Komaromi-Wirsching2016
 

Komáromi Sándor:
Reprezentáns kortársak problematikus múlttal
a háború utáni Nyugat-Németországban:
Wirsching, Andreas

 

(Wirsching, Andreas: Zur aktuellen Situation der "Aufarbeitung der NS-Zeit". = Südosteuropa Mitteilungen. 54.Jg. 3014. No. 4. 16-27. p. - Rohstock, Anne: Vom Antiparlamentarier zum "kalten Arisierer" jüdischer Unternehmen in Europa.

Theodor Eschenburg in der Weimarer Republik und im Dritten Reich. = Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte. 63. Jg. 2015. No. 1. 33-59. p.)

 

A.Wirsching (München) ma a német történettudomány 20. századra szakosodott művelőinek egyik legkiválóbbika. A nemzetiszocialista múlt feldolgozásának jelen állásáról írt beszámolója háttéranyagnak készült a témakör egy szűkebb szeletének szentelt tanulmánysorhoz, általános kitekintése ugyanakkor önmagáért is helytáll. A múltfeldolgozás újabb keletű, a 80-as évek végétől indult szakaszáról van szó, amely az átfogó folyamatok 50/60-as évekbeli, ideológiai-politikai előjelű (nagyrészt a Nürnbergi Per tematikájához kapcsolódó) feltárás-kísérleteit követően mélyebbre merít a tizenkét évi náci uralom bűnterhes napi gyakorlatával való együttműködés köznapjaiba.

A hajtóerő most a lemenők immár harmadik nemzedékének igénye a mindenoldalú megismerésre az erkölcsi önbecsülés újraalapozása érdekében. Az új szakaszban a közélet, a tudományosság, a kulturális alkotótevékenység vagy akár a gazdasági szféra "átigazolt" vagy az 1945-ös igazolási eljárást véletlenszerűen elkerülő képviselői, esetleg pusztán elővigyázatlan "útitársak" kerülnek látótérbe. A feltárás óhatatlanul beleütközik az intézményi tényezőbe (bank, vállalat, hatóság, kutatóhely): kiderül, a szóban forgó korifeusok miképp, hol bújtak meg évtizedeken át e fedezékekben. Hangsúllyal kerül terítékre például az igazságügy vagy a külügy gyakran kísértetiesen masszív személyi folytonossága. Párhuzamosan olyan, új keletű közületek is szem elé kerülnek, mint amilyenek a felszámolt-megtizedelt külső etnikai szigetek menekült-szervezetei, illetve ezek országos szövetsége.

 A lappangó múlt törvényszerűen tör a felszínre a generációs védőháló fokozatos lebomlásával. Az első lépés általában az önéletrajzok, memoárok mimikrijének, hamis apologetikájának lebontása, általában kivárva az érintett pályák lezárulását. Az utódnemzedék a legitimációja érdekében olykor maga kezdeményezi adott, kompromittáló előzmények tisztázását. A kései "leleplezések" természetesen messze állnak a büntetőjogi felelősség kérdésétől, de mindenesetre közelebb visznek a szerepek valós megítéléséhez, egy-egy felettébb ragyogó karrier értékelését is visszaállítva a realitások talajára. Innen fakadóan az ezredforduló körül Németország-szerte nem kevés utca- vagy iskolanév-változtatásra került sor.

 A kutatások két főbb területre összpontosulnak: az óriásvállalatok és a társadalomtudományi szakma körére. Előbbi vonatkozásban a nürnbergi perben eleve érintett Krupp-művek mellett a szintén hadiipari Flick-, illetve a Quandt-konszern tulajdonosi körére irányul a figyelem, de sor kerül Dr. Oetker élelmiszeripari nagyvállalatára is. Szerzőnk ez utóbbi témát két társszerző bevonásával készült könyvében maga dolgozza fel részleteiben (Dr. Oetker und der Nationalsozialismus, 2013), amire maguk az örökösök adtak megbízást. Egy korábbi, csak tapogatózó jellegű feldolgozás is készült még a vezér életében (R. Jungbluth: Die Oetkers - Geschäfte und Geheimnisse der bekanntesten Wirtschaftsdynastie Deutschlands, 2004), amely akkor még nem élvezte a család támogatását.

 A kései visszapillantás a vállalati szereplők esetében a Wehrmacht felfegyverezésében, hadseregellátásában nyújtott, korábban is ismert s annak idején akár szankcionált tevékenységén felül a náci társadalmi-politikai elittel való elemi összefonódás, továbbá az üzemekben hadifoglyok és lágerlakók tízezreivel rendszeresített rabszolgamunka eddig homályban maradt tényeit tárja fel.

Tudományos területen olyan prominens szaktekintélyek nimbuszát nyirbálja meg a kutatás, mint Karl Dietrich Erdmann (1910-1990) vagy Theodor Schieder (1908-1984), mindkettő újkortörténész, akiket karrierjükben a hitleri rendszer aktív szolgálata indított el, és a háború után kisebb-nagyobb buktatókkal, de végül sikeresen nyergeltek át a depolitizált tudományosságba. Soraikba tartozik a már 1933 előttről közéleti emberként ismert Theodor Eschenburg kortörténész-politológus, a háború utáni német politikatudomány úttörő és mindvégig ünnepelt képviselője. Itt vele foglalkozunk részletesebben.

*

Theodor Eschenburg (1904-1999) pályaképének A. Rohstock, fiatal luxemburgi történésznő szentelt önálló kutatást. A hosszúra nyúlt életidejével mintegy 2010 előtt még romlatlan hírnevű reprezentáns esetében (a német Politikatudományi Egyesület még szakmai díjat is indított a neve alatt 2003-ban) a szerző tulajdonképp az elsők között vágott neki a terepnek, s ki is váltotta a szorosan elkötelezett szakma, illetve a tanítványi sereg frontális ellentámadását.

 Eschenburg Lübeckből elszármazott patricius-polgári családban nőtt fel (mint amilyeneket Thomas Mann korai nagyregénye, A buddenbrook ház bemutat, konkrétan is szerepeltetve a családot), felmenői sorában városi vezetők foglaltak helyet. Tübingenben, majd Berlinben közgazdasági, történettudományi és jogi tanulmányokat folytatott. Fiatalon kapcsolatba került Gustav Stresemann (†) 1929) érdemdús, demokratikus elkötelezettségéről ismert,  Nobel-békedíjas külügyminiszterrel. Gyakorlati érdeklődésével szindikusként működött különböző ágazati szakszervezeteknél, majd - a hitleri időszakra átívelően - kormányzati, illetve közigazgatási területeken. A háború után a württembergi tartományi szervek létrehívásában működött közre, egyidejűleg pedig - a Weimari Köztársaság történetének tárgykörében – hézagpótló szerepet vállalt tübingeni alma materének oktatómunkájában, végül ugyanitt bevezetve a politikatudomány oktatását, melynek 1952-ben németországi viszonylatban első tanszékét is elindította. Egy évvel később társalapítója volt a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte (jelen forrásunk) máig megjelenő rangos szakfolyóiratának.

 Nagyobb munkáit továbbra is a Weimari Köztársaság történetének szentelte, de kitekintett a háború utáni új német fejlődés kezdeteire is. Kortörténeti eredményeiből mindenekelőtt a demokrácia-eszmére összpontosító politológiai következtetések levonására törekedett. Ezeket utóbb tovább mélyítette a napi politika és a közélet tapasztalataival, és e tárgyban elindított szabad előadásait a nagyközönség előtt is megnyitva vagy a hamburgi Die Zeit hetilap kolumnistájaként valóságos "intézménnyé" nőtte ki magát. Idős korára a közvélemény a "nemzet eleven lelkiismerete", egy új "praeceptor Germaniae" magasztos címkéivel övezte. Eschenburg e dicsfényhez önreflexióiban és memoárjaiban azután igyekezett hozzásimítani korai pályaszakaszainak képét is, tübingeni környezetét például a liberalizmus iskolájaként mutatva be, vagy a diktatúra éveit "belső emigrációban" töltött passzív időszaknak beállítva.

 A korai életrajzi irodalomban is teret nyert apologetikus önkép lebontása során azonban figyelmesek leszünk ellenkező értelmű adatokra és tényállásokra mind a weimari, mind pedig a hitleri időszakot illetően. Hogy miféle politikai iskolát is jelentett a Tübingeni egyetem az 1920-as évek derekától (mellyel Berlinből is kapcsolatot tartott), fény derül az egyetemtörténet sokáig lappangó epizódjából, aminek során itt már jóval 1933 előtt lezajlott az oktatói kar zsidótlanítása, a diákmozgalom pedig, melyben Eschenburg hangadó szerepet töltött be, mélységesen elkötelezte magát a népnemzeti, egyben a nyíltan antiszemita gondolatnak (ami akkoriban nem számított ritkaságnak). Ha mindez az ifjú Eschenburg akár "jobboldali" liberális világképével összefért, úgy kevéssé volt felvértezve az 1933 utáni fejleményekre. Magatartása inkább valami köztes beállítottsághoz köthető, amivel Stresemann halála után ama, gyengébb parlamenttel és kevesebb "párt-anarchiával" járó "birodalom-reform" terve mellé is odaállt, melyet Hans Luther kancellár neve fémjelzett. A törekvés gyakorlatilag Carl Schmitt javaslataihoz közelálló, afféle "erős államot" célzott, és lényegében a köztársasági intézmények kiüresítésének szólt. Eschenburg oroszlánrészt vállalt idekapcsolódó, új típusú pártszerveződések létrehívásában is, melyek egyébként jobbára sorra elvetéltek.

1933 hatalomváltása véget vetett mindenféle alternatív politizálásnak, Eschenburg szindikusi tevékenysége ugyanakkor észrevétlenül "fejlődött" át az új rendszerbe, és anélkül is, hogy határozottabb formában vallotta volna az ideológiát, belecsusszant a "hideg" árjásításba kezdő náci iparpolitika feltétlen kiszolgálásába. Ez a zsidó vállalatok, érdekeltségek adminisztratív megfojtásával és látszólag "erőszakmentes", ám csakis nullszaldós elidegenítésével ment végbe.

 Rohstock idevágó kutatásai korántsem kimerítőek, hiszen az eddigiekben még alig feldolgozott témát illetően végeláthatatlan anyagmennyiségről van szó, de elegendőek a "demokratának" mondott Eschenburg ez időben nem kevés cinizmusra valló arcélének megrajzolásához. Utóbb kormányhivatali posztokról, sőt pártkáderként szélesíthette tevékenységét, melynek kereteiben külkereskedelmi ágon is részt vett a kívánt "tisztogatás" végrehajtásában, amivel a később elfoglalt és bekebelezett országok adott vállalataira mérhető végső csapást is előkészítette.

Érintik-e a váratlan leleplezések Eschenburg 1945 utáni munkásságának tisztességét? Az ismertetett tanulmány Gilles Deleuze dekonstrukció-elmélete után nyúl a személyiség, a pályafolytonosság integritás-hiányának értelmezéséhez. De talán szükségtelen is elméleti fogódzókat keresni. A körülményekkel való sodródás nem tartozik a drámai vétségek körébe.

 Eschenburgnak csak nyíltan meg kellett volna vallania 1933/45 közötti múltját akkor, amikor makulátlannak látszó személyiségét istenítették. Ennek híján visszamenőlegesen árnyék vetődik nagy ívű munkásságára: tényleg rátalált valódi önmagára, vagy épp csak "alkalmazkodott" a német demokráciaépítés folyamataihoz is, hogy a felszínen maradhasson, s próbálkozását legfeljebb szerencsés siker övezte? Immár erős a kísértés tanításának revíziójára.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz