Dénes Iván Zoltán:
Egy az igazak közül kettős tükörben

Mi volt Szekfű Gyula véleménye egykori tanára, Marczali Henrik munkásságáról? Hogy vélekedett Marczali Henrik hajdani tanítványa, Szekfű Gyula műveiről? Milyen helyzetekben és milyen műfajokban alakították ki és fogalmazták meg nézeteiket egymás teljesítményéről? Milyen összefüggésekre vonatkoztatva érdemes értelmeznünk véleményüket? Ezekre a kérdésekre a válaszokat semmiképpen sem azért keresem, hogy a két nagyformátumú történetírót utólag versenyeztessem egymással, hogy ki volt a nagyobb történetíró a maga korában. Ám megnyilvánulásaikról, állásfoglalásaikról, jellemükről óhatatlanul véleményt formálok.   

Bemutatom, hogy Marczali Henrik 1914-től 1921-ig milyennek látta Szekfű Gyula műveit és személyiségét. Áttekintem, hogy Szekfű Gyula 1922-től 1948-ig hogyan nyilatkozott Marczali Henrik munkásságáról. Felvázolom, hogy milyen helyzetekben alkottak véleményt egymásról, és levonom a tanulságokat.

Megközelítésemet óhatatlanul befolyásolja, hogy Szekfű Gyula életét és életművét sokkal alaposabban ismerem, mint Marczali Henrikét. Nem csak én vagyok ezzel így. A Szekfű-téma sokkal inkább kutatott, a Szekfű-irodalom sokkal kiterjedtebb és kidolgozottabb annál, amennyire Marczali életművét a hazai történetírás művelői eddig feldolgozták.[1] .

I.

Szekfű Gyula 1900 szeptemberében kezdte el tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán történelemből és latin nyelvből, amelyeket nyolc félév múlva fejezett be.[2] Doktori értekezése 1904-ben látott napvilágot.[3] Az Eötvös Kollégiumban Mika Sándor, hatására az egyetemen Marczali Henrik tanítványa volt [4]

Marczali Henrik A száműzött Rákócziról 1914. április 4-én nyilatkozott Az Estnek. Aznap és közvetlenül azután, amikor a lap tudósította olvasóit, hogy az "Akadémia tegnapi összes ülésén foglalkozott /…/ az első magyar tudományos társaságra /…/ árnyékot vető tettel, hogy Szekfű tendenciózus Rákóczi-könyvét kiadta. Az ülésen az Akadémia kénytelen volt egy nyilatkozatban Szekfűről elítélő véleményt mondani. »Ellenszenves« munkának mondotta a könyvet és kijelentette, hogy nem azonosítja vele magát. Ezzel az Akadémia kapitulált az országos felháborodás előtt".[5]

Szekfű Gyula egykori tanára először állást foglalt, hogy szabad-e befolyásolnia politikai elvárásoknak a történetírót, majd a műről mondta el véleményét. Komoly, de elsietett, egyoldalú forrásbázisra támaszkodó munkának tartotta. "Annál készebb vagyok elmondani véleményemet, mert csak azt mondom el, amit körülbelül egy hónapja elmondtam dr. Szekfű úrnak. Történetírónak nemcsak joga, de kötelessége megírni az igazat. Hogy az egyeseket, pártokat, vagy felekezeteket sért, az ítéletére befolyással nem lehet. Ki meggyőződését bárminő előítélettel szemben nem meri kimondani, nem is érdemli meg a historikus nevet. De ahhoz, hogy az igazat megtaláljuk, nagy munka kell és minden elfogultság hiánya. Emberek vagyunk, tévedhetünk, mindent meg kell tennünk, hogy lehető csekély legyen a tévedés valószínűsége. Ehhez pedig csak úgy jutunk el, ha minden hozzáférhető, becses forrást, mely bárminő oldalról megvilágítja a kérdést, elolvasunk, megbírálunk, mielőtt ítéletet mondanánk. Dr. Szekfű úr kétségtelen sok és becses anyagot használt fel, de elmulasztotta, hogy a Párizsban lévő anyagot, amely annyira kiegészítené a Bécsből szerzettet, szintén oly mértékben feldolgozza és felhasználja. Tudományos szempontból ez az eljárása az, amellyel nem érthetek egyet. [6]

Szekfű Gyula a nyilatkozatot aznap levélben köszönte meg: "Igen Tisztelt Tanár Úr, engedje meg Méltóságod, hogy a hírlapi támadásokra írt szerény Feleletem egy példányát régi tiszteletem és hálám jeléül ide mellékeljem. S egyúttal arra kérjem, fogadja szívesen hálás köszönetemet azon férfias és abszolút tudományos fellépésért, mellyel az én ügyemet nyilatkozata által megtisztelte. Sohase lehettem oly büszke arra, hogy Méltóságod tanítványa vagyok, mint ezen tökéletes világosságú, kétséget fenn nem hagyó sorok olvasásakor. És nagy melegség fogta el lelkemet, hogy Méltóságod nem törődve a tömeg ugatásával, nem vonta meg támogatását tőlem, szegény tanítványától. Mindig hálás tisztelője " [7]

Szekfű Gyula öt hónappal később Angyal Dávidhoz írt levele nemcsak arról tudósít, hogy Szekfű – egyébként nem alaptalanul - szorongott a habilitáció miatt. Attól, amelynek Marczali Henrik és Angyal Dávid volt a bírálója. Marczalihoz fűződő érzelmi viszonyáról is nyilatkozott. S ha figyelembe vesszük a fiatal tudós - a Rákóczi-botrány okozta - elbizonytalanodását és támasz-keresését, többi leveléből érzékelhető túlzott alkalmazkodása a levelek címzettjeihez, s a levélben érintett harmadik személy bizalmaskodó elmarasztalása a címzetthez képest korántsem e levél sajátossága. "
Magántanárság: jobb szeretném, ha nem adtam volna be a kérvényt. Nem azért, mintha a visszautasítás alterálna, ha ugyan vissza leszek utasítva. De be nem adás esetén nagy kiábrándulástól kíméltem volna meg magamat. Marczalihoz nemcsak tanítványi érzések (ezek nem éppen erősek vele szemben), hanem valódi vonzódás fűzött. Ha nem is érintkeztem vele sokat (nem akarván Szabó D/ezső/vel és másokkal egy sorban állani), de minden hibája mellett is szeretem /…/. Rosszul esett /…/, ha baj történt vele, vagy ha rosszat hallottam róla. /…/ Rosszul esett és fájt, ha egy-egy újabb munkáját láttam, ami nem méltó tehetségéhez, tudományához és saját kezdeteihez. De most, amikor ő akadályozza meg az én pályámat, mikor ezt jobb érzése ellen teszi, mert hisz nem csinált titkot belőle, hogy tőlem többet várt, mint egyebektől, hát ez olyan dezillúzió, amit a docentúra sem ér meg. Ha nem adom be a kérvényt, nyugodtan, zavartalanul ápolhatta volna otthoni pártfogoltjainak üvegházba való cserjéit, s nem kellett volna kimutatnia, hogy az én kompozíciómat nem látja szívesen. A tény maga, hogy ő csinál nehézséget, annyira rosszul esik, hogy az már egészen mindegy, sikerülni fog-e neki Ball/agival/ együtt a habilitálást megakadályoznia." [8]

Marczali következő, ránk maradt levelében megköszönte a Török-magyar oklevéltár I. kötetét és jelezte, hogy Szekfű számíthat rá. Örül, hogy egykori tanítványa dolgozik. Érzékeltette, nem ismeretlen előtte az, hogy mit jelent meghurcoltnak lenni. "Kedves Doktor Úr! Nagyon köszönöm a könyvet, még jobban szíves sorait. A könyvet, sajnos, karácsonyi vakáció előtt nem olvashatom el. Jó társaságban jelenik ott meg, de hát az kinek imponál? A hivatalos részvétel pedig inkább baj. Ügyének elintézését addig halasztom, míg biztos és tiszta eredményre nem számíthatok. Azt hiszem, engem ismerve, eddig is jól tudta, hogy más szándékom nem lehetett. Nem kell soká várnia és ezért ettől a szándékomtól semmi más tekintet el nem téríthet. Mindenek fölött örülök, hogy dolgozik és az eddig tapasztaltak nem vették el kedvét és nem csökkentették erejét. Még jó, hogy ily fiatalon esett át ezen a tapasztaláson, amely előbb-utóbb reánehezedik mindnyájunkra, kik komolyan vesszük az igazságot. Régi szeretettel maradok híve"[9]

A levél utolsó mondata mögött fájdalmas élménysorozat húzódott meg. Írója arra utalt, hogy 1910-től 1913-ig antiszemita hecckampány célpontja volt. 1910. január 22-én az Alkotmány címoldalon, vezércikkben csalással vádolta meg.[10] Azzal, hogy a zsidó professzor csalt, visszaélt hatalmával, mert zsidó doktorjelöltjének előre megmondta a doktori szigorlati kérdést: A megvádolt azonnal fegyelmi vizsgálatot kért maga ellen. Az ügyet formálisan Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter 1910. június 1-i, a tudományegyetem tanácsának írt levele zárta le. Ám a katolikus néppárti újságíróktól elindított, néppárti politikusoktól gerjesztett botránysorozat sokakat felheccelt, mindenekelőtt Szent Imre kollégistákat, az egyetemi kereszt-mozgalom tagjait. Az pedig, hogy az egész hazugságra épült, és a megvádolt ártatlan áldozat volt, ha egyáltalán, csak jóval később derült ki. Talán 1913. október 30-án, amikor Marczali becsületsértési perében a királyi tábla által kijelölt esküdtbíróság kimondta ítéletét.[11]

A hecckampány néhány kulcsfigurája azonos volt azokkal, akik A száműzött Rákóczi-botrányban meghatározó szerepet játszottak: Sághy Gyula (néppárti országgyűlési képviselő, aki 1910-ben az egyetem rektora volt) és Ballagi Aladár.[12]

II.

1915. április 14-én vetette papírra Marczali Henrik érdemleges jelentését Szekfű Gyula tudományos munkásságáról mint a habilitációs bizottság által kiküldött bíráló. Két politikai hisztéria tapasztalatával a háta mögött tette. Több mint fél évtizeddel a Marczali-botrány kirobbantása után, s egy évvel a Szekfű-botrány első hullámainak elültét követően. Részletes, higgadt, ismertető, értékelő és kritikus szöveget írt. Úgy látta, hogy Szekfű forráskritikai közleményeiben új anyagot közölt és kútfőkritikai munkát végzett, filozófiai esszéje pedig a szerzőt "
nemcsak igen olvasott embernek, hanem jeles írónak mutatja be".[13] A Serviensek és familiarisokban "alkotmányunk és egész berendezkedésünk feudális elemeit igyekszik kimutatni a királyság eredetétől fogva a mohácsi vész koráig. Ki akarja mutatni, hogy egész osztályok állottak egyes világi és egyházi országnagyok és nagybirtokosok alatt, éltek »kenyerükön és portájukon«  és függtek tőlük bíráskodás és közigazgatás tekintetében is."
 Nagyrészt kiadatlan oklevelekkel támasztotta alá felfogását és rendszerbe foglalta azt. Azáltal viszont, hogy nem különíti el egymástól a királyi szolgákat és a tiszti és magánuralom alatt lévő familiárisokat, nem látja, hogy az előbbiből fejlődött ki a köznemesség. Holott nagy különbség van abban, hogy Lengyelországban az egész nemesség az urakat szolgálta, míg Magyarországon az urakkal szemben felépített megyék fedezékében biztosította saját magát és a királyi hatalmat. "
E tévedésből folyik Werbőczy helytelen megítélése is. A Tripartitum alkotója kétségtelenül túlságba vitte a nemesi egyenlőséget, de mégsem vét annyira a történeti igazság ellen, mint az, ki a megyét, mint az oligarcháktól független testületet úgy szólva észre sem veszi. Hiba az is, hogy a Tripartitumban főleg közjogot lát, holott az bevezetésétől eltekintve, főleg a nemesi magánjogot, főleg a birtokjogot tárgyalja." [14]

A száműzött Rákóczi "a reá fordított szorgalmat, széles látókört és a stúdium kezelését /illetően/ számottevő és elhunyt mesteréhez /Mika Sándorhoz/ méltó munka. /…/ a már meglevő s kiadott anyag segítségével, /…/ az irodalomnak és még ki nem adott levelezéseknek felhasználásával /…/ az egész, aránylag sivár és egyforma körbe életet tudott önteni, sok részletet ki tudott színezni."[15] "
De a részletek mögött elvész az egész."[16] Adós marad a fejedelem önéletrajza és más források alapján az összefoglaló jellemzéssel. Azzal, hogy a fejedelmi és a bujdosó Rákóczit egymással összekapcsolja. Forráshasználata - a szerző szándékától függetlenül - egyoldalú, mert szinte csak Rákóczira nem kedvező forrásokat használ. Az egész anyagot nem gyűjtötte össze, a francia és a spanyol levéltári anyagot nem dolgozta fel.

"Tudjuk, minő sikert keltett ez a munka. Itt csak az elvi kérdést fejtegetjük. Más, mint tudományos szempontból tudományos könyvet megítélni nem szabad, különben eljutunk az inquisitióba (Galilei). Aki tudományos meggyőződését, aki a hatalomtól, aki a közvéleménytől megijedve ki nem mondja, nem méltó a historikus névre. Horatius mondása: Nec vultus instantis tyranni, Nec ardor civium prava iubentium, őt köti elsősorban. De ebből következik a történetíró nagy felelőssége is. Nem szabad kimondani véleményét, ítéletét, míg meg nem tett minden lehetőt ahhoz, hogy meggyőződése csakugyan lehető biztos és szilárd alapokon nyugodjék. És ha Szekfű valamiben vétett, /.../ ebben vétett."[17]

Marczali szerint az az állítás, hogy Thalynak sikerült keresztülvinnie, hogy senki se merjen szembeszállni vele, általánosító tendenciája miatt sérti az igazságot. "
Ez reám nézve nem áll. Thaly egész diktatúrája alatt úgy írtam Rákócziról, és koráról, ahogy meggyőződésem parancsolta. Az ilyen diktatúrának, amely nem tudományos, hanem, mint a szerző kifejti, terroron alapult, csak gyönge, magában nem bízó ember veti magát alá. Nem szükséges, hogy engem névleg is megnevezzen, de az ilyen általánosítás ellen a magyar historiográfia becsülete érdekében /…/ tiltakoznom kell." [18]

Érdemes felidéznünk, hogy több monográfiájában és a milleniumi történelem nyolcadik kötetében éppen Marczali volt az, aki a sokak által "nemzetietlen"-nek és "hanyatló"-nak beállított XVIII. századi magyar történetről az addig szokásostól egészen eltérő képet rajzolt: "Azon század történetének megírásához fogunk, melyet történetírásunk hagyománya és közvéleményünk egyaránt az elernyedés, a hanyatlás korának szoktak tekinteni. Szemben a megelőző nemzedékek véres, daczos küzdelmeivel, szemben a következő emberöltőnek szellemi és anyagi erőfeszítésével, könnyű volt a szatmári béke és Széchenyi kora közt lefolyt századra rásütni a tehetetlenségnek, puhaságnak, a nemzet nagy eszmei javairól való lemondásnak bélyegét. Kutatásunk egészen más ítéletre vezetett. A XVI_XVII. Századok folytonos nagy izgalmai, a vallásos és közjogi harczok lázas hevülése szinte nem engedték észrevenni azt, minő nagy veszteséget szenvedett e nemzet a török, a német, és nem legkevésbbé saját maga által. A lázt a levertség, a gyöngeség, hogy azon kor kifejezésével éljünk, az aléltság váltja fel. Nem a gyáva lemondás, hanem a nemzet jövőjéről való gondoskodás parancsolja a nyugalmat. Az eredmény tisztán áll előttünk. Az a nemzet, melynek vesztét fiai megsiratták, melynek megdőltén már ujjongtak ellenségei, voltakép tán soha nem gyűjtött több erőt, gyarapodott inkább számban, anyagi jólétben és szellemi műveltségben, mint épen ezen nemzetietlennek gúnyolt időszakban. Ezért méltán nevezhetjük ez epochát a helyreállás, a restauratio századának. … Eleinte a királyi hatalom igyekszik ezt az országot szervezni, itt az azon kor eszméinek megfelelő állami létnek alapjait megvetni. … E törekvésben nagy sikereket ér el, már-már diadalra jut, midőn végre az egész nemzetet állítja talpra maga ellen, mint… idegen hatalom ellen. Majd az egyéniségének újabb tudatára jutott nemzet maga veszi kezébe az államalkotásnak, jövője biztosításának nehéz művét. Az 1790. évet e kísérlet teszi mindenkorra emlékezetessé. De ez a szervezés sem sikerül, mert a nemzet még kizárólag rendi, történeti alapon áll, és minden erejével ellene szegül a nemzeti alkotmány lényegét sértő, gyökeres, és az egész ország haladását biztosító újításoknak." [19]

Jelentését a következőképpen összegezte: "Ezekben legjobb tudásom s lelkiismeretem szerint igyekeztem a T. Kart tájékoztatni egy nem közönséges tehetségnek még tévedéseiben is érdekes, mert jóhiszemű, eddigi munkálkodása felől. Szekfű általános képzettségét, és különösen históriai műveltségét illetőleg, máris kiválóbb történetíróink közé tartozik. Kritikája mindig résen van, szorgalma bámulatos, kutatási módszere kifogástalan. De alkotási tehetsége nem áll még oly magas fokon. Túlságosan sok benyomást fogadott be ahhoz, hogy azokat magában mind feldolgozza. Ebből következik, hogy nagy feladatokat tűz maga elé, de azokkal teljesen megbirkózni még nem tud. Azt is tekintetbe kell venni, hogy nem tanár, tehát nem kötelessége minden kérdéssel tisztába jönni, mielőtt azt nyilvánosan tárgyalja, és hogy Bécsben, idegen környezetben tartózkodik. Teljes meggyőződésem, hogy itthon, mint tanár, lényének rendkívül értékes elemeit jobban kifejtheti. Meg vagyok győződve arról is, hogy akkor háttérbe szorulnak azok a vonások, melyek őt a bujdosó Rákóczinak, tehát egy hanyatló, nem egy alkotó kornak megírására késztették. Ebben a meggyőződésben melegen ajánlom a T. Karnak, méltóztassék Dr. Szekfű Gyulát a további magántanári cselekményekre bocsátani." [20]

1915. december 9-én a bölcsészkar habilitálta Szekfűt. Az egyetemi tanács a kar határozatához 1916. június 23-án hozzájárult. Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter 1916. október 9-én megerősítette a határozatot.[21]

III.

Marczali Henrik 1920-ban, Szekfű Gyula Három nemzedéke első kiadásának megjelenésével szinte egyidejűleg jelentette meg röpiratát a trianoni békeszerződés ellenében. Ennek befejezéseként írta: " … a magyar átment a nyugati népek valamennyi stádiumán. Későbben náluk, sokat átvéve tőlük, de nem viszontszolgálat nélkül. Volt lovagkora, renaissance-a, reformációja, ellenreformációja, átment a felvilágosodás korán és kivette becsületesen részét a XIX,. század eszméinek megvalósításából. Kultúrája tehát összehasonlíthatatlanul szilárdabb alapon nyugodott azokénál, kik úgy szólva a XIII. századból egyszerre jutottak be a huszadikba. Kimondhatjuk azt is, hogy az igazi magyar tradíciónak, a Széchenyi, Deák és Eötvös valódi szabadelvűségének megfelelt a nemzetiségeknek is lehető magas művelése. Megfelelt volna magának a magyarság érdekének is. Egy feltétel alatt: ha a magyar ép oly arányban halad előre, mint tanítványai. Mihelyt bármi okból, nevezzük akár kényelemnek akár reakciónak, nálunk túlterhelésről panaszkodtak; nálunk, hol bizony még kevesebbet tanultak, mint nyugaton – az aránynak kárunkra fel kellett billenni és a magyar szupremácia alól lassankint kisiklik az erkölcsi alap. Pedig az a törekvésünk, hogy itt egészen magyar államot alkossunk, nemcsak természetes volt, hanem még a kultúra emelését is elősegítette volna. Az a külföldi író, ki tán legbehatóbban és legkevesebb elfogultsággal ír rólunk, ez annyira vitatott kérdésben így nyilatkozik: »A magyarok nem urai ambíciójuknak: azt a természet parancsolja. Hogy létezhessenek, uralkodniok kell az egész magyar területen. Ha tekintetüket az Alföldre és a Dunántúlra szorítanák, egy darabig még tengődhetnek, mint népcsoport, de nemzeti életüknek vége volna. Parancsoló szükség tehát, hogy »történeti« államukat »nemzeti« állammá alakítsák át.« (Louis Eisenmann: Le Compromis Austro-Hongrois. 555. lap.) A baj csak az volt, hogy a nemzetiségi ép úgy, mint a vele oly szoros összeköttetésben álló társadalmi és gazdasági kérdésekben nem az igazi nemzeti gondolkodás, hanem a pártérdek és gyakran az egyéni önzés döntött. Ismerjük el ezt, de viszont el kell ismerni mindenkinek, hogy a magyar nemcsak átvette a műveltséget, mint egy divatos köntöst, hanem mindig voltak és vannak köztünk, kik a szellem és az igazság becsületes kutatása terén nem maradtak el bármely nemzet fiai mögött. Nem magyar, hanem Roosevelt Tivadar mondta, hogy nemcsak tiszteli, hanem bámulja is Magyarországot, mert története számos oly példát és elvet mutat, melyet más nemzeteknek is érdemes követni. »Magyarországtól tanulhatunk bátorságot, vaselhatározást és kitartást. Az egész művelt világ adósa Magyarország múltjának. Nem is tartaná magát művelt embernek, ha nem ismerné.« Rajtunk múlik, hogy ez ne csak múltunkra álljon, hanem jövőnkre is. Ne tarthassa magát művelt embernek, ki nem tudja, mivel járul a magyar szellem az emberiség lelki javainak gyarapításához."[22]

A röpiratában a nemzeti liberalizmus műveltségi perfekcionizmusa jegyében fogalmazó Marczali egy évvel később, 1921-ben igen kritikus véleményt fejtett ki a Három nemzedékről.

Széchenyi nem volt konzervatív, a liberalizmus etimológiai forrása nem az 1812. spanyol országgyűlés körül, hanem Bonaparte államcsínyjénél keresendő, a világháború befejezéséig tartó hanyatlás nem a liberalizmus, hanem a reakció uralmának a következménye - sorolta ellentételeit.

"Eljárása mindig egyforma. Kész sablonja van, melybe az egyes alakokat vagy eszméket beilleszti és aztán pártállásuk szerint rózsásra, halványra, vagy ha radikális, koromsötétre festi. Ilyen sablon p/éldának/ o/káért/ az is, hogy Széchenyit romantikusnak mondja valóban minden belátható ok nélkül. Ilyen sablon a Steinackertől átvett keresztény-germán közösség, melybe a magyar történeti fejlődést vajmi nehéz beleszorítani. Az irodalomban, mely neki úgy látszik pálcalova, szintén nem jár el másképp. Kölcseyt idézve elmondja, hogy ez az igazi liberális »borzasztó átkok közt vad csoportnak, gyáva fajnak nevezi kortársait«. De azt már nem mondja, hogy ugyanaz a verse, hattyúdala, Zrínyi második éneke, reménnyel, bizalommal tele végződik: »ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek tán jobb fiak s védvén állják körül. – Majd más hon áll a négy folyam partjára, más szózat és más keblű nép; S szebb arcot ölt a föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.« Mivel pedig Vörösmarty és Petőfi sehogysem illenek az ő Prokrustes-ágyába, igen bölcsen alig szól róluk. Legnagyobb költőnkkel egy szóval végez. De épp úgy jár el a forradalommal és a Bach korszakkal is. Ellenben máris külön fejezetet szentel a liberalizmusnak és a zsidóságnak …" [23]

Összegezése: "Egészben véve érdekes, néhol szépen írott, de többnyire nehézkes munka. Érzik rajta a szerző kínja előre megállapított keretei kitöltésében. Mégis csak ad hoc munka ez is. Kívánjuk neki őszintén és jó szívvel, hogy mihamarabb visszatérhessen az objektív, tudományos történetíráshoz és hogy abban megérdemelt sikert érhessen." [24]

A Három nemzedék szerzője 1922-ben, a második kiadás bevezetőjében válaszolt a könyve első kiadásáról megjelent ismertetésekre. Egykori tanára nevét Concha Győző, Hornyánszky Gyula, Patek Ferenc, Baranyai Jusztin és Leskó József társaságában említette. A komoly bírálatok, tárgyilagos megjegyzések és tudományos szándékú írások szerzői sorában. Azokéban, akiknek az írásaira a bevezetőben reflektálni kívánt. "
Nekik /…/ köszönettel tartozom, hogy nem hagyták magukat a munkámhoz tapasztott politikai vonatkozástól elriasztani, hanem komoly tudományos szándékkal foglalkozván vele, több olyan dolgot közöltek, amiből tárgyi szempontból is hasznot meríthettem. /…/ az őtőlük felhozottakkal lehetőleg kapcsolatba hozom azon kérdéseket és kétségeket, melyek a közvéleményből különböző utakon és módokon, szóban és írásban, hozzám hatoltak. Mindezek együttvéve három kérdéskomplexumba sorozhatók: az egyik a liberalizmus, a másik a hazai zsidókérdés, a harmadik /…/ a mai történetírás módszerét és segédeszközeit illeti.  [25]

A névsorral Szekfű alapvetően különböző minőségeket azonosított egymással, hiszen Concha, Hornyánszky és Marczali állásfoglalása a művel szemben nagyon kritikus, Patek, Baranyai és Leskó viszont azonosuló volt.

Válaszolt-e és mit válaszolt Szekfű Gyula Marczali ellenvetéseire és érveire? 

Külön, név szerint nem válaszolt neki. A liberalizmussal kapcsolatos ellenvéleményét Concha Győzővel és Hornyánszky Gyulával szemben fejtette ki. Ellenvéleménye viszont Marczalinak is szólt: "Kiindulópontomnak, a specifikus nemzeti tulajdonoknak, mint történeti tényezőknek tekintetbe nem vétele az egyik oka annak, hogy jóhiszemű, tiszteletreméltó bírálóim közül is többen, főképp a harmadik generációhoz számítható korosabbak, a liberalizmus megvédését tartják legfőbb kötelességüknek, azt gondolván, hogy a liberalizmusnak, az elvont elvi rendszernek nálam található definíciójával áll vagy bukik egész munkámnak minden eredménye. De a nemzeti hibák mellőzésére s a liberalizmus megvédésére utalja őket az ő személyes, egyéni felfogásuk /…/ kellemetlenül érintette, rosszul esett neki /ti. Concha Győzőnek/ látnia, mint bélyegzik hanyatlásnak azt a kort, mely az ő és kortársainak vállvetett erőfeszítéseiből, nemes szándékaiból állott elő, s melynek, ha volt is hibája, bizonyára nem annyi és nem az, mint amit ráfog ez a kellemetlen szerző, aki nem is látta, nem is ismeri, sőt meg sem tanulhatta eléggé ezt a tőle távolálló kort. Szubjektív érzéseik tehát szinte tabu alá helyezik az utóbbi generációkban megnyilvánuló organikus bajait a nemzetnek, de annál inkább megnyitják ajkukat a liberalizmus védelmére. Végtére is az ő szép korszakuk a liberalizmus kora volt. /…/ számukra a kultúrideál még ma is egyet jelent a liberalizmussal, s ma is oly lelkesedéssel szemlélik /…/ a liberális alapelveket, mint 48-ban a frankfurti Pál-templom szónokai. És amint a Pál-templom parlamentje magasztos elveket hirdetett, melyek soha meg nem valósultak, úgy ez idealista öregek elvei is ideák csak, melyek igen messzire vannak a valóságtól. Fiatalságuk ábrándjaihoz, lelkük jobb részéhez hívek maradtak, de elszakadtak a valóságtól, melynek sötét rémületeibe, kiegyenlítetlen mélységeibe túlságosan fájdalmas volna az ő mindent egyensúlyozó és saját egyensúlyát megtalált lelküknek lemerülnie.";[26]

Más az elmélet és más a valóság. A történésznek nem a szépen hangzó elvekből és az azok iránti, idejétmúlt nosztalgiákból, hanem abból kell kiindulnia, amit a források mutatnak. Az asszimilált és az asszimilálatlan bevándorolt zsidók eltérő tulajdonságokat mutatnak. A jelenkor-történetnek pedig el kell szakadnia a "kismagyar" beállítottságtól, s a "nagymagyar" - minden magyart átfogó - felfogást kell érvényesítenie. Azt, amelyben kurucnak és labancnak egyaránt helye van. Marczali állásfoglalása, ellenérvei és tételei a szerző liberalizmusának, korszerűtlenségének, idejét múltságának bizonyítékai, illusztrációi. Az érvek mérlegelését és cáfolatát az érvelő - tapintatosnak szánt - megbélyegző minősítése helyettesítette.

Kívánjuk neki őszintén és jó szívvel, hogy mihamarabb visszatérhessen az objektív, tudományos történetíráshoz és hogy abban megérdemelt sikert érhessen."- írta Marczali Henrik Szekfű Gyuláról és Szekfű Gyulának 1921-ben.[27] Azt, hogy Marczali hogyan látta, Szekfű visszatért-e a komoly történetíráshoz, nem tudjuk, legfeljebb sejthetjük. 1927-ben írt historiográfiai összefoglalójában ugyanis nem foglalkozott ezzel.[28] Mégis, az a tény, hogy meg sem említette, talán nemcsak abból következett, hogy a majd 800 oldalas francia összefoglalóban még tíz oldal sem jutott neki és a magyar történetírásnak. Ebből ugyanis mindenekelőtt arra következtethetünk, hogy ilyen feltételek mellett a feladatot Marczalinak nem szabadott volna elvállalnia. Azt, hogy szerinte Szekfű nem tért vissza az általa kívánatos tudományhoz, abból érzékelhetjük, amit az utolsó lapokon találunk azokról, akik egykori tanítványai közül vezető történészek lettek.[29]

IV.

Szekfű Gyula A magyar történetírás új útjai című (1931-ben napvilágot látott) kötet egyik tanulmányának szerzőjeként Marczali Henriket azok közé sorolta, akik Thaly Kálmántól nem érintett távoli területeken komoly tudományos műveket írtak. Olyanokat, amelyeket bátran oda lehet állítani a korabeli osztrák és német szakirodalom teljesítményei mellé. Marczali Pauler Gyula, Salamon Ferenc, idősebb Szilágyi Sándor, Fraknói Vilmos, Károlyi Árpád, Angyal Dávid, Tagányi Károly és Takáts Sándor társaságában helyezhető el. Ugyanakkor Károlyi Árpáddal és Angyal Dáviddal együtt Gyulai Pál Budapesti Szemléjében az objektív nemzeti történetírás szempontjait érvényesítő történész volt. Szemlélete pedig - ha nem is ’48-as, de ’67-es - liberális: elavult, túlhaladott, korszerűtlen.

" /…/ a ’80-as és ’90-es években nagy feltűnést keltettek Marczali Henriknek a 18. század, ez              erőteljesen elhanyagolt korszak történetével foglalkozó művei, Marczali német egyetemeken szakszerű történettudományi képzést nyervén, némileg a német tanári típushoz közeledett, műveiben erős hatására akadhatunk, ha nem is a ’48-as, de ’67-es szabadságideának és  liberalizmusnak../…/ nemcsak a  ’48, de a ’67 emberei is a liberalizmus gondolatkörében    éltek, s a politikai történetírás teherbíró képességét mutatja, hogy liberális orientációjukat történeti  műveikben is büszkén emlegetik." [30]

Szekfű az Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez jegyzeteiben hivatkozott       Marczali Magyarország története II. József korában és Az 1790/91. évi országgyűlés című könyveire.[31] A Magyar történetben Marczali több művét is használhatónak minősítette, másokról viszont távolságtartó fenntartással nyilatkozott. [32]

1921-ben és 1931-ben tehát Szekfű Gyula Marczali Henriket olyan komoly képzettségű történetírónak mutatta be, aki’67-es liberális volt. Jobb, mint a ’48-as liberálisok, de túlhaladott, korszerűtlen, nem követendő.

1943 június 23-án, Marczali Henrik sírkőavatásán a rákoskeresztúri zsidó temetőben viszont másként beszélt. Ez adódott a műfaji különbségekből, s a Sztálingrád és El Alamein utáni egyértelmű helyzetből. Ám az, hogy Szekfű elment és beszédet mondott egykori tanára sírjánál, politikai és erkölcsi tett volt. Szekfű Gyula a Magyar Tudományos Akadémia és a régi tanítványok nevében beszélt. Az iskolázottságot, a kritikai érzéket, az igazság szeretetét, az ahhoz ragaszkodást említette Marczali szellemi öröksége legfontosabb elemeiként. Racionalistaként, a felvilágosodás híveként jellemezte, de tudományos pályafutásának áttekintése és jellemzése során komoly, szakszerű, forráskritikus, úttörő, egyetemes vonatkoztatású, másoknál előrébb tartó, objektív történetíróként jellemezte. Immár nem határolódott el a ’67-es nagy nemzedéktől, hanem   saját elődeiként és követendő példákként mutatta fel őket, s az ő legjobbjaik között egykori tanárát: "
Marczali, mint a Budapesti Szemlében Gyulai Pál állandó munkatársa, osztozott Péterfy Jenő, Riedl Frigyes és annyi kitűnő magyar nemzetszemléletében, nemzet és állam, magyarság és nemzetiségek dolgában, ily tárgyú cikkeinek tanúsága szerint, ezekkel együtt olyan nézetei voltak, melyek sokban érintkeznek a mai és holnapi tisztultabb nemzeti felfogásokkal." [33]

Így folytatta: "Ősei több nemzedéken át rabbik voltak, s édesatyja híres talmudista, aki már 1860-ban magyar gyászbeszédet tartott Széchenyi emlékezetére, 1876-ban pedig Deák Ferenc fölött. Marczali magyarnak született, asszimilációra nem volt tehát szüksége, s mint igazi magyar tartozott Gyulai Pál baráti köréhez, mely egy hanyatló korszak legjobb magyarjait egyesítette magában."[34]

A politikai és erkölcsi tett saját koncepciójának átértelmezését tartalmazta, hiszen immár – a Három nemzedék beállításával szemben - nem az Antiszemita Párt, az agráriusok, Zelenski Róbert és a Katolikus Néppárt, hanem Gyulai köre képviselte a hanyatló kor legjobb magyarjait. Igaz, a hanyatló korét.

Szekfű beszédét így fejezte be: "Marczali Henrik élete Isten akaratából befejeztetett, az emberi kornak szinte legvégső határán, művei itt vannak előttünk, változhatatlanul, készen, amint ő elkészítette azokat. Mi, tanítványai s a Magyar Tudományos Akadémia tagjai mindnyájan tudjuk ezeknek a munkáknak értékét, ismerjük annak az életnek is az értékét, mely ily munkákkal ajándékozta meg a magyar tudományt és szellemi életet – hálásak vagyunk neki mindezért, és kegyelettel őrizzük emlékét." [35]

A sírkőavatási beszéd a kései elégtételadás komoly gesztusa volt. Abban Marczali alakja alapvetően különbözött az 1922-ben és 1931-ben megalkotott képtől. Igaz, korábban is jelen volt a jó szándékú, s - az 1931-ben leírtak szerint – komoly iskolázottságú és teljesítményű történetíró imázsa, de azt egyértelműen felülírta az idejétmúlt, korszerűtlen liberális alakja. Nemcsak az arányok változtak meg, hanem az egyes elemek értékelése is.

Az általam ismert utolsó alkalommal, 1948-ban Szekfű Gyula így emlékezett meg Marczali      Henrikről: "Az egykorú szövegek pontos, filológiai és diplomatikai kritikája volt Mika  Sándor szerint … minden történettudományi munkának elengedhetetlen kezdete, Ezt a kritikát tanította ő a Kollégiumban, s mivel úgy találta, s ebben is igaza volt, hogy az egyetemen ezt a kritikai módszert akkor egyedül Marczali Henrik tanította, mindent megtett, hogy a jobb kollégisták Marczali hallgatóiként vizsgázzanak és készítsék disszertációjukat."[36]

V.

Marczali Henrik és Szekfű Gyula kapcsolattörténetének első számbavétele több tanulsággal is szolgál.

Marczali Henrik 1914-ben, 1915-ben és 1921-ben bírálta és bíztatta tanítványát, tárgyszerűen viszonyult hozzá. Óvta az elsietett, ad hoc munkáktól és azt kívánta, hogy a komoly, objektív történetírásban érjen el megérdemelt sikereket. 1927-ben viszont – úgy sejthetjük – már lemondott erről. Abban az objektív, komoly történetírásban, amelyet Szekfű akkoriban túlhaladott illúziónak tartott.

Szekfű Gyula 1922-ben a hatvanhetes liberálisok tiszteletre méltó, de túlhaladott gárdájába helyezte Marczalit. 1931-ben a dilettáns diktátor Thaly érdeklődési körétől távol álló témákat művelő, komoly, de idejét múlt történetírók között említette nevét. Kiemelte hatvanhetes liberalizmusát, ami elhatárolódó önmeghatározással ért fel. 1943-ban viszont fejet hajtott emléke előtt, teljesítményét méltatta és tanítványának vallotta magát. Ez antifasiszta politikai állásfoglalásai sorába illeszkedett. 1948-ban pályakezdéséről és kollégiumi mesteréről, Mika Sándorról papírra vetett visszaemlékezésében Marczali módszeres forráskritikáját említette meg. Különböző műfajokban és helyzetekben kifejtett véleménye bő húsz év alatt a fenntartástól az elismerésig ívelt.

Szekfű Gyula csillaga 1922-ben és 1931-ben felfelé ívelt. Azok közé tartozott, akik megmondták, hogy mi követendő és mi nem, ki kicsoda, kit mi illet és mi a helye a magyar történettudományban. Arról a történetíróról, aki 1919 után a magyar történettudomány intézményeinek keretein kívülre szorult, szabadságolták állásából, majd nyugdíjazták, megélhetési gondjai és szellemi leépülése miatt pedig egyre méltatlanabb helyzetbe került, úgy vélekedett, hogy a múlt embere. Míg Hóman Bálint – fenntartásai ellenére – segített egykori tanárán, Szekfűt nem találjuk azok között a történészek között, akik kijárták Klebelsbergnél, majd Hómannál a miniszteri kegydíjat.[37] 1940-ben, Marczali halálakor Hajnal István írt nekrológot a Századokba.[38] Igaz, Szekfű egyáltalán nem írt a Magyar Történelmi Társulat folyóiratába 1945 előtt. Az akadémiai emlékbeszédet 1946-ban a hadtörténész Tóth Zoltán tartotta.[39] Az, aki - a korabeli közvélekedés szerint - Szekfűt rávette, hogy a sírkőavatásra elmenjen, és ott beszédet mondjon.

Szekfű 1943-ban a budapesti bölcsészkar dékánja, az MTA rendes tagja, nagy tekintélyű történetíró és neves konzervatív publicista volt, aki Állam és nemzet című publicisztikai kötetére politikai okokból akadémiai aranyérmet kapott.[40] Szegedy-Maszák Aladár visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy  a történetíró Isztambulon keresztül Oxfordba akart emigrálni. Ez nem járt sikerrel: feltehetően nem kapott elég külügyminisztériumi támogatást hozzá és visszarettent.[41]

A sírkőavatási beszéd a népi írók elleni tárgyaláson és a Schönherz-perben a vádlottak mellett tanúskodó, a Történelmi Emlékbizottságban szerepet vállaló, a Valahol utat vesztettünk cikksorozatát papírra vető antifasiszta, s – talán még - az 1945-ben írt Világ-cikkek mérsékelt demokrata szerzőjének tettei sorába tartozik. Azok sorába, amelyek alapján azt lehetett gondolni, hogy Szekfű valóban – ahogy Szabó Zoltán vélte - "egy óvatos reformszellem mentora" lehetett volna.[42] Még előtte vagyunk a Lenin-előadásnak, a moszkvai követségnek és nagykövetségnek, a Forradalom után-nak, a Mindszenty Józseffel szembeni, a kommunista hatalmat kiszolgáló szerepvállalásának, Szekfű Gyula Rákosi Mátyáshoz írt hódoló leveleinek.[43] Ez a lehetőség azonban hamar elszállt.

Szekfű a Farkasréti temető akadémikus parcellájában nyugszik. Halálakor, 1955-ben a Népköztársaság elnöki tanácsának tagjaként és az MTA tagjaként dísztemetést, akadémikusként díszsírhelyet kapott. [44]

Marczali Henrik csodagyerek volt, harmonikus, boldog gyerekkora jó alapul szolgált személyiségfejlődése számára. Külföldi iskolázottsága kivételes, magyar és zsidó identitásának összhangja példamutató. Életművének érdemi feldolgozása és kontextusba helyezése sürgető, de időigényes, elmélyült munkát feltételező fontos feladat. Életének utolsó két évtizede keserű, fájdalmas, méltatlan, a peremre szorított tudós és tanár aránytévesztéseit, majd fizikai és szellemi hanyatlását mutatja.

Szekfű Gyula gyerekként elvesztette édesanyját, ifjúként édesapját, s hamar kellett felelősséget vállalnia testvéreiért és nevelőanyjáért. Pályakezdését, A száműzött Rákóczi-botrányt és következményeit, történetírói munkásságát és ideológusi-publicisztikai tevékenységét, politikai metamorfózisait és az azok mögött meghúzódó konstans konzervatív szemléleti elemeket – nem kevéssé - ismerjük. Székesfehérvári szocializációja feltárásra és elemzésre vár, egyetemi előadásai kiadásra, életműve és életrajza pedig feldolgozásokra, viszonyításokra.  Marczali Henrik és Szekfű Gyula életművének feltárása, elemzése, korabeli hazai és nemzetközi viszonyítása, majd értelmezése sok feladatot tartogat sokunk számára.


Forrás-, irodalom-, és rövidítésjegyzék

Arendt, Hannah, 1978. The Jew as Pariah: Jewish Identity and Politics in the Modern Age. Ed and intr. by Ron H. Feldman. Grove Press, New York.

Balog Iván, 2004. Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. /Eszmetörténeti Könyvtár 2./.

Balog Iván, 2010: Bibó István recepciója. Politikai átértelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. /Eszmetörténeti Könyvtár 12./

Baráth Katalin, 2007. "
Nemegyszer szuggesztív erejű"
. Retorikai szempontok a Szekfű-szövegek újraolvasásához. In: Paska Rudolf, szerk, 2007. 167- 184.

Beöthy Zsolt, Badics Ferenc, szerk, 1907. A magyar irodalom története. Második kötet. Kisfaludy Károly felléptétől a kiegyezésig. Athenaeum, Budapest.

Berlin, Isaiah, 1981. Against the Current. Essays in the History of Ideas. With an introduction by Roger Hausheer. Oxford University Press, Oxford.

Bérenger, Jean – Kecskeméti Károly, 2008. Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608-1918. Ford. Bethlen Attila, Lajtai L. László, ifj. Benda Kálmán. Napvilág, Budapest.

Bibó István, 2001(1948). Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Fehér Ferenc tanulmányával. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.

Bíró Judit, 1993. A Singer-Marczali-ügy. Botrány három felvonásban. In: Gerő András, összeáll, 1993. 117-136.

Bisztray Gyula: Néhány emlék. Néhány személyes emlékem Szekfű Gyuláról. EKK G 635/65. 1-5.

Curriculum vitae, 1914. EKL EL BK 1459/1913-1914.  

Császtvai Tünde, Halász Ferenc, Ujvári Gábor, szerk, 2009. A konzervatív kortárs. Tanulmányok Angyal Dávidról. Argumentum, Budapest.  

Dénes Iván Zoltán, 1976a. A "
realitás"
 illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója.
Akadémiai Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 1976b. Szekfű Gyula magántanári képesítésének ügye 1914-1916. ELTE, Budapest. / Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből 2. Szerk. Sinkovics István./.

Dénes Iván Zoltán, 1999. Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 2001. Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19-20. századi Magyarországon. Új Mandátum, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 2008a. Szabadság-közösség. Programok és értelmezések. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. /Eszmetörténeti könyvtár 9./.

Dénes Iván Zoltán, 2008b. Liberális kihívásra adott konzervatív válasz. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. /Eszmetörténeti könyvtár 11./.

Dénes Iván Zoltán, vál, s.a.r, bev, 2001. Szekfű Gyula. Új Mandátum, Budapest /Magyar Panteon 10/.

ECI. Eötvös Collegium, Irattár.

EKK. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár.

EKL. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Egyetemi Könyvtár, Levéltár.

Erős Vilmos, 2000a. A Szekfű-Mályusz vita. Csokonai Kiadó, Debrecen. /Csokonai Új História Könyvek./.

Erős Vilmos, 2000b. A hatalom humanizálása avagy Szekfű démonizálása. Megjegyzések Dénes Iván Zoltán Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával című könyvéhez.  Századvég, 4, 135-144.

Erős Vilmos, 2004. Látomás és indulat a szekfülógiában. (Válasz Miskolczy Ambrusnak). Aetas, 3-4. 312-321.

Erős Vilmos, vál, szerk, jegyz, 2002. Szekfű Gyula: Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok. Osiris, Budapest. /Milleniumi magyar történelem. Historikusok./.

Gergely András, 1983. Németh László vitája Szekfű Gyulával. Valóság, 1. 47-62.

Gerő András, 1996. Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék. Új Mandátum, Budapest.

Gerő András, összeáll, 1993. Skandalum. Magyar közéleti botrányok 1843-1991. T-Twins Kiadó, Budapest.

Glatz Ferenc, 1980. Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Thim és Miskolczy nemzetől és államról. Akadémiai, Budapest.

Glatz Ferenc, 1988. Nemzeti kultúra – kulturált nemzet, 1867-1987. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Görcsöni Dénes, 1910.  /Friedreich István/: Csalás az egyetemen. Alkotmány, január 22. 

Gunst Péter, 1982a. Marczali Henrik (1856-1940). In: Gunst Péter, vál, s.a.r, bev, 1982. 5-26.

Gunst Péter, 1982b.  Marczali Henrik műveinek válogatott bibliográfiája. In: Gunst Péter, vál, s.a.r, bev, 1982. 502-515.

Gunst Péter, 1987. Marczali Henrik pályakezdése. Századok, 903-922.

Gunst Péter, 1990. Egy történeti monográfia születése. Századok, 275-296.

Gunst Péter, 2000a. A magyar történetírás története. Csokonai Kiadó, Debrecen. /Történeti kézikönyvtár/.

Gunst Péter, 2000b. Utószó. Marczali Henrik (Ami az emlékezésekből kimaradt). In: Marczali Henrik, 2000. 317-343.

Gunst Péter, vál, s.a.r, bev, 1982. Marczali Henrik: Világtörténelem – magyar történelem. Gondolat, Budapest. /Történetírók tára./.

Gyurgyák János, 2001. A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest. 

Gyurgyák János, 2007. Ezzé lett magyar hazátok.  A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris, Budapest.

Hajnal István, 1940a.  Marczali Henrik. Századok, 359-360.

Hajnal István, 1940b. A "
racionális"
 a fejlődéstörténetben. Századok, 462-464.

Hatos Pál, 2008. Vallás, szkepticizmus és esztétikum metszéspontján. A fiatal Szekfű Gyula esszéje Anatole France-ról. Kommentár 3. 70-78.  www. kommentar.info.hu/hatos

Hóman Bálint, 1913. Szekfű Gyula: Serviensek és familiarisok. Századok, 540-545.

Hóman Bálint, 1929. Hazai történetírásunk csődje. Magyar referátum francia nyelven. Magyar Szemle, 131-134. 

Hóman Bálint-Szekfű Gyula, 1935-1936. Magyar történet. Második, bővített kiadás. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest.  

Horatius, 1961. Quintus Horatius Flaccus összes versei. Szerk. Borzsák István és Devecseri Gábor. Corvina Kiadó, Budapest.

Johnson, Alvin, 1930-1931. Főszerkesztői felkérő és pontosító levelek Marczali Henrikhez az Encyclopaedia of Social Sciences-ba irandó életrajzi szócikkeivel kapcsolatban. New York, október 30, február 26. OSZKK Analekta 10976.  

Hess, Moses, 1958 (1862). Rome and Jerusalem. Translated and edited by Rabbi Maurice J. Bloom. Philosophical Library, New York.

Hóman Bálint, 1929. Hazai történetírásunk csődje. Magyar referátum francia nyelven. Magyar Szemle, V. 131-134.

Hóman Bálint-Szekfű Gyula, 1935-1936. Magyar történet. Második, bővített, teljes kiadás. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest. I-V.

Katz, Jakov, 1999. Végzetes szakadás. Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban. Ford. Ács Gábor. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest. /Magyar zsidó történelem./.

Katz, Jakov, 2001. Az előítélettől a tömeggyilkosságig. Ford. Pelle János. Osiris, Budapest.

Katz, Jakov, 2005. Hagyomány és válság. Zsidó társadalom a középkor végén. Ford. Stöckl Judit. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest-Jeruzsálem

Kecskeméti Károly, 2006. Homályzónák : a zsidók közép-európai történetének néhány tisztázandó kérdése. (Vázlat). Aetas. 1. 120-132.  

Kecskeméti Károly, 2008. Magyar liberalizmus, 1790-1848. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. /Eszmetörténeti könyvtár 10./.

Kis János, 2007. Az összetorlódott idő. Élet és Irodalom, december 27.

Komlós Aladár, 2008 (1997). A magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX. században. S.a.r, jegyz. Kiss József, előszó: Kőbányai József. Múlt és Jövő, Budapest-Jeruzsálem.

Kósa László, szerk, vál, 1995.  Szabadon szolgál a szellem. Tanulmányok és dokumentumok a száz esztendeje alapított Eötvös József Collegium történetéből 1895-1995. Gift Kft, Budapest.

Lackó Miklós, 1988. Korszellem és tudomány, 1910-1945. Gondolat, Budapest.

Lackó Miklós, 1996. Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. MTA Történettudományi Intézete, Budapest. /Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 18./. 

Lackó Miklós, 2007. Válságkorszak – válságértelmezések. Három alapmű az 1920-as évek magyar szellemi életéből. Múltunk, 3. 4-39.

Lackó Miklós, 2008. Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája. Századok, 6. 1483-1536.

Lederer Emma, 1962. Marczali Henrik helye a magyar polgári történettudományban. Századok, 440-469.

Marczali Henrik, 1880. A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Az MTA által Vitéz díjjal jutalmazott pályamunka. Franklin Társulat, Budapest. 

Marczali Henrik, 1881, 1885. Magyarország története II. József korában. I-II. MTA Történelmi Bizottsága, MTA könyvkiadó hivatala, Budapest.

Marczali Henrik, 1883, 1885.  Világtörténelem a mívelt magyar közönség számára. Az újkor története. VI-VIII. I. A reformatiotol a vesztfáliai békéig. II. A harminczéves háborútól a nagy franczia forradalomig. III. A demokratikus mozgalmak és a franczia forradalom kora. Mehner Mór, Budapest.

Marczali Henrik, 1891. Mária Terézia 1717-1780. A Magyar Történelmi Társulat kiadása. Franklin Társulat, Budapest. /Magyar történeti életrajzok. Szerk. Szilágyi Sándor./.

Marczali Henrik, 1892. A legújabb kor története 1825-1880. Révai testvérek kiadása, Budapest.

Marczali Henrik, 1894. Magyarország története. Eggenberger-féle könyvkereskedés (Hoffmann és Molnár), Budapest.

Marczali Henrik, 1898. Magyarország története III. Károlytól a Bécsi Kongresszusig (1711-1815). Kiadja az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest. /A magyar nemzet története. Szerkeszti Szilágyi Sándor. Nyolcadik kötet./.

Marczali Henrik, szerk, 1902. A magyar történet kútfőinek kézikönyve. A magyar kir. vallás- és közoktatásügyi minister úr megbízásából Dr. Angyal Dávid és Dr. Mika Sándor egyetemi magántanárok közreműködésével szerk. Athenaeum, Budapest. /Enchiridion Fontium Historiae Hungarorum./.

Marczali Henrik, 1905.  A nemzetiség történetbölcseleti szempontból. Franklin Társulat, Budapest /Népszerű Főiskola Könyvtára/.

Marczali Henrik, 1907a.  A magyar történetírás fejlődése a XIX. században. In: Beöthy Zsolt, Radics Ferenc, szerk,  1907.  II. 601-621. 

Marczali Henrik, 1907b. Az 1790-91. országgyűlés. I-II. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest. /Új folyam, LXX-LXXI. kötet, 1905-1907. cyclus/.

Marczali Henrik, 1907c. Rákóczi és a nép. Budapesti Szemle, 129. kötet,

Marczali, Henry, 1910. Hungary in the Eighteenth Century. Introductory essay on the earlier history of Hungary by Harold W.V.Temperley, M.A., Fellow of Peterhouse, Cambridge. Cambridge University Press, Cambridge. 

Marczali Henrik 1910a. Feljegyzése az ellene indított fegyelmi eljárás tárgyában. OSZKK Analekta 3961.

Marczali Henrik, 1910b. A Marczali-Singer ügyre (1910) vonatkozó iratok. OSZKK Analekta 3966.

Marczali, Heinrich, 1910c. Ungarisches Verfassungsgeschichte.  Verlag von J.C.B. Mohr (Paul Siebeck). Tübingen, /Das öffentliches Recht der Gegenwart./. 

Marczali Heinrich, 1911. Ungarisches Verfassungsrecht. Verlag von J.C.B. Mohr (Paul Siebeck). Tübingen. /Das öffentliches Recht der Gegenwart./. 

Marczali-ügy, 1912. A Marczali-Singer ügy hiteles története. Egyetemi Nyomda, Budapest.

Marczali Henrik, 1912-1914. Egyetemi előadásairól készült jegyzetek. Kossányi Béla, az Eötvös Collegium tagja jegyzete. MTAKK Ms 5355/11-17.  

Marczali Henrik, 1914. Levele Szekfű Gyulának, Budapest, 1914. december 2. EKK G 628.

Marczali Henrik, 1915a.  Marczali Henrik nyilvános rendes tanár érdemleges jelentése Szekfű Gyula magántanári képesítéséről. Budapest, április 14. EKL BK 1774/1913-1914. nyomtatásban: Dénes Iván Zoltán, 1976b. 39-46.

Marczali Henrik, 1915b. Italicae res. Franklin Társulat, Budapest /Olcsó Könyvtár/.

Marczali Henrik, 1918. Levele Szekfű Gyulának, Budapest, 1918. február 8. EKK G 628.

Marczali Henrik, 1920. A béke könyve. A múlt tanulsága. Athenaeum, Budapest.

Marczali Henrik, 1921. Három nemzedék. Tanulmány Szekfű Gyula új könyvéről. Egyenlőség képes folyóirata I/1. 9-11.

Marczali Henrik, 1924.  Papers of Count Tisza, 1914-1918. American Historical Review, XXIX/2. pp. 301-315.

Marczali Henrik, 1927. Histoire et historiens depuis cinquante ans. Mèthodes, organisations et rèsultats du travail historique de 1876 à 1926. Felix Alcan, Paris. /Bibliothèque de la Revue Historique/. I. 209-218.

Marczali Henrik, 2000. (1929-1931). Emlékeim. Az utószót írta, az idegen szavakat fordította: Gunst Péter. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest /Életrajz/.

Marczali Poly, 1938. Köszönő levele Tóth Zoltánhoz. MTAKK Ms 4526/280.

Marczali Poly, 1939. Köszönő levele Tóth Zoltánhoz. MTAKK Ms 4526/281.

Mészáros István, 2003. Egy "
haladó katolikus"
: Szekfű Gyula (1945, 1948). Regnum. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 3-4. 97-118.

Mindszenty József, 1989 (1974). Emlékirataim. Negyedik kiadás. Szent István Társulat, Budapest.

Miskolczy Ambrus, 2001. Szellem és nemzet. Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról. Napvilág Kiadó, Budapest. 

Miskolczy Ambrus, 2004. Csoportkép történészekkel. (Az antiszemitizmus ürügyén). Aetas, 3–4. 285–311.

MOL. Magyar Országos Levéltár.

MTAKK. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár.

Nagy József Zsigmond – Szíjártó István, szerk, 1989. Tanulmányok az Eötvös Kollégium történetéből. Eötvös József Kollégium, Budapest. /Eötvös-füzetek. Új folyam X./.

Némethy Géza jelentése, 1903. Dr. Némethy Géza szakvezető tanár: Jelentés a latin philologia tanításáról a báró Eötvös József-collegiumban az 1902/3. iskolai évben.  ECI 52. 101/b. 

OSZKK. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár.

Paksa Rudolf, szerk, 2007. Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban. Argumentum Kiadó – Eötvös József Collegium, Budapest. /Eötvös Műhely./.

Pietsch, Walter, 1999. Reform és ortodoxia. A magyar zsidóság belépése a modern világba. Ford: Glavina Zsuzsa, Kőszeghy Miklós, Romsics Ignác, Berényi Gábor. /Magyar zsidó történelem./.

Prohászka László, 1996. Pátzay és Klebelsberg, avagy egy emlékműterv utóélete. Új Művészet, 10, 64-67.   

R. Várkonyi Ágnes, 1961. Thaly Kálmán és történetírása. Akadémiai, Budapest. /Tudománytörténeti tanulmányok./.

R. Várkonyi Ágnes, 1973. A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I. A pozitivista történetszemlélet Európában és hazai értékelése 1830-1945. II. A pozitivizmus gyökerei és kibontakozása Magyarországon 1830-1860. Akadémiai Kiadó, Budapest. /Tudománytörténeti tanulmányok 6/.

R.Várkonyi Ágnes, 2009. Angyal Dávid, a történetíró. Tudománytörténeti vázlat. In: Császtvai Tünde, Halázs Ferenc, Ujvári Gábor, szerk, 2009. 69-95.

Raab-Epstein, Irene, 1987 (1974). Gyula Szekfű: A Study in the Political Basis of Hungarian Historiography. Garland Publishing, New York.

Ress Imre, 2007. Szekfű Gyula, Ernst Molden és az Eötvös Collegium. In: Paska Rudolf, szerk, 2007. 17-42.

Schweitzer Gábor, 2009. A "
zsidókérdés"
 csapdájában. Két magyar történész, Angyal Dávid és Marczali Henrik visszaemlékezései. In: Császtvai Tünde, Halázs Ferenc, Ujvári Gábor, szerk, 2009. 192-204.

Standeisky Éva, 2005. Csábtánc és kiszorítósdi. Az 1945-ös Új Szellemi Front. Múltunk, 4. 4-41.

Standeisky Éva, 2008. "
Morális nyugtalanság és féltő gond."
 A demokrata Szekfű Gyula. Múltunk, 4. 73-109. 

Szabó Dezső, 1911. Válasz Szekfű Gyulának A magyar országgyűlések története II. Lajos korában című könyvről szóló bírálatára. Századok, 553-555.

Szabó Miklós, 2003. Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Új Mandátum, Budapest.

Szabó Zoltán, 1956. Naplójegyzetek. (A historikus halálhírére emlékek elevenednek). Látóhatár, január-február. 15-20.

Szakolczai György, 2008. Szekfű Gyula és Jánosi József 1945. áprilisi levelei a Magyar Katolikus Püspöki Karnak. Múltunk, 4. 110- 133.

Szegedy-Maszák Aladár, 1996. Az ember ősszel visszanéz…Egy volt magyar diplomata emlékirataiból. I-II. Vál, s.a.r, jegyz: Csorba László, utószó: Szegedy-Maszák Mihály. Európa Könyvkiadó-História, Budapest.

Szekfű és az Akadémia. Az Est, 1914. április 1. EKK G 511. 26.

Szekfű Gyula, 1904. Adatok Szamosközy István történeti munkájának kritikájához. Barcza József könyvnyomdája, Budapest.

Szekfű Gyula, 1911a. Szabó Dezső: A magyar országgyűlések története II. Lajos korában. Századok,  448-451.

Szekfű Gyula, 1911b. Szabó Dezső válaszára. Századok, 654-655.

Szekfű Gyula, 1914a. Levele Marczali Henriknek, Bécs, IV. 4.  MTAKK Ms 6068/28.

Szekfű Gyula, 1914b. Levele Angyal Dávidhoz, Bécs, IX. 5. MTAKK Ms 804/2.

Szekfű Gyula, 1922. Bevezetés a /Három nemzedék/ második kiadás/á/hoz. In: Erős Vilmos, vál, s.a.r, bev, 2002. 44-68.

Szekfű Gyula, 1931.  A politikai történetírás. In: Erős Vilmos, vál, s.a.r, bev, 2002. 69-105.

Szekfű Gyula, 1943. Sírkőavatási beszéd. In: Marczali Henrik, 2000. 309-315.

Szekfű Gyula, 1948. Mika Sándor (1859-1912). In: Dénes Iván Zoltán, vál, s.a.r, bev, 2001. 167-172.

Tóth Zoltán, 1939. Kérvény Hóman Bálinthoz Marczali Henrik ügyében MTAKK Ms 5032/80.

Tóth Zoltán, 1943. Sírkőavatási beszéd. In: Marczali Henrik, 2000. 315-316.

Tóth Zoltán, 1947. Marczali Henrik l/evelező/ tag emlékezete. Felolvastatott a Magyar Tudományos Akadémia 1946. évi október 7-én tartott összes ülésén. A Magyar Tudományos Akadémia elhúnyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. Szerkeszti a főtitkár. XXIV kötet, 9. szám, 1-30.

Török-magyar oklevéltár (1533-1789). Gyűjt és ford. Karácson Imre. Szerk. Thallóczy Lajos, Krcsmárik János, Szekfű Gyula. Szent István Társulat, Budapest, 1915.

Trencsényi Balázs, 2007. A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest /Eszmetörténeti Könyvtár 6./.

Trencsényi Balázs, 2008. Vesztes csapaton ne változtass! Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. 2000. 4. 3-12.

Trencsényi Balázs, 2011. A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. I-II. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. /Eszmetörténeti Könyvtár 15./.

Ujvári Gábor, 2009. "
Gyötör az a gondolat, hogy nem dolgoztam eleget."
 Angyal Dávid, a nevelő, a könyvtáros, a tudós-tanár és az intézetigazgató.
In: Császtvai Tünde, Halázs Ferenc, Ujvári Gábor, szerk, 2009. 96-191.

Ujváry Gábor, 2010. A harmincharmadik nemzedék. Politika, kultúra és történettudomány a "
neobarokk társadalomban"
.
Ráció Kiadó, Budapest.

Vardy, Steven Bela, 1976. Modern Hungarian Historiography. East European Monographs, No. XVII. Boulder, CO.

Zbóray Miklós, Beniczky Ödön, Szmrecsányi György, 1910. Válasz Marczalinak. Alkotmány, január 23.



[1] Kecskeméti Károly (Antony)  kereste meg a párizsi Nemzeti Könyvtárban a magyarországi könyvtárakban hozzáférhetetlen Histoire et historiens depuis cinquante ans. Mèthodes, organisations et rèsultats du travail historique de 1876 à 1926. Felix Alcan, Paris, 1927. I-II. . /Bibliothèque de la Revue Historique/. köteteit, valamint az American Historical Review 1924-es évfolyamát. Szekfű Gyula Angyal Dávidhoz írt – a szövegben idézett - levelére Ujváry Gábor hívta fel a figyelmemet. Szabad György egy elírásra figyelmeztetett. Abban, hogy anyaggyűjtésem során a kért iratokat, könyveket, folyóiratokat és újságokat gyorsan megkapjam, Benda Borbála, Royas Mónika, Z. Héjjas Eszter (MTA Irodalomtudományi Intézet, Könyvtár), Bakos József és Rákosi Zita (ELTE Egyetemi Könyvtár, Kézirattár), Horányi Károly (MTA Könyvtár, Kézirattár) és Monok István (Országos Széchényi Könyvtár és Kézirattár) segítettek. Figyelmüket, idejüket és energiájukat köszönöm. A Horatius-fordítás adatait néhai Lajos Józsefné Hornyák Erzsébet (Koppánymonostor, 1947 – Győr, 2010) egykori gimnáziumi osztálytársam és barátom szívességéből ismerem. Ez alkalommal is szeretettel emlékezem rá.

[2] Curriculum vitae, 1914.

[3] Szekfű Gyula, 1904.

[4] Szekfű Gyula, 1948. 170.

[5] Szekfű és az Akadémia.

[6] Szekfű és az Akadémia.

[7] Szekfű Gyula, 1914a. 

[8] Szekfű Gyula, 1914b.  A levelet Ujváry Gábor másolta ki és küldte el nekem. Szívességét nagyon köszönöm. A Szabó Dezső-utalás a jogtörténész Szabó Dezsőre vonatkozott, akinek könyvét  Szekfű a Századokban megbírálta, s akivel ennek kapcsán a folyóirat hasábjain vitatkozott: Szekfű Gyula, 1911a, Szabó Dezső, 1911, Szekfű Gyula, 1911b. Vö. Dénes Iván Zoltán, 1976a. 26-36.

[9] Marczali Henrik, 1914. A hivatkozott könyv a Török-magyar oklevéltár (1533-1789) volt.  

[10] Görcsöni Dénes, 1910, Zbóray Miklós, Beniczky Ödön, Szmrecsányi György, 1910. A háttérre: Szabó Miklós, 2003. 154-209. 

[11] A budapesti királyi magyar tudományegyetem tanácsa 4417/1909/1910. VIII. rk. ülésében, 1910. április 10-én hozott határozata; Marczali Henrik, 1910a, 1910b; Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter levele a tudományegyetem tanácsának, Budapest, 1910. június 1. OSZKK Analecta 3961. A becsületsértési perről: OSZKK Analecta 3966. Az egyetem későbbi kiadványa: Marczali-ügy, 1912. Az egész ügy érdemi feldolgozása: Bíró Judit, 1993.  Vö. Marczali Henrik, 2000. 187-194. Lásd még: Szabó Miklós, 2003. 154-209.

[12] Bíró Judit, 1993.  Vö. Szabó Miklós, 2003. 154-209.

[13] Marczali Henrik, 1915a. Nyomtatásban: Dénes Iván Zoltán, 1976b. /ezentúl: 1976/b/ 39-40.

[14] 1976b. 42-43. Vö. Marczali, Henry, 1910. 3-12, Hóman Bálin, 1913.    

[15] 1976b. 43.

[16] 1976b. 43.

[17] 1976b. 44-45. Az idézet Horatius: Ad Musas de Augusto első versszakának második és harmadik sora. Az első két versszak latinul: "
Iustum et tenacem propositi virum / non civium ardor prava iubentium, / non vultus instantis tyranni / mente quatit solida, neque Auster, // dux inquieti turbidus Hadriae, / nec fulminantis magna manus Iovis: / si fractus illabatur orbis, / impavidum ferient ruinae."
 
A vers címe magyarul: Augustus Caesarhoz. Az első két versszak Bede Anna fordításában így hangzik: Igaz s kitartó hűszívű férfiút/ sem pártütőknek bujtogató dühe, / sem rémítő tyrannus arca/ meg nem ijeszthet, a déli szél sem, / vad Adriának háborodott ura; nagy Jupiternek mennyköves ökle sem./ Rettenthetetlen, hogyha Föld s Ég/ összerogy is, s a romok lesújtják."
 186-187. Horatius, 1961. 186-187.

[18] 1976b. 45.

[19] Marczali  Henrik, 1898. 3-4.

[20] 1976b. 44-45.

[21] 1976b. 4-6. 

[22] Marczali Henrik, 1920. 193-195.

[23] Marczali Henrik, 1921. 10. Kölcsey idézett verse, Zrínyi második éneke:"
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,/ Vérkönnyel ázva nyög feléd!/Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,/ És marja, rágja kebelét./A méreg ég, és ömlik mély sebére,/ S ő védtelen küzd egyedűl,/Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,/ Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl! Áldást adék, sok magzatot honodnak,/Mellén kiket táplál vala;/ S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?/ Önnépe nem lesz védfala?/ Szív, lélek el van vesztegetve rátok;/ Szent harcra nyitva várt az út,/ S ti védfalat körűle nem vonátok;/ Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut. /De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!/Te rendelél áldást neki:/ S a vad csoport, mely rá dühödve támad,/ Kiket nevelt, öngyermeki./Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek; /S míg hamvokon majd átok űl,/ Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek/Tán jobb fiak, s védvén állják körűl./Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja /Szülötti bűnein leszáll;/Szelíd sugárit többé nem nyugtatja /Az ősz apák sírhalminál./És más hon áll a négy folyam partjára, /Más szózat és más keblű nép; /S szebb arcot ölt e föld kies határa, /Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép."
 Nagyon köszönöm történész mesteremnek, Szabad Györgynek, hogy felhívta a figyelmemet a Kölcsey-idézet pontosítására.

[24] Marczali Henrik, 1921. 11.

[25] Erős Vilmos, vál, szerk, jegyz, 2002. 47-49. Idézetem lelőhelye: Dénes Iván Zoltán, vál, s.a.r, bev, 2001. 88-89. Vö."
Csak annyiban közeledtem a szabadelvűséghez, amennyiben tisztában voltam vele, hogy a nagy nyugati államokat csak az emelte jelen magas polcukra, és hogy Magyarország reneszánsza a Széchenyi által oly hőn ajánlott és áhított liberális eszméknek volt gyümölcse."
 Marczali Henrik, 2000. 169.

[26] Erős Vilmos, vál, szerk, jegyz, 2002. 44-68.

[27] Marczali Henrik, 1921. 11.

[28] Marczali Henrik, 1927. Vö. Hóman Bálint, 1929.  Lásd még: Marczali Henrik, 1907a, R. Várkonyi Ágnes, 1973. I. 217-245, kül. 219-223. 

[29] "
Nulle part la Grande Guerre n’a été propice à l’histoire. On a presque partout perdu le sens du vrai. Chez nous, des 1920, une activité presque fiévreuse se fit sentir. On savait ce que l’histoire valait pour la Hongrie. Vomme l’État, ni l’Académie ne disposaient plus des resources nécessaires, ce fut la société qui se charges du travail. Mais la tendance dominante n’est plus celle d’un salamon ou même d’un Fraknói. En ce domaine aussi, c’est l’esprit de réaction qui triomphe. /…/ Puisse la lignée de jeunes historiens que l’auteur de ces modestes notes a eu le bonheur de former, remettre en honneur la tradition de recherche strictment impartiale et scientifique dont il est fier que son premier travail, vers le moment même où gabriel Monod, l’un de ses maîtres, fondait la revue Historique, ait marqué l’inauguration, et dont il a tenu pour son devoir de professeur, d’historien et de patriote de ne jamais s’écarter."
 Marczali Henrik,1927. 217-218. Köszönöm Kecskeméti Károlynak, hogy megkereste, kiírta és elküldte a szöveget. 

[30] Erős Vilmos, vál, szerk, jegyz, 2002. 97-99. 

[31] Erős Vilmos, vál, szerk, jegyz, 2002. 675, 678.

[32] Hóman Bálint – Szekfű Gyula, 1935-1936. III. 604, IV. 603, 611, 617-618, 621-622, V. 607-609, 612-613, 623, 632, 634. Hóman elismerő hivatkozásai: I. 628, 637, 646, 655, II. 615.

[33] Marczali Henrik, 2000. 314.

[34] Marczali Henrik, 2000. 314.

[35] Marczali Henrik, 2000. 315.

[36] Szekfű Gyula, 1948. 170.

[37] Marczali Poly, 1938, 1939.

[38] Hajnal István, 1940a.

[39] Tóth Zoltán, 1947.

[40] Újváry Gábor, 2010.  380-412.

[41] Szegedy-Maszák Aladár, 1996. II. 57-61, 227-230.

[42] Szabó Zoltán, 1956. Vö. Gyurgyák János, 2007.  13,36, 186, 217, 245, 252-253, 256, 263, 284, 291-312, 316, 320, 324-344, 347-366, 368-371, 373-375, 378, 381-385, 404, 412-413, 415,419, 436-438, 457, 466, 474-475, 478, 494, 529, 532, 547.  Érdekes, hogy a hajdani Századvég címlapjának emblematikus figurái közül csak Szekfű maradt meg a szerző számára – nem a maga valóságában, hanem a belőle kimutatandónak vélt szemléleti elemek alapján - iránymutatóként.  Vö. Standeisky Éva, 2005, 2008.

[43] Vö. Mindszenty József, 1989 (1974). 225-227, Dénes Iván Zoltán, vál, s.a.r, bev, 2001. 12-14, 136-147, Mészáros István, 2003, Szakolczai György, 2008.  

[44] Szekfű Gyula temetése. Szabad Nép, 1955. 1955. július 5, Magyar Nemzet, 1955. július 5. Vö. Prohászka László, 1996.   

Vissza a TUDOMÁNY-hoz