1, Az apokaliptikáról

Az apokaliptika eredete nem tisztázott. Klasszikus korként a i.e. III. sz. és i.u. III. sz. közötti időt szokták megjelölni, de az eredeteket visszavezetjük a  i.e. VI. sz. végére, illetve az V. sz. elejére. Némelyek a bölcsességirodalom hatásában látják, hogy az ószövetségi prófétaság apokaliptikává változott, mások a kor perzsa hatását vélik ebben felismerni. Vannak, akik papi körökből eredeztetik az apokaliptikát, de elképzelhető az is, hogy az fogsági és közvetlen a fogság utáni próféták sajátos helyzete, az Isten szavába vetett hit krízise hozta meg a változást. A qumráni gyülekezet volt az, amelyik a i.e. II. században e kor apokaliptikája örökösének tartotta magát. IV. Antiokhosz Epiphanész[1] idején az üldözések miatt igen erős volt a vágy Isten ígéreteinek beteljesülése után. Nem voltak próféták, így megkísérelték, hogy – a bibliai tanítást – a maguk korát, mint a dicsőséges jövő bevezető szakaszát értelmezzék. E törekvés a Tánáchban is helyet kapott.[2] Az ún. pszeudonimitáshoz gyakran kapcsolódik az apokaliptikában a vaticinium ex eventu jelensége, az utólagos történetmagyarázás, amely a történelembe beavatkozó Isten hitének hiányára utal. Az apokaliptikus szerző utólag kívánja meggyőzni olvasóit, hogy a történelem eseményei Isten akaratából történtek, éspedig azáltal, hogy kozmikus összefüggésbe állítva előre megjósolhatónak tartotta azokat.[3]

2, Az eszkatológiáról

Az eszkatológia szó a görög eszkhatosz, végső, utolsó, a logosz pedig beszéd, gondolat, tan szavakból tevődik össze, és az egyes vallásoknak a végső dolgokkal kapcsolatos tanításait jelenti, a jelen világkorszak lezáródásával és az azt követő, más jellegű világkorszak kialakulásával kapcsolatos nézetek és tanok összességét. Az eszkatológia és apokaliptika szavakat olykor azonos értelemben használják, bár a két fogalom elkülöníthető egymástól. Az apokaliptika a közeli időben bekövetkezni gondolt világvégével kapcsolatos elgondolásokkal, kifejezetten az arra vonatkozó számítgatásokkal foglalkozik, és benne a végváradalom sokkal intenzívebben jut kifejezésre, mint az eszkatológiában. Az eszkatológikus idő nemcsak az ítélet és a szenvedés katasztrofális időszaka, hanem egyúttal üdvkorszak is, amelynek során megjelenik a szabadító, a megváltó, aki véghezviszi az új teremtést. Teremtés-újjáteremtés, ősidő-végidő összetartozó, egymást feltételező fogalmak. Az ősidők eseményei megismétlődnek, a káoszból egy új világrend alakul ki. Ez számos vallás felfogása szerint nem egyszeri, hanem periodikusan megismétlődik. Ez a gondolat mindenekelőtt a kultuszban jut kifejezésre, amelyet általában eszkatológikus meghatározottságúnak tekinthetünk. Isten az embernek jelen bűnei és vétkei miatt tökéletlenné, zűrzavarossá vált világkorszaknak véget vet és egy egészen új világkorszakot kezd el. Ezen eseményekkel az emberiség történelme végső céljához érkezik el.

3, A parúziáról

 A parúzia (jelentése: eljövetel, megérkezés) az izraeli végváradalomnak nem egy egységes képzete, hanem a különböző prófétai és apokaliptikus iratokban többféle motívummal találkozunk. A parúza a Sepuagintában mindössze négy alkalommal fordul elő,[4] profán értelemben. Az Újszövetségben elsősorban Pál használja vallási jelentésben: Krisztus újraeljövetelére vonatkoztatva, sőt esetleg az Antikrisztus eljövetelének kifejezésére is. Az evangélisták közül csak Máténál találkozunk a fogalommal, és Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának leírásakor (Máté 21,1–11) az ún. királyi parúziához igazodhat. 2Péter (1,16; 3,4.12), Jakab (5,7 kk.) és 1János (2,28) normál vallási értelemben használja a parúzia fogalmát.

4, A Mennyek Királyságáról

Az Isten Királysága (Bászilejá tu Theu), illetve a vele azonos jelentéstartalmú Mennyek Királysága (Baszilejá tón Uranón) kifejezés, vagyis a Málchut Sámmájim Jézus igehirdetésének középpontjában álló formula, és Isten világ és ember feletti uralmának valóságát, jelenlétét és eljövetelének ígéretét jelenti. A Mennyek Királysága kifejezés tehát nem lokális-geografikus értelmű, hanem Isten uralkodásának folyamatát, eseményét jelenti. Ebben a formában már kifejezetten újszövetségi fogalomként érthető, megértéséhez elengedhetetlen az tánáchi és intertestamentális háttér ismerete.

Az Isten királyi uralmával kapcsolatos aspektusok a zsidó eszkatológiában és apokaliptikában széles skálát mutatnak, de mindegyik abban éri el tetőfokát, hogy a jelen nyomorúságokkal és megpróbáltatásokkal teljes aiónját fel fogja váltani Isten örök uralkodásának korszaka. Az, hogy ilyen körülmények között mit kell tenni, hogyan kell élni, arra nézve különböző válaszok alakultak ki. A zelóták az Isten ellenségei elleni fegyveres harccal vélték siettetni az új korszak bekövetkezését. Az apokaliptikusok számára az a döntő, hogy megfigyeljék és számon tartsák a végidők jeleit, és türelmesen várják annak bekövetkezését. A farizeus-rabbinusi teológia számára alapvető fontosságú volt az, hogy a Törvény minél hűségesebb megtartásával fejezzék ki igenlésüket Isten királyi uralmával kapcsolatban. Az apokaliptikában Isten Királyságának az emberekkel szemben igényeket támasztó jellege kapott döntő hangsúlyt.

A Világosság Fiai és a Sötétség Fiai egyaránt megtalálhatóak a világban, az hogy ki hova tartozik, szabad döntés eredménye. Ennek a magatartásformának a történetteológiai megalapozása szerint Isten, mint a világ teremtője, egyúttal annak királya is, az ember azonban ezt a királyi uralmat elutasította. Isten királysága nem az adott jelenben, hanem egy végső ítéletet követően, eszkatológikus eseményként fog bekövetkezni. Isten Királyságának bekövetkezése egy egészen új történeti, és kozmikus szituációt fog jelenteni, amely az abban részesülők - mindenekelőtt Izráel - számára az üdvösséget jelenti. Az Isten Királysága Jézus számára is eszkatológikus töltésű fogalom volt. Az ő számára is azt jelentette, hogy Isten akarata történik, és hogy az mindenki számára az üdvösséget jelenti. Jézus tanításával kapcsolatban megállapítható, hogy a bibliai írásokhoz, illetve más zsidó irányzatokhoz, értelmezésekhez kapcsolódik, de nem közvetlenül és kizárólagosan. Dánielt könyvének kivételével[5] a zsidó apokaliptika általunk ismert anyagának egyetlen helye sem szerepel a szinoptikus tradícióban. Jézus Isten Királyságának eljöveteléről nemcsak, mint a jövőben bekövetkezendő eseményről, hanem mint a jelenben felismerhető valóságról szól.

Jézus egy határozott jövő idejű eszkatológiát képviselt: Isten uralkodása és ítélete a legszorosabb közelségbe került - ugyanakkor határozottan csak a jövőben fog megvalósulni. Ez az üzenet érintkezik a zsidó környezet eszkatológikus várakozásával, ugyanakkor el is különül attól. A közeli várakozás gondolata közös az apokaliptikusokkal - mint amilyenek pl. az esszénusoknál. Jézusnál Isten Királysága már megjelent a világban - ugyanakkor ez még nem azonos mégsem az eljövendővel.

A Máté 13,1kk példázatai kimondják, hogy az Isten országa nem látványosan jön el, hanem rejtett módon, egy magvető emberi cselekedete által. Nem lehet az emberi teljesítmény eszközeivel elérni, csak megtalálni lehet. A példázatok nem elméletet állítanak fel, hanem Jézus tevékenységét értelmezik. Ezek lényegét az érti meg, aki őt követi.[6]

Isten Királyságának fogalma a szinoptikus tradíción kívül meglehetősen ritkán használatos. Ennek két alapvető oka van: (1) Isten Királysága az evangéliumok szerint Jézus Krisztusban valósul meg, a Húsvét utáni korszakban az ő személyére kerül a hangsúly. Apostolok Cselekedetei 8,12; 28,31-ben együtt szerepel a kettő: Isten Királyságának beteljesedése Krisztus uralkodását és parúziáját jelenti. (2) János evangéliuma csak a 3,3kk-ben használja a kifejezést (tén Bászileján tú Theú), egyébként amennyiben annak tartalmi vonatkozásaira utal, az Örök Élet fogalmát használja. Ennek oka az lehet, hogy nem zsidó olvasói számára a Mennyek Királysága fogalom nehezen volt érthető. Ugyanilyen okból használhatja Pál az „Isten igazsága” és az „élet” kifejezéseket, elsősorban tradicionális fordulatokban,[7] illetve polémiában, mind jelen idejű értelemben,[8] mind a jövőben.[9] A késői újszövetségi iratokban Isten Királysága egyértelműen, mint végső cél szerepel.[10] A Jelenések könyve egyértelműen Jézus Krisztus uralmának végső beteljesedéséről beszél, amelyben övéi, választottai osztozni fognak.[11]

5. Az apokaliptika egyéni és közösségi életforma következményeiről az Újszövetségben[12]

A lét alapvető sajátossága a sokféleség, a pluralizmus. Nem vagyunk egyformák, nincs két teljesen egyformán gondolkodó teológus, vallásbölcselő sem ugyanabban a hitben, felekezetben, vallásban. A könyv-vallások szent iratai is időben formálódtak, szerkesztették. A Biblia iratai rendkívül eltérő, sok irányból érkező gondolatrendszert ötvöztek egybe és alakítottak saját képükre, egyéni meggyőződésük szerint. Formálódtak az egyes könyvek, keletkeztek szövegváltozatok, betoldások, új magyarázati rétegek. A hitelvi rendszer sem egyszerre jelent meg. A szövetség eszme, a messiáskérdés mind-mind időben alakult, formálódott ki és ma sem zárult le sem a zsidóságban sem a kereszténységben. Ma is újra és újra értelmezzük azokat. A bölcsességirodalom pl. általában nem tartalmazza azokat a teológiai elemeket, melyeket az ókori zsidóság más szent iratai hordoznak, az egyiptomi kivonulás, a kiválasztottság, a tízparancsolat, a messiási eszme, etc., mégis részei a Tánách korpuszának. Egy új kultúra jelentkezésénél új problémák állnak elő, pl. vallási szervezeti struktúrákat váltanak le, így a kereszténység indulásánál a zsidó típusú egyházszervezetet felváltotta a görög típusú, melyben a kereszténység ma is működik. Nézetem szerint a Biblia könyveit ugyanolyan emberek írták, mint mi, és Isten velük volt jóban-rosszban, mint velünk is. Általában jó az ami belekerült a szent iratokba, de becsúsztak olykor nem odavalók is. Vagyis Isten tökéletes, de a teremtményeinek közreműködésével készült dolgok már nem, és ez áll véleményem szerint a Biblia irataira is. Lehetnek és vannak is benne természettudományos vagy történeti tévedések, vagy korabeli látásmódok, de néha a teológiai vagy éppen morális képzetek sem tökéletesek.

Az apokaliptika a hellenisztikus zsidó teológiai gondolkodás rendkívül színes, átütő erejű folyamata. Csúcspontját nem is a Tánáchban, az intertestamentális iratrendszerben vagy az Újszövetségben éri el, hanem tovább menve, még él néhány évszázadig. A Názáreti Jézus korának apokalitptikus terminológiáját is felhasználva fogalmazta meg tanítását, útmutatásait. Ezt nem mindig értette meg tanítványi köre és hallgatósága. Félre is értették. A páli levelek szerint, még saját életükben várták Jézusnak, aki önmagát Emberfiának nevezte, második eljövetelét, ami nem következett be. Ez tehát egy téves elképzelés, tévtanítás volt. Qumrán és az Újszövetség között van kapcsolat. Qumránban vagyonközösségben éltek, ezt gyakorolták a jeruzsálemi induló zsidókeresztény közösség tagjai is. Feltehetően Qumránban az esszénusok nőtlenségben éltek, míg a közösség tagjai Izraelben családosan. Keresztelő János, a Názáreti Jézus, Pál életformája nélkülözte a családot. Jézus hirdette a Mennyek Királyságának közeledtét. Ha közel van a vég, vagyis Isten Ítéletének napja, az ÚR napja, a Messiás újrajövetelének napja, akkor arre készülni kell. Qumránban készültek a végidők nagy apokaliptikus harcára, a Jelenések könyvét talán hívhatjuk egy újszövetségi Világosság és Sötétség fiai harcának is – qumráni mintára. Pál a végidő nagyon szoros időbeli szorításában ír arról, hogy abban az életformában tökéletesedjünk, amiben vagyunk. Amikor a rabszolgákról ír is, az a benyomásunk, hogy itt arra is buzdít, hogy ne azon keseregjen valaki, hogy rabszolga, hiszen itt vég, hanem tegye rendbe saját belső életét. Pál int arra, hogy lányát az apa ne adja férjhez, hiszen már itt vég, de ha nagyon akarja, házasítsa ki. Úgy gondolta Pál, hogy az egyedül élő életforma jobban közelít Istenhez, mert csak Vele kell foglalkozni, míg a családosokat leköti ez a világ.

A vagyonközösség óhatatlanul felidézi bennünk a kommunisztikus vonatkozásokat. Nem lett ez sehol a világtörténelemben örökéletű a civil szférában, hacsak a keresztény szerzetességre nem gondolunk. Ennek volt egy világi kísérlete, a paraguayi redukciók, melynek viszont az európai beavatkozás vetett véget. Qumrán és a jeruzsálemi keresztények vagyonközösségi életformája sem volt hosszú. Igaz, hogy mindkettőnek a római impérium vetett véget, tehát nem tudták magukat kifutni, bár keresztény részen még voltak későbbi próbálkozások egy darabig. A kommunizmusnak ha lassan és véresen is, de vége lett és a mai izraeli kibbucok is az átalakulás gondjaival küszködnek. Az Apostolok Cselekedetei leír egy történetet, Ananiás nevű férfinek és feleségének Szafirának esetét. Eladták vagyonukat és árát behozták a közösbe, de valamennyit megtartottak maguknak és ezt eltitkolták. Ezért a házaspár meghalt, holtan estek össze, egymásután. Tény az, hogy nem volt egy idilli közösség az induló jeruzsálemi keresztények gyülekezete. Voltak problémáik, tehát a gyülekezet egyszerre volt szent és bűnös, mint a káhál és az ekklésziá.

Jézus szavainak félreértelmezése, illetve az általános apokaliptikus légkör vezetett az egyéni és közösségi életformák bizonyos félreértéséhez, és megvalósításához.

6, A monogámiáról

A Tánách nem korlátozza a férfi jogát abban, hogy egy feleségnél több felesége legyen. Úgy tűnik azonban, hogy gazdasági okok miatt, a legtöbb férfi nem gyakorolta a poligámiát, sőt a bigámiát sem. Valójában a gyakorlat monogámabb volt, mint az elmélet. A teremtés történetet (Genesis 2.fej. – „oldalborda”), és a Példabeszédek utolsó fejezetét alátámasztó ethosz („éset hájil” - a derék asszony dicsérete) monogám. A helyzet a Második Szentély időszakában megváltozott. A gazdasági tényezőkön kívül, - melyek még inkább alapot nyújtottak a monogámiához, mint az Első Templom idején - a férj és a feleség közötti kölcsönös hűség felfogása gyökereződött meg. Néhány férfi a feleségével kötött kifejezett egyezmény miatt tartózkodott attól, hogy több feleséget vegyen el. A babilóniai és asszír dokumentumokban fennmaradt ilyen egyezmények megtalálhatók az Elephantine dokumentumokban is.  A bigámia és poligámia, bár csökkenő mértében, elsősorban a hellenisztikus zsidóság körében volt gyakorlat,[13] de említésre kerülnek a háláchában is,[14] és előfordultak még a zsidóság bölcseinek és tanítóinak családjaiban is.[15]

A poligámia ritka előfordulásának dacára annak kifejezett tiltása csak a Holt-Tengeri közösség háláchájában[16] jelentkezik és a a poligámiát tórai tiltásnak tekintette.[17] Ennek fényében az Újszövetségben a Titusz 1,6; 1Timóteus 3,2.12 sorait az ókeresztény írók hagyománya szerint kell értelmezni, tehát a „miász günájkósz ándrá” – vagyis, hogy „egy feleséget bíró” annyit jelent, hogy ha megözvegyül a diakonosz, a preszbüterosz vagy az episzkoposz, akkor újra már nem nősülhet meg. Tehát nem azt jelenti, hogy amíg az egyszerű hívőnek lehetett több felesége is, a diakonosznak, a preszbüterosznak vagy az episzkoposznak csak egy.

A Damaszkuszi Irat (4,20–5,5) ezt hagyta ránk:

„(4,20) akiről ez áll: „Hirdetvén hirdetik (Mikeás 2,6) – ezek a másodikban, a paráznaságban fogattak meg, minthogy két (4,21) feleséget vettek életükben. A teremtés alapja azonban: „férfinak és nőnek teremtette őket” (Genesis 1,27). (5,1) Akik bementek a bárkába, „mind páronként mentek be a bárkába” (Genesis 7,9). A fejedelmet illetően pedig írva van: (5,2) „Ne vegyen magának sok feleséget” (Deuteronomium 17,17). Dávid azonban nem olvas(hat)ta a Tóra lepecsételt könyvét (ti. a Deuteronomiumot, amely az ún. „királytörvényeket” is tartalmazza: Deuteronomium 17,14-20), amely (5,3) a ládában volt, mivel az nem volt nyitva Izraelben, Eleazár halálának napjától. (5,4)  Józsuétól és a vénektől kezdve, akik az Astóretnek[18] szolgáltak és tisztátalanná váltak; (5,5) (csak) Cádoq[19] fellépésekor tárult fel. Dávid tettei mind „fölmentek” (ti. elfogadtattak, helyesen ítéltettek meg), kivéve Uriás  vérét.”[20]

Az Újszövetségben pedig Máté evangéliumában ezt olvassuk (19,3-12):

(19,3) Ekkor farizeusok mentek oda hozzá, hogy kísértsék, és megkérdezték tőle: „Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” (19,4) Ő így válaszolt: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?” (Genesis 1,27); (19,5) Majd így folytatta: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. (Genesis 2,24;  Efezusi 5,31) (19,6); Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (1Korintusi 7,10-11); (19,7) Erre azt mondták neki: „Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon válólevelet neki?” (Deuteronomium 24,1); (19,8) Jézus így válaszolt nekik: „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. (19,9) Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét - a paráznaság esetét kivéve -, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” (19,10) Erre így szóltak hozzá tanítványai: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” (19,11) Ő azonban így válaszolt: „Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott. (1Korintusi 7,7-17); (19,12) Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a Mennyek Királyságáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (1Korintusi 7,32-35).

Tehát a monogámia teológiája azonos volt Qumránban és a Názáreti Jézusnál. Jézus diskurzusa a kérdezőkkel nem azt jelenti, hogy nem volt ilyen felfogás, hanem azt, hogy nem értettek vele egyet. Tehát a monogámia, poligámia illetve a válás kérdésében voltak egymástól eltérő álláspontok az ie. I. és az iu. I. században.

7. Záró gondolatok

Nem mindegy, hogy milyen teológiát dolgozunk ki, és mit hirdetünk másoknak akár verbális, akár a puszta megvalósításuk által a magánszférában. Velejárója létünknek, hogy vannak társadalmi vonatkozásaink és az akciót reakció követi. Az újszövetségi iratok nem légüres térben keletkeztek, hanem zsidó talajon, zsidó szerzők művei. Az induló zsidó-keresztény gyülekezetek, közösségek a meglévő zsidó életformákat, egyéni és közösségi vonatkozásaikat követték, azt rendezték egy sajátos csoportba. Volt közeli végidő-várás, melynek szorításában Pálnál életforma-javaslatokat találunk. Voltak közösségi életformák Qumránban és az induló jeruzsálemi zsidó-keresztény közösségekben is. A páli ún. pasztorális levelek javaslatokkal álltak elő a közösségek vezetői felé újranősülési kérdésben. Jézus kijelentései pedig egyértelmű szabályként rögzültek, így a monogámia és a válás vonatkozásában. Nem maradt ránk egyértelmű melléklet bibliaértelmezés kérdéskörében. Hibáink részben ennek tudhatók be és természetesen tudásunk meglehetősen fogyatékos voltának.

Bibliográfia

ALLEGRO,J.M.: Dead Sea Scrolls. Penguin Books Limited. 1956. Toronto, Ontario (Canada)

AMUSZIN, I. D: A holt-tengeri tekercsek és a qumráni közösség. Gondolat,1986. Budapest

AVIGAD,Nahman -YADIN,Yigael (szerk.).: Genesis Apocryphon. A Scroll from the Wilderness of Judaea. The Magnes Press of Hebrew University).1956. Jerusalem

BARDTKE, H.: Die Handschriftenfunde am Toten Meer, 2 vols. Ost-Berlin, 1953–58. (Evangelische Haupt-Bibelgesellschaft)

BARTHA T. (szerk.): Keresztyén Bibliai Lexikon. Budapest, 1995. (Kálvin Kiadó)

BEIGENT, M. – LEIGH, R.: Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül? Budapest, 1994. (Holnap Kiadó)

BURROWS,M.: Dead Sea Scrolls.London, 1956 (Seeker and Warburg)

CHARLESWORTH, J.H.: Jézus és a holt-tengeri tekercsek. Szeged, 1999. (Agapé kiadó)

CROSS,F.M.: Ancient Library of Qumran and Modern Biblical Studies. Doubleday and Co., 1958. (Garden City, New York)

EISSFELDT,O: The Old Testament, an Introduction. tr. P. R. Ackroyd. New York, 1965. (Harper & Row)

EMANUEL SILVA,A.R.: A Critical Analysis of the Historicity of the Book of Daniel. London, 1968. (Thompson’s Academy)

FRÖHLICH IDA (Szerk.), A qumráni szövegek magyarul. Ford. Fröhlich Ida. Második, átdolgozott és bővített kiadás. PPKE, Szent István Társulat, 2000. Piliscsaba, Budapest..52.

HAAG H. (szerk.),:Bibliai Lexikon. Budapest, 1989 (Szent István Társulat)

KOMORÓCZY G.: Kiáltó szó a pusztában – A Holt-tengeri tekercsek. Budapest, 1998. (Osiris Kiadó)

MILIK,J.T.and BLACK, M (szerk.): The Books of Enoch. Oxford, 1976 (Clarenden Press)

ROTH,C.: Dead Sea Scrolls; A New Historical Approach. New York, 1965. (Norton & Company)

STRACK,H.L.-BILLERBECK,P.: Kommentar zum Neuen Testament und aus Talmud Midrasch. München, 1936.II.köt. 619-634; München, 1983.III.köt.375-377. (Beck, C H)

SUKENIK,E.L.: Dead Sea Scrolls of the Hebrew University. Jerusalem, 1955. (Magnes Press, Hebrew University)

G. VERMES, A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története (ford. Hajnal Piroska).

Budapest, 1998. (Osiris)