ne csak külföldi kazettákat nézzenek, hanem mindazt a kincset, a magyar népmesétől Az ember tragédiájáig, amit a Televízió archívuma őrzött. Az agygörcs után, amely szerencsére csak a mozgásközpontomat támadta, írtam négy könyvet és íme 85. évemben még belemártom magam a nagyok dolgába, mint egyszerű nyugdíjas.

Amikor hazajöttem, megtudtam, hogyan történt csaknem minden rokonom, akik nem Budapesten laktak, hihetetlenül gyors összeszedése és nagyipari elpusztítása. Két polgármester kivételével a magyar közigazgatás példásan működött. Az egész akciót 9 német irányította, élén Eichmannal és mindent magyarok szerveztek. Már tudták, hogy a háborút elvesztettük, ennek ellenére sehol nem mutatkozott ellenállás és a MÁV sem jelentett vagonhiányt. Ugyanazon a napon májusban, amikor a nyomorult vidéki fűszereseket, doktor bácsikat, nyolcvan éves nagymamát és tegnap született kicsit marhavagonba raktak egy vödör vízzel, fölszállt egy repülőgép a 60 leggazdagabb grófi és bárói rangokkal megjelölt bankigazgató és gyáros, mert kiderült hogy a legkeményebb gyűlöletet is meg lehet fizetni pénzzel. Göring személyes tulajdonába kapta Weisz báró egész vagyonát, így a többiét Chorinét, Goldbergerét stb. és megtömött ládákkal elrepültek Portugáliába. Azóta hivatalosan elismerték azt is, hogy annak a két szlovák embernek a jelentése, akik megszöktek Auschwitzból és elmondták, hogy készülnek félmillió ember kivégzésére. Ezt a jelentést eljuttatták Horthynak, a Pápának, Churchillnek és kérték, hogy az odavezető vasúti központokat bombázzák le, hogy legalább valahogyan meggátolják a gázkamrákba jutást. A döntés úgy szólt, hogy magasabb érdek az, hogy a vasúti útvonalakon fusson a német utánpótlás, mert ha lerombolják ezeket a sínpárokat, akkor a szovjet hadsereg esetleg Olaszországig, Franciaországig is eljut, és ez jóval nagyobb veszteséggel járt volna a szövetségesek számára. Auschwitz körüli por, amibe az emlékezők taposnak, nemcsak német és magyar bűnökre emlékeztet.

A hazajövőket, akik túlélték a táborokban és egyéb helyeken a borzalmakat, nem nagy örömmel fogadta a hazai lakosság. Ebben részük volt azoknak, akik azért rohantak haza, hogy bosszút álljanak. Ezek általában szörnyű sorsot választottak. Sokat közülük is halálra kínoztak, soknak a családja bomlott fel és sok volt az öngyilkos. Mi, a békésebbek, akik építeni jöttünk, általában Budapesten nem volt megvetésben részünk, de vidéken hivatalos adatok szerint 1946. júniusáig 12 helyen került sor pogromra vagy a hazatérők kiverésére. Ózd, Kunmadaras, Pécs, Celldömölk, Szegvár, Hajdúhadház, Tiszaladány, Mezőkovácsháza, Sajószentpéter, Eger. A szomorú az volt, hogy volt olyan pogrom, amiben már kommunista párti nyilasok is részt vettek. A zsidó származású, de magát zsidónak nem tartó Rákosi, a szovjet vezetők antiszemitizmusától félve mindent megtett ezeknek az eseményeknek elhallgatásáért és a bűnösök eltüntetéséért. Mielőtt elvitték a családokat, nagyon sokan voltak, akik sajnálták a fűszeresüket, a doktorukat, de hát rettegtek attól, hogy többet segítsenek, mert a csendőrök azzal fenyegetőztek, hogy aki segíteni mer, azokat is bevágják a menetbe. De így is sokkal többen voltak, akik segítettek, mint amennyien a jeruzsálemi Jad Vasem díszkönyvében szerepelnek. De most, hogy hazajöttek azok a szerencsétlenek, akiknek házát elfoglalták, bútorát, ágyneműjét széthordták, egyáltalában nem örültek a visszatérőknek. Rákosi lényegében mindent megtett, hogy ezek a viták mielőbb elcsituljanak, ezért nagyon sokan már akkor elhagyták falujukat. A többség pedig 1956-ban utazott el. Úgy tudják, hogy a kiment 200 ezer emberből 20 ezer vidéki zsidó volt, akik nem tudtak visszailleszkedni a falvaikba. Magyarországon az egész deportálás ügye ködbe veszett. Alig jelent meg néhány könyv, de szó sem volt kárpótlásról, nem volt olyan írói csoport, mint az úgynevezett Gruppe 47, amelynek Böll volt a vezetője az NSZK-ban és akik mindent megtettek, hogy föltárják a náci bűnöket. Nem voltak olyan viták sem, ahol a '68-as korosztály nyíltan megkérdezte szüleit, hogyan tehették meg mindazt, amit megtettek.

Magában a kommunista párton belül is elég sok volt az antiszemitizmus. Az olyan külföldről hazatért, kipróbált párttagok, akik az ellenállásban részt vettek, a szovjet gyakorlatnak megfelelően kémgyanúsak voltak és ha még zsidó származásúak is voltak, akkor könnyebben bekerültek az olyan perekbe, mint amilyen a Rajk-per volt. Azok pedig, akik itthon küzdöttek, azokat rendőrspiclinek, vagy spicliséggel gyanúsítottak és ugyancsak kevés bizalmat élveztek. Ezért fordult elő az a furcsa helyzet, hogy az ifjúsági mozgalom legtehetségesebb vezetőit bevitték a politikai bizottság egy-egy tagja mellé, hogy azok nevelőmunkájával mielőbb vezetők váljanak belőlük. Így akarták biztosítani Moszkvát, hogy a vezető pozíciókban már igazi munkás-paraszt származású emberek foglalnak helyet. Így történhetett, hogy Hegedűs András a Magyar Népköztársaság miniszterelnökeként, 32 éves korában írja alá a Varsói szerződést. Hegedűs élete ezzel kettétört, mert később kiderült, hogy kiváló tudós válhatott volna belőle. Néhányan viszont, mint Tímár Mátyás, és Szalay Béla felnőttek feladatukhoz, míg nagyon sokan elkallódtak. Ez a magyarázata annak is, hogy a tiszta magyar származású Nagy Imre körül a tanácsadók között szép számmal volt elégedetlen, elnyomott káder és annak is magyarázata ez, hogy viszont a koncepciós perekben, így a Nagy Imre perben is arányukhoz képest elég sok zsidó származású embert ítéltek el. Hogy milyen humanitás jellemezte Rákosit, hogy megfeleljen, és az állandó följelentéseket küldő ellenfelei vitorlájából kifogja a szelet, megtette azt az embertelenséget, hogy a koncentrációs táborokból egészségileg és vagyonilag teljesen kimerült embereket is kitelepítette a Hortobágyra, mert a korábbi burzsoá listán szerepeltek az arisztokraták és a nagypolgárok névsorában.

Egy rövid megjegyzésre térjünk vissza 1945-be. Ebben az évben szabad választásokon a Független Kisgazdapárt több szavazatot kapott, mint a Kommunista Párt és szociáldemokraták együtt. A magyar nép félt az új rendtől. Ez nyilvánult meg a Polgári Párt győzelmében. Sztálin és Churchill egy estebéden döntött sorsunkról. Churchill egy cetlin felírta, melyik ország milyen mértékben tartozzék a szovjet, illetve a nyugati érdekkörbe. Sztálin rövid vita után visszaadta a cetlit. Roosevelt, akinek kiemelkedő szerepe volt a háborún megnyerésében, meghalt. Utódja, Truman elnök utazott már Potsdamba, aki nagyon sok kiváló ember tanácsa ellenére, akik előre látták a szörnyű következményeket, nem hallgatott és ledobatta Hirosimára az atombombát. Ez valóban megmentett sok amerikai katonát a japán elleni harcban, de leginkább üzenet volt a Szovjetuniónak, vagy elfogadják Amerika vezetését, vagy elkezdődik a harmadik világháború előkészítése. Sztálin annak tudatában, hogy már készült a szovjet atombomba, nem fogadta el Amerika vezető szerepét. 1946-ban Fultonban Churchill már kész tényként közölte, hogy elkezdődött a hidegháború, a szovjetek leengedték a vasfüggönyt. Az alku során mi a vasfüggöny innenső oldalára kerültünk. Mindkét tábor háborúra készült. Az 1945-47-ig engedélyezett demokratikusabb körülmények eltűntek, 49-re már teljes volt a diktatúra. Ebben a helyzetben mindnyájunkra egy sors várt.

1953-ig nagyon kemény évek következtek. Nekem szerencsém volt, hogy a rádióban a gyerekműsorokat szerkeszthettem, mert a felnőtteknek szánt műsor rendkívül sivár volt. 1953. után, ez Sztálin halála után volt már, Moszkvában nagy harc folyt a hatalomért. Mikor a reformisták voltak fölül, kirendelték az egész magyar vezetőgárdát, kijelentették, hogy vége Rákosi uralmának és Nagy Imrét jelölték ki magyar miniszterelnöknek. Nagy fellélegzés volt magyar honban. Felpezsdült az élet. A baj az volt, hogy a moszkvai harcban egy időre a konzervatívok kerültek felül és Rákosi visszatért és kiszorította Nagy Imrét a hatalomból. 1956. júniusában Rákosit végleg száműzték a Szovjetunióba. A magyar lakosság türelme elfogyott, így került sor az 1956-os októberi forradalomra.

1956. után sok minden megváltozott. A nem zsidó születésű Kádár János talán az évszázad egyetlen olyan vezető államférfija volt, aki nem volt antiszemita. Helyesen, a kormányban csak az árvaházi neveltetésű Aczélt vette be, különben óvakodott, hogy nehogy zsidó kormánynak nevezhessék a munkás-paraszt kormányt. De megengedte, hogy a hitközségek működjenek, hogy felvegyék a kapcsolatot a nyugati zsidó szervezetekkel, egész Kelet-Európában Budapesten volt az egyetlen rabbi képző. És különösen a környező országokból, ahol kétszeresen üldözték azt a zsidót, aki magyarnak vallotta magát, azok is átjöttek dolgozni. Magam is tapasztaltam egy alkalommal, mint az eset résztvevője, szemtanúja, hogy Kádár Rákositól eltérően, nem minden moszkvai utasítást hajtott végre.

Az arab, izraeli háború idején Várnában műsorigazgatói értekezlete volt az Interviziónak. A lengyel, a bolgár műsorigazgató megkérdezte tőlem, ti is kipucoltátok már a zsidókat a rádióból és a televízióból? Kiderült, hogy Moszkvából a népi demokrácia vezetői utasítást kapott, hogy a Rádióból és a Televízióból távolítsa el a „cionista” elemeket. A kérdező kollégáimnak azt válaszoltam, hogy amíg elutaztam, ilyesmire nálunk nem került sor. Lehetséges, hogy mire hazaérek már megtörtént. Hát nem történt meg. Egyetlen egy elbocsátás volt, az sem függött össze a moszkvai utasítással.

Érdekes az a történelmi állítás, hogy 1956. milyen példásan, demokratikusan zajlott. Vas István: a Miért vijjog a saskeselyű? című emlékezésében megírja, hogy ez a tiszta forradalom mennyire vigyázott arra, hogy antiszemita jelszavak ne hangozzanak el, hogy üzletek ablakát ne törjék be, sőt a kitett gyűjtőkbe helyezett pénzhez sem nyúlt senki. Ma már könyvnyi felsorolás olvasható, hogy hány helyen verték meg a zsidó funkcionáriusokat és egyáltalában mennyire erősödött napról-napra azoknak a „forradalmároknak” a száma, akik egyáltalában nem a Vas István-féle beszámolók jegyében működtek. Akik látták a Köztársaság téren lábuknál fölakasztott hullákat, kiknek kivágták a szívét, és akikről a rendszerváltás után derült ki, hogy egyáltalában nem a szocializmus megjavítására törekedtek, mint a forradalmat indító egyetemisták, azok tudják, hogy milyen szerepet játszottak a tiszta, becsületes emberek mellett a szélsőjobboldaliak.

1956. után nehezen csendesedett az ország, de sok minden megváltozott. Bár a társadalmi rendszer alapjában, mint a Varsói szerződés többi államában ugyanaz maradt, mégis amit az adott helyzetben a magyar dolgozó nép számára gazdasági téren biztonságban az új rendszer megadott, az húsz szegényes, de jóval igazságosabb és emelkedő életet biztosított a magyarok számára. Jelentősen erősödött a magyar kultúra, tudomány. Nem véletlen, hogy sok szegény ember nem gyűlölettel emlékezik az „átkosra”

A Szovjetunió gyöngülésével, egyre nehezebb helyzetbe került a magyar gazdaság is. Csak az olcsó hitelek biztosították az életszínvonal megőrzését, de később ezek a kölcsönök rendkívül nagy terhet jelentettek az országnak. Erősödött a külső és belső nyomás, és 1989-ben megtörtént a rendszerváltás. Ezt a változást a döntő többség örömmel fogadta, mert arról volt szó, hogy nálunk is olyan szociális piacgazdaság lesz, mint amilyent, mint turisták 3 évenként Ausztriában és Németországban láttunk. Sajnos a nemzetközi körülmények is alaposan közrejátszottak abban, hogy ami a szabadságot illeti, az emberi jogokat, a szabad sajtót és a többit, valóban megkaptuk, de gazdaságunk nagy részét elvitte a privatizáció. Még a kiváló mezőgazdasági szövetkezeteinket is a föld szétosztásával a XIX. századi állapotba vetettük vissza, és a gyárak bezárásával egymillió munkanélküliről kellett gondoskodnunk.

Sok minden tisztázódott a zsidóság sorsával kapcsolatban is.

Ha valaki tárgyilagosan nézi, hogy ma miféle országban élünk és ebben milyen a zsidó származású magyar állampolgárok helyzete, egy furcsa kettősséggel állunk szemben. Nehéz eldönteni mihez állunk közelebb. Az Eötvös József, Deák Ferenc XIX. században kialakult felfogásához, vagy Hitler és Sztálin hagyatékához, ellentmondásos helyzetet látunk. Az Alkotmány, a törvények terén Eötvösékhez állunk közelebb, de már a törvények szellemének érvényesítésében a bírói gyakorlat nem mindig követi az Eötvösi Alkotmány és az érvényes törvények egyértelmű megítélését. Az 1945-47-ben megalakult demokratikus kormányzat, amelyet még szabad és tiszta választások állítottak az ország élére, eltörölték például az állampolgári adatok közül a vallás föltüntetését. A gyakorlatban viszont azt látjuk, hogy szinte mindenütt nyilvántartják, hogy a hivatalban, munkahelyen a bérházakban ki a zsidó. Az 1945. óta az a megmaradt zsidóságnak nevezett konglomerátum sokféle változáson ment át. Egységesnek semmiképpen nem mondható, mert a gazdagabb polgári családok jó része nyugatra került és kevesen maradtak közülük itthon. Az értelmiség nagyobbik része és a baloldalhoz tartozók erősen asszimiláltak, Magyarországot tekintették szülőhazájuknak. Azóta, hogy Izrael állama létrejött még differenciáltabb a helyzet, mert a cionisták és az ortodoxok legnagyobb része már kiment Izraelbe és az itthon maradottak közül az újra elindult szélsőjobboldali hatásra egy csoport már azt kívánja, hogy a magyar állam tekintse nemzetiségnek őket és hátuk mögött ott van a lehetőség, hogy izraeli állampolgárokká váljanak. És van egy réteg, amely azt vonta le a táborok és az öldöklések után, hogy elég az ötezer éves üldözésből és határozottan magyarnak nevelték gyermekeiket is, szakítva az ötezer éves törvényekkel.

A '45 után hazatérőket a magyar társadalomnak egy nagy része emberséggel fogadta, de nagyon sokan voltak, akik nem örültek a visszatérőknek.

Úgy vélem, hogy annak idején sokkal többen voltak, akik segítettek a baráti zsidó családoknak és szánalmat éreztek a falvakban a szeretett doktor bácsik, a sokszor kisegítő fűszeresek és a gyerekek barátait kedvelők, de segíteni nem nagyon tudtak, hiszen a zsidóság sem volt szervezett és éppúgy nem gondolt arra, hogy ilyesmi is megtörténhet a XX. században, hogy ipari módon küldenek a halálba félmillió embert, amikor már lényegében a háború sorsa eldőlt és akik a gyilkosoknak segítettek, tudták, hogy felelniük kell tetteikért. Viszont tény, hogy a hazatérő nyomorultakat különösen a falvakban nem fogadták valami nagy örömmel. Nagyon sokan voltak, akiknek kellemetlen volt szembenézni azokkal, akiknek holmiját ellopták, lakásukat visszaadni nem kívánták. Elterjedt az a jelszó, hogy ezek többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek. Kevesen tudják, hogy nagyon sok helyen pogromokra és gyilkosságokra is sor került. Abban, hogy ez megtörténhetett sajnos része volt a Rákosi-féle vezető csoportnak, akik jól ismerték Sztálin, Berija antiszemitizmusát és Rákosi abban való félelmének, hogy megfeleljen a haragjáról és kegyetlenségéről ismert Sztálinnak, igazában nem tett a kialakult helyzet ellen. Ugyanebben az időben Bibó megírta, hogy milyen bonyolult továbbra is a zsidó származású magyarok és a magyarság állapota. Az antiszemitizmus nem bizonyult múló jelenségnek és az a asszimilációs folyamat, amely már 1848-ban azt eredményezte, hogy a hivatalos honvéd hadseregben, amely 160 ezer emberből állt, húszezer volt az úgynevezett mózeshitű magyarok részvétele és hogy az első világháborúban is hány zsidó vallású magyar küzdött az oroszországi és az olaszországi frontokon. Abban, hogy a zsidók asszimilációja megtorpant, szerepe volt annak, hogy a zsidók ragaszkodtak vallási előírásaikhoz, amelyek jóval eltértek a más etnikumokból, a telefonkönyvben ezrével fölsorolt Tóthok, Horváthok, Némethek helyzetétől. Továbbá mindenek előtt a katolikus egyház sok száz éven át hirdette, hogy Jézust a zsidók gyilkolták meg, aminek tarthatatlanságát csak a lengyel pápa vonta vissza. De amit például a magyar falvakban katolikus papok ma is tanítanak, egyáltalában hol van a magyar egyház attól, amit az új pápa most hirdetett meg, hogy az antiszemiták nemcsak a zsidókat, hanem a keresztényeket is támadják, amikor felelevenítik az antiszemita tanokat és amikor tanítják azokat a rémtörténeteket, amelyeket régen megcáfolt már a keresztény tudományos irodalom is.

A Vas István által leírt kép, mint tudjuk sajnos csak az első napokban és akkor sem általánosan volt jellemző. Amíg a Budapesten maradt vagy 100 ezer túlélő megtalálta nagyjából a helyét mégis a 200 ezer disszidálóból, ahogy akkor neveztük őket, messze társadalmi aránya fölött 20 ezer volt a zsidó származású és az a néhány ezer ember, aki visszatért falvaiba, szinte valamennyien eltávoztak onnan.

A leírtak után kontrollálásképpen a könyvtárból kivettem az általam nagyra becsült Gyurgyák János: Zsidókérdés Magyarországon című könyvét. Ez a hatalmas munka 2001-ben jelent meg. Az volt a célom, hogyan viszonylik, amit én írtam, ahhoz a nagy munkához, amelyet ő fektetett ebbe a könyvbe, amely tulajdonképpen a rendszerváltás utáni álláspontot képviseli. Emlékszem, hogy 2001-ben milyen kritikák jelentek meg a könyvről, de magam nem olvastam akkor el az eredeti munkát, mert más témák jobban lekötöttek. Biztos, hogy 16 év után másként állnak a dolgok, mint a rendszerváltás szinte mámoros hangulatában, amikor erősen bíztunk egy demokratikus magyar élet kialakulásában. Hol voltunk attól még, hogy a magyar sajtó egy része, több televízióállomás és rádióműsor ugyanolyan antiszemita propagandát folytat, amelyet egyszer én már átéltem, amikor belenéztem a Stürmerbe, és olvastam Kolozsvári Borcsa Mihály által vezetett sajtó termékeit. Ki gondolta akkor, hogy a Magyar Hírlapban, amelyet az egyik leggazdagabb magyar gyáros vett meg, olyan cikkek jelennek meg, amelyek szinte túlszárnyalják az akkori publicisták gyalázkodását. Ennek alapján, a kontroll során tudomásul vettem, hogy a dokumentumok gazdag választéka a téma tanulmányozásához sok segítséget ad. A szerző Zsidókérdés Magyarországon könyvének választott címe mára vita tárgya. Ő azt írja, hogyha beszélhetünk agrárkérdésről és más hasonló problematikus kérdésekről bizonyára megtisztult már antiszemita felhangjától ez a megfogalmazás is. Úgy látszik ez túlzott optimizmus volt. A zsidókérdésről, mint fogalomról, sajnos 16 év után nem kopott le a nemzeti szocialista értelmezés. Ez a megjegyzés egyáltalában nem jelenti azt, hogy lebecsülném a könyv számos nagy értékét. A munka, amelyet a szerző elvégzett elismerést érdemel mert rengeteg olyan dokumentumot tartalmaz, amelyet nehéz lenne megtalálni a téma iránt érdeklődőnek.

Ez nem jelenti azt, hogy nem tudom elfogadni a szerző asszimilációra vonatkozó álláspontját. A XIX. századi Magyarországon helyénvaló lehetett az az álláspont, amit a szerző egy Szabó Istvánnak nevezett történésztől idéz és maga is egyetért vele. Szabó István így határozta meg az asszimiláció folyamatát: „teljes és befejezett (tudniillik az asszimiláció) ha az asszimilált minden fenntartás nélkül átvette az új népiség tudatát és elveszített népisége már olyan közömbös számára, mint bármely más idegen népség”.

Ezzel az állásponttal nem értett egyet Szent István a kezdetekkor és Illyés Gyula sem a XX. században, aki azt vallotta: „magyar az, aki magyarnak vallja magát”. Szabó István követelménye például, nem engedné meg, hogy azok az örmény származású magyarok, akik vagy 400 éve települtek át Erdélybe, és onnan e kis hazába, ma ne őrizzék az örmény kultúra emlékeit. Egy olyan korszakban, amelyben már javában alakulnak a nagy civilizációs tömbök és épülnek le a nemzeti határok, mit kezdjünk például egy olyan hollanddal, aki már itt működik évek óta, esetleg magyar lányt vesz feleségül, és később magyarnak és hollandnak fogja tartani magát. Vagy nem érdemel szolidaritást az a német ember, aki a háború előtti népszavazáson magyarnak vallotta magát, mégis a szövetséges hatalmak a potsdami határozatukban kitelepítésre ítélték őket. Most hazajárnak, mert 300 év alatt magyarnak érezték magukat és itt fekszik ükapja, nagyapja ebben a magyar földben. Ennek a németnek teljesen el kellett volna felejteni népiségét? És akkor tekinthettük volna asszimiláltnak? Nyilván ez az álláspont, amit a 2001-ben kiadott munka képvisel, nem fogadható el.

A szociáldemokrata Fejtő Ferenc jóval modernebb választ adott arra, hogy fér meg egymással magyarság és más népből csatlakozó ember hagyománya. Félreértés ne essék, nekem is nagyon fontos, hogy a magyar kultúra még jobban virágozzék és megőrizzük mindazt a kincset, amit Bartók, Kodály, Arany János és a többiek ránk hagytak, de a fejlődés iránya az, hogy egyszer arra a kérdésre, amit egy arab vagy amerikai tesz fel, az lesz a válasz, hogy európai vagyok, magyar születésű.

Jellemzi a helyzetet a Kőszegh Ferenc levél-féle Ungvári Rudolfhoz című írás, amely 2008. szeptember 19-én a Népszabadságban írt levelében jelent meg. „Te írtad (valamikor '82-ben az Illegális Beszélő egyik számában), hogy zsidókérdés nincs, csak antiszemitizmus van”. Jó lenne, ha így lenne, de sajnos nem így van. És sorolja „hogy zsidóként mennyire másképp reagálok dolgokra, mint egy nem zsidó, kezdve banális mindennapi élményektől. Ha egy társaság a villamoson hangosan beszélget, szorongás fog el, vajon nem kezdenek-e zsidózni”. Jómagam, aki ugyancsak zsidó szülőktől származom, ilyenkor magyarként szégyenlem magam, mert 80 itt töltött évem után nem vagyok hajlandó zsidóként szorongani. De minthogy megjártam Mauthausent és a faji törvények alapján megtagadták magyarságomat, jól értem és érzem a zsidó szorongást. Még sincs semmi okom ifjúságom álmait feladva, a magyar nyelv és irodalom tanáraként 70 évet dolgozva a magyar kultúra terjesztéséért, másnak érezni magam, mint tisztességes, zsidó vallású családból származó magyarnak. Ez az anyanyelvem. A Halotti Beszédtől Parti Nagy Lajosig ismerem a magyar irodalmat. Tudatos életemen át József Attila és Bartók Béla magyarságát éreztem magaménak. Most miért fogadjam el, hogy egyesek a Parlamentben és ugyanaz a népség, akkor rendkívül aktív szereplőinek utódai képviseljék a Parlament előtti tüntetéseken Árpád zászlókkal és egyebekkel a nyílt nyilaskeresztig őket magyarságnak. Ezért én már nem írhatom cikkem fölé zsidókérdés Magyarországon.

1945-ben én elhatároztam, hogy gyermekemet, miközben nem hallgattam el, hogy kik voltak nagyszülei és mit éltem át én, magyarnak nevelem. Én ebből az álláspontomból már nem engedek. És üzenem minden ismerősömnek, barátomnak, hogy ugyanúgy gondolkodom, ahogy megismertek az ifjúsági mozgalomban, a rádióban, a televízióban, az egyetemeken, ahol tanítottam és azon a sok közönségtalálkozón, ahol a nézőkkel, hallgatókkal beszélgettem. Ez a harapófogónak a másik éle, hogy megértem azokat a kiábrándult fiatalokat, akiket ugyanavval a megvetéssel közösítenek ki és azon gondolkodnak, hogy visszatérnek az ősi családba, vagy az ország elhagyásán gondolkodnak. Szomorú történésnek érzem ezt, mert egyrészt országunk kárára van, ha még többen elmennek és ugyanakkor féltem is őket, mert sajnos a világnak nincs olyan sarka, ahol zsidókérdés ugyan nincs, de antiszemitizmus van. Úgy látszik, hogy az ilyen előítéletek sokkal nehezebben tűnnek el, mint politikai hatalmak, vagy gazdasági formák. De ha mi többen leszünk, akik fellépünk az előretörő fasizmus ellen, mert ezt érezzük hasznosnak, hazánk javára valónak és ha többen lesznek az Ungvári Rudolf véleményén lévők közül, akik megszólalnak, talán meg tudjuk óvni az országot az újabb szégyentől.

Beszélgetve erről baráti körben, gyakran hangzik el a figyelmeztetés: „Te, aki évtizedeken át nem foglalkoztál ezzel, nem vagy-e túlságosan érzékeny, nem reagálod-e túl a veszélyt? Nagyon sok tisztességes magyar ember gondolkodik így. De, aki már megégette a kezét, óvatosabban közelit a tűzhöz. A tűz pedig tagadhatatlan, hogy számos területen már ég.

A napokban olvastam, egy kanadai emigráns író, aki megdöbbenéssel említi fel, hogy sok régi ismerősével találkozott, akik nem mernek zsidó származásukról beszélni. Újabb figyelmeztetés, amit egy kutatótól hallottam, aki kommunikációs ügyekkel foglalkozik. Ha a híradások, lapok, rádiók tartalmát összevetjük azzal, hogy mi minden gondról nem beszélünk, szomorú mérlegre jutunk. Teljes a szólásszabadság, de manipuláltságunk megdöbbentő. Egyre többen fordulnak el a politikától és négy órát nézik azt a televíziót, hazait és külföldit, ami álomvilágot mutat, csak a gazdasági érdekek vezérlik, hogy minél többet vásároljunk és ne nagyon haladjuk meg a szappanoperák szintjét. Ez a háttere annak, hogy mindenféle gyom előretör, többek között az idegengyűlölet, mindenféle babona. Gondolkodnunk kell, hogy ez a jelenség, amiről beszéltünk csak egyike azoknak, amelyekre jobban oda kell figyelni, hogy ne visszafelé, hanem előre haladjon nemzetünk egy olyan borzalmasan nehéz világban, ahol olyan dolgok történnek, mint amilyen a bankrendszer összeomlása napjainkban, amely világosan tükrözi, hogy a pénz hatalma már nem ismer határokat és a világ bizonyára nagy változások előtt áll.

2008-10-14
Sándor György
az MTV volt közművelődési igazgatója