Schőner Alfréd - Hábermann Zoltán:
Egy tanulmány elkészítésének előéletéhez...

  

1968-ban még rabbijelöltként Scheiber Sándor professzor az Országos Rabbiképző Intézet akkori igazgatója legációra küldött Miskolcra. A miskolci zsidóság a vidéki közösségek fellegvára volt. Sajnos múlt időben kell beszélnem, hiszen ez az állítás ma már nem igaz.

E nagy múltú, tradíciókkal rendelkező közösség szükségszerűen teremtette meg azokat az intézményeket, intézményrendszereket, amelyek a 19. század közepétől a század, a millennium végéig egyre-másra szinte kinőttek a földből. Ezen épületeket a magyarországi zsidó szellemi alkotások töltötték meg. Pedagógiai munka és karitatív tevékenység, szociális eseménysor, valamint a klasszikus irodalom búvárlása jellemezte Észak-Magyarország e jelentős központját.

Első vizitációm alkalmából személyesen tapasztaltam, hogy a zsinagógát, e mély áhítatra méltó, meghitt belső szakrális teret, gyakran használták hitéleti célokra: minden hétvégén, péntek este és szombat délelőtt rendszeres istentisztelettel. E gyönyörű zsinagóga belső tere, amely több mint 1500 személy befogadására alkalmas, az 1970-es évek elején péntek-szombatonként legfeljebb 70-80 férfit invitált imára.

A kisebb városokból, falvakból Miskolcra beköltözött hívek nagyobb része már nem az úgynevezett ortodox vallási szokások szerint rendezte be életét. Azt sem mondhatnám, hogy neológok voltak, hiszen, amikor e téma előtérbe kerül, meghatározásbeli kérdésekkel küszködöm. Vajon mit jelentett e terminus technicus, azaz a neológia szakkifejezés, az 1970-es években Miskolcon? Az ortodox közösségek elnevezésükben azt tételezték fel, hogy a vallási élet mind külső, mind belső formai jegyei, intézményei egyaránt megtalálhatók voltak.

Melyek ezek az alapvető intézmények?

Chevra Kadisa? Azaz temetkezési egylet? Igen, volt.

Mikve? Igen. Hiszen mind a férfiak, mind a hölgyek - természetesen külön épületben - rendszeresen igénybe vették a rituális fürdőt.

Kóser konyha és étterem is volt, ami az ortodox rabbi felügyelete alatt működött, de a klasszikus vidéki ízeket idézte, és a társasági élet központjának is számított. A hozzávalókat az ortodox húscég szállította. Ezen kívül még kóser pékség is színesítette a palettát.

Weisz Jenő - becenevén Jidu - volt a hitközség rabbija. Megjelenésében és tudásában egyaránt tekintélyes, nagy tiszteletnek örvendő személyiség. Jiddis az anyanyelve, de válogatott kifejezéseket használó magyar nyelvű prédikációi a hívek osztatlan elismerését vívta ki. A prédikáció nyelve azonban nagyobb részt a jiddis volt, hiszen a hívek egy jelentős része így is igényelte a drósét, az írásmagyarázatot.

A miskolci közösség a második világháború előtt demográfiailag igen jelentős gyülekezetnek számított. Talán az egyik legnagyobb vidéki zsidó közösség volt Magyarországon. Több mint 10-15 ezer lélekkel, egyesek azt mondták, hogy elérte számuk a húszezres nagyságrendet. Különös tragédiája a magyarországi közösségeknek, hogy e gyülekezet túlnyomó többségét is elpusztították, elnyelte őket Auschwitz pokla. Időseket, fiatalokat, asszonyokat, gyermekeket, kisdedeket egyaránt. Emlékük megmaradt a zsinagóga udvarán, a táblákon felsorakozott nevek áradata örök mementó az utókornak.

A miskolci zsidóságot dominánsan az ortodox világszemlélet jellemezte. Talán ez volt az egyedüli a nagy magyarországi zsidó közösségek között, amelynek nem volt kifejezetten neológ árnyalata.

Ez a "csodarabbik" vidéke. Olaszliszkától egészen Sátoraljaújhelyig. A mai napig zarándokok, látogatók százai, talán ezrei jönnek, és teljesítik a "kever avot" micváját.

A 18. század végének, a 19. század elejének első évtizedei hatnak a 21. századra is. Vallási, irodalmi halachikus alkotásaikkal ércnél maradandóbb emléket hagytak az utókorra, és formálólag hatottak a világ zsidóságának szellemi arculatára.

A helyi közösség jelentős szerepet játszott e nagyváros mai imázsának kialakításában, az urbanizációban. Elévülhetetlen az érdemük az iparban, a gazdaságban, a korabeli tömegkommunikáció megteremtésében, a marketing tevékenységben, és nem utolsósorban pedagógiában, valláspedagógiában egyaránt. Itt működött többek között a budapesti tanítóképzőn kívüli az egyedüli megalapozott zsidó vallási tudást adó tanítóképző intézet.

Néhány gondolat erejéig szólnék a zsinagóga építészetéről. A magyarországi zsinagóga építészetnek két olyan személyisége van, akik a szó szoros értelmében döntő módon befolyásolták a magyarországi zsinagógák építészetének történetét. Az egyik Ludwig Förster, Förster Lajos, a másik a szárnyaló tehetségű Baumhorn Lipót.

Förster építette a Dohány utcai zsinagógát is. A híres bécsi épületek megtervezése és kivitelezése után a 19. század közepén invitálták őt Pestre. Megtervezte a kéttornyos zsinagógát, amelyet 1859-ben avattak fel. Ludwig Försternek az volt az elve, hogy két vagy inkább háromhajós belső tereket kell építeni. Ezt a Dohány utcai zsinagógánál fogalmazta meg a legkarakterisztikusabban, majd vidéken, először Miskolcon. Formateremtő művész volt, akinek alkotásai Magyarország nagyon sok helyén megtalálhatók.

A zsinagóga külseje meglehetősen puritán, a homlokzaton itt is megjelenik a kettős kőtábla, a Tízparancsolat. Ludwig Förster modern ember volt. Új idő, új stílus, új világszemlélet. A világot immár behálózza az úgynevezett vallási liberalizmus szellemisége, adott esetben, az építészetben is. Itt, Miskolcon is kialakította az orgonának szánt belső teret, azonban e monumentális hangszer megformálására, illetve elhelyezésére vallási okok miatt már nem kerülhetett sor.

Magyarországon az első ilyen, mondhatni forradalmi tettre, Lőw Immánuel édesapja, Lőw Lipót szánta magát az 1800-as években, amikor a nagykanizsai zsinagógában elhelyeztette az orgonát.

Hatalmas lavinát indított el.

Lőw elvei hatottak a pápai zsidóságra is, amikor a mai napig álló, tündöklő szépségű, kétemeletes épületet fogalmazta meg e református székhely centrumában, Pápán. Mi több, a bimát is az aron hacodes, az úgynevezett Áron szekrény előtti térben kívánta elhelyezni. Később ugyanezt szerették volna megvalósítani Miskolcon is. Sikertelenül.

Az 1850-es évektől megjelenik az egyedi jellegű, nevezzük így információs tábla. A tóraolvasó asztalnak illusztris eleme lesz ez, amelyen szép, elegáns, kalligrafikus betűkkel, héberül olvashatók a tóraolvasás előtti és utáni benedikciók, a brahák. Jobb és bal oldalán feliratok, héber betűs tulajdonnevek, és ami először talán meglepőnek tűnik, magyar fordításuk.

A héber textus mellett magyar szavak az ortodox zsinagógában.[1]

E szavak, fogalmak üzenetértékének jelentősége, szociológiai üzenete képezi a bevezetőt követő előadás, Hábermann Zoltán kutatásának tárgyát.

Két szóról, két fogalomról külön teszek említést:, a "ruhájuktól is megfosztottak megsegélyezése", a Zsidó Nemzeti Alap.

Mind a két szó jelzésértékű, hiszen az elkészítés korának teljes szellemisége, mi több, zsinagógai elvárása formálódik meg a tóraolvasó asztalt körülölelő táblákon.

Az egyik a két világháború közötti időszakot idézi. (Keren Kajemet leJisrael)

Utal a 20. századi zsidóság mozgalmai közül az egyik legjellemzőbbre, leginkább dominánsra, az úgynevezett, "Erec Jiszrael Földmegváltása"[2] jelentőségére. Ez az a korszak, amikor szinte alig van olyan ház Magyarországon, ahol ne gyűjtöttek volna a Keren Kajemet számára. Elődeink, apáink, nagyapáink otthonaikban gyűjtötték a kék-fehér színű gyűjtőperselyeket, amelyekbe vallási árnyalatra való tekintet nélkül (?), bedobtak néhány kisebb pénzdarabot, és minden hónapban egyszer az arra hivatott személy begyűjtötte. A bennük lévő összeget elküldték a Szentföldre, és ott visszavásárolták a földeket a helyi fellahoktól. Személyes adományukkal hozzájárultak a modern Izrael létrejöttéhez.

A második táblán lévő szó is üzenetértékű: (Deportáltak felruházása)

A második világháború a miskolci zsidóság életében is tragikus változást hozott. A helyi zsidóságot is elvitték, kisemmizték, tönkretették. Az 1945 után újraélődő közösség egy jelentős részének ruhája sem volt. A ruhagyűjtés e nemes, ma már kevésbé ismert akcióját a zsidó közösség legszentebb helyén, a zsinagógán belül, a tóraolvasó asztal környékén is hirdették. Várták az adományt, és szétosztották az arra rászorulóknak.[3]

A Förster által épített zsinagóga Borsod-Abaúj-Zemplén megye kiemelkedő építménye. Az egyetlen olyan zsinagóga, amely e térségben még ma is működik. A '70-es években, mint már említettem, 70-80 ember vett részt a péntek esti, szombat délelőtti istentiszteleteken. Ma, 2012-ben, jobb esetben péntek este is és szombat délelőtt is van minján, van istentisztelet.

Förster csodálatos építményét, amelyet nemrégen városrendezési szempontokat is figyelembe véve, maga a város renováltatott, a nagyünnepek kivételével legfeljebb csak idegenforgalmi célokra használják. A helybeliek ápolják a hagyományt. A néhány tíz ember még kötődik az épülethez. Évente egyszer, az ázkárára[4], az ország különböző részeiről, még külföldről is, visszajönnek az elszármazottak, vagy a követő generációk tagjai.  Elzarándokolnak a temetőbe, és ott áldó kegyelettel, fájó emlékezéssel gondolnak a 16-18 ezer miskolci zsidóra. A hajdani épületek sokaságára, és benne a ma is büszkén álló, magasodó, gyönyörű Förster zsinagógára, ami hirdeti a helybeli közösség egykori nagyságát, öntudatát, büszkeségét.

Úgy tűnik, nem csak a könyveknek, az épületeknek, a magyarországi zsinagógáknak, elsősorban a vidéki zsinagógáknak is megvan a maguk sorsa.

Szomorú sorsa.


[1] Fiatal koromban több ilyet láttam az egykori budapesti ortodox közösségekben. Hadd említsem meg a teljesen méltatlan körülmények között elfelejtett Akácfa utcai, Jósika utcai, Garay utcai, Király utcai zsinagógát, avagy a Dobozi utcai sült, a Vörösmarty utcai kis zsinagógát, vagy a mai napig reggeli és esti istentiszteleteknek is helyt adó Dessewffy utcai zsinagógát.

[2]Ez a kifejezés szerepel a miskolci táblán.

[3]A tóraolvasó körüli táblák betétlapjai a kor követelményeinek megfelelően változtak.

[4]Minden évben megrendezik a Miskolc és környéke zsidósága deportálásának emléknapját.

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz