Kiss Endre:
A posztmarxista társadalomtudomány és a történeti folyamat


Jan Weyand, Historische Wissenssoziologie des modernen Antisemitismus. Genese und Typologie einer Wissensformation am Beispiel des deutschsprachigen Diskurses. Wallstein Verlag, Göttingen, 2016. 1-368.

Weyand antiszemitizmusról írt monográfiája nemcsak gazdag teoretikus anyagot mozgat meg, de pontos jelzése a tudomány és a későbbi tudománytörténet előre haladó fejlődésének is. A szerző arra vállalkozik, hogy érdemileg az egyságes szemléletbe ötvözött posztmarxista társadalomtudomány (közelebbről: szociológia) kiterjedt eszközrendszerével kísérelje meg az antiszemitizmus értelmezését. A monográfia alcíme („Genezis és tipológia”) beszélő módon tanúsítja a kivételes tudományelméleti és módszertani tudatosságot, amely napjaink elvileg mindenképpen kivételesen széles módszertani és szemléleti kínálatában akár teljesen elterjedt jelenség is lehetne.

Weyand vállalkozásának lényege tehát, hogy a posztmarxista társadalomtudományok jól integrált és elviekben teljes eszköztárával értelmezze az antiszemitizmus jelenségét.

A „posztmarxista” jelző számunkra igen fontos, jóllehet benne a marxizmus számos eltérő jelentősváltozata egyesül, egészen odáig, hogy a „posztmarxizmus” nem is mindig egy marxista irányzatot, de gyakran csak az újbaloldali társadalomtudomány utáni korszakot jelenti, ebben az esetben a „posztmarxista” tehát egyszerű időszakot jelez. A jelző természetesen ettől függetlenül is számos értelmes összefüggéshez vezet el – nagy deficitje lenne éppen a megelőző évek tudománytörténetének, ha a „marxista” szótól való „prüd” idegenkedés miatt a tudományelméleti transzformációk nagy sorát vagy egyáltalán nem, vagy pedig csak szelektíven vagy éppen hamisan ismerhetnénk csak meg. Az egyik leggyakoribb alaphelyzet éppen az volt, hogy az akkor feltörekvő tudományelméleti és/vagy módszertani felfogások éppen a neomarxizmus számos változatának egyikével álltak harcban, s e harc lenyomata nagyon is rajta hagyta bélyegét ezeken az új irányzatokon.

Weyand monográfiájának tudományelméleti és módszertani ambíciója tehát kivételes, még kivételesebbé teszi, hogy mindezt az antiszemitizmus problémáján próbálja ki.

Ez az elmélet és módszertan irányába tett erőteljes elköteleződés azonban az olvasó számára is jár következményekkel, óhatatlanul felkészíti arra, hogy az egész könyv koncepcionális sikerét a benne használt tudományelméleti és módszertani arzenálhoz való viszonytól és mondjuk nem a konkrét antiszemitizmus-koncepcióval való egyetértéstől vagy egyet-nem-értéstől tegye függővé.

Ebben az integrált és sikeresen viszonylag egységessé tett posztmarxista tudományelméletben elsősorban Luhmann, Giddens és Geertz a meghatározó hangadók, nem kifelejtve Koselleck történeti szemantikáját, amit a szerző nagyvonalúan használ fel, sok esetben látható módon azért, mert maga is érzékeli a történeti szemlélet szelektivitásából eredő hiátusait.

Ezen a tudományelméleti alapon a szerző három nagy, átfogó probléma-komplexumra összpontosít.

Ez a három nagy belső súlypont szükségszerűen egy kivételesen hosszú közvetítési láncot tesz ki.

Ez az önmagában teljesen semleges és szükségszerű mozzanat (maga a gondolatmenet, mint közvetítési lánc, illetve annak hossza, amelyről ugyancsak általában azt lehet elmondani, hogy minél hosszabb, annál nagyobb a valószínűsége egy komplex gondolatmenet eredményességének) éppen az antiszemitizmus-kutatásban pótlólagos problémákhoz vezethet. Egy különlegesen hosszú argumentációs lánc (mely szükségszerűen keresztül vezet számos tudományon) a rekonstruált jelenséget szükségszerűen „szükségszerű”-nek, „normális”-nak ábrázolja, hiszen a lánc egyes elemeinek csökkenő távolsága azt a látszatot keltheti, mintha maguk a valóságos események is hézagtalanul, alternatívák nélkül, elkerülhetetlen logikával történtek volna. Egy ilyen eljárás reflektálatlan alkalmazása az antiszemitizmus különleges etikai dimenziói miatt potenciálisan problematikus (amivel nem azt akarjuk mondani, hogy a szerző beleesett volna ezzel kapcsolatos hibákba, csak ki akarjuk hangsúlyozni ezt a különleges tudományelméleti konstellációt).

A társadalomtudományi komplexitás némiképp elő is írja, hogy a recenzió bizonyos általánosságban reprodukálja, s így is fogalmazza meg a mű alaptéziseit.

Az első kiemelt teoretikus súlypont a társadalom és a közösség tönnies-i szembeállításának saját kora (a jelen) tudományelméleti átfogalmazásaival létrehozott és sokszorosan kibővített alkalmazása. A tönnies-i szembeállításából (társadalom – közösség) e korszak szerint a rendszerintegráció és a társadalom integráció kettőssége válik. Nyilvánvaló, hogy ez az igen differenciált megközelítés több szálon is érintkezik mind a klasszikusan modernizációnak ismert problémakör, mind pedig az antiszemitizmusnak a modernizációval összefüggő értelmezéseivel. A monográfia részben megerősíti a modernizációs elmélet eredményeit, részben új fogalmi lehetőségeket kidolgozva differenciálja is azt, miközben már ezen a ponton is megmutatkoznak a posztmarxista társadalomelmélet „belőlről kifelé” történő, maradéktalan érvényesítésének hátoldalai is: a rendszerintegráció és a társadalmi integráció közös szellemi terében kettősségében óhatatlanul leértékelődnek, vagy teljesen kiesnek a politika, a pszichológia, vagy előre haladó sorban a filozófia (a tudásszociológia, illetve az ideológia formáiban megjelenő) elemei. Végül is ez klasszikus diszciplináris probléma is, hiszen mögötte kirajzolódnak a szélesebb értelemben vett történeti, illetve a prezentista társadalomszemlélet antagonista ellentétei, miközben éppen az anbtiszemitizmus egészen különlegesen komplex módon ötvözi magába a nélkülözhetetlenül „történeti” és az ugyancsak nélkülözhetetlenül „prezentista, jelenmeghatározta” meghatározásokat.

Végső soron az történt, hogy Weyand monográfiája is reprodukálta a „történeti” és a „prezentista” szemléletmód eleve adott dilemmáját, s mivel kivételes határozottsággal választotta a „poszt-marxista” társadalomtudomány hitvallása szerint a jelen-orientált megközelítést, nem menekülhetett el a történeti megközelítés hiányából szükségszerűen következő hiányosságok elől.

Érdemileg hasonló a helyzet Weyand második fontos koncepcionális kiindulópontja, a modern társadalom kollektív önképei kialakulásának elemzése során. Ebben az összefüggésben megpróbálja egy összefüggés részeként feltüntetni az állam és társadalom, illetve a társadalom és közösség (tönnies-i) megkülönböztetését, miközben az állam oldalán olyan demokráciaelméleti deficiteket keres, amelyek képtelenné teszik a démosz maradéktalan integrálását akár még a modern demokrácia rendszerébe is, amely hiányok vagy deficitek utat nyithattak az antiszemitizmus felemelkedéséhez.

A „démosz” fogalom használata a „tömeg” vagy „tömegek” helyett nemcsak azzal magyarázható, hogy a „tömeg” terminus feloldhatatlan szemantikai nehézségeket okoz a fogalom jelentéstanának sokrétűsége miatt (aminek egyik leglátványosabb példája a „tömeglélektan” diszciplináját kiváltó „társadalomlélekten” megnevezés, miközben a legtöbb nyelven a „tömeg” szó benne van ennek a lélektannak az elnevezésében), de azzal is, hogy a „démosz” terminus alkalmas arra, hogy az integráció demokráciaelméleti oldalait is jelezze, arról nem is beszélve, hogy kifejezheti azt az etnikai dimenziót is, ami ugyancsak beleolvad a modern demokráciaelmélet többi fogalmába. Ez alkalmas lehet a monográfia elemzésének megjelenítésére, hiszen ez a csoport a maga hiányos demokráciaelméleti integrációjával közvetetten alkalmas lehet arra, hogy idegenül vagy ellenségesen álljon szembe a zsidóság társadalmi integrációjával.

Ehhez a gondolati szerkezethez igencsak hasonló, ahogy a monográfia már a klasszikus felvilágosodás bizonyos „hiányosságai”-t az elemek között sorolja fel, amelyek hasonló deficiteket hoztak vagy hozhattak létre. A szándékos vagy az akaratlan politikai utalás látható: így kapcsolódhat össze a felvilágosodás (vagy a modern demokráciaelmélet) kritikája az antiszemitizmus értelmezésével, az is oka lehet az antiszemitizmusnak, ami meg akarja szűntetni…

Az előzőekhez hasonlóan ebben a felvetésben is nyílik lehetőség differenciált társadalomelméleti pozíciók érvényesítésére, miközben a politika rendszer és a társadalom egymásba való maradéktalan integrálhatóságának más, azaz már nem a tönnies-i alapokon álló, lehetőségeit figyelmen kívül hagyja. Súlyt fektet például arra, hogy a nemzeti önképet ne a zsidósággal szembeni attitűdök vonalán fogalmazza meg, hanem, helyesen, egy nemzetet egy másik nemzethez fűződő viszonyban. De itt megjelenik a modern társadalom akkorra már kialakult makro szerkezetének figyelmen kívül hagyása: ekkorra az 1914 előtti szociáldemokrácia már egy egészen más oldalról befejezett módon tette viszonylagossá állam és nemzet megkülönböztetését, illetve az abból lehetségesen keletkező kollektív önképeket. Itt nem is a politika mutáció, dinamikus, előre nem látható „történeti” fordulatai, hanem maga egy hatalmas politikai szerkezetváltozás ténye kerüli el a szerző figyelmét. Csak emlékeztetnénk az „Az antiszemitizmus a buták szocializmusa” akkoriban kivételesen elterjedtnek számító szállóigéjére.

Hasonlóan differenciált és hasonlóan az új társadalomtudomány eredményeiből fakadó lépés, mely a többször említett kivételesen hosszú közvetítési lánc valóságos folytatása az a megkülönböztetés, ami különbséget tesz az antiszemitizmus, mint kulturális tudáskészlet és az antiszemitizmus, mint kézzelfogható üldözés között. Ez a harmadik nagy problémakomplexum ugyancsak új, ugyancsak differenciált. Részletes elemzése egyszerre világíthatja meg Weyand eljárásának mind érdemeit, mind pedig problematikus oldalait.

A „kulturális készlet” (Wissensvorrat) problémája látható hivatkozással Geertz kulturális antropológiájára megy vissza, amely - más akkor ismert koncepciók alapján is - azt a mozzanatot ragadja meg, hogy az antiszemitizmus a maga történetének bizonyos fázisában már a társadalomban antropológiailag tovább örökíthető tartalmak közé tartozhat, ezért akár mint a kulturális antropológia eleme is értelmezhető. Már az eredeti koncepció kidolgozói is elfeledkeznek azonban arról, hogy az antiszemitizmus, mint tudáskészlet, felvetésében korántsem az az elsődlegesen érdekes, hogy ennek a készletnek milyen a struktúrája, vagy hogy milyen viszony fűzi a modern társadalom szociális struktúrájához, de az, hogy miért éppen ezek a konkrét tartalmak kerülnek bele ebbe a tudáskészletbe. Nem az kérdés tehát, hogy miképpen tölti fel önmagát a társadalmi tudat a rendelkezésre álló tudáskészletből, de az hogy miért azokat a tartalmakat tölti fel.

Ezen a ponton kapcsolódik az antropológiai kérdésfeltevéshez a Hannah Arendttől átvett üldözési gyakorlat (Verfolgungspraxis) eleme, hiszen látnivaló, hogy a kulturális tudáskészlet értelmezése önmagában majdhogynem semlegesítené az antiszemitizmus agresszív karakterét. Maga Arendt sem gondolhatta úgy, hogy az üldözési praxissal ő maga már maradéktalanul értelmezte az antiszemitizmust, felvetése feltehetően polemikus, hanem éppen provokatív, hiszen az antiszemitizmusban mindenkor benne levő potenciális erőszakot kívánja előtérbe helyezni.

Weyand három nagy súlypontja a maguk kivételesen hosszú és teljesnek mondható közvetítési láncával és átlagon felüli módszertani tudatosságával számos ponton kimutatható előlépést jelent az antiszemitizmus kutatásban. Eljárása az egymással harcoló módszertanok szintjén mégsem képes meghaladni a már a kiindulóponton nyilvánvaló döntést, miszerint nem a valóságos történelmi folyamattól indul el, hanem „belülről kifelé”, a poszt-marxista társadalomtudományiság lényeges koncepcióit alkalmazza az antiszemita jelenségre.

További, nagyhorderejű tudományelméleti kérdés, hogy ez a poszt-marxista tudományelmélet elvileg szövetségre léphet a dekonstruktivizmussal is (amelynek nyomai régen kimutathatóak lennének), ebben az esetben a történeti folyamat és a társadalomelmélet „értelemadó” (sinnstifend) értelmezése kétszeresen válna lehetetlenné.

A szerző maga is érezheti, hogy rekonstrukciójában a történelmi folyamat leértékelődik, hiszen sokszor tér ki történelmi összefüggésekre, ráadásul erőteljesen támaszkodik Koselleck történelmi szemantikájára is. A valóságos történelmi folyamat reklamálása egyáltalán nem ideológiai világnézeti vagy más hitvallásbeli dolog, hanem az antiszemitizmus modern rekonstrukciójának meghatározó összetevője. Ezért majdhogynem megértjük (!), hogy szinte teljesen hiányzik Weyand monográfiájából a Dreyfus-ügy, s miközben sokat foglalkozik az 1870-es évek német politikai antiszemitizmusával, teljesen figyelmen kívül hagyja az olyan meghatározó szerzőket, mint Walter Rathenau, vagy (talán éppen a történetiséggel szembeni rossz lelkiismeret csillapítására) aránytalanul sokat foglalkozik a XVIII. századi zsidó kérdéssel, illetve a XVIII. századi német felvilágosodással.

Weyand monográfiája jelentékeny állomás a tudomány elméleti történetiség illetve a poszt-marxista társadalomelméket küzdelmének, s miközben számos helyen viszi előre az antiszemitizmus kutatását, nem tudja korrigálni a valóságos történelmi fejlődés lényeges fordulatainak figyelmen kívül hagyását.

A további diszkusszió számára azt a felismerést tekintenénk fontosnak, hogy a a történelmi folyamat rekonstrukciója korántsem reduktív, s minden, de nem ideológia. Sajátos, önálló konstruktív funkciói vannak: a (történelmi folyamatban realizálódó) politika vezényli az antiszemitizmus sorsát, de annak egyes alaphelyzetei pszichológiává váltanak át, amelyek lehetséges módon átlendülhetnek a (filozófiai) tudásszociológia tárgyává.

A valóságos történeti folyamat értelmezése tehát önálló és kreatív tudományelméleti következtetésekhez is vezethet.

Weyand hosszan idézi Ernest Renan csillogó és klasszikus leírását a „nemzet”-ről (amelynek legismertebb lerövidítése a „naponta való népszavazás” gondolata. Attól eltekintve, hogy amikor ezt Renan leírja Európa tucatnyi (!) nemzete még egyáltalán nem létezik (!), s attól, hogy ez a leírás leginkább a francia nacionalizmus mintájára igaz, ez a leírás legfeljebb a vágyakban találkozik a modern nacionalizmus történetével.

Mindez oda vezethet, hogy a valóságot, s így az antiszemitizmus valóságát is, nem a valóságos történelemben generálódó alternatívákhoz, hanem (elkerülhetetlenül) szelektív, sokszor önkényes mintákhoz mérjük. S ezzel ismét: „annál rosszabb a tényeknek”?

Kiss Endre, Budapest, 2017.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz