Schein Gábor:
A "zsidó" Füst Milán Naplójában

  

Füst Milán negyven éven keresztül, 1905-től 1944-ig vezetett naplófeljegyzései sok szempontból páratlanul értékes dokumentumok. Mi sem természetesebb annál, hogy az életmű kutatói kitüntetett figyelemmel fordultak az eredetileg cédulákon, noteszekben gyűjtött, majd naplófüzetekben átfogalmazott feljegyzések felé, amelyeknek volt egyfajta legendájuk is abban az időben, amikor ma ismert teljes terjedelmükben nem voltak nyilvánosan hozzáférhetőek.[1] Amint a recepció eddigi története bizonyítja, a naplófeljegyzések relevánsak lehetnek az életmű, azon belül is elsősorban a prózai munkák értelmezésében. Az sem meglepő, hogy a naplóirodalom iránti érdeklődés ismételt fokozódásának is köszönhetően a teljes szöveg megjelenését követően önálló korpuszként is vizsgálati tárggyá vált.[2] Füst Naplója azonban nem csupán önmagában, létrejöttének és műfajiságának problematikáját előtérbe állítva, és nem is csupán a Füst-életmű kontextusában bizonyulhat értékes szövegnek, hanem azért is, mert egyike azon szövegegyütteseknek, amelyek magánjellegű feljegyzések formájában megőrizték számunkra a 20. század első felének Magyarországán élt emberek lelki, tudati életének lenyomatát. A Füst-napló ráadásul lényegében végigköveti azt a fél évszázadot, amely máig hatóan határozza meg az ország politikai, mentális arculatát. Éppen ezért nem lehet érdektelen számunkra a szövegnek ez az aspektusa sem, hisz valóban „alig tudunk valamit arról, hogy egyáltalán mit vettek észre a kortársak, a történelmi változások átélői (elszenvedői és megteremtői) az életüket befolyásoló nagy folyamatokból és milyen jelentést tulajdonítottak az utókor által forradalmi változásokként számon tartott eseményeknek.”[3]

 

Füst Milán Naplója azonban sajátos szöveg. Sajátsága részint abban áll, hogy feljegyzője a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója, és mint ilyen, budapesti értelmiségiként, tanárként és elsősorban természetesen íróként fontos alakítója, szereplője volt a magyar irodalmi modernizmus történetének, azon belül a Nyugat irodalmának. Ez a tény egyetlen pillanatra sem válhat mellékessé a szöveggel való foglalkozás során. Különösképpen annak tudatában nem, hogy amikor a poszttársadalomörténet-írás szempontjaitól is megihletett kérdésekkel fordulunk a Napló szövegéhez, esetleg úgy tűnhet, mintha kilépnénk az esztétikai tapasztalatokra alapozott irodalomtörténet-írás köréből, amely megrajzolta irodalmi modernizmusunk arculatát. Valójában semmi ilyesmit nem teszünk. A mások által esetleg kilépésként azonosított mozgás nem arra irányul, hogy elhagyjuk az esztétikai kérdezésmód által berendezett terepet, inkább arra, hogy a társadalmi interakciókban születő, és mindenkor mozgásban lévő identifikációk vizsgálatából nyert tapasztalatokkal felvértezve igyekezzünk felfrissíteni és nyitottabbá tenni az esztétikai létmódra vonatkozó kérdéseket. Erre figyelmeztet a Füst Naplójának másik fontos sajátossága. Egy naplótól bármennyire is azt várnánk, hogy a benne található feljegyzések az idő természetes folyását követő addíció során létrejövő nyitott halmazt alkossanak, Füst már a megírás, és még inkább a másolás, az elrendezés során arra törekedett, hogy Naplóját a természetes addíciót felülíró kompozíciós elvek jegyében fogant műként alkossa meg.[4]

 

A következőkben a Naplónak éppen ezt a sajátságát használjuk ki, így tehát a konkrét szöveg esetében a társadalomtörténeti ihletettség és az esztétikai nézőpont valóban nem választható el egymástól. Igazat kell adnunk ugyanis a Napló kutatójának, aki a színre vitt én termékszerűségében[5], az én és az ő között szituált létmódjában ragadja meg a szöveg legfontosabb esztétikai jellemzőjét. A továbbiakban az én-konstrukció egyetlen, a szöveg egészén végigvonuló aspektusát világítjuk meg. Azt, amelyet röviden és talányosan a „zsidó” szó jelöl.[6] Tesszük ezt annak tudatában, hogy a Füst-életmű egyik legjelentősebb teljesítményeként számon tartott regény, A feleségem történetének elkészültekor ez az aspektus Füst önértelmezésében is előtérbe nyomult, köszönhetően azoknak a kérdéseknek, amelyeket Fülep Lajos 1942-ben, tehát ebből a szempontból finoman szólva is érzékeny időszakban szóba hozott.[7]

 

Az előbbiekben nem véletlenül tettem idézőjelbe a „zsidó” szót. Távol akarom tartani magamat mindazon beszédektől, amelyek eleve adottnak és tudottnak tekintik, mit jelent ez a szó, mit jelent, ha valakit „zsidónak” neveznek. A modernitással sokféleképpen kapcsolatba hozható asszimiláció korában a „zsidó” úgy válik a rá irányuló tekintet tárgyává, hogy tükörviszonyokban valójában ez a tekintet hozza létre, így a „zsidónak” tekintett személy identifikációját megelőzik azok a társadalmi sztereotípiák, amelyek a ráirányuló tekintetnek látást kölcsönöznek. Az identifikáció ebben az esetben mindig projektív természetű, ezért a „zsidó” olyan kettős tükörnek bizonyul, amelyben az is a projekció terében kénytelen színre vinni magát, akit „zsidónak” tekintenek, és az is, aki „zsidónak” tekint valakit. Így tehát észrevétlenül és akaratlanul az is a társadalmi sztereotípiák által irányított személytelen tekintet objektumává válik, aki rávetíti valaki másra a sztereotípiákat, vagyis aki „zsidóként” azonosít valakit.[8] A mi esetünkben elsősorban a „magyar” és a „zsidó” tükörviszonyáról van szó, amely a 20. század első felében még rendelkezett olyan produktív erővel, amely az identifikációkban közreműködhetett. Később, amikor a „zsidó” lényegében eltűnt a vidéki magyar társadalomból, Budapesten pedig nagymértékben elveszítette különbözőségét, a „zsidó” jelentése társadalmi kategóriaként még bizonytalanabbá vált, a valóságos „zsidó” mellett, máskor helyette megjelent a „virtuális zsidó” (Ruth Ellen Gruber). Ezzel a minden pontján érzékeny, nehezen feltáruló, traumatizáló viszonnyal Füst Milán Naplójában a maga teljes bonyolultságában fogunk találkozni, mert az én és az ő között szituált személyt, Füst Naplójának „termékét” a tekintet mindkét oldalán létrejövő tárgyi lét jellemzi.

 

Az identifikáció, az a folyamat, amelynek során az én a társadalom színpadán jelentéseket nyer, az azonosulás és az elhatárolódás árnyalatai és dinamikája szerint alakul. Tekintettel arra, hogy az identitás sosem adott, az identifikáció formálódásának leginkább mozgásban lévő felületei mindig azok, ahol az azonosulás és az elkülönböződés dinamikái a legnagyobb zavarok átélésére kényszerítik a személyiséget, ahol a kulturális jelentésképzés többé nem átlátható, és a jelentések nem illeszkednek értelmes szerkezetekbe. Ilyenek azok a felületek is, amelyekre ráíródva a „zsidó” és a „nem-zsidó” közelsége, együttléte, vagy felcserélhetősége kifejezett formákat ölt.

 

Füst Milán negyven éven keresztül vezetett Naplójában kezdettől kialakultak és lényegében állandóak azok a szemléleti szerkezetek, amelyekbe a naplóíró „zsidóhoz” tartozó képzeteket rendezi. E szemléleti szerkezetek pszichológiai alapja egyfajta nárcizmus, amely tükörszerkezetekben, a különbözőség utáni erős vágy dinamikája szerint teszi érzékelhetővé a személyiséget. Amint látni fogjuk, Füst Milán lényegében mindvégig le akarta választani magát a „zsidóról”. De a törvényekben megjelenő és a társadalmat egyre kiterjedtebben átitató antiszemitizmus az azonosulás olyan mintázatait is kialakította a szöveg énkonstrukcióiban, amelyek a korábbi szerkezeteket kikezdték és mind viszonylagosabbá tették. Ennek az lehetett az oka, hogy antiszemita sztereotípiák kezdettől erőteljesen jelen voltak a Napló elbeszéléseiben, Füst e sztereotípiákat használta föl, hogy elkülönböződjék a „zsidótól”. A negatív sztereotípiák fixációs pontja a „zsidó” társadalmi teste volt. A „zsidót” az antiszemitizmus emelte be abba a modern diszkurzív térbe, amelyben az etnikai csoportok minden egyes tagjukra érvényes közös tulajdonságok (etnotípiák) hordozóivá váltak. A nemzeti és politikai közösségek mintájára a „zsidó” ebben a diszkurzusban társadalmi testként jelent meg. A „zsidó” testet rasszista ideológiák konstruálták. Negatív szociobiológiai tulajdonságokat rendeltek hozzá, többek között a 20. század első évtizedeiben megrendezett higiéniai kiállítások alkalmával, és e hozzárendelés később a nemzetiszocialista testpolitika alkotórésze lett. Az antiszemita retorika a „zsidók” saját testtapasztalatát is olyan mélyen befolyásolta, hogy testüket akkor is hibásnak és betegnek érzékelték, ha egyébként a kinézetük megfelelt a közösség szépségről alkotott elképzeléseinek.[9] Amikor azonban a rasszista testpolitikák konstrukciójáról, a „zsidó” társadalmi testéről beszélünk, figyelembe kell vennünk, hogy miközben a nemzetiszocialista fajelmélet képviselői a „zsidóban” egy meghatározott pszichológiai típust azonosítottak, a „zsidó” számukra elsősorban kulturális jelenség volt. Hans Günter, a berlini egyetem későbbi professzora a Zsidó nép fajismerete című 1930-ben kiadott náci tankönyvben kifejtette, hogy „a zsidók nem a gazdasági hatalmuk miatt veszélyesek, és nem a zsidó-nemzsidó vérkeveredés a zsidókérdés magja, ami a zsidókérdést ma oly égetővé teszi, az a zsidó hatás a nyugati népek szellemére”.[10] Itt is fontos felhívnunk a figyelmet arra, hogy a rasszista sztereotípiák a „zsidó” önképet is hasonlóan alakították. A Selbstwehr című prágai cionista folyóiratban, amelynek 1915. szeptemberi számában először jelent meg Kafka A törvény kapujában című elbeszélése, Felix Weltsch, Kafka közeli barátja ezt írta 1919-ben, amikor elvállalta a lap szerkesztését:

 

Nekünk, zsidóknak, nem kellene annyira hangsúlyoznunk intellektuális fölényünket (…) és eltúlzott idegességünket, ami a gettó öröksége. (…) Túl sok időt töltünk vitatkozással, annál kevesebbet játékkal és testgyakorlással. (…) Ami egy férfit férfivá tesz, az nem a szája, nem a szelleme, nem az erkölcse, hanem a fegyelem. (…) A férfiasságra kell törekednünk. [11]

 

A test (a férfi test) ebben a diszkurzusban a szellemi lét metonímiájaként fogható fel, a testpolitika pedig az egész egzisztencia rasszista elbeszéléséért felelős. Ez a kapcsolat azonban természetesen nem a nemzetiszocializmus által született meg, a test és a szellemi lét, illetve a test és az egzisztencia teljessége többé-kevésbé mindig egyetlen jelölőláncot alkotott. Füst Milán Naplójában viszonylag korai időktől találhatóak olyan megjegyzések, amelyek az előbbi értelemben antiszemitának minősíthetők. „Weisz Mór illatszer: ez a név büdösséget áraszt.”.[12] – írja 1914-ben. Három évvel későbbről pedig ezt olvassuk nála: „Zsidó férfiak: órákig mosakodni.”[13] E két megjegyzéssel kapcsolatban érdemes utalni Sander Gilman megfigyelésére, aki szerint a „zsidó” a századfordulón a társadalmi nem tekintetében a „férfival” került szorosabb kapcsolatba. A „zsidó” zsidó férfit jelentett, miközben a testi gyengeség, a betegség és a csúnyaság képzetei is hozzátapadtak.[14] A „zsidó” a „férfi” szorosabb kapcsolatára utal, hogy a 30-as évek nemzetiszocialista törvénykezése elsősorban a „zsidó férfit” démonizálta, mert a férfinak tulajdonították az átörökítő erőt, aminek a nő puszta befogadója lett volna. Ezért a „zsidó férfiakkal” létesített szexuális viszonyt jóval szigorúbban büntették, mint a „zsidó nőkkel” ápolt kapcsolatot.

 

Gilman megfigyelését mégis ki kell egészítenünk azzal, hogy az antiszemita diszkurzusban a „zsidó férfihoz” kötődő testpolitikai jelölőlánc (betegség, gyengeség, csúnyaság) mellett kiépült a női testpolitikai szimbolizációja is. Az érzéki és élveteg, a polgári társadalomban egyébként hárítás alá vont női szexualitást nyíltan kifejező és működtető „zsidó nőt” a férfiak által kialakított, de őket is sokféleképpen megnyomorító erkölcsi rend törékenységének és képmutató voltának kinyilvánításáért tették felelőssé. Ezt a szimbolikát jeleníti meg Arnold Böcklin 1888-ban festett Zsuzsanna a fürdőben című híres festményén. A férfit erkölcseiben fenyegető női szexualitás antiszemitizmussal párosuló szimbolizációja Füst Naplóján is nyomot hagy. A számos példa közül itt csak kettőt idézek:

 

Hány nőről hallok, jobb zsidó családokból való lányokról, akik elbuknak. Egyik két hotel-szobát bérelt s felhívta a férfit, aztán bevezette a másikba vacsora után, pijamáját eloldva meztelen állt előtte: tiéd vagyok![15]

 

Zsidók a vonaton, fiatal közép­osztálybeli ifjak s egy nő. Minden szónak kimutathatóan nemi színezete volt. Az asszony egy jó pálcáról beszélt, melylyel jó csípőseket lehetne »magára ráverni«. Az ifjak zsidós fékezhetetlenséggel »mulattak« – énekeltek: s már az ének-hangból magából is a feltűnési kedv és a rivalizálás volt pontosan kimu­tatható: az egyik éles, magas hangjából, – ahogy hajtotta felfelé az a tikos óhaj és ábránd, hogy talán még énekes-művész is lehetne, – s aztán, –: operette-őr­jön­gésben találtam őket, mikor bejöttem a kupéba s alig hogy elhelyezkedtem, különböző oldalakról felhangzott egy-egy opera-ária is, mind sűrűbben – valódi opera-versenynyé fejlődve: hogy tudjam, hogy művelt társaságot látok magam előtt. S az asszony zsidós »bolondos« hangja s a társaság fesztelen zsidó-tónúsa…[16]

 

A „férfiasnak” és a „nőinek”, az érzéki-erotikusnak és a szelleminek az egymásba játszására a Napló szövegében már 1914-ből is láthatunk példát: „A szexualitás nagy szellemi energia – a zsidókban túlteng.”[17] De a „zsidó” társadalmi testének negatív etnotípiák alapján történő megalkotásában kulturális és mentális tényezők is hangsúlyosan részt vesznek. Ilyen kulturális tényező a „zsidó nyelv” és a „zsidók” beszédének elutasítása: „Zsidó nyelv: ami vad és zsíros, erős hangzást csak az ember produkálni ké­pes, azt a zsidó nyelvben produkálja.”[18] Nehéz eldönteni, hogy itt Füst Milán a héber nyelvre gondolt-e, a jiddisre, vagy általában arra, ahogyan szerinte a „zsidók” beszélnek. Közvetve tartozik ide, hogy az anyja nyelvi felidézése a Naplóban következetesen a német nyelvhez kötődik.[19] Az anya beszéde nem válik részévé annak a nyelvi élménynek, ahogy a „zsidók” beszélnek, ellenkezőleg, a német az anya nyelveként a nyelvi hierarchia csúcsára kerül a Naplóban, egészen más minőséget hordoz, mint a „magyar” vagy a „zsidó”: „Aki anyám német beszédén szól, az szimpathikus. Szent nyelv nekem a német.”[20] „Viszont, a német, mint a virág tiszta: magába zárva végzi anyagcseréjét, nem piszkosan, szemetelve, mint a magyar.”[21]

 

A „zsidó” arculatát megképző másik kulturális tényező a vallás, illetve a valláshoz tartozó rítusok és maga a vallásosság, amit a Napló kezdetben szintén következetesen elutasít. A „zsidót” mint vallást az 1910-es évek bejegyzései kegyetlennek[22], az ellenséggel szemben gyűlölködőnek[23], babonásnak[24], földhözragadtnak és önzőnek[25] ábrázolják. A kulturális tényezőkhöz mentális célzatú ítéletek társulnak. A „zsidó” mentalitást szemérmetlenül kihívónak[26], önzőnek[27], modortalanul tudálékosnak[28] és erőszakosan ambiciózusnak írja le, bár emellett valamiféle melegséget is érzékel benne[29]. E tekintetben nála is döntő fontosságúak az első világháborús hátországban és a Tanácsköztársaság idején szerzett tapasztalatok. 1914-ben lényegében ugyanazokat, vagy legalábbis nagyon hasonló magatartásmintákat teljesen ellentétesen értékel, amikor ezeket a mondatokat jegyzi fel a Naplójába: „Kéjelgő zsidó önző semlegessége a háborúban, részvétlensége.”[30] „Zsidóság: végtelen türelem (öreg zsidó: háború van, majd elmúlik: addig keveset eszünk).[31] Nem ilyen ellentmondásos nála a Tanácsköztársaság idején politikai hatalomba jutott „zsidók” magatartásának megítélése. Jellemző, hogy a kor sztereotípiáinak megfelelően végső soron őket is mint „zsidókat” látja, és nem például ettől függetlenül egy új hatalom képviselőiként:

 

Siófok volt a főhadiszállás: – rettenetes volt nézni míly primitiv, míly ostoba emberek a vezetők. Dr. P. J. népbiztos: úgy járt kelt a strandon, mint egy hadvezér, – hangosan intézkedett, napoleonkodott, – népünnepélyeket, lóver­senyeket tartott – s utánozta a császárokat. Elemében volt: a zsidó gyerek hatalomra kerűlt – s egészen meg volt bódulva, – nevetségesen ízléstelen pózokban élvezte a hatalmat. És süket volt, mint a párzó állatok, – egy héttel a bukás előtt még fogalma sem volt a válságról. – S a »törekvők« – körülötte. –[32]

       

A „zsidó” Naplóbeli színrevitelét, a „zsidó” társadalmi testének megalkotását 1919-ig a kor antiszemita sztereotípiái uralják. A negatív sztereotípiák az önreprezentációt távol tartják a „zsidótól”, aki az én és az ő, vagy az én és az ők viszonyában mindig idegenségként jelenik meg, a színre vitt én arculatának nincs olyan aspektusa, amely közös lenne a „zsidóban” szemlélt idegennel. Ez még olyan esetekben is így van, amikor pedig a „zsidó” együttérzést,  vagy sajnálatot vált ki szemlélőből:

 

Két furcsa zsidó űl moz­dulatlan egy padon, Halstadt zsidai, – egy kövér idős férfi sapkában és egy fonnyadt anyó, – mozdulatlan űlnek és néznek. Hát a zsidók mindenhova eljutnak! – sajnáltam őket, hogy itt kell élniök. [33]  

 

Hangsúlyozni kívánom, hogy itt nem Füst Milán pszichéjével foglalkozunk. Nem a hárítás, vagy bármiféle pszichés eltolás eredményeként, hanem egyszerűen a narráció tényeként mutatunk rá, hogy a Napló énje 1919 előtt nem ismer fel magában semmit a „zsidó” idegenségéből. Az utóbb idézett szövegrész világosan kifejezi, hogy az 1919-ig íródó naplóbejegyzésekben hely nélkülisége teszi idegenné a „zsidót”, ami azért különösen kihívó és irritáló, mert a hely, ahol a hely nélkülivel találkozunk, nem-hellyé változik.[34] Az idegen, mondja Merleau-Ponty, nem egyszerűen máshol van, ő maga a máshol.[35] 1942-ben éppen ezt az idegenséget ismeri fel magában Füst Milán, amikor Fülep Lajosnak válaszol A feleségem történetével kapcsolatos kritikájára, mégpedig nagyon radikális formában, mert a „zsidó” idegenségéhez képest is idegennek vallja magát: „Nem tartozom én sehová. (A jiddis néphez legkevésbé.)”[36] A Naplóban megformált én csak a szegény, a kisemmizett láttán épít ki olyasféle szolidaritást, amelyben az azonosság, az azonosulás mozzanata is jelen van. A szolidaritásnak ez a fajtája ebben az esetben is az anya figuráján keresztül épül ki: „Anyám: semmi bátorság: az elnyomottak félénksége és búvása – én is ilyen vagyok.”[37]

 

A „zsidó” kultúrával és mentalitással kapcsolatban először 1919 októberének elején olvashatók pozitív megjegyzések Füst Milán Naplójában.[38] Nem hinném, hogy ezt a változást automatikusan összefüggésbe kellene hoznunk a Tanácsköztársaság bukását követő hetek történéseivel, mintegy azokból levezetve, ugyanakkor nyilván nem is független tőlük. Miközben önszemléletében nem azonosítja magát a „zsidóval”, ekkoriban több bejegyzés számol be arról, hogy mások „zsidóként” tekintenek rá. Más esetekben arról olvasunk, hogy antiszemita indíttatású, vagy annak vélt támadások érik. Emiatt az én belső és külső aspektusai közt rés támad, az antiszemitizmus megnyilvánulásai pedig így alighanem mélyebben sértik, mert a ráirányuló tekintetek „zsidóként” teremtik meg a személyiségét, miközben a „zsidó” affirmatív módon eddig nem vett részt az önértelmezésében és az önreprezentációjában, sőt az én éppen a „zsidótól” elkülönböződve, vele tükörviszonyban alakult ki.

 

„Olyasmit éltem át, amilyet még eddig soha.” – kezdi meglehetősen részletes beszámolóját Füst egy olyan esetről[39], amely Budapest román megszállásának idején történt. Egy hölgyismerősével a Síp utcából akarnak kijutni. A hölgyismerős előzőleg figyelmeztette, hogy ne menjenek arra, mert az „veszélyes vidék”. Nyilván azért tartotta a hölgy veszélyesnek a Síp utcát, mert Pest egyik „zsidók” által lakott környékéhez tartozott, és ezt tudván a rendőrök arrafelé gyakran igazoltattak. Füst azonban nem hiszi, hogy bármitől tartaniuk kellene, és mégis arra mennek. Eközben a Síp utca egyik átjáróházát a rendőrök lezárják. Senkit nem engednek ki, aki már bent van, és minden arra járót beterelnek. Füst Milánt és hölgyismerősét is. Nem lehet tudni, hogy mit akarnak a rendőrök. Ám egyszer csak román katonák rontanak a házra kivont szuronyokkal és revolverekkel. A ház felsőbb szintjeiről lövöldözés hallatszik. Lent a lezárt átjáróban sorba állítanak mindenkit, Füst kivégzést vizionál. A román katonákkal magyar rendőrök is érkeznek, akik most szidalmak közepette verni kezdik azokat, akik elbújtak: „egy másik rendőrellenőr vérszomjas lángolással esett neki azoknak, akik elbújtak – nekikestek s elkezdték őket irtózatosan verni. Ártatlanokat, – kihallgatásuk nélkül – ez a pogrom! »Piszok, rongy zsidó, – összetaposlak, – a véredet fogom inni«... Egy fiatal orvos megkérdezte, hogy mit akarnak tőle, – hisz ő csak át akart menni a házon – azt ugyanez a rendőr-ellenőr úgy fejbevágta vasbotjával, hogy menten elborította a vér.” Ezután az egész társaságot átterelik Royal szálló épületében berendezett román őrségre, ahol a rendőrök előadják, hogy bolsevikokat fogtak, akik összeesküdtek a román hadsereg ellen. Az útjuk innen a Veres Pálné utcába vezet a román főparancsnokságra. A katonák út közben válogatás nélkül verik a foglyokat és az utca népét is. A főparancsnokságon a rendőrök egy román főtisztnek is előadják, hogy bolsevik összeesküvőket fogtak. Kiderül, hogy a társaságban számos rabbi és hittanár van. Füst hölgyismerősét itt szabadon engedik, mindkettejük megkönnyebbülésére, mert családi botrány törne ki, ha kiderülnek, hogy együtt voltak. A lefogottakat a főparancsnokságon is „zsidókként” tartják számon, bár van közöttük „keresztény” is. Eltelik az éjjel, és még mindig nem engedik el őket.

 

Olyanok voltunk, mint a szenvedő állatok, – nem tudtunk panaszkodni, mert nem értettek meg minket. Nem egyszer határtalan gyűlölet fogott el az élet ellen: – reménytelen és szomorú tengődés az egész! Minek ragaszkodni hozzá! S nagyon kívántam, vajha belepusztúlnék ebbe a kalandba. – A katonák dúrvák és nyersek, – állati életet élnek.... Röhögnek rajtunk.... Hogy hogyan bánik az ember az állattal, – most látom.

 

- írja Naplójában Füst Milán.  

 

Az ortodox hitközség bőséges ebédet küld a foglyoknak. Délután Füst Milánt már az ájulás környékezi. Ki szeretne menni a levegőre. A román katonák Moisinak csúfolják. Belenyilall, hogy időközben talán házkutatást tartanak a lakásán, és szétszórják a papírjait. Este kihallgatják. Be kellene vallania, hogy ő az összeesküvés főszervezője. Ha nem teszi, nyolctól tíz évig terjedő fegyházbüntetéssel fenyegetik. Bevall mindent, amit csak a vallatók várnak tőle. Erre elengedik. Hazafelé egy templom előtt halad el. Hideg fut át rajta.

 

Mért nem hiszem róluk, hogy jót mívelnek, mikor ájtatosak? Mért lel tőle a hideg? Mert gyűlöletet hoznak a templomból magukkal – az örök-mécs színes lángja a borzalomé, – mert önzésüket, tudatlanságuk gyűlöletét vetítik ki – az önzés istenét imádják!... S nem a jóság szimbólumát: Jézust.”

 

- e szavakkal fejeződik be a történet elmesélése.          

 

Egy 1919 szeptemberében kelt hosszabb naplóbejegyzés tanúsítja, hogy az otthontalanság tapasztalata valóban alapjaiban érinti az írói identifikáció elbeszélését is.[40] Füst ebben a bejegyzésben utal először a megkeresztelkedés alternatívájára, amit azonban elutasít, sőt az elutasítást alátámasztó érvelés a „zsidó” vallás humanitásának fölényét hangsúlyozza. 1919 szeptembere után egy időre jelentősen visszaszorulnak a Napló önreprezentációs mintázatában az antiszemita közhelyek, de nem tűnnek el.[41] Amikor előfordulnak, az elbeszélés több esetben a zavarukról tudósít.[42] A 20-as évek első felében az önképet is meghatározza a zsidógyűlölet érzékelése a legkülönbözőbb társadalmi szituációkban, nem csupán általában, hanem a személyének szólóan is. A legfájdalmasabban iskolai meghurcoltatása érinti. Füst Milán 1912-től 1921-ig budapesti felsőkereskedelmi iskolákban közgazdaságtant tanított. Utolsó tanári álláshelye a Kertész utcai Felsőkereskedelmi Fiúiskola volt. Itt a Tanácsköztársaság bukása után vizsgálatot indítottak ellene, amihez az szolgáltatott okot, hogy Füst 1919-ben részt vett az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségének szervezésében. A vizsgálat során Füstnek ugyan sikerült tisztáznia magát, de az iskolában olyan körülmények teremtődtek, hogy pedagógusi elkötelezettsége ellenére 1920 végén kérelmezte a nyugdíjazását. A Napló több helyütt arra céloz, hogy a körülmények ilyetén alakulásáért a tanárkollégák antiszemitizmusa volt a felelős.[43]

 

Ha a „zsidóról” szóló diszkurzus vizsgálatában továbbra is tartjuk magunkat a kultúra, a mentalitás és a szorosabban értelmezett társadalmi test aspektusainak megkülönböztetéséhez, nyilvánvalónak látszik, hogy a Napló szövegében először a kulturális aspektus tekintetében érzékelhető változás. De amint egy 1924 januárjára datálható bejegyzés mutatja, a kulturális megközelítés a korabeli fajelméleti elgondolásokkal szemben kíván érvekkel szolgálni, és így abba a diszkurzív térbe helyezi magát, amelyet a keresztény gyökerű antiszemitizmusnak a fajelmélettel való összekapcsolódása nyitott. Emellett a „zsidó” kulturális megközelítése most először hangsúlyosan összekapcsolódik a személyes identifikációval:

 

Zsidók!.... Zsidó származás.... ma szégyen s mintha átkozottak, megbélyegzettek, alsórendű származást akarnának megjelölni evvel a szóval, hogy zsidó. S hogy Krisztus és apostolai és a próféták, akiknek szobrai ott állanak keresztény templomokban..... hogy ezek zsidók, rőt hajú, héberűl beszélő zsidók voltak... erre senki nem akar emlékezni! Úgy veszik, hogy a mai zsidók közűl senki sem származik az apostolok és próféták fajtájából, – hanem mind csak azokból, akik Jézus üldözői és ellenségei voltak. Mind egytől-egyig a konszervativizmus utódai.... mert hiszen a neológok és reformerek mind áttértek már akkor a kereszténységre. S hogy én példáúl, – mondjuk Dávid király, vagy Zakariás utóda lehetek, – ki tö­rődik az íly lehetőséggel? – Érthetetlen ostobaság ez az egész élet![44]

 

Sokatmondó tény, hogy a „zsidó” társadalmi testéről szóló diszkurzusban a Napló szövege évekkel később, 1932-ben tesz hasonló irányú, szerkezetileg azonban lényegesen eltérő jelzést. A negatív sztereotípia itt nem cserélődik ki pozitívra. A szöveg az önmegszólítás retorikai formáját választja, ezzel az én identifikációjának közegében viszi színre a „zsidó” társadalmi testét megalkotó negatív előítéleteket, és negativitásuk megőrzésével kapcsolja őket az énhez, a személyes testtapasztalathoz. Ugyanakkor a Napló szövege itt a sztereotípiákat konvenciókon nyugvó sztereotípiákként ismeri föl, és nem használja őket reflektálatlanul a valóság leírására:

 

A zsidó arc karakterisztikus – és mondhatsz amit akarsz: az! Van hát karaktere a zsidóságnak is bizonyára és akármilyen kifejezhetetlen is ez a karakter és akármily egymásnak ellentmondó elemeket tartalmaz is. – Ne sinkófáld hát el ezt a karaktert magadban sem.... és akárhogy akarnád is tenni, úgy se megy! – Te el szeretnéd tűntetni kiejtésedben, ruházkodásodban minden nyomát annak hogy zsidó származású vagy.... mert ártalmadúl szolgál ez a származás, mert szégyenled.... csúnyának tartod minden megnyilvánulását. Mért? A konvenció rabja is vagy. – Szépnek tartod azt, ha valaki hűvös viselkedésű, világos kiejtésű.... no lám! – Annak kéne lenned és maradnod, ami vagy, annál inkább, mert úgysem lehetsz más.... s nem mint az elfajzott korcs ide-oda libegned..... s nem elég a harc? harcot folytatnod még azzal is, ahonnan származol.... még a talapzatodat is megtámadnod? – Azért vagy oly fáradt. [45]

 

Az idézett szövegrészben a Napló beszélője önmagát győzködi. Bele kell nyugodnia, hogy megfosztódik az identifikáció szabadságától, és el kell fogadnia, hogy a személyiség a genetika objektivációja. Minden rasszizmus mélyén ezzel a két állítással találkozunk, amelyek nyilvánvaló tagadásai azoknak az alapvető tendenciáknak, amelyek a modernitás korában a személyiség fogalmi koncepcióit és önértését meghatározták. Füst Milán esetében ezért a személyiség „zsidó” identifikációja ugyanígy szembe kerül a személyiség autonómiájának elvével, amely a társadalmi nyilvánosság játékterében elutasítja az eleve adottnak vélt, kívülről és belülről egyaránt megszilárdított önazonosságokat, és a személyes szabadság megélésének elengedhetetlen lehetőségévé, feladatává avatja az én folyamatos, konfliktusokkal terhelt önmeghatározását és önelbeszélését. És éppen ebből fakad az 1919 utáni naplóbejegyzésekben színre vitt identifikáció mélységes drámája: ha Füst Milán váltást hajt végre önazonosságának megalkotásában, és feladva a korábban domináns tükörszerkezetet elfogadja a számára eleve adottként felkínált „zsidó” identifikációt, akkor tulajdonképpen a korabeli antiszemitizmus járszalagjára helyezi társadalmi létének megélését, ha viszont elutasítja, és a korábban működtetett tükörviszony megőrzésével ragaszkodik a „zsidó” negatív sztereotípiához, akkor álláspontja és ítéletalkotása az új társadalmi viszonyok között azonos lesz a kor antiszemitáiéval, akiktől szenved.

           

Az identifikáció problémája az írói munkára is kihat. 1930-ban Móricz Zsigmond méltatást közölt Komor András Fischmann S. és utódai című regényéről.[46] Úgy vélte, Komor minden kényszerű álságon túllépve képes ábrázolni „a zsidó lelket”, és regényében éppen ez válik művészi minőséggé, hiszen Komor arról ír, amit a legjobban ismer. A magyar irodalom akkor is nyitva lesz előttetek, ha zsidó magatokról írtok. Ha magatokról írtok, jobban fogtok írni. A művészet érdeke kívánja tőletek, hogy magatokról írjatok” − ad írói programot Móricz „zsidó” származású (?) kollégáinak. Móricz cikke nyomán Schöpflin Aladár és Komlós Aladár részvételével vita bontakozott ki a Nyugatban.[47] Füst Milán egyik 1932-es naplóbejegyzése erre a vitára is reflektál, először adva betekintést A feleségem története hátterében meghúzódó alkotói problémákba:

 

S azzal álltatni magam, hogy én e mai világot nem szeretem.... elmenekülök a múltba.... mért menekülök el? – mert ezt a világot nem ismerem annyira, amennyire azt az írónak ismernie kell. – – S aki jól ismeri környezetét: – míly egyszerű az ílyen ember dolga. Ezernyi témát talál, – mindent megírhat, amit jól ismer. (Ismeret alatt nem adatokat kell érteni, sem megfigyelést.... hanem oly fantáziát, amely megfigyelés alapján valami meglevőt tud újra megteremteni.) – S a zsídó író viszont: hiába találja érdekesnek ezt, vagy azt az eseményt.... hozzá se tud kezdeni. – Néki meg kell várnia azt a pillanatot, míg olyan témája nem akad, amelyben a környezetnélküliség regényét írhatja meg....[48] Ám ez alig lehet hosszú regény. – Esetleg képzelt, történelmi, vagy fantasztikus környezetet kell teremtenie – s az ilyesmi viszont sosem lehet elsőrangú produktum. (…) – Pszichologizálás, bölcselkedés lehet a kenyere. – Stiliszta is lehet, – azt igen!”[49]

 

A fent jelzett dilemma a 30-as évek második felében feloldhatatlanul van jelen a Napló szövegében, és 1937-ben válik végletesen élessé. Miközben az antiszemitizmus az országban régen nem csak diszkurzus volt, hanem törvény és a lelki-fizikai megalázás hétköznapi gyakorlata, a Napló szubjektuma megadja magát e gyakorlatnak, és elfogadja a világnak azt a rendjét is, amelyben ez megtörténhet.[50] 1938. március 26-án fájdalmasan erősödik meg ugyanez a válasz.[51] Néhány nappal később a Napló beszélője már maga is alsóbbrendűnek nevezi a „zsidót”.[52] Mindeközben jól érzékeli, hogy a „zsidót” a ráirányuló társadalmi tekintet hozza létre, amely ekkor egyre inkább egy a „zsidót” másodrendűnek bélyegző, és mint ilyet az alkotmányosság sáncai mögül kitaszító állam tekintete is. Füst azonban a nyilvánosság fasiszta szerkezetét, amely a társadalmi nyilvánosság tereiben megfosztja a gyűlölet tárgyát a személyesség létlehetőségeitől, úgy vonatkoztatja önmagára, mintha e szerkezetben érvényesek maradnának a szubjektivitás Kant korától érvényesülő ontológiai feltételei. Ezért nem marad más lehetősége, mint hogy valamiképpen letörölje magáról, amivé a rá mint „zsidóra” irányuló társadalmi tekintet változtatja, ez azonban nem lehetséges, legföljebb önbecsapás által:

 

Pedig, ha jól megfigyelem magam és őszintén akarok beszámolni, akkor meg kell vallanom, hogy még a rendőr tekintetére is figyelek a villamos-megállónál, hogy vajjon zsidónak néz-e? S igyekszem olyan arcot vágni, hogy ne nézzen annak, ne vessen meg engem s igyekszem oly tisztán beszélni magyarúl a feleségemmel, amennyire csak bírok. Szóval tetszeni szeretnék és kibékíteni a világnak ellenem való gyűlöletét – s a legegyszerűbb emberét is, − itt tartunk. [53]

           

1937. február 18-án egy Patai Józsefnek írott levelében, amelyet a Múlt és Jövő márciusban közölt, Füst védelmébe vette a négy hónappal korábban elhunyt Kosztolányit, akinek Somlyó Zoltán a lap februári számában szemére hányta a Pardon-rovat elvállalását, és nem egyszerűen antiszemitizmussal vádolta őt Kosztolányi és a zsidóság című cikkében, hanem azt állította, hogy nem lévén állása, még antiszemita is elvtelenül, pusztán egzisztenciális érdekből volt. Füst a Kosztolányi melletti kiállását e mondattal vezeti be a Patainak írott levélben: „Ő nem volt inkább, vagy kevésbé antiszemita, mint magam vagyok, pedig én zsidó vagyok s az is akarok maradni most már.”[54] A levél megírása után nem egészen tíz hónappal, 1938. december 2-án Füst Milán feleségével együtt megkeresztelkedett a budapesti Szent István Bazilikában.[55] A keresztapa Bernáth Aurél volt. Erről az eseményről a Napló is hírt ad. A híradásból kiderül, hogy a kikeresztelkedés, amire Füst egyfajta ünnepélyességgel készül, érzelmi csalódással jár:

 

Zsakettet vettem, egy kis ünnepélyességre készültem el – s jaj de csúnya lett. Pedig egy kis meghatottság is volt bennem – végre az új testamentum egész fiatalkorom legfőbb könyve volt. Sokat sírtam rajta, fölötte. S a pap arca ma zsíros volt, hájas az egész ember, a színe piszkosan szürke, a tekintete mohó s a viselkedése álnokul alázkodó… s a többiek, akik mind ott voltak! Szegények! [56]

           

Füst megkeresztelkedésének hátterében egészen más indokok húzódnak meg, mint Radnótiéban, aki ugyanebben az évben jut formálisan azonos döntésre. És nem csupán a háttere más Füst cselekedetének, de az élettörténeti beágyazódása is messzemenően különböző. Szilágyi Judit fent hivatkozott jegyzetében külső kényszert sejtet a „kikeresztelkedés” indokaként. Ilyen külső kényszer azonban nem állt fenn. Füst és felesége az ekkor érvényben lévő első zsidótörvény szerint áttérése ellenére is zsidónak számított. Az indok a feltárt folyamatban keresendő. A Napló az előbbi bejegyzés után így folytatódik:

 

Érdekes, hogy lehetséges: hogy vannak kis növénykék is a réten. Ezek mindenféle praktikával léteznek biztosan (…) – íme zsidók, így kellett ügyeskednetek a gettóban, kereskednetek, mert más szégyelt kereskedni s ahol maradt egy kis életlehetőség, oda gyorsan becsempésznetek magatokat. De most ezt is lehetetlenné tették a németek.  Meg kell tehát szűnnetek, valószínűleg. Sok nép pusztúlt el világon, nemcsak ti. (…) De ma azt mondom, ilyen szenvedések árán kár megőrizni ezt a hibrid karaktert s a különállás által állandó célpontúl kinálkozni az emberi állatiasságnak. [57]

 

A naplóbejegyzés, amely a „raus mit uns” mentalitásának teljes eluralkodásáról árulkodik, retorikailag is végrehajtja azt, amiről beszél. Füst kívül helyezi önmagán a „zsidót”, a „zsidókat” ti-ként szólítja meg, mintegy meggyőzendő őket arról, hogy a „zsidó” megőrzése immár túl sok áldozatba kerül, ezért helyesebb beletörődni a pusztulásába, és kinek-kinek önmagában elősegítenie a folyamatot. A fáradt beletörődés logikája egyszerű: ha nem lennének „zsidók”, nem lennének zsidótörvények sem, és nem történne meg mindaz, ami várhatóan meg fog.[58] Ez is egy üdvözlet a győzőnek.

 

Az eddig ismert dokumentumok alapján úgy tűnik, a megkeresztelkedésre utólag belső tagadás a válasz. Erre utalhat egy 1943-as naplóbejegyzés, amely Bergson esetében meglehetősen ironikusan és elutasítóan nyilatkozik a „kikeresztelkedésről”[59], és közben egyáltalán nem suhan át a szövegen Füst saját kikeresztelkedésének emléke, aminek írónk a jelek nyilvános terében soha nem szánt jelentőséget. A későbbiekben semmilyen összefüggésben nem tett róla említést. A fáradt beletörődés azonban nem csupán megmarad benne ezekben az években, hanem ha lehet, még sötétebb színeket öltött. 1944. március 15-én, négy nappal a németek bevonulása előtt, kimerülve az előző évek nyomorúságától, és előre tudva, mi fog következni (Füst tudott a gázkamrákról!), Naplójában ezt írja:

 

Ma már én is azt mondom, hogy ki kellett irtani a zsidókat. Mert ezt a sorsot! Gázkamrákról hallok, Drezda mellettiekről, ahova elvitték őket meghalni egyetlen ember akaratából. És itt? A hazájukban megvetették és űldözték őket s most bejönnek ide a szövetséges barátai ennek az országnak s mint a legfőbb, kiirtandó ellenségnek esnek neki a zsidóknak. Egyik rémületből a másikba, egy még sokkal nagyobba. Mint az űzött vad, – mindenütt. Mindenki vadja, szabad prédája, bitangja s kíméleti ideje nincs. Minek ennek lenni. Oh csak már túl volnék azon a percen. De túlleszek, rövidesen, most már biztosan tudom. [60]

 Ez a Napló egyik utolsó bejegyzése. A füzetek és a noteszek Budapest ostromakor hosszú időre eltűntek. Füst úgy tudta, megsemmisültek. És ezt akár szimbolikusnak is tekinthetjük. Minden véget ért, és minden folytatódott.


 

BIBLIOGRÁFIA:

 

Füst Milán, Összegyűjtött levelek, Budapest, Fekete Sas, 2002

Füst Milán Teljes Napló, Budapest, Fekete Sas, 1999

Gilman, Sander L.:, „Die Rasse ist nicht schön” – „Nein, wir Juden sind keine hübsche Rasse” in: Gilman, S.L; Jütte, G. R; Kohlbauer-Fritz (Hrsg.), „Der schejne Jid”. Das Bild des „jüdischen Körpers” in Mythos und Ritual, Picus Verlag, Wien, 1998

Günter, Hans F. K.: Rassenkunde des jüdischen Volkes, Berlin, J. F. Lehmann, 1930

Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon, Budapest, Napvilág, 2008

Kis Pintér Imre (szerk.): Szellemek utcája. In memoriam Füst Milán, Budapest, Nap Kiadó, 1998.

Merleau-Ponty, Mauroce: La visible et l’invisible, Paris, 1964

Móricz Zsigmond: ’A zsidó lélek az irodalomban’, In: Nyugat 1930 II.

Pawel, Ernst The Nightmare of Reason. A Life of Franz Kafka, New York, Farrar, 1984

Rosen, Rhoda: ’Die Inszenierung des jüdischen Körpers: Zwischen Identifikation und Projektion’, in: Gilman, S.L; Jütte, G. R; Kohlbauer-Fritz (Hrsg.), „Der schejne Jid”. Das Bild des „jüdischen Körpers” in Mythos und Ritual, Picus Verlag, Wien, 1998

Schein Gábor: ’Egy történet jele’, in: Uő. Traditio, Pozsony, Kalligram

Szabolcsi Miklós ’Előszó’, in: Füst Milán: Teljes Napló, Budapest, Fekete Sas, 1999

Szilágyi Judit: Magadtól menekvésed, Budapest, Fekete Sas, 2004.

Waldenfels, Bernard Topographie des Fremden, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1997

 

 

 


[1] Az első szövegváltozat azonban a személyes és a politikai érzékenységek figyelembe vételével − az özvegy intenciói alapján –  erősen cenzúrázva 1976-ban jelent meg Pók Lajos szerkesztésében. A ma ismert teljes szöveg Teljes napló címen 1999-ben látott napvilágot  a Fekete Sas Kiadónál.

[2] ld. a Teljes napló sajtó alá rendezőjének disszertációját: Szilágyi Judit: Magadtól menekvésed, Budapest, Fekete Sas, 2004.

[3] Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon, Budapest, Napvilág, 2008. p. 7.

[4] Szilágyi Judit éppen ebben látja a Napló alapvető műfaji problémáját: „A Napló forma-problémája viszont feloldhatatlan ellentmondást hordoz: a napló mint műfaj életszerű, a kifejezés legelementárisabb, közvetlen műfaja, itt akar Füst művészi szükségszerűségeket működtetni: megformáltságot, kompozíciót erőltetni. Amikor megtalálni véli a számára leginkább megfelelő formát, akkor valójában a naplót mint műfajt szünteti meg.” Szilágyi Judit, i.m. p. 11.

[5] „A Naplóban képviselt személyesség a tematizált Én (Én-tárgy), az általánosított »közösségi« Én (Én-Mi) mellett egy harmadik fajta Én-objektivációban is megjelenik. Füst ugyanis nem, vagy nem csupán »elbeszélője«, de hőse, s részben »terméke« is Naplójának; vagyis számolnunk kell egy, az Én-Ő között szituálható, teremtett Én létével is.” Szilágyi Judit, u.o.

[6] A téma Naplóbeli fontosságára már Szabolcsi Miklós is felhívta a figyelmet a Teljes Napló kiadásához írott előszavában. Szabolcsi Miklós ’Előszó’, in: Füst Milán: Teljes Napló, Budapest, Fekete Sas, 1999. p. 7.

[7] ld. Fülep Lajos levele Füst Milánnak 1942. április 20-án, in: Kis Pintér Imre (szerk.): Szellemek utcája. In memoriam Füst Milán, Budapest, Nap Kiadó, 1998. pp. 47-149.

[8] Egyetérthetünk Rhoda Rosennel, de a probléma alighanem annál is bonyolultabb, mint ahogyan ő látja: „Miközben a zsidók a modern tekintet tárgyaivá váltak, arra kényszerültek, hogy a e tekintet mezejében mozogjanak és vigyék magukat színre.” (Rosen, Rhoda: ’Die Inszenierung des jüdischen Körpers: Zwischen Identifikation und Projektion’, in: Gilman, S.L; Jütte, G. R; Kohlbauer-Fritz (Hrsg.), „Der schejne Jid”. Das Bild des „jüdischen Körpers” in Mythos und Ritual, Picus Verlag, Wien, 1998. p. 11.

[9] Gilman, Sander L.:, „Die Rasse ist nicht schön” – „Nein, wir Juden sind keine hübsche Rasse, in: Gilman, SL; Jütte, G. R; Kohlbauer-Fritz (Hrsg.), i.m. p. 62.

[10] Günter, Hans F. K.: Rassenkunde des jüdischen Volkes, Berlin, J. F. Lehmann, 1930. p. 9.

[11] idézi: Pawel, Ernst The Nightmare of Reason. A Life of Franz Kafka, New York, Farrar, 1984. p. 205.

[12] Füst Milán, Teljes Napló (ezután: TN) I., Fekete Sas, Bp., 1999. p. 78.

[13] Füst Milán, TN I. p. 273.

[14] Sander L. Gilman, Kafka the Jewish Patient, Routledge, New York, 1995. 5.

[15] Füst Milán, TN I. p. 306.

[16] Füst Milán, TN I. p. 383.

[17] Füst Milán, TN I. p. 90.

[18] Füst Milán, TN I. p. 210.

[19] Füst Milán, TN I. pp. 188., 189., 190.

[20] Füst Milán, TN I. p. 262.

[21] Füst Milán, TN I. p. 37.

[22] „Kegyetlen zsidó vallás: nem hagyja, hogy az ember maga tépje meg fájdal­mában a ruháját – erővel ő tépi meg.” Füst Milán, TN I. p. 107.

[23] „Zsidó ima a hazáért teli ellenségeink ellen való átokkal. “Erőd nagyságától, a félelemtől és rettegéstől meredjenek kővé!” Füst Milán, TN I. p. 143.

[24] „Litván zsidók: a legnagyobb tudósai a talmudnak – mindegyik! Hagymán élnek. Egy tűt szúrnak át a könyv lapján: s megmondják, hogy a tű milyen szavakat érint.” Füst Milán, TN I. p. 246.

[25] „Zsidó ritus: nem elég, hogy meghajol, jobbra balra bólogat, – nem elég a szó: gajdol, hogy jobban bevésse, behúnyja a szemét és erőlködve nyomja ki a szót; – hátralép, hogy jobban meghajolhasson; – milyen földhözragadtak, ha azt hiszik, hogy ez az ima, ebben a kis szobában hathatós, hogy ez a kis kör az égben épít valamit, – hogy egész íly egyszerűn van, ahogy hiszik, hogy ez a kis emberi fészek, ez a kis elme-egyesülés, együttes hang befolyásos – míly önző kis lények!” Füst Milán, TN I. p. 282.

[26] „Vasúti utazásaim közben ismét erős antiszemitikus érzés lett rajtam úr: az a szemérmetlenűl bátor faji-jellegű beszélgetés, amit ezek folytatnak, – ahogyan ottho­nosan érzik magukat, mindenütt a világon nem törődve mással, kímé­letlenűl, tolakodón; – nyelvezetük zsíros, kellemetlen, – mozgásuk indiszkrét, hangosak.” Füst Milán TN I. p. 385.

[27] „Zsidó nő férjével elárasztja a telt villamost: csak ők akarnak leűlni “Sándor komm her, – sitzt du gut?” – s méltatlankodva nézi hogy a tömegen át nem jön hozzá. Szemei mint az aszaltszőlő.” Füst Milán, TN I. p. 278.

[28] „A sok kérdezés és tanúlni akarás zsidós, merész és modortalan dolog.” Füst Milán TN I.294.

[29] „A zsidók erőszakosabbak, de melegebbek.” Füst Milán TN I. p. 105.

[30] Füst Milán, TN I. p. 48.

[31] Füst Milán, TN I. p. 49.

[32] Füst Milán, TN I. p. 462.

[33] Füst Milán, TN I. p. 223.

[34] Waldenfels, Bernard Topographie des Fremden, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1997. p. 26.

[35] Merleau-Ponty, Mauroce: La visible et l’invisible, Paris, 1964. p. 308.

[36] Füst Milán levele Fülep Lajosnak 1942. április 23-án, in: Füst Milán, Összegyűjtött levelek, Budapest, Fekete Sas, 2002. p. 402.

[37] Füst Milán: TN I. p. 219.

[38] „Nagy, régi és ősi kultura a zsidóé: – nem szabad elfelejtenem azt a jelenetet, mikor Zborón zsidó parasztok között éltem.... Egy korláthoz egy 15-16 éves zsidó fiú támaszkodott s én beszédbe elegyedtem vele: Spinózáról beszéltünk nemsokára s az emberi élet legnagyobb kérdéseiről. – Hol van az a paraszt, milyen más nép parasztsága az, melynek ilyen szellemi szükségletei volnának – s Spinózáról tudná, hogy élt? – Ők maguk szántanak, vetnek s kis törpe lovaikkal poroszkálnak egyik falúból a másikba... S a bakon filozofálnak...” Füst Milán, TN  I. p. 488.

„A zsidó fajból valami meleg sugárzik, amit megérzek s ami más fajokban nincs meg. Megérzem, ha zsidóval beszélek, – talán barátságosabb? Más fajok hidegek. – Különben is az élet komplikált kérdéseiben alig lehet halandó embernek ítélete. Egy fajról, annak hivatásáról, mivoltáról véleményt mondani? Az elágazó kérdések egész labirintusa veszi körül egy nép mivoltát, – abban nem igazodol ki. – Tisztán a szimpathiádra, vagy antipathiádra kell bíznod magad.” Füst Milán, TN  I.pp.  489-490.

[39] Füst Milán, TN I. pp. 476-480.

[40] „Míly szomorú! (– Nem vagyok itthon saját hazámban, melynek kultúrájáért dolgoztam, – melyre büszke voltam, ha kűlföldön valaki bármiért is dícsérte. – Tekinteteket érzek magamon, – mérlegelnek, – védekeznem kell, – mint egy rü­hes állat: szégyenkezem, futok, hogy valami hibám van. Felmegyek az Otthon-klubba s ifjak a lépcsőn végigmérnek, – sehol sem vagyok otthon. – Ki innen!) – Nemrég volt egy pillanatom, melyben azt gondoltam, hogy ki kell térnem, – nem félelemből, hanem mert nem köt engem sem a valláshoz, sem a fajhoz semmi, – keresztény nevelésben részesűltem, a keresztény gondolat jobban foglalkoztatott 15-16 éves koromban, mint bármi – s ezenfelül: – nincs okom, hogy vállaljam e mártíriumot: rokonaim rosszak voltak hozzám s a zsidóság nem különben... De aztán meggondoltam s a megvetés és gőg nem hagyott így tennem. Jobb leszek-e, vagy más a keresztvízzel? Nem vagyok-e irótok, akinek megfeszített munkája nektek hoz eredményt, – már nekem semmit nem hozhat, csak saját magát. Nem kellek nektek így, – nem kell az erőfeszítés? Mi vagyok én, – nem azok közzé tartozom-e, akik a vallásokon felűlállanak, mert inkább törekszenek jók lenni és tökéletesedni, mint a többiek.... nem azok közzé-e, akik tanítanak s taníthatnak?” Füst Milán TN I. p. 482.

[41] pl. „Voltam egy esküvőn s ott zsidókat láttam, – zsidó nőket bundákban. Az iszonyú ebben az volt, hogy úriemberek módján voltak öltözve, sőt bizonyos pompával is s mikor megszólaltak, nem a parasztok faragatlanságát mutatták, mert az még jó lett volna, szép lett volna, nem a nyárspolgárság általános perfidiáját, hanem valami aljasat és piszkosat. Mocskos volt minden szavuk, büdös a mosdatlanságtól, – kíváncsiak voltak és beavatkozók, piszkosan disznólkodók, egyszóval elviselhetetlenek. Hisz a városi lakósság mindenfélekép undok fajta, a középosztály, a kereskedő-féle..... de ez a fajta förtelmesebb volt mindennél, amit e téren tapasztaltam. Nemcsak hogy utálkoztam, szégyenkeztem, de nem is éreztem magam közéjük valónak. Bármely munkáshoz, vagy földmívelőhöz több közöm van e világon.” Füst Milán TN II. p. 426.

[42] pl. „Egy orvos, aki rossz ember.... – embertelen, rideg, önző – s amellett kitűnő orvos: Rosenthal. – Az ember iránt voltaképen érdektelen, – őt csak tudománya érdekli. – – S egy másik öreg orvos: vad ébredő, – zsidó pacienset el sem fogad, – s amellet jóságos, szíves öreg ember! Ő hazafi.... – Míly furcsa összevisszaság!” Füst Milán TN  I.p.  775.

[43] „Mondjátok meg azoknak, akik netán valaha műveimet méltányolni fogják, hogy soha még társadalom intézményesebben és gyalázatosabban írót nem akadályozott még munkájában. Mintha meg akarnának fojtani. – Az igazga­tóim pöfeteg, aljas népség: milyen sanda gyanúval, gyalázatos bizalmat­lansággal néznek, – hogy akadályoznak: – nyílt rosszindulat röhög az arcukon. – Zsidó! – mondják egészen nyíltan. – S barátaik: az aljasság és közönségesség, – kereskedő segédek nivóján álló tanárok. – Csak az aljasság képes életben maradni: úgy látszik, ez természeti törvény: az életkűzdelemé.” Füst Milán, TN I. p. 621.

Füst 1931-ben már hibának tartotta, hogy a kollégák antiszemizmusa miatt feladta a stabil jövedelmet biztosító tanári állást: „Hogy mit kell szenvedni a kenyérért! – hogy mit kell eltűrni! – Most látom csak, míly gyalázatosan ostoba és kényes voltam, ostoba hercegfi. – Napi három óra munkám volt az iskolában.... a magam ura voltam – s ebből tűrhető megélhetésem adódott! S ezt zsidó-heccek miatt odadobtam! (A három órából is egy óra szünet volt.) – Nem voltam elég megalázott, még jobban megalázott hát az élet! De mennyire!” Füst Milán, TN II. p. 344. 

[44] Füst Milán TN II. p. 16.

[45] Füst Milán TN II. p. 363.

[46] Móricz Zsigmond: ’A zsidó lélek az irodalomban’, In: Nyugat 1930 II. pp. 421-422.

[47] Erről ld. bővebben: Schein Gábor: ’Egy történet jele’, in: Uő. Traditio, Pozsony, Kalligram, 2008. pp.  41-70.

[48] Tíz évvel később, A feleségem történetének védelmében majd így válaszol Füst Fülep kritikájára: „Évtizedeken át abban az iskolás hitben éltem, hogy a nagy regény, epopeia lévén, kell hogy abból a talajból nőjjön ki, amelyen írója él, – vagyis hogy egy világot tükrözzön, azt a földet társadalmat mutassa be, ahonnan származik. Nagyon rendben van, – Gogoly az oroszokról írt, Flaubert a franciákról és így tovább. Csak mi legyen azzal, aki mindig magános volt, soha kifelé nem tekintett, csak mindig befelé s végűl, aki nem is tartozott soha sehova, akinek a szájából nagyon rosszul hangzana a helyi sajátosság: Mögmondtam ke-e-ednek, hogy ne egyík szalonnát… – hogy írjam én ezt le Barátom? Nem tartozom én sehová. (A jiddis néphez legkevésbé.) S mármost nekem nem lehet regényt írnom? (…) Nem inkább írok a bolygó hollandusról, aki nem tartozik sehova, de viszont lelke mégiscsak volt neki, szegénynek – nem inkább arról írok, hogy hontalan voltam egy életen át, semmint hogy hallgassak? – És hátha igazolja magát a mű és lerontja majd összes iskolás feltevéseimet és elhatározásaimat?” Füst Milán, Összegyűjtött levelek, Fekete Sas, Bp., 2002. p. 401.

[49] Füst Milán, TN II. pp. 371-772.

[50] 1937. februárjából származó bejegyzés: „Ha pedig szembeköpnek majd az utcán, – oh ma már nem gondolom azt, hogy én egyenrangú ember vagyok itt, hogy tehát, ez valami renkívüli sérelem. Azelőtt boszúló isteneket idéztem volna, mert azt hittem, hogy én magyar ember vagyok, vagyis olyan igényű voltam, mint a többi: becsületben, elismerésben és bánásmódban..... de ma már? Ez világmozgalom! – S ami pedig az igazságtalanságát illeti, hozzá vagyok az igazságtalansághoz szokva, hogy kevés számú üldözőből és sok-sok üldözöttből áll ez a világ. Hogy ártatlan lények tehetségtelennek és csúnyának születnek s miután ismeretlen elődeikért eképen bűnhődtek, még rosszakká is lesznek gyötrelmes állapotukban és esetleg még egyszer megbűntettetnek. Mért épp a zsidók dolgán csodálkozzam oly nagyon? – – Csak egyet helytelenítek még mindig saját magatartásomban: – hogy hajlandó vagyok megérteni az antiszemitizmust, mondván, hogy az elkorcsosúlt zsidóság bizony rászolgál néminemű idegenkedésre..... vagyis, hogy ennek az üldöző tömegnek álláspontját igyekszem én is magyarázni, holott semminemű álláspontja nincs. Nem azért üldöz, mert utálkozik, arról szó sincs, hanem mert éhes és mert üldözni akar és akárminek nekimenne, aminek nekiuszítják. Álláspontja: hogy erővel szerezzen magának mindenfélét, amitől a balsors, tehát a tehetetlensége.” Füst Milán, TN II. p. 426.

[51] „Vae victis! Ez mindenkor így volt. Önérzetről szó se lehet. Le kell hajtani a fejet. Az éjjel valaki felhívott és így szólt, (egy női hang): „Zsidó, zsidó hepp, teli van a szád.” Ezt háromszor elmondta és letette a kagylót. Semmit se szóltam. – – Persze a nyulakat is minden üldözi és a négereket is, de hát erre azt mondtuk: mit lehet tenni? Mikor azonban ránk kerűl a sor, akkor jobban csodálkozunk, ez a világ rendje.” Füst Milán, TN II. p. 452.

[52] „Chajim Block könyvét olvasom Bál-Sémről és a többi chassidról. Azzal a szándékkal vettem kezembe, hogy egy kis kapcsolatot keressek a zsidósággal. És szégyenletes – le kell húnynom a szemem ezek alsórendűsége miatt. Agyafurtak, negédesek, affektáltak és hazugok. Csaló népség és mélységesen ostoba is. Egy magasrendű szót nem találtam az egészben! (Hogy Ch. Block mílyen ostoba, azt még jellemezni sem lehet, de nem is róla beszélek.) S hogy mi dolguk van ezeknek Istennel állandóan – ezeknek mindenük Isten! Neki táncolnak, neki ebédelnek – s már ebből is olyan hamisság áll elő, hogy émelyítő. Hazug élet és hazug elmék, – ezek közé nem akarok tartozni. (1937. végén) Füst Milán, TN II. p. 457.

[53] Füst Milán, u.o.

[54] Füst Milán, Összegyűjtött levelek, p. 332.

[55] ld. Szilágyi Judit jegyzetét, in: Füst Milán: Összegyűjtött levelek, p. 1021.

[56] Füst Milán, TN II. p. 479.

[57] Füst Milán, TN II. p. 479.

[58] Jelenleg lényegében semmi biztosat nem tudunk arról, hogy Füst és felesége miként élte át és túl a vészkorszakot. Füst a levelezésében két helyütt is azt állítja, hogy vitéz gárdonyi Hámory Dezső hadbiztosszázados mentette meg az életüket (Füst Milán, Összegyűjtött levelek,. pp. 452, 501.), de részleteket nem árul el. Ugyancsak a levelezésből tudjuk, hogy a nyilas időket a Vércse utca 27. szám alatt található házuk pincéjében vészelték át, míg a házat az ostrom idején találat nem érte, amikor átköltöztek a Helfer Erzsébet testvéréhez, Helfer Bélához, aki a Thököly út 8. szám alatt lakott.

[59] „Bergsonról ma azt hallottam, hogy halála előtt pár évvel nagy katólikus lett szivében, s át is akart térni, mikor hirtelen észbe kapott, hogy ez most nem volna szép, ebben a nagy nyomorában otthagyni a zsidóságot.... (mit szólsz, mire rá nem jött!) – ezért hát mégse tért ki, de tovább is nagy katólikus maradt szivében s végűl is nagy lelki konvulzióiban úgy határozott, hogy őt kétféle pap temesse: egy zsidó és egy katólikus.... Eddig a történet. Mármost hogy van ez? azt kérdezem, – filozófus is lehet ostoba? Aki egész életében az eszét tornáztatta? Úgy látszik, igen. Hogy esze az absztrakciók eszközévé válhatik s még arra is alkalmatlanná lesz, hogy két tetűről ítéletet mondjon. Szóval: ítéletképtelen szamárrá lehet a bölcs, akinek sem az ízlésében, (amely szintén az okosság eleme,) sem a jellemében megbízni nem lehet.” Füst Milán, TN II. p. 592.

[60] Füst Milán, TN II. p. 598.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz