repas-emancipacio
 

Répás Annamária:

A zsidók emancipációja

 Bevezetés

Emancipáció, a magyar zsidók polgári egyenjogúsítása. A XVIII. sz. végén Európa szerte megindult az emancipációs mozgalom, melynek célja volt, hogy a jogfosztott zsidók részére kivívja a polgári egyenjogúságot.

Magyarországon az 1790. évi országgyűlés óta a zsidók újabb meg újabb petíciókban kérelmezték az országgyűlésnél egyenjogúsíttatásuk törvénybe iktatását. Az 1839-40. évi diétán Vas vm. követe, majd az 1840. márc. 4-én tartott ülésen Pest vm. követe, Dubraviczky Simon követelte a megyéjétől nyert utasítás értelmében a zsidók egyenjogúsítását. A javaslatot, melyet Deák Ferenc is pártolt, a rendek nagy többsége elfogadta, a főrendek azonban Barkóczy székesfehérvári püspök és báró Eötvös Ignác tárnokmester pártolása ellenére elvetették. Helyette olyan törvény készült (1840: XXIX. t. c.), mely kimondja ugyan a zsidók szabad letelepülési jogát a városokba, biztosítja részükre a szabad kereskedelmet és ipart, de korántsem adja meg nekik a polgári egyenjogúságot (l. Jogkiterjesztés). Az emancipáció kérdését ekkor a sajtó tartotta napirenden. Kossuth Lajos Pesti Hírlapja és a Jelenkor nyitotta meg hasábjait a kérdés tárgyalására, míg a Budapesti Szemlében br. Eötvös József írt feltűnést keltő tanulmányt «A zsidók emancipációja» címen.

Török Pál pesti református, Székács József pesti evang. lelkész és Albach pozsonyi ferencrendi hitszónok a zsidók egyenjogúsításának szükségességéről prédikálnak. Az 1843-47. évi két utolsó rendi diéta, úgyszintén az 1848. évi első népképviseleti országgyűlés még Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Kállay Ödön felszólalása ellenére sem tartotta időszerűnek az emancipáció törvénybe iktatását.

A szegedi nemzetgyűlés 1849 júl. 29-iki utolsó ülésén kimondja ugyan egyhangúlag a zsidók emancipációját a szabadságharcban tanúsított honszeretetük elismeréséül, a törvény azonban a szabadságharc leveretése folytán nem lépett életbe. Az abszolutizmus első évtizede már csirájában fojtott el minden jogkiterjesztésre irányuló törekvést. Csak a politikai helyzetnek 1860-iki enyhülése hozott újabb reményt a zsidóknak is.

Az 1861-iki országgyűlésen, melyet az uralkodó csakhamar feloszlatott, valamint a Deák-féle húsvéti cikk nyomán 1865. egybehívott országgyűlésen minden párthoz tartozó tekintélyes képviselők követelték a zsidók egyenjogúsítását, így többek között Deák Ferenc, báró Eötvös József, Tisza Kálmán, Jókai Mór, Szász Károly, gr. Széchenyi Béla, Trefort Ágoston. A kérdés ez időben már annyira érett lett az élet számára, hogy annak megvalósítása tovább nem volt elodázható. Jött a kiegyezés, a koronázás és ez életbevágó eseményekkel összefüggő sürgős közjogi törvények megalkotása után gróf Andrássy Gyula miniszterelnök 1867 nov. 25. haladéktalanul beterjesztette az egyenjogúsító törvényjavaslatot, melyet a képviselőház minden vita nélkül, egyhangúlag, a főrendiház pedig 64 szavazattal 4 ellenében fogadott el. I. Ferenc József király szentesítő aláírásával lépett azután életbe az 1867: XVII. t.-c, melynek egyszerű, világos szavai így szólnak:

«1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt Jogosítottaknak nyilváníttatnak. 2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.»

Ezzel megvalósult a hazai zsidóság régi jogos követelésének egyik része, amely később kiegészítést nyert a recepció (l. o.) törvénybe iktatásával.

Br. Eötvös József

Eötvös József  báró (Buda, 1813. szept. 3. -- Pest, 1871. febr. 2.) a múlt század jelentős közéleti személyisége. Költő, író, reformpolitikus, államférfi, a magyar realista regény első nagy mestere, a Tudományos Akadémia elnöke.

Két miniszterségének ideje alatt igyekezett népének lehetőleg legtöbbet használni. Második minisztersége idejében az általános és kötelező népoktatás törvénye mellett alkotta meg a 17., zsidók egyenjogúsításáról szóló törvénycikket 1840-es parlamenti javaslatának megvalósulására 27 évet kellett várnia. Javaslatában sorra megcáfolja az egyenjogúsítás ellenzőinek érveit: „nincs semmi ok, mely minket egy oly törvény alkotásától visszatartóztathatna, melyet századunk felvilágoso­dottabb szelleme kíván, melyet nemzetiségünknek érdeke enged, melyet ezereknek áldása követni fog."

A törvény előzményei

Az első írásos emlék a hazánkba betelepült zsidókról 955-ből származik. Chászdái ibn Sáprut a karár fejedelemnek küldött levelében írja, hogy üzenetét „Hungrin országban" lakó zsidók továbbítják.

I. László törvénykönyvének (1092) 11. cikkelye már korlátozza is őket: megtiltja, hogy zsidók keresztény feleséget vegyenek. A 26. pedig kimondja, hogy a vasárnap dolgozó zsidóktól el kell venni munkaeszközeiket. II. Endre aranybullájának (1222) 24. cikkelye leszögezi: kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők az ország nemesei, izmaeliták és zsidók ne lehessenek, noha korábban ugyanő a zsidókra és izmaelitákra bízza a kincstár- és adóügyeket. 1233-ban a király kötelezi magát, hogy „a zsidókat, szaracénokat, avagy izmaelitákat" megkülönböztető jelekkel választja el a keresztény lakosoktól.

IV: Béla a királyi jövedelmeket zsidó bérlők kezébe adja. A tatárjárás után alakul ki Budán a zsidónegyed a későbbi Szent György tér nyugati oldalán. Az ország újjáépítéséhez szükség volt a hitelügyletekkel is foglalkozó zsidókra. Szolgálataikért 1251-ben kiváltságlevelet kaptak Bélától, melyben a kamara szolgáinak nyilvánítja őket, így a király közvetlen védelme alatt állnak. A későbbiekben ezért a védelemért kemény adókat kellett fizetniök. Igaz, hogy ez időben a nyugatiakhoz hasonló zsidóüldözések nem voltak Magyarországon, de Béla halála után a budai zsinat határozata, követeli Endre ígéreteinek beváltását a zsidójelekre vonatkozóan: nyilvános helyeken kör alakú posztót kellett viselniük bal mellükön, a német városokban pedig még hegyes süveget és zsidóköpenyt is. III. Endre azonban pozsonyi kiváltságlevelében az ottani zsidóknak a többi polgárral azonos jogokat biztosít (azaz emancipálja őket), noha Nyugaton több helyről már elűzik őket.

Hazánkban az első üldözés jellegű intézkedést Nagy Lajos foganatosította; bevezette a levélölést[5], majd 1364-ben kikergette őket az országból. Négy-öt évvel később azonban visszaengedte a kereskedelemben és hitelügyletekben jártas zsidókat. Zsigmond korában bukkan fel hazánkban a vérvád, de maga a király megerősíti IV. Béla kiváltságlevelét. 1434-ben a bázeli zsinat kimondja a zsidótérítés szükségességét. A magyarországi zsidók részére nem sokkal ezután megalakul a prefektúra.

A Mátyás-alapította országos hivatal élén mindig zsidó áll, gyakorlatilag ő képviseli hittestvéreit az udvarnál. II. Ulászló idejében volt az első nagyobb, emberéletet is követelő vérvád. Mohácsig tovább rosszabbodik a zsidók helyzete. A török hódoltsági területen biztonságban élhettek a zsidók (jelentős adóteherrel a vállukon), mivel a törököket nem zavarta a valláskülönbség. Ekkor érkeznek hazánk területére az 1492-ben Spanyolország területéről elűzött ún. szefrád zsidók és kisebb számban a balkániak is. Buda visszafoglalása után a győztesek leöldösik vagy fogságba viszik a törökök oldalán harcoló zsidókat, a hátországban lévők közül pedig sokan a csendesedő Nyugat felé távoztak. A XVII. század második felére jelentkeztek keleten az üldözések.

A Németországból Lengyelországba menekültek közül ekkor csaknem félmilliót gyilkolnak meg a kozákok. Ez időben megnő az észak felől Magyarországra érkező zsidók szárra. Mária Terézia 1749-ben bevezeti a középkori elveken alapuló türelmi adót, azaz amiért megtűrik őket, külön adót kell fizetniök a kincstárnak. (Az adót II. József is megtartja, de nevét „kamarai adóra változtatja.) A királynő idejében a birodalomhoz csatolt Galícia felől is megindul a bevándorlás. Így tehát már minden oldalról áramlanak – különböző intenzitással –, ha a korábban is már kisebb számban érkező német-osztrák és cseh-morva zsidókat is beleértjük. Az újonnan érkezettek befogadása elől a városok elzárkóznak, így azok a leginkább a kereskedelmi útvonalakon lévő falvakban telepednek meg. Mivel jobbágytelkük nincs, és a lassacskán éledező kereskedelem szabadkezű embert kíván, ebből a szempontból gyorsan be tudnak illeszkedni. Bérbe veszik a földesúri jogokat: kocsmát, mészárszéket, pálinkafőzést. Orvosaik száma és tevékenysége már ekkor is jelentős.

A XVII. század végén erősödni kezd a falusi antiszemitizmus. Az 1792-es péri vérvád már falusi jelenség, ellentétben a korábbiakkal. II. József megnyitja előttük a szabad királyi városokat, engedélyezi a kereskedést, és megpróbálja a germanizáció szolgálatába állítani őket, de ez utóbbi kísérlete sikertelen marad a német városlakók erős ellenszenve miatt.

Nyugat-Európa üldözéseket túlélt zsidósága eközben már erősen asszimilálódik. Németország, Ausztria és Magyarország számára a változó méreteket öltő bevándorlás még hosszú időn át időszerűvé teszi a zsidókérdést, Lengyelország és Oroszország pedig meg sem tudja oldani azt.

A magyarországi zsidók számának növekedés 1785 és 1900 között

A zsidóság lélekszámának emelkedése igen dinamikus (lásd a grafikont). Ez a magas szaporodási arány mellett a folyamatos és egyre erősödő bevándorlásnak köszönhető. Ezt segítette még, hogy a földbirtokosok kedveztek nekik, hiszen „szolgáltatásaikkal” nekik is hasznot hajtottak.  A bevándorlók viszonylag kedvező letelepedési körülményei és a könnyű gazdasági beilleszkedés következményeképpen többen törekednek az asszimilációra, hogy ezáltal emancipáltassanak. Akadnak, kik Mendelssohn gondolatát követik, ezek vagy aposztaták lesznek, vagy visszamenekülnek a judaizmus bástyái mögé.  Napóleon zsidó egyházi szervezetét is – melynek élén a „Grand Rabbin" áll – sokan tartják példának.  Híveinek (pl.: Rapsch Arje Leb veszprémi hitközösségi elnök, Chorin aradi főrabbi) reformjavaslatai eredménytelenek maradtak. Schwab pesti főrabbi liberális elgondolásai sem arattak sikert a későbbi, 1846-os paksi rabbigyűlésen.

„...a harmincas évek végéig, amikor már az európai értelmű polgári nacionalizmus asszimiláló törekvései erősödnek meg, alig találkozunk művelt magyaroknál türelmetlen hanggal a zsidó vallásosság iránt.”  Az ellentétek inkább a kisvárosi, falusi lakosság közt erősödnek. „A köznép a zsidóban Krisztusgyilkost és lelketlen kalmárt látott, ki értetlen ceremóniái mögé rejti kizsákmányoló üzelmeit. Az 1831. évi abaúji „koleralázadást" a vallási gyűlölet szította.

A zsidókérdés az első jelentős reformországgyűlésen is megjelenik. 1833. április 11-én Temes megye követe pótutasításában szót emel a türelmi adó megszüntetéséért és a zsidók polgári jogokkal való felruházásáért. Csatlakoznak a javaslathoz Baranya, Bars, Temes, Ung és Veszprém vármegye képviselői is'. Tolna küldötte később javasolja: „...adjunk nekik polgári jussokat, s ne rakjunk rájuk annyi keserves terheket, hogy utolsó eszközhöz, a tilalmas módokhoz is nyúlniok kelljen. A türelmi adó eltörlésébe az alsóház után háromszori üzenetváltásra a fel­sőház is beleegyezett, de a király nem szentesítette azt.

A zsidóságban lévő megoszlást szemlélteti az is, hogy az 1839-40-es diéta előtt Ulmann pesti hitközösségi elnök teljes emancipációt követel, ezzel szemben a pozsonyi ortodoxok csak engedményeket várnak.

Az országgyűlésen először az úrbéri tárgynál vetődött fel a zsidókérdés. 1839. október 10-én Vas megye követe kérte ismét a polgári jogok megadását. Közben a zsidóságon belül is mozgalom indul: az ország hitközösségeinel, képviselőiből 12 tagú bizottságot választanak, ezek petíciót nyújtanak át az országgyűlésnek; elpanaszolják 800 éves elnyomattatásukat, és kérik a teljes emancipációt. Március 10-én Dubravitzky Simon, Pest megye követe javasolta, hogy a zsidó vallás vétessen be a bevett vallások közé; a zsidó egyenjogúsíttassék, sőt ha érdemes rá, nemesi rangot is kaphasson. Ám ezt csak a kerületi gyűlés fogadta el, az alsóház elvetette, főleg a városok ellenvetése miatt. A főrendeknél Eötvös József és Ignác, Endrődy és Zay támogatta az ügyet. Dessewffy is elismeri, hogy az egyenjogúsításból „a magyarság gyarapodása szár­mazna", de fontosnak tartja egy bevándorlási törvény megalkotását is.

Eötvös József ekkor, március 31-én emelkedett szólásra a főrendi táblában. Minden szónoki képességét felhasználta beszédében. Ez év őszén jelenik meg gondolata tanulmány-formában a Budapesti Szemle 1840. évi II. kötetében (110-156. l) A zsidók emancipációja címen, Dubraviczky Simonnak ajánlva.

A zsidók emancipációja

A tanulmányban   Eötvös gondolatait áthatja mások megértése, igyekszik elvi ellenfeleinek és pártfogoltjainak szempontjait összegyűjteni, megérteni. Így pontosan rá tud mutatni a tévedésekre, figyelmetlenségeikre s ezeket – gyakran az akkori szónoki stílusban gyakori költői kérdéssel – szembeállítja filantróp nézeteinek és kora történelmi tapasztalatainak jól átgondolt igazságaival.  Felhívja olvasóinak figyelmét a zsidók szerencsétlen helyzetére, az „örök zsidó"-legenda valós létesésére. Ennek tapasztalásában segítették gyerekkori emlékei. Ahol 12 éves koráig lakott, Ercsiben, szintén voltak zsidók, méghozzá szegényebb, terménykereskedéssel foglalkozó családok. Előszavában leszögezi, hogy vallásos alapon nem lehet előítélet. A kérdést „önösséggel" sem lehet szemlélni; részvétet kér olvasóitól.

A téma igen összetett, kusza, és egy ember számára – még ha igyekszik több nézőpontból is vizsgálódni – teljességgel szinte áttekinthetetlen. Ezért Eötvös munkájában is vannak pontatlanságok, vitatható megállapítások.

Nem vette figyelembe a folyamatos bevándorlás tényét, nem tett különbséget a korábban már itt levő magyar és a galíciai bevándorló zsidók között. Ebből kifolyólag a kulturális emelés sem került szóba. Ettől függetlenül érdemes a művel foglalkozni, mert a téma befogadásához igen fontos szempontokat és nélkülözhetetlen humánus látásmódot ad.

I.  Az író először az emancipáció-ellenes érveket hozza fel, majd megcáfolja őket.

1. A zsidók romlottsága. – Ez eleve nem lehet ok arra, hogy ne emancipáltassanak – fejti ki Eötvös – mert a szabadság „az minden ember vele született joga, melytől vétek nélkül senki meg nem fosztathatik és „mert valaki a polgári fogókkal visszaélhetne, egész néposztálynak kizárására elég ok nem lehet”. Az üldöztetések kiölnek az emberből „minden nemesebb szilgát”, és ha jobbításukért semmit sem tettünk, van-e jogunk „jobbíthatatlannak hirdetni” őket. Isten szabadságra teremtette az embert, tehát csak szabad ember természetét lehet megítélni.

2. A zsidók fukarok. – A különféle korlátozások elvették előlük a nemesebb célt, ezért új céljuk keletkezett: a pénz. „A fukar, kinek pénznél nagyobb értéke nincs: nem lehet-e hasznos polgára az országnak? – főképp ez anyagi érdekek korában, hol népek s egyesek gazdaságok nevelésén fáradnak?” A keresztényeknek is vannak különféle hibáik, mégsem jut eszébe senkinek egy kereszténynek polgárosítástól megfosztását kívánni hibáikért. S kik romlottságában vádolják a zsidót, elfelejtik, hogy „csak egy alávalóság kell”; elhagynia Mózes vallását meggyőződése ellenére, s „körünkbe felvétetik” – vajon lehet-e jó lelkiismerettel erénytelenségét felhozni polgárosítása ellen?

3. Csak kereskedéssel foglalkoznak. – Nem akarja Eötvös tagadni, hogy a kereskedésük „csakugyan oly demoralizáló". Ám elég lenne ez esetben csak tiltani ezt a keresetmódot. Bebizonyítja továbbá példák sorával, hogy csak kényszerűségből szoktak erre a keresetmódra. Korábbi hazájukban „földművelés- és mesterségekből éltek". Württembergi, bavariai és badeni példákat hoz fel, hogy részleges emancipálásuk után mind többen választanak mást: „az egész fiatal férfinépesség művészet-, tudomány- s mesterségek- vagy mezei gazdasággal foglalatoskodik". – „... mindenik javítás, mely a zsidók polgári létre nézve történt, aránylag" erkölcsi jobbulás követte.” Eötvöst kétségkívül segítették személyes tapasztalatai a külföldi példák felhozásában, 1836-37-ben ugyanis beutazta Svájcot, Németországot, Hollandiát, Angliát, Franciaországot. Az erkölcsi javulást anhalti, kurhesseni, württembergi, holland, belga, francia, amerikai, poroszországi, angol, dán stb. példákkal igazolja; ezeken a helyeken már bevezettél: a teljes vagy részléges egyenjogúsítást.

4. „De vajon e nemzetnél, éppen mi erkölcsi tulajdonát illeti, nincs-e semmi, mi részvétünket érdemlené?” „Van egy része a zsidók jellemének, mely sokszor kellemetlen, visszataszító, sőt nevetséges, de van egy, mely bármennyi előítélettel és elfogultsággal is tekintsünk e népre, akaratlanul is tiszteletre kényszerít, s az: vallásossága.” Kitartó ebben, hittestvéreivel összetart, szoros rokonságot érez köztük, s ezért a láncot is egykedvűen tűri, „bátran néz minden kín, maga a halál elébe inkább, mint hogy apái oltárát elhagyná". Ebből a tényből indul ki a következő egyenjogúsítás-ellenes érv is:

5. Nem léphetnek velünk egységre, mart ha elfogadnák mindazt, mit mi szere­tünk, megszűnnének zsidók lenni. – Robert Peelt és Lord Belgrave-t idézi ez ügyben. (Az idézetekkel kapcsolatban Eötvös nem mindig tartja szem előtt a tudományosság követelményeit. Nem válogat a források közt kellő kritikával, van, mikor egyáltalán nem jelöli meg a pontos lelőhelyet. Ez azt a következtetést vonja maga után, hogy az idézetek inkább gondolati illusztrációnak tekintendők.) A német Paulus továbbá kifejti, hogy a zsidóság „polgári jogokat egy nemzetnél sem gyakorolhat, mivel maga elkülönözve fennálló nemzet kíván maradni” a ezt vallási kötelességének tartja. – Eötvös ezzel szemben azt fejti ki, hogy ez a különállás tartotta meg őket évezredeken keresztül, de „néhány ezer zsidó polgárosítása által nem kerülhet a nemzet veszélybe. – „S vajon mily nemzetiség, mellyel a zsidók minket elronthatnának? A német? – de nem idegen-e ez a zsidókra nézve? – s ha a zsidók hazánkban német elemet képeznek, nem mutatja-e éppen ez, hogy e nemzet idegen nemzetiséget felvesz, s vele asszimilálódik?" Ebben a gondolatban tévedést fedezhetünk fel. Ekkoriban legtöbben a zsidóságot még csak mint vallást veszik figyelembe, nem mint etnikumot. Eötvös azért írja, hogy német elemet képeznek, mivel legtöbbjük németül beszél. Az asszimilálódás pedig nem a németség, hanem a magyarság (és csak igen kis részben a nemzetiségi lakosság) felé indul meg annál is inkább, mert általában a német polgárok viseltettek nagyobb ellenszenvvel a zsidók irányában.

6. „...hazánkban nemzetiségünk iránt eddig semmi részvétet nem mutattak, csakugyan nem tagadhatja senki.” – Miért is lennének részvéttel irántunk, hiszen csak akkor ragaszkodik az ember hazájához, ha alkotmánya van.

Eddig itt csak üldöztetve voltak. „...honszeretet soha szolgák erénye nem vala, hanem csak a szabadságban verheti gyökereit, s csak véle együtt terjed a polgárok szívében”. Ennek alátámasztására angol, francia, amerikai és olasz példákat hoz fel. Ott, ahol már megkapták jogaikat, keresztény bajtársaikkal együtt lelkesednek és küzdenek a közös hazáért.

7. Vallásuk miatt „külön nemzetiség után vágyódnak, a keresztény népekkel soha valóban egyesülni nem fognak”. – Ebben Hartmann és Streckfuss gondolatát idézi Eötvös. Hogy zsidó és keresztény nem ehet egy asztalnál? Katolikusok és protestánsok századok óta megteszik ezt, nem gátolja őket a böjti előírás. Hogy máshogy számolják ünnepeiket, elég-e az elkülönüléshez? Hogy Messiás-reményeik vannak, országuk helyreállítását várják, ezért alkalmatlanok a polgárosításra? – Kegyetlenség, hogy a népnek, melynek feltekintve nincsen nyugta, míg megváltója el nem jön s hazájába vissza nem térhet és ahol bolyong, mindenhol idegen, ne adjunk hazánkban helyet. Különben pedig „e nemzet míveltebb része e Messiás-reményeket majdnem általánosan allegorice magyarázza”. Dr. Jacobit , Gabriel Riessert és dr. Gotthold Salomont idézi annak bizonyítására, hogy hitüket másképpen értelmezik már a zsidók, mint korábban, s ezek alkalmasak arra, hogy ezzel együtt egyenjogúsíttassanak.

II. Vallási tekintet. – A „vallásos üldözések évei rég megszűntek”, viszont a zsidókat még ma is sokan ez alapján ítélik meg.

1. A szent iratok tanai ellenkeznek egy „jól elrendezett ország szellemével”. - Streckfusst idézi, hogy nem érezhetik otthon magukat sehol, mivel a Messiás mindennap eljöhet, és Palesztinába hívja őket. Így csak olyan munkát végeznek, amit kis veszteséggel azonnal ott tudnak hagyni. A másik ellenző, kit Eötvös idéz, Hartmann, azt bizonygatja, hogy a zsidók vallásos nézetei olyan elveket foglalnak magukba, „melyeket egy jól rendezett országban tűrni nem lehet”. Paulus azt írja, hogy az „ország mely mint köztársaság" feladata minden vallásának védelme, de a vallás megnyilatkozási formái nem sérthetik mások jogait és kötelességeit. Márpedig Izraelben soha senki nem ragaszkodott vallásához jobban, tehát e népet polgárosítani nem lehet. Eötvös szigorú logikával következtet: „Arra, hogy ezen okoskodás álljon, s a zsidók polgárosítása ellen napjainkban felhozattassék, kettő szükséges:

Először: hogy az ótestamentom és a talmud szelleme – nem egyes kiszakított mondatai – valóban egy jól elrendezett ország szellemével ellenkezésben álljanak. Másodszor: hogy a zsidó még napjainkban is szentkönyveit még ezen értelemben vegye, s hozzájok állhatatosan ragaszkodjék."

Az első állítás természetesen nem igaz, senki sem tartja igaznak. S egyáltalán: „…nem áll-e a zsidók szent könyvében e fenséges ige: ,Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat’?”, „S tovább: ,Így szól az Úr a rabokhoz, kiket elvezettek Babilonba: Építsetek házakat és ültessetek kerteket. Iparkodjatok a váras javán, hová vezettettek, s imádkozzatok érte az Úrhoz.” Néhányan a szent könyvek irataiból hoznak érveket e polgárosítás ellen, de az egész törvénykönyv szelleme mellette van. Ezután Eötvös utal arra, hogy a zsidók magyarázataikban egyre inkább haladnak az idővel.

A XIX. század első felében már egyre erősebben hallatták hangjukat Magyarországon is azok a zsidók, akik hitüket korszerűbben értelmezték, szent irataik tartalmát nem szó szerinti értelemben vették, a Talmud által elbírt hagyományokat nem vették kötelezőnek, vagy egyszerűen érvénytelennek nyilvánították. Ezek a tanok később méginkább elterjedtek, később emiatt a zsidók két ágra is szakadnak. A tanulmányban három példát is találunk arra, hogy zsidók a Talmudot nem-hitelesnek nyilvánítják. Többen ki is javítják a félreérthető helyeket, „egyszersmind megmutatják, hogy csak cum grano saliskell ítélnünk.

Eötvös ebben a részben idéz is a Talmudból. Ezek a hivatkozások azonban pontatlanok, árnyalatlanok. Az író jelzi is művében, hogy nem tud héberül, és valószínűleg hebraista ismerőse sem volt. A kiadványok nem korrigálják a tévedé­seket, mert ezek nem csorbítják Eötvös gondolatmenetének ívét. Ezt Bánóczi József hangsúlyozza a Népszerű zsidó könyvtárban megjelent kiadásnak előszavában.

2. „...nem hiányoznak azok sem, kik a zsidók ellen űzött elnyomás mentségére vallásukra mernek hivatkozni; régi szokás a legrosszabb ügyet a legszentebbel öszvekötni..." – Igaz, hogy Eötvös általában a tételes vallás nem minden részletével értett egyet, de ebből a mondatából is kitűnik, hogy magát a vallást komolyan, gondolkodóként értéknek ítélte meg. Más vallás tekintetében is igaz ez, ám ennek megítélésében inkább a hívők irányában érzett filantropizmus játszott nála jelentős szerepet. Ez a filantropizmus azonban csak megtévesztően hasonlít, és nem azonos az ő keresztény vallásának krisztusi szeretet-megítéléséhez, természetesen ennek mélységével az nem ér fel.

De tagadhatatlan, hogy kortársai közül kiemelkedik az elnyomottak, megalázottak felkarolásában kifejtett gyakorlati és elméleti tevékenységével.

Három gondolatot idéz, melyekben fellelhető a vallás iránti maradiaskodó féltékenység. „Soha zsidók által az országnak keresztény jellegét elvenni nem szabad.” Ennek ellenében Luthert és I. Gergely pápát idézi: fel kell hagyni az üldözést azokkal szemben, akik a keresztény vallást nem követik, és szelídség, jóakarat, intés és szabad meggyőzés által kell őket vezetni. – Az idézet kiválasztásából kitűnik, hogy a zsidók emancipálásában Eötvös a gyakorlati értelemben vett polgárosítás, és a szemléletben, valamint vallásban való „megtérítés” gyakran egyet, vagy legalábbis egymáshoz közeli dolgokat jelentett. Ezt bizonyítja a tanulmány második szakaszának utolsó bekezdése is, mely egyben felvázolja saját maga és társai előtt lévő nagy feladatot.

„Emberi feladatunk segíteni mindig, hol segíthetünk, enyhíteni minden szenvedést, magunkhoz felemelni minden elnyomottat, helyrepótolni minden igazságtalanságot, s csak ha ezt, s amennyiben ezt teljesítjük, teljesítettük isteni Üdvözítőnk parancsait – csak ha ezt tettük, remélhetjük, hogy vallásunk hirdetve tetteink által, terjedésében végre e népet is közébe fogadja, mely hozzá elveiben közelebb áll, mint maga gondolná".

III. A zsidók egyenjogúsítása személyes érdekeinket fenyegeti, nemzetiségünket sérti. – Ez az utolsó és legnehezebb érv. Eötvös figyelmét ez sem kerüli el, meg is világítja e szemlélet természetét:

„E sorok írója ösmeri az érdekek hatalmát; teljes meggyőződése szerént ugyan az országnak nagyobb érdeke az igazságnál nem lehet; nem lehet anyagi érdek, mely egy immorális eszme törvényesítését menthetné vagy orvolhatná: de meggyőződése az is, hogy az eszme költői ábrándozásnak fogna sokaktól tartani; s nem fogja olvasóit terhelni vitatásával.”

Két ellentétes érdek közül az ember az erősebbet választja. Érdek a polgárosítás is, például azért, mert az ipar monopóliummá lesz, ha a zsidók oda utat nem találnak, a monopólium pedig elnyomja vagy „mesterségesen neveli azon indusztriát”. Ha kevésbé ügyesek, nem jelentenek konkurenciát, ha pedig ügyesebbek, akkor általuk gyarapodik az ország gazdasága. A kormány protekcionizmussal nem pártolhatja a tudatlanságot, ügyetlenséget, középszerűséget.

A zsidók gazdagok, és ezzel visszaélnek. – Századunkban majdnem minden alkotmány kizárja a vagyontalant, minden hatalom a birtokon alapul, csak nálunk zárják ki a gazdag zsidókat. Az ország szegény lakosaira nézve pedig igazából mindegy, hogy a nagyobb vagyon kinek a kezén hatalmasodik – fejti ki Eötvös a véleményét a zsidók „bírhatási törvényéről”.

A jelenlegi törvények, „melyek a zsidók állapotfa iránt léteznek, hatalmatlanok”. Ki kell törölni az igazságtalanságot, mert „tökéletes végrehajtása lehetetlen, részletes teljesítése senkinek sem hasznos, százezreknek pedig a legkínzóbb elnyomás”.

Összefoglalásában közli, hogy minden fellelhető okot igyekezett felhozni, mely az emancipáció ellen van. Az előítéletek e században nem tarthatnak soká. Az emancipációt talán visszaélések fogják kísérni. Jó példának viszont felhozza Oroszországot(!); azt sem kerülte el „korunk ellenállhatatlan szelleme”. Végül rámutat, hogy „nem kiváltságok, hanem szabadság kell századunkban..."

Eötvös 1840. március 31-én elmondott beszéde a kisebb terjedelmen és a tömörségen kívül lényeges dologban nem tér el a fent ismertetett Budapesti Szemlében megjelent cikktől. Eötvös javaslatát a felsőtábla elutasította. A városok a királytól kérik a kialakulóban lévő határozat megtagadását. Széchenyi szerint „egy zagyvalék nép leszünk” az egyenjogúsítás által.

Kölcsey már korábban, (1830-ban) kifejtette véleményét a szatmári parasztság zsidók miatti elszegényedéséről. Vörösmarty hívja fel a figyelmet: „Általában nekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, ha elboríttatni nem akarunk.” Az 1840. évi 29. törvénycikk, „míg a zsidók állapotjáról a törvény bővebben nem rendelkezik”, meghatározta a zsidók jogait. Ennek értelmében a bányászvárosokon kívül mindenhol megtelepedhettek, és szabadon gyakorolhattak ipari tevékenységet. Ennek a törvénycikknek a megalkotásában Eötvös beszédének nagy szerepe van, és ha nem is sikerült elérnie teljes emancipációt, mindenképpen csökkentette a zsidókon lévő nyomást.

Az 1839-40. évi diéta után

Eötvös 1842-ben is próbálkozott javaslatával, de a lassan erősödő zsidóellenes hangulat miatt nem ért el eredményt. Erről egy későbbi visszaemlékezésében így ír: „1842-ben írtam az emancipatio mellett, mi természetesen még nagyobb scandalumot okozott – az 1840-eshez képest (beszúrás tőlem) – s azért ez alkalommal hallgattam”.

Széchenyi 1844. október 1-jén, mikor a követek a zsidók jogainak további kiterjesztését vitatták, külföldi eredményekkel példálózva kifejtette a zsidókérdésről való véleményét, mely azóta híressé lett: „mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja; a nagy angol elemben a zsidó transeat, s ugyanez áll Franciaországra nézve is; de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt meg nem eheti az ember”. Zay Károly, aki Eötvös javaslatát támogatta, felszólalásában hangoztatta, hogy „egy pár nyomorult zsidó” polgárosítása nem jelent veszélyt a nemzet számára. Széchenyi másképp vélekedett: „Megvallom, hogy én egy egész osztályról, mely annyi birtokkal s oly tiszteletre méltó fiakkal dicsekszik, így szólani nem mernék...” Eötvös javaslata ellen és mellette is voltak lomoly érvek, de „Széchenyi Istvánt a távlatos politika, Eötvös Józsefet a humanista eszmék tisztességében és következetességében nem követték hangoskodó híveik”.

1846. június 24-én a király, miután ígéretet kap a zsidóktól 1,2 millió forint hátralék lefizetésére, (király által csökkentett összeg) eltörli a türelmi adót.

Az 1847-48-as országgyűlést megelőzően Szalay Pesti Hírlapja foglalkozik a kérdéssel, természetesen Eötvös álláspontja szerint nézve a helyzetet. A zsidók körében levő reformtörekvésekről többször is szól. Az aradi zsidók hitközössége például felhívja a zsidókat gyökeres reform tételére, például a sabbath vasárnapra tételre, a félünnepek és a böjtnapok eltörlésére, minden magyarázat, szokás és szertartás, így a Talmud értelmetlennek való kinyilvánítására. Ezzel is mutatják hajlandóságukat az elkülönültség csökkentésére, egyben bizonyítják Eötvös javaslatának jogosultságát.

Eötvös a független, felelős minisztériumban a vallás- és közoktatásügyi tárcát kapta (1848. ápr. 7.), de az erősödő zsidóellenes hangulat miatt nem tud az ügyben érdemlegeset tenni. Később, szeptember 11-én kilép a minisztériumból, majd családjával Münchenbe távozik.

Az országgyűlés nem tűzi a zsidókérdést az elintézendők köze, de sok más téma kapcsán előkerül az ügy. Például gróf Forgách, pozsonyi kanonok szorgalmazta, hogy a betelepülésnek egyik kritériuma egy bevett valláshoz való tartozás legyen. (A zsidó vallás nem tartozott azok közé.) Kossuth részleges emancipációt javasol, ami csak a műveltebb zsidókra terjed ki. A szavazati joggal kapcsolatban pedig azt mondja, hogy csak annak adják meg a zsidók közül, akit a városi magisztrátus arra alkalmasnak tart. Az erről folyó tárgyalások felizgatták Pozsony polgárait; március 19-étől összetűzésekre került sor a polgárok és a zsidók között, majd a zavargások az ország sok városára átterjedtek.

Április 3-án hármas miniszteri bizottság felszólítja a városukat, hogy hagyják érvényesülni a zsidók jogait, a zsidók pedig magatartásukkal ne ingereljék a lakosságot. Az ország több városában csak katonákkal lehetett megfékezni a polgárok ellenszenvének megnyilvánulásait. Pozsonyban még ez sem sikerült: a zsidóknak el kellett. hagyni a várost. Ez a közhangulat természetszerűleg nem szolgált az emancipáció ügyének.

A zsidók szabadságharcban való részvételéről Klapka és Görgey emlékezik meg: kb. 20 ezer zsidó harcolt a nemzet ügyéért. Haynau ezért a bukás után hűtlenség vádjával 2.3 millió forint hadisarcot vetett ki a magyarországi zsidókra.

Mikor a kormány már hátrálni kényszerült a túlerővel szemben, 1849.június 28-án Szegeden kimondja a zsidók emancipációját, de ebből már nem lesz semmi; ez a rendelkezés is hatálytalanítódik.

Eötvös 1853-ban tér vissza Bulára, de csak 1861-ben aktivizálja magát ismét politikailag. Ekkor az országgyűlésen Deák mellett foglalt állást. Az alkotmány visszaállítása után Andrássy minisztériumában 1867 februárjában ismét vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. Ezzel alkalma nyílt régi ideáit legalább részben megvalósítani.

Közben 1861-ben a zsidó hitközösségek vezetői gyűléseztek. A hírre, hogy részleges emancipációban fognak részesülni, határozatban leszögezték, hogy azt nem kérvényezik.

A zsidók 1867-ben beterjesztett interpellációjára Eötvös június 26-án válaszul: „A minisztérium teljes kiterjedésében méltányolja ezen kérdés fontosságát és átlátja annak halaszthatatlanságát, éppen ezért a jövő ülésszak kezdetén, azonnal az elnapolás után, kapcsolatban a honosítási törvénnyel, törvényjavaslatot fog a Ház elé terjeszteni”. Október 25-én Eötvös beterjesztette a törvényjavaslatot, amit rövid tárgyalás után elfogadtak, és 17., „az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében” törvényt becikkelyeztek.

Eötvös fiának, Lorándnak írt levelében ezt írja az eseményről: „Tegnap ment át a zsidó emancipatio a főrendeknél. Csak négyen szavaztak ellene, a többi nagy úr hatalmasan szónokolt az egyenlőség mellett. Én 1840-ben tartottam nagy beszédet ez ügyben, mely akkor méltóságos collegáim között nagy botrányt okozott".

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilváníttatnak.

2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás, vagy rendelet ezennel megszüntetik.

A törvény gyakorlati keresztülviteléről Eötvös Hirschler Ignáccal, az akkori pesti zsidó hitközösség elnökével tárgyalt.

1868. január 12-én a pesti izraelita hitközösség templomában dr. Kohn Sámuel zsinagógiai beszédének a címe: Hogyan fogadjuk és hogyan háláljuk meg az egyenjogúsítást? „...várakozásaink teljesültek, emberi jogunk, emberi méltóságunk elismertetett, a hontalan hazát nyert, áldott, szép hazát, édes anyánk lett e hon, mely mostoha körülményeknél fogva mindeddig mostohánk volt.

Magyarország, édes anyánk, mi gyermekei, fiai testvéreink; szabadon mozoghatunk, szabadon haladhatunk és akadály többé nem állja utunkat.” Eötvösről hálával emlékezik meg: „...az Úr szelleme, az igazság és a mívelődés szelleme volt a mi megváltónk". Hajlamos a szónok az elmúlt dolgokat szépíteni: „...nem akadt országra, mely számára oly nyájas új haza lett s mindig is volna, mint Magyarország", „...képviselő és főrendi házban is elfogadták egyhangúlag...” Beszéde végén felhívja hallgatói figyelmét, hogy „Egyenjogúsításunk egyedüli méltó váltságdíja, ha egészen leszünk a hazáé, ha főnk érte gondol, szívünk érte dobog, kezünk érte dolgozik s ha kell vérünk érte folyik”.

1868. december 14-én a zsidó elöljáróság sürgetésére a kormány 220 tagból álló kongresszust hívott ősszel. A gyűlést, mely 1869.február 16-tól 30-ig tartott, Eötvös nyitotta meg. Ezen rabbik nem vehettek részt.Ezért ők beadványt küldenek Eötvösnek panaszképpen. A kongresszus hármas célt tűzött ki maga elé: 1. a hitközösség szervezetének megállapítása, 2. a nem vallási vezető szerv létrehozása, 3. iskolaügyi rendezés az 188:38. törvénycikk értelmében. Meg is állapodtak mindebben, a király pedig szentesítette is határozataikat 1869. június 14-én.

Ekkor áll elő az a helyzet, melyet Eötvös a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban ír ugyan, de akár erre az állapotra is mondhatta volna: „Könnyű kimondani az elvet, könnyű ezt törvényben formulázni, könnyű e törvényt az alkotmány alapjának nevezni; de a gyakorlati életben csakhamar előáll a kivitel nehézsége...”

Rövidesen ellenagitáció jelentkezett, mivel a szervezeti szabályzat igen erősen korlátozza a rabbik hatáskörét. A zsidók ortodox szervezetének Hitőr-egylete kérvényezte a rendeletek felfüggesztését, s ez Deák Ferenc és Irinyi Dániel támogatására meg is történt. A Hitőr-egylet külön szervezeti szabályzatát az 1871. november 15-i kormányrendelet jóváhagyta, így lehetővé vált az ortodoxok külön szervezkedése. Eötvös megakadályozhatta volna a vallási szakadást, de nem szólt bele, mondván, hogy ő a lelkiismereti szabadságnak a híve.

Eötvösnek sikerült a magyarországi zsidóságnak csaknem minden polgári jogot megadni. A zsidók és keresztények közötti házasság tilalmát azonban csak az 1894:31. törvénycikk 138. §-a oldotta fel formálisan is, mely 1895. október 1-jén lépett életbe. (Ez a tilalom Szent László király óta létezett.) Vegyesházasság ügyében ugyan öt beszédet is mondott Eötvös, de ezekben a katolikus illetve protestáns felek közti házasságot tárgyalja.

Bibliográfia

Az életrajzzal kapcsolatos adatok főként a Magyar Életrajzi Lexikonból és Révai Nagy Lexikonából származnak.

Eötvös József: A zsidók emancipációja. In: Eötvös József összes művei (Bp., 1901.)

Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus (Bp., 1984.),

Simon László: Zsidókérdés a magyar reformkorban (1790-1848) (Debrecen, 1936.)

Magyar Zsidó Lexikon (1929, szerk. Újvári Péter)

Dr. Kohn Sámuel: Hogyan fogadjuk és hogyan háláljuk meg az egyenjogúsítást? (Bp., 1868.)

Eötvös levele fiának (Pest, 24/12867.) Eötvös József művei, Levelek (Bp., 1976.)

Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (2010)

Ignotus, Kísérletek (Budapest,1909)

www.zsindlex.extra.hu

Vissza