Az apa-fiú
konfliktus vizsgálata – különös tekintettel az 1900-as évekre, azon belül is a
pszichoanalízisre és a társadalomtörténetre – szinte már közhelyszámba menően
sorolja fel tucatjával azoknak a nevét és sorsát, akik áldozatává váltak az e
néven nevezett (Oidipus-komplexus) sorsnak. Egy egész nemzedék élete
illusztrálja a tézist, miszerint az emancipáció és asszimiláció első és második
hullámában az apák autoriter súlya, nyomasztó ereje és sikere jó esetben
megnyomorította, nem egyszer pusztulásba kergette a fiakat. Az 1. világháborúban
irodalomban, képzőművészetben, zenében szimbolummá vált a „képlet“: az apák
nemzedéke kirobbantotta a háborút, és a halálba küldték a fiaikat. A valóság
ennél persze sokkal bonyolultabb, és sok más módon is megközelíthető. A zsidó
modernizáció szemszögéből nézve az apa az asszimiláció első nemzedéke, aki a
semmiből felkapaszkodva polgári – legtöbbször legalább kispolgári, de sok
esetben nagypolgári, burzsoá – létet teremt magának, „megcsinálja önmaga“ (self
made man) sorsát, a fiainak jólétet biztosít, egyetemre küldi őket, belépőhöz
segíti a nagyvilági társadalomba, hogy maga helyett is biztosítsa számára a
felemelkedést a legmagasabb intellektuális, gazdasági és politikai körökbe.
Sorra találkozunk
olyan példákkal, ahol a fiak emiatt „rossz közérzetet“ (Unbehagen) élnek át,
követik az apai kívánságot, viszont a legjobb szándékú irányítást is parancsként
élik meg, menekülni próbálnak, saját útjaikat keresik, szorongást és bűntudatot
élnek át. Ebből több út kínálkozik: gyakran válnak világmegváltó terveket
dédelgető forradalmárrá, messiási hittel vetik bele magukat a megváltást ígérő
lázadásokba. Azután a politikából többnyire kiábrándulva vagy „megteremtik“ a
maguk messianisztikus modernitását a művészetekben (expresszionizmus, avantgard),
és/vagy káoszba merülve önpusztítóvá lesznek, öngyűlölő zsidókká, öngyilkosokká,
sorvasztó bűntudattal terhelt labilis, depresszív utódokká.
Ezt a kaotikus és
katartikus viszonyt egyetlen példán kívánom bemutatni, igaz, a leghíresebbek
egyikén: Franz Kafka apjával vívott harcában. Annak is egyetlen, látszólag apró
szeletében, az apjához írott leveleinek elemzésén.
Egy zsidó család
Prágában:
Hermann Kafka, erős,
energikus, képzetlen, antiintellektuális, jómódú (divatüzlete Prága belvárosában,
ugyanabban a házban egy emeletet elfoglaló lakása), mindent meg tud adni a
gyermekeinek, de elvárja az engedelmességet, döntései elfogadását.
Julie Löwy, az anya,
gyenge, az apától függő, vergődik az erős – őt hatalmában tartó – férfi és a
szeretett gyermekei között. (Ld. Verwandlung, Urteil – ahol Kafka „meg is öli az
anyját“ – regényekből az apa hiányzik, és az anya sem játszik szerepet)
Az apai nagyapa
falusi „kóser“ hentes, az anya anyai nagyapja tudós, a zsidó vallásban elmélyült
rabbi. (Napló, 73: „Héberül Amsel a nevem, mint anyám anyai nagyapjáé, akire
mint nagyon jámbor és tudós, hosszú, fehér szakállú férfira emlékszik anyám, aki
hatéves volt, amikor ez a nagyapja meghalt. Emlékszik, miként kellett megfognia
a holttest lábujjait és közben bocsánatot kérnie a nagyapjával szemben
elkövetett lehetséges vétkeiért. Emlékszik a nagyapa egész falakat megtöltő sok
könyvére is.
Mindennap
megfürdött a folyóban, télen is, olyankor a fürdéshez léket vágott a jégbe… Anya
nagyapjánál is tudósabb férfi volt a dédapja, egyforma tekintélye volt
keresztények és zsidók körében, egy tűzvész alkalmával jámborsága jóvoltából az
a csoda történt, hogy a tűz az ő házát átugrotta és megkímélte, míg körülötte
minden ház leégett. Négy fia volt, az egyik áttért a keresztény hitre, és orvos
let. Anyám nagyapján kívül mindnyájan korán meghaltak. Ennek volt egy fia, anyám
az őrült Náthán bácsiként ismerte, és egy leánya, anyám anyja.”)
Három lány:
Valli, az apjától függ, anyjához hasonló.
Elli gyermeki,
viszont teljes ki tud szakadni a családból, saját családot alapított és
elfogadott, méltányolt asszonnyá vált. Ottla – Franz kedvenc húga – apja
természetét örökölve keményen harcba szállt az apjával, vidéken megtalálta
önmagát.
Franz, a legidősebb
gyermek, magányosan vívta élet-halál harcát az apjával.
Levelek az apához
Az előzmények:
Levéltöredék
1914
Julie és Hermann
Kafka részére
[1914. július, Marielyst]
Annyiban viszont
nem zártam le magamban Berlint, hogy azt gondolom, ez az egész dolog
mindannyiunk közös javát szolgálja, a tiétekét és az enyémet is (hiszen abban
egészen biztos vagyok, hogy érdekeink azonosak), amikor megakadályoz engem abban,
hogy továbbra is úgy éljek, ahogy eddig. Lássátok be, igazán nagy fájdalmat
eddig még talán nem okoztam nektek, hacsak az eljegyzés felbontását nem
tekintjük annak, a távolból nem tudom megítélni. Viszont az is igaz, hogy valódi,
maradandó örömet még kevésbé okoztam nektek, és ennek, higgyétek el, csakis az
volt az oka, hogy tartós örömet mindezidáig magamnak sem tudtam szerezni. Hogy
ez miért van így, azt éppen Te, apám, értheted meg a legkönnyebben, bár
ugyanakkor éppen azt nem vagy hajlandó elismerni, amit én akarok.
Néha arról mesélsz
nekem, milyen rosszul ment a sorod a kezdet kezdetén. Talán csak nem hiszed azt,
hogy ez volt az önbecsüléshez és elégedettséghez vezető megfelelő nevelési
módszer? Csak nem hiszed azt, amit egyébként ugyancsak mondtál már nem egyszer,
hogy nekem éppenséggel túl jól ment a sorom? Mostanáig teljesen önállótlanul és
külsőleg kellemes körülmények között nőttem fel. Nem gondolod, hogy ez
egyáltalán nem volt hasznára alkati fejlődésemnek, bármilyen jóságos és kedves
volt hozzám mindenki, aki gondoskodott rólam? Biztosan vannak emberek, akik
értenek hozzá, hogy minden téren biztosítsák önállóságukat, én azonban nem
tartozom ezek közé. Mindenesetre olyan emberek is vannak, akik sohasem veszítik
el önállótlanságukat, és én úgy érzem, semmi fáradságot nem sajnálok, hogy
alaposan megvizsgáljam, vajon nem tartozom-e ezek közé. Az a kifogás sem
érvényes, hogy egy ilyen kísérlethez túl idős vagyok. Fiatalabb vagyok annál,
mint amennyit a látszat mutat. Az önállótlanság egyetlen kedvező hatása, hogy
megtart fiatalnak. Mindenesetre csak akkor, ha egyszer véget ér.
Az irodában viszont sohasem leszek képes javítani a
helyzetemen. Egyáltalán, Prágában nem sikerülhet semmi. Itt minden arra irányul,
hogy engem, aki alapjában véve önállótlanságra vágyó ember vagyok, meg is
tartson ebben az önállótlanságban. Hiszen itt minden olyan közeli és könnyen
elérhető számomra. Az irodai munka terhemre van és gyakran kibírhatatlan, de
alapjában véve mégis könnyű. Ilymódon többet keresek, mint amennyire szükségem
van. De minek? Kinek? Folyamatosan feljebb lépek a fizetési ranglétrán. Mi
célból? Számomra ez a munka nem megfelelő, és még csak önállóság sem lesz a
jutalma, akkor miért nem dobom el magamtól az egészet? Nincs mit kockáztatnom,
viszont mindent megnyerhetek, ha felmondok, és elmegyek Prágából. Nem
kockáztatok semmit, hiszen az életem Prágában nem vezet sehová, jóra végképp nem.
Tréfából néha összehasonlítotok engem R. bácsival. Ha Prágában maradok, valóban
nem sokban fog különbözni az életem az övétől. Valószínűleg több pénzem, több
érdekeltségem és kevesebb hitem lesz, mint neki, ennek megfelelően
elégedetlenebb leszek nála, sokkal több különbség nem igen lesz közöttünk. -
Prágán kívül mindent elnyerhetnék, vagyis önálló és nyugodt ember lehetnék, aki
valamennyi képességét kihasználja, és a hasznos és valóságos munka béreként a
valódi élet és a tartós elégedettség érzését kapja cserébe. Egy ilyen ember - és
ez egyáltalán nem elhanyagolható nyereség - veletek is sokkal jobb viszonyban
áll majd. Olyan fiatok lesz, akinek egyes cselekedetei talán nem nyerik el
maradéktalan tetszéseteket, egészében viszont elégedettek lesztek vele, hiszen
magatokban el kell ismernetek: "Azt teszi, amire képes."
Ezt az érzést ma,
joggal, nem ismeritek.
A tervem
megvalósítását a következőképpen gondolom: Van ötezer koronám. Ez lehetővé teszi
számomra, hogy valahol Németországban, Berlinben vagy Münchenben két évet
eltöltsek, ha kell, akár pénzkereső foglalkozás nélkül is. Ez a két év lehetővé
teszi számomra, hogy az irodalomnak szenteljem magam, és kihozzam magamból
mindazt, amit Prágában a belső erőtlenség és a külső zavaró körülmények
közepette - a szükséges koncentráltság, rendezettség és világos áttekinthetőség
híján - lehetetlen elérnem. Ez az irodalmi tevékenység lehetővé teszi majd
számomra, hogy két év elteltével már saját keresetemből éljek, bármily szerény
lesz is az. Bármily szerény lesz is a megélhetésem, mégis összehasonlíthatatlan
lesz azzal az élettel, amelyet most Prágában folytatok, és amely ott a jövőben
is várna rám. Erre azt mondhatjátok ellenérvként, hogy tévedek, és becsapom
magam képességeimet és a képességeim által megteremthető anyagi lehetőségeimet
illetően.
Nyilvánvaló, ez sincs kizárva. Csak éppen az szól ellene, hogy harmincegy éves
vagyok, és az efféle tévedéseket ebben a korban nem lehet számításba venni,
különben minden számítás lehetetlen lenne, továbbá ellene szól, hogy néhány
dolgot, még ha keveset is, már írtam, amelyek némi elismerésben már részesültek,
végül a kifogást azzal lehetne elhárítani, hogy egyáltalán nem vagyok lusta és
meglehetősen igénytelen vagyok, és éppen ezért, ha az egyik reménybeli terv
balul ütne ki, találok majd másik kereseti lehetőséget, és semmiképpen sem
foglak benneteket igénybe venni, hiszen az mind a rám, mind a rátok gyakorolt
hatásában mindenképpen sokkal rosszabb lenne, mint a mostani prágai életem; az
már teljességgel elviselhetetlen lenne.
Helyzetem mindezek alapján számomra elég egyértelműnek
látszik, és mohó kiváncsisággal várom, mit szóltok hozzá. Mert bár szilárd
meggyőződésem, hogy ez az egyetlen helyes dolog, amit tehetek, és ha e terv
megvalósítását elszalasztom, sorsdöntő lépést szalasztok el, - természetesen
nagyon fontos, hogy tudjam, mit szóltok hozzá.
A legszívélyesebb üdvözlettel a Ti Franzotok.
A közvetlen
előzmény:
Eljegyzés Julie
Wohryzeck –kel
Levéltöredék 1919
nyaráról
(publikálatlan)
Kedves Szüleim,
Azon az estén,
amikor Hugo Kaufmann utoljára volt nálunk, és Te, apám, Karl és Hugo különféle
üzleti és családi ügyekről beszélgettetek, a fürdőszobából hallottam, amikor Te
az anyámnak részvétlenségemről, érzéketlenségemről panaszkodtál azon bizonyos
beszélgetés kapcsán. Nem először fordult elő, hogy ilyen szemrehányásokat hallok
Tőled, apám, nem csak az ajtókon keresztül, hanem közvetlenül a szemembe/arcomba
mondva, és nem csak a részvétlenség miatti szemrehányás volt, amely már
önmagában is elég súlyos dolog, amit velem szemben Te, Apám tettél – viszont
éppen azon az estén, a szemrehányástól, melyet, nem egyszer egészen egyértelműen
hallottam Tőled, (amitől) még szomorúbb lettem, mint egyébként.
Sokáig kerestem
egy kiutat, amíg végül az ágyban eszembe jutott, hogy írhatnék Neked egy levelet,
amelyben mindent meg tudnék magyarázni – ha most a gyógykúra alatt lenne időd
elolvasni. Az örömtől, melyet ez az ötletem okozott, azonnal százféle dolog
jutott az eszembe, amit meg kellene írnom, ezen felül még egy rendszer is, amely
mindezt teljesen meggyőzővé tehetné. Reggel viszont az ötletem okozta öröm még
jelen volt, és még ma is érzem, de a képességemben való bizodalmam, hogy meg is
tudnám-e valósítani, odalett, hiányzik már, annak ellenére, hogy végső soron a
legegyszerűbb dolgokról van szó. Nekikezdek tehát a levélnek, önbizalom nélkül,
és csak abban reménykedem, hogy Te, Apám mindennek dacára még szeretsz, és
jobban fogsz olvasni, mint ahogy én írni tudok.
Abban bizonyosan
egyetértünk, ha egy kicsit visszagondolsz az elmúlt időszakra, hogy a viszonyunk
az utóbbi években csaknem elviselhetetlen volt. (Anyámhoz való viszonyom sem más
talán lényegében, de az ő határtalan önzetlensége, amely vele szemben minden
kötelezettségtől felment, nem engedi ezt felismerni és alig érezteti velem.)
Ennek a
viszonynak az elviselhetetlenségében én vagyok a bűnös, én viselem a vétket,
csakis én. A Te ügyeid általában nem úgy érdekeltek engem, nem úgy gondoskodtam
róla, ahogy (a fiúi kötelességekről egyáltalán nem is szólva) egy tetszőleges
ismerős tette volna és ha mégis érdekeltek volna, akkor látni lehetett rajtuk a
kényszeredettséget: a testvéreim iránti kötelességeimet sem teljesített és ezen
a téren nem/sem vettem le vállaidról a gondokat.
Levél apámhoz – Brief an den Vater
Kafka hatalmas
terjedelmű és jelentõségében is nagyszabású levelét 1919 novemberében írta
(10-13. között).
Ekkor már
tudatában volt súlyos betegségének, nyugdíjaztatta magát, hogy megszabaduljon a
hivatali robot kényszerétõl. Végre
írhatott volna, de alkotói válságba került, és több mint egy éve már alig írt
néhány sort. A levél megírása elõtt néhány hónappal még egy utolsó kétségbeesett
kísérletet tett arra, hogy házasságot kössön, önálló családot alapítson, és
ezzel végleg kiszakítsa magát a család bénító hálójából, az „örök fiú“, az
agglegény szomorú helyzetébõl. A szabadulási kísérlet újból, immár sokadszor nem
sikerült, a harmadik eljegyzés is szakítással végzõdött, és ebben a
kétségbeesett helyzetben szánta rá magát arra, hogy régóta érlelõdõ levelét,
melyben egész addigi - félelemekkel, szorongásokkal, megszégyenítésekkel,
vétkekkel és irracionális, megmagyarázhatatlan bűntudattal terhelt - sorsát,
apja ellen vívott örök és újra meg újra vereséggel végzõdõ harcát kívánta a
legkegyetlenebb önmarcangoló õszinteséggel, teljes mélységében feltárni.
Hogy valóban át
akarta-e adni, el akarta-e küldeni apjának, amint azt barátainak,
családtagjainak nem egyszer mondta vagy eleve önmagának szánta, hogy az írás
katartikus erejével segítse saját tisztánlátását; hogy békülõ és békítõ
gesztusnak szánta-e minden elégedetlenkedõ apja számára vagy személyes
dokumentumnak, mintegy a meg nem írt önéletrajz tömör változatának, vagyis
poétikai fogalmakkal szólva: önvallomásnak, magánlevélnek szánta-e vagy irodalmi
fikciónak, levélformában írt elbeszélésnek, az nem deríthetõ ki egyértelműen.
Önvallomás vagy
szövegfikció? Megelõlegezzük a választ, amely - természetesen - nem
egyértelmű:
mindkettõ.
A levél apámhoz a
legfontosabb és legátfogóbb önéletrajzi megnyilvánulása Kafkának, kezdi
utószavát a levelet eredeti kéziratos formájában közreadó Joachim Unseld. Majd
Walter Benjamint idézi, aki szerint: „Félreismerhetetlen, hogy Kafka valamennyi
regényének középpontjában õ maga áll.“
Természetes, hogy
apjához írott levelének középpontjában is õ maga áll, ugyanakkor, amennyiben a
mű önvallomás - megfordítva: az önvallomás egyszersmind mű is (ez a legtöbb
szövegére érvényes).
Önvallomás, mert az
író életének legszemélyesebb, gyakran intím részleteit is elmeséli, melyek
kétségbevonhatatlanul személyes, privát szférájába tartozóak. A középpontban õ
maga áll, a vallomástevõ, aki elsõsorban önmagával szemben kíméletlen, és sorra
fedi fel hibáit, bűneit, gyengeségeit, esendõségeit. Nyelvileg is
egyértelmű a
vallomásosság, hiszen Kafka szépirodalmi műveiben sohasem beszél önmagáról,
leginkább vallomásos gyökerű szövegeiben ragaszkodik leginkább a tárgyilagos,
hűvös távolságtartáshoz, a harmadik személyű, tárgyiasított narrációs formához (elsõ
személyben írt elbeszéléseinek hõsei szinte kizárólag groteszk, állati életet
élõ ábrázolatai az emberi lénynek (majom, kutya, egér, vakond). Vagyis az elsõ
személyű elõadás a levélben a nem fikcionális vallomástevõ személyének
megerõsítését szolgálja.
Az önvallomás
szereplõi a család tagjai, barátok, szerelmek, ismerõsök - egyikük sem fiktív,
kitalált személy. A „történet“ középpontjában a fiú áll, aki nem áttételesen,
nem szerepet játszva önmagáról vall, expressis verbis a fiú szólal meg.
Legnagyobb, egyetlen ellenfele az apa, aki Kafka egész életét meghatározta. A
konfliktus valóságos, egyes mozzanatai, aspektusai kétségkívül megtörténtek, és
fel sem merül az írói alakítás, a fantázia működésének lehetõsége.
Ugyanakkor a
vallomás szervezõ ereje az író szövegalkotó, világteremtõ nyelvi struktúrája,
vagyis a szöveg által teremtett fikció. Sajátos paradox helyzet jön létre: Kafka
sehol máshol nem ennyire személyes, szubjektív és önfeltáró (talán a naplója
néhány helyén és egyéb személyes leveleiben, például a Felice Bauerhez írt több
száz oldalas „szerelmi regény“-ben), ugyanakkor mindvégig érezhetõ az írói
alakítás tudatossága. A szöveg végig élet és mű, vallomás és irodalom
metszéspontján egyensúlyoz. A költõ kezében saját életrajzi anyaga példázattá, a
konkrét egyedi élet fölé növõ lényegivé, irodalommá válik (mint minden művében).
Részben azt kívánja
ez az elemzés bizonyítani, hogy Kafka legfontosabb személyes konfliktusa,
műveinek központi témája (melybõl szinte minden szövege levezethetõ és
értelmezhetõ) az apjához fűzõdõ viszony. Számos idézet látszik ezt bizonyítani.
Csakhogy
a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Mert jóllehet Kafka apja személyébõl
vonatkoztatja el a legfõbb hatalom, a fiút egyetlen szóval akár halálra ítélni
is képes isten képét - de ha megrekednénk ennél az értelmezési szintnél,
végzetesen leegyszerűsítenénk mindazt, amit az író végtelen sokszínűségében
teremtett. A kiismerhetetlen, megfoghatatlan, mindig új és új arcát mutató
emberi univerzumot, megtapasztalható vagy csak megsejthetõ, empirikus és
transzcendentális világot.
„Drága Apám,
(Liebster Vater)
a minap egyszer
megkérdezted, miért állítom azt, hogy félek Tõled. Mint rendesen ezúttal sem
tudtam, mit feleljek, részint épp Tõled féltemben, részint meg azért, mert e
félelmet több körülmény indokolja, semhogy élõszóval részletezve akár
félig-meddig is összefoglalhatnám. S ha most írásban próbálok válaszolni Neked,
még ez is túlontúl hiányos lesz, mivel félelmem s mindaz, ami belőle következik,
az írásban is gátol, ha Rólad van szó, és mert az anyag nagysága jóval túlnő
emlékezetemen és értelmemen.
Számodra ez a
dolog nagyon egyszerűnek tetszett, ha egyáltalán szóba hoztad előttem és –
válogatás nélkül – még sokak előtt. Te körülbelül így láttad a helyzetet. Egész
életedben nehéz munkát végeztél, mindent a gyermekeidért áldoztál, legfőképp
értem, így hát az én életem dínomdánom volt, teljesen szabadon tanulhattam, amit
akartam, nem volt gondom a létfenntartásomra, általában semmiféle gondra sem
volt okom: Te ezért
nem kívántál hálát, ismered „a gyermeki háládatosságot”, de legalább közeledést
várt, az együttérzés jelét: Ehelyett én kezdettől fogva bújkáltam előled, a
szobámba, könyvekhez, bolond barátokhoz, fellengzős eszmékhez menekültem: sosem
beszéltem nyíltan Veled, nem követtelek a templomba, egyszer sem látogattalak
meg Franzensbadban, különben sem volt bennem soha családi érzés, nem törődtem az
üzlettel és egyéb ügyeddel sem, a Te nyakadba varrtam a gyárat, s aztán magadra
hagytalak, támogattam Ottlát a konokságában, s míg érted a kisujjamat se
mozdítom (még egy színházjegyet sem viszek Neked), a barátaimért mindent
megteszek. Ha summázod rólam ítéletedet, kiderül, hogy bár határozott
becstelenséget és gonoszságot nem is vetsz szememre (kivéve talán legutolsó
nősülési tervemet), de hidegséggel, idegenséggel, hálátlansággal vádolsz.
Éspedig úgy hányod ezt a szememre, mintha az én hibám lenne, mintha tán én
kormányrudam egyetlen fordulatával más irányba terelhettem volna az egészet, míg
Te a legcsekélyebb hibát sem követted el, hacsak azt nem, hogy túlságosan jó
voltál hozzám.”
154-155
“Természetesen
nem mondom azt, hogy csupán a Te hatásodra lettem azzá, ami vagyok. Ez nagy
túlzás lenne (s én még hajlamos is vagyok erre a túlzásra).” 155
Tetten érhető az
apa valóságos alakjának egyre fokozódó növelése, mitikussá, istenné
transzponálása, mely vezérmotívumként végigvonul a levél szövegében:
„Hasonlíts össze
bennünket: én, hogy nagyon rövidre fogjam, Lőwy vagyok, bizonyos kafkai
alaptermészettel, de ez korátnsem a kafkai élet-, üzlet- és hódításakarástól
lendül mozgásba, hanem egy Lőwy-tövistől, amely titkosabban bátortalanabbul, más
irányban hat, és sokszor még csak nem is ösztökél.“ 156
„Közvetlenül
csupán egy esetben (esetre!) emlékszem az első évekből.
Talán Te is
emlékszel rá. Egyszer egy éjjel folyton vízért nyöszörögtem, nyilván nem azért,
mert szomjas voltam, hanem valószínűleg: részint, hogy bosszantsalak, részint a
magam szórakoztatására. (!) Miután egypárszor erõsen megfenyegettél, s ez nem
használt, kiemeltél az ágyból, kivittél a folyosóra, s otthagytál: hadd
álldogáljak egy darabig, ingben, egyedül, a zárt ajtó előtt. Nem mondom, hogy
helytelenül jártál el, akkor talán valóban nem állíthattad helyre másképp az
éjszakai nyugalmat - csak a nevelési eszközeidet akarom jellemezni, és azt, hogy
miként hatottak rám. Akkoriban, ezek után, feltehetően engedelmes voltam, de
lélekben kárt vallottam. Az értelmetlen vízért kunyerálást, ami számomra magától
értetődő volt, és a kívülrekesztés roppant rémületét - természetem az oka -
sohasem voltam képes megfelelő összefüggésbe hozni egymással. Még évek múlva is
szenvedést okozott az a gyötrelmes gondolat, hogy apám, ez az óriás, a legfõbb
hatóság (letzte Instanz), szinte ok nélkül odajöhetett hozzám, éjszaka,
kivihetett az ágyamból a folyosóra - hogy tehát ennyire semmibe sem vett.“
157-158
„Akkortájt - és
akkortájt mindenben - szükségem lett volna bátorításra. Hiszen már puszta
testiséged is nyomasztott. Emlékszem például arra, hogyan vetkõztünk gyakran
együtt, egy kabinban. Én sovány, gyönge, vézna voltam. Te erõs, nagy, terebélyes.
Már a kabinban is szánalmasnak láttam magamat, éspedig nemcsak elõtted, hanem az
egész világ elõtt, mert nekem Te voltál minden dolgok mértéke.“ 158
„Ugyanígy hatott
rám szellemi fensőbbséged.Csakis a saját erőd, munkád révén
küzdötted fel magad
ilyen magasra, következésképp korlátlanul bíztál a saját
véleményedben.…Karosszékedből
a világot kormányoztad. A Te nézeted helyes
volt, minden egyéb
bolond, fellengző, mesüge, abnormális. … Rejtélyessé váltál
számomra, mint
minden zsarnok, aki jogát a személyére s nem az ésszerűségére
alapozza.“ 159
„Az ember teljesen
védtelen volt Veled szemben.“ 161
„Nekem, a
gyermeknek azonban, ha csak egy szót kiáltottál volna oda, az valósággal égi
parancs volt, sohasem felejtem el, a legfontosabb eszközöm maradt a világ
megítéléséhez, legfõképp a Te megítélésedhez, s Te ebben mondtál tökéletesen
csõdöt.“ 161
„Kérlek, apám, érts
meg jól, ezek önmagukban tökéletesen jelentéktelen apróságok lettek volna,
nyomasztóvá csak azért váltak számomra, mert Te, a nekem oly mérhetetlenül
mérvadó ember, Te magad nem tartottad be a rám kirótt parancsokat. A világ ettõl
három részre oszlott, az egyikben én éltem, a rabszolga, olyan törvények alatt,
amelyeket csak nekem találtak ki, és amelyeknek ráadásul, nem tudtam, miért,
sohasem bírtam teljesen megfelelni: aztán ott volt a másik világ, végtelenül
távol az enyémtõl, ebben éltél Te, kormányoztál, parancsot osztogattál és
mérgelõdtél, hogy nem teljesítik - s volt végül egy harmadik világ, ahol a többi
ember élt, boldogan, szabadon, parancsok és engedelmeskedés nélkül. Én mindig
szégyenben éltem: vagy engedelmeskedtem parancsaidnak s ezt szégyelltem, hisz
ezek a parancsok csak rám vonatkoztak: vagy dacoskodtam, s ezt is szégyelltem,
mert hát hogyan is volt szabad dacolnom Veled: vagy nem tudtam engedelmeskedni,
mert például hiányzott belõlem a Te erõd, étvágyad, ügyességed, s ennek ellenére
Te, mintha ez magától értetõdnék, hol ezt, hol azt követelted tõlem: ez volt
persze a legnagyobb szégyenem.“ 161-162
„Hogy legalább egy
kissé talpra állhassak Veled szemben, s részint egyfajta bosszúból is, hamarosan
figyelni és gyűjteni kezdtem, s eltúloztam azokat az apró-cseprõ nevetséges
vonásokat, amelyeket észrevettem Benned...Természetesen egy halomra való ilyen
különféle megfigyelésem volt: ez boldoggá tett, okot adott a sugdolózásra és
tréfára. Te néha észrevetted, mérgelődtél rajta, rosszindulatnak,
tiszteletlenségnek tartottad, de hidd el nekem, számomra ez nem volt más, csupán
- különben alkalmatlan - eszköz az önfenntartásra, olyan tréfák voltak ezek,
amilyeneket istenekről és királyokról terjesztenek, tréfák, amelyek nemcsak
összeférnek a legmélyebb tisztelettel, de még hozzá is tartoznak.“167
„Igaz, hogy Anyám
véghetetlenül jó volt hozzám, de számomra minden a Hozzád való vonatkozásában
létezett, tehát nem jó vonatkozásban.
Anya szerepe
öntudatlanul is az volt, mint a hajtóé a vadászaton. Ha nevelésed valami
valószínűtlen esetben, dac, ellenszenv vagy akár gyűlölet kiváltásával már-már a
saját lábamra állíthatott volna, akkor Anya kiegyenlítette ezt a jóságával, okos
szavaival (a gyermekkor zűrzavarában ő volt az értelem jelképe), kérlelésével, s
engem újra visszaűztek a Te körödbe, amelyből különben talán, mindkettőnk
előnyére, kitörhettem volna. Vagy úgy volt, hogy tulajdonképp nem is került sor
kibékülésre. Anyám cask titokban védett meg Tőled, titokban adott valamit,
megengedett valamit, s akkor a Te szemedben újra világosságot kerülő lény lettem,
csaló, bűntudatos fiú, aki értéktelensége folytán még ahhoz is csak kerülő
utakon juthatott, amit jogosnak tartott. Aztán persze hozzászoktam, hogy ezeken
az utakon olyasmit is keressek, amihez saját véleményem szerint sem volt semi
jogom. Ez újra csak a bűntudatomat növelte. Igaz az is, hogy talán egyszer sem
ütöttél meg komolyan.
De a kiabálásod, az
arcod elvörösödése, a nadrágtartó gyors leoldása és készenlétbe helyezése a
széktámlán - szinte rosszabb volt nekem. Olyan ez, mit ha valakire akasztás vár.
Ha valóban felakasztják, akkor meghal, és mindennek vége. Ha azonban végig kell
élnie az akasztás minden elõkészületét, s csak akkor értesül a kegyelemrõl,
amikor a hurok már az arca elõtt leng, egész életében megszenvedheti a dolgot.
Azonkívül ebbõl a sok alkalomból, amikor világosan megnyilvánuló nézeted szerint
verést érdemeltem volna, de kegyed folytán épp csak hogy elkerültem, ismét
rengeteg bűntudat halmozódott fel. Tetőtől talpig adósoddá váltam.“ 168
„Te persze
beszélgetéseinknek is, gondolatainknak is régóta fõ támája vagy, de igazán nem
azért ülünk össze, hogy kieszeljünk ellened valamint, hanem hogy teljes
erõfeszítéssel, tréfásan, komolyan, szeretettel, daccal, dühvel, ellenszenvvel,
odaadással, bűntudattal, agyunk és szívünk minden erejével megvitassuk ezt a
köztünk és közted függõben levõ rettenetes pert minden oldaláról és minden
alkalommal - ezt a pert, amelyben Te mindig bírónak tartod magadat, holott
legalábbis jórészt (itt nyitva hagyom az ajtót minden tévedésnek, amelyet persze
elkövethetek) éppoly gyönge és elvakultan elfogult vagy, mint mi.“175-176
„Elvesztettem
előtted az önbizalmamat, a cserébe véghetetlen bűntudatot kaptam. (Erre a
véghetetlenségre gondolva írtam egyszer, helyesen, valakiről: „Attól fél, hogy
szégyene még túléli.“)“ 177
„Még később azonban
megint csak másként láttam a dolgot, és megértettem, miért hiheted azt, hogy
ebből a szempontból is rosszindulatúan elárullak. Te valóban magaddal hoztál még
valami zsidótudatot a gettószerű kis faluközösségből;
>nem sok volt ez, s meg is
csappant kissé a városban és a katonaságnál, de azért az ifjúság benyomásai és
emlékei szűkösen még elegendők voltak egyfajta zsidó élethez, kivált mivel nem
sok efféle segítségre szorultál;
nagyon erős nemzetségből származtál, és személyedben alig rendülhettél meg
vallási kétségektől, ha azok nem vegyültek társadalmi kételyekkel. Életed
vezérlő hite alapjában véve az volt, hogy hittél egy bizonyos zsidó társadalmi
osztály nézeteinek feltétlen helyességében, voltaképpen tehát, mivel ezek a
nézetek lényedhez tartoztak, önmagadban hittél.” 180
„Jobban célba talált
ellenszenved az írásaimmal és mindazzal szemben, ami ezzel – számodra
ismeretlenül – összefüggött. Itt valóban eltávolodtam Tőled egy darabon,
önállóan, még ha ez kissé arra a féregre emlékeztetett is, amely a hátulról
rátaposó láb alól teste elejével kivergődik és oldalt vonszolja magát.” 181
„Tedd az éjjeliszekrényre!”
182
„Írásaim Rólad szóltak,
hiszen csak azt panaszoltam el bennük, amit nem panaszolhattam el a kebleden.
Szándékosan hosszúra nyújtott búcsúm volt ez Tõled, csakhogy Te kényszerítettél
rá, de az általam meghatározott irányba tartott.“ 182
„Valószínűleg valami jól
kiválasztott blúzt vett fel, ehhez értenek a prágai zsidó nők, s erre Te persze
elhatároztad, hogy feleségül veszed.
Mégpedig lehetőleg
gyorsan, egy héten belül, holnap, ma. Nem értelek, hisz felnőtt ember vagy,
városban élsz, és nem tudsz okosabbat, mint tüstént elvenni azt, aki épp utadba
kerül. Nincs más lehetőség? Ha félsz, magam megyek el veled oda.“ 189
„De így, ahogy mi
vagyunk, az zárja el elõlem a házasságot, hogy ez épp a Te legsajátabb területed.
Néha magam elé képzelem kiterítve a Föld térképét, és Téged, amint keresztbe
fekszel rajta. S ilyenkor úgy érzem, mintha életem számára csak olyan vidékek
jöhetnének számításba, amelyeket nem fedsz el, vagy amelyek nincsenek
birodalmadon belül. S ilyen vidék - a Te nagyságodról alkotott elképzelésemnek
megfelelõen - nem sok van, s azok se nagyon vigasztalók, és kivált a házasság
nem ilyen.“ 191-192
Az egyetlen kiút
ebbõl a nyomasztó alárendeltségbõl, alávetettségbõl, ha elmenekül apja elõl: A
levél nagyobbik fele ezeknek lehetséges - részint kipróbált, de sikerhez nem
vezetõ, részint még nyitva álló - menekülési útvonalaknak az elemzését
tartalmazza:
„Ennek az egész
nevelésnek a következõ látható eredménye az volt, hogy menekültem mindentõl, ami
csak a leghalványabban is Rád emlékeztetett. Elsősorban az üzlettől.“170
Menekülési
próbálkozásai: más emberek, barátok közé – menekvés a zsidóságba (178) –
pályaválasztásba, az egyetemre - menekvés a hivatalba – menekvés az írásba –
menekvés a házasságba.
Mielőtt a levél
megrendítő és teljesen egyéni retorikájú – igazi kafkai - záró fejezetére térek,
engedtessék meg egy kitérő a filológia világába, a levél
kiadástörténetébe. Amikor a Max Brod tulajdonában lévő, írógéppel írt és Kafka
kézírásával javított levél 1952-ben először megjelent, Brod, aki szerint
kézírásos eredeti nem létezik, a következő megjegyzéseket fűzte a kiadáshoz: “A
levelet Kafka sajátkezűleg egyenesen írógépbe írta és kézzel korrigálta.
Terjedelme 44 ¼ nagy írógéplap (A4) terjedelmű, átlagosan laponként 34 soros.
A 45-ik
oldal nagyobb része üres, a gépirat egy mondat közepén – az “Életképtelen vagy:
de hogy erre…” szavak után- félbeszakad, viszont az utolsó 2 ½ záróoldal kisebb
formátumban kézírással rendelkezésre áll, megőrződött, úgy hogy a szövegben
nincs hiányzó szó, kimaradt rész – az maradéktalanul teljes.” Brod közlése egy
olyan különlegességre utal, miszerint az utolsó kézírásos másfél oldal, amely a
gépírásos (majdnem) teljes levéllel együtt Max Brod tulajdonában, majd
hagyatékában volt, az eredeti kézírásos lapokkal együtt maga Kafka tette hozzá a
gépírásos szöveghez. Felvetődik a kérdés, hogy mi volt ezzel Kafka szándéka?.
Írógépen megírt
egy több mint 44 oldalas levelet, majd az utolsó másfél oldalt kézzel írva
illesztette hozzá? Ez a kérdés évtizedekig megválaszolatlan maradt.
A nyolcvanas
években azonban véletlenül előkerült a teljes levél kézírásos szövege, mintegy
száz, kézzel írott lapon – amelyből csak az utolsó két és fél oldal hiányzott,
vagyis az, amely Brod hagyatékában volt, és a korábbi publikációban már
szerepelt. A fantasztikus véletlen folytán megtalált, és így teljessé vált
kézirat új megvilágításba helyezte a levél keletkezéstörténetét. (Egyrészt
megcáfolta Brod feltételezését, miszerint a levelet Kafka eredetileg géppel írta,
részben megválaszolta a kérdést a gépirat végét tartalmazó másfél kézzel írott
oldalra – de nem válaszolta meg a tartalmi kérdést, hogy miért?).
Miután a teljes
kézírásos szöveg alapján 1986-ban közzétették a levél (korrigált, mert korábban
Brod által több helyen is tévesen leírt) szövegét, Marcel Reich-Ranicki
“szenzációs felfedezésnek” nevezte, és ezt írta róla: “A német irodalom egyik
rendkívül fontos író dokumentumának kézirata bukkant fel szenzációs módon: Franz
Kafka 1919-ben írt százoldalas önvallomása, amely ‘Levél apámhoz’ (Brief an den
Vater) címen ismeretes. Mindenki, aki Kafkával bármilyen módon foglalkozni kíván,
ezt a levelet nem kerülheti meg.” A kézirat jelenleg a Marbachban lévő
Deutsches Literaturarchiv-ban található, a Brod-féle Kafka-hagyaték pedig az
Oxfordi Bodleian Könyvtárban. A levél kéziratos főszövege és a kéziratos záró
lapok tehát különböző helyeken találhatók.
Hogy merre
“vándorolt” nemrég megtalált kézirat, az a nagy rejtélyek közé tartozik – talán
Umberto Eco egyszer megírja. Annyi biztos, hogy a címzett kezébe sohasem került,
Kafka a következő évben, 1920-ban többször írt arról Milena Jesenskának, hogy el
akarja küldeni neki a “Riesenbrief”-et, sőt arra is figyelmeztette, nehogy
“bárkinek is megmutassa” – de hogy valóban eljutott-e Milenához, arra nincs
bizonyíték.
Ezek után olvassuk el végig a levél befejező néhány oldalát, amelyben
megjelöltük azt a törésvonalat, ahol a gépirat félbeszakad, majd a kalandos úton
előkerült kézirattal folytatódik és fejeződik be. Kiemelve olvasható az a több
oldalas “tiráda”, amelyben az addig beszélő fiúi “én” narratívája átvált az
általa elképzelt apai válasz narratívájára, majd visszatér a fiú
viszontválaszára. A fokozhatatlan intenzitású feszültség, Kafka egyik
legkiemelkedőbb retorikai szövegének mélyén a kíméletlen önmarcangolás és az
önmegsemmisítésig őszinte igazságkeresés rejlik, ami az író minden művét
áthatja:
“Nősülési
kísérleteim kezdetéig körülbelül úgy nőttem fel, ahogy egy üzletember él, gondok
közt és rossz sejtelmekkel ugyan, de pontos könyvelés nélkül, egyik napról a
másikra. Van
néhány kisebb nyeresége, ezeket ritkaságuk folytán képzeletében állandóan
dédelgeti, eltúlozza, s egyébként csak napi veszteségei vannak. Mindent bejegyez,
de sosem készít mérleget. S most jön a mérlegkényszer, azaz a nősülési kísérlet.
És úgy van a nagy összegekkel, amelyekkel itt számolnia kell, mintha soha a
legcsekélyebb nyereség sem lett volna, minden egyetlen nagy adósság. És most
nősülj meg, anélkül hogy beleőrülnél!
Így végződik az én
eddigi életem Veled, és ilyen esélyei vannak a jövőre.
Ha végigolvasod a
Tőled való félelmem indoklását, azt felelhetnéd:
„Te azt állítod, hogy megkönnyítem a dolgomat,
ha a Hozzád való viszonyomat egyszerűen a Te hibáddal magyarázom;
én azonban azt hiszem, hogy látszólagos erőfeszítésed ellenére, Te sem
nehezebbé, hanem inkább nyereségesebbé teszed a magad számára a dolgot. Először
is: Te is elhárítasz magadról minden hibát és felelősséget, ebben tehát
megegyezik az eljárásunk. De ha én aztán, olyan nyíltan, ahogy gondolom is,
egyedül Neked rovom fel a hibát, egyszerre „túl okos” és „túl gyengéd” akarsz
lenni, s engem is fölmentesz minden bűn alól. Az utóbbi persze csak látszólag
sikerül (hisz többet nem is akarsz), és a sorok közül, minden „stílusfordulat”
ellenére, amely a lényegről és természetről, ellentétről és tehetetlenségről
beszél, az derül ki, hogy voltaképp én voltam a támadó, Te pedig mindent csak
önvédelemből tettél. Őszintétlenségeddel tehát most már eleget elérhettél volna,
mert bebizonyítottál három dolgot; először: hogy Te ártatlan vagy, másodszor:
hogy én hibás vagyok, és harmadszor: hogy Te merő nagylelkűségből kész vagy
nemcsak megbocsátani nekem, hanem ami több és kevesebb, még be is bizonyítod –
úgy, hogy magad is elhiszed -, hogy persze, az igazság ellenére, én is ártatlan
vagyok. Ezzel most már megelégedhetnél, de nekem ez még nem elég.
Ugyanis a fejedbe vetted, hogy teljességgel belõlem akarsz élni. Elismerem, hogy
harcolunk egymással, de kétféle harc van. A lovagi harc, amelyben önálló
ellenfelek mérkõznek, mindegyik megmarad magának, magát veszíti, magáért gyõz.
És a féreg harca, amely nemcsak mar, hanem életfenntartása végett egyúttal vért
is szív. Ilyen a tulajdonképpeni hivatásos katona, és ez vagy Te. Életképtelen
vagy; de hogy erre ///
ITT SZAKAD MEG A
GÉPIRAT – az ezt követő szöveg csak kéziratban létezik:
kényelmesen, gondtalanul és magadnak tett szemrehányások nélkül rendezkedhess be,
bebizonyítod, hogy én vettem, én dugtam zsebre az élethez való minden
képességedet. Mit bánod most már, hogy életképtelen vagy, hiszen enyém a
felelősség. Te meg nyugodtan elnyújtózol, s hagyod, hogy tesstileg is, lelkileg
is én hurcoljalak végig az életen. Egy példa: amikor utoljára nősülni akartál,
hisz magad ismered el ebben a levélben, ugyanakkor nem is akartál nősülni;
de hogy ez semmi erőfeszítésedbe se kerüljön, azt akartad, hogy én segítselek a
nem nősüléshez, úgy, hogy megtiltsam neked ezt a házasságot a „szégyen” miatt,
amelyet ez a kapcsolat a nevemre hozna. Ez azonban eszem ágában sem volt.
Először is: nem akartam „megakadályozni a boldogságodat”, most sem, mint ahogy
sohasem, s másodszor: sohasem akarok ilyesféle szemrehányást hallani a
gyermekemtől. De segített-e rajtad valamit az önuralmam, amellyel tetszésedre
bíztam a házasságodat? A legkevésbé sem. Házasságodat az iránta érzett
ellenszenvem nem akadályozta volna meg, ellenkezőleg, ez még inkább arra
ösztönzött volna, hogy feleségül vedd a lányt, mert a ’menekülési kísérlet’
ezáltal vált volna teljessé. És hozzájárulásom a házasságodhoz nem vetett gátat
szemrehányásaidnak, mert hiszen bebizonyítod, hogy nem nősülésedben mindenképp
bűnös vagyok. Alapjában véve azonban ezzel is, mint minden egyébbel, csak azt
bizonyítottad be, hogy minden szemrehányásom jogos volt, és hogy még hiányzott
is közülük egy különösen jogos szemrehányás, tudniillik az, hogy őszintétlen,
szolgalelkű és élősdi vagy. Ha nem nagyon tévedek, még ezzel a levéllel is
rajtam élősködsz.“
Erre azt felelem, hogy
először is ez az egész ellenvetés, amely részben ellened is fordítható, nem
tőled származik, hanem éppenséggel tőlem.
Hisz a Te
bizalmatlanságod nem olyan nagy másokkal szemben, mint az én önmagam iránti
bizalmatlanságom, amelyre neveltél. Nem tagadom: bizonyos fokig jogos az
ellenvetésed, s viszonyunk jellemzésére még új vonásokat is tartalmaz. A dolgok
a valóságban természetesen nem illeszkednek úgy egymáshoz, mint levelemben az
érvek, az élet több a türelemjátéknál; de ezzel a helyesbítéssel, ami ebbõl az
ellenvetésbõl adódik - olyan helyesbítés ez, amelyet részletesen nem tudok és
nem is akarok taglalni - nézetem szerint mégiscsak megközelítettük annyira az
igazságot, hogy ez kissé megnyugtathat mindkettőnket, s megkönnyítheti számunkra
életünket és halálunkat.“
194-196
Exkurzus
Ez a kegyetlen "öndialógus"
megadja a választ arra a kérdésre is, miért szakította félbe Kafka a levél
csaknem befejezett gépírásos tisztázatát az utolsó oldalakon. Nyilvánvalóan
rádöbbent arra, hogy miközben apja nevében semmisíti meg saját alaposan
átgondoltnak vélt érveit, semmi értelme nem marad annak, hogy vitában győzhet
apja ellen. Hiszen ő maga látta be az általa kitalált apai gondolatmenetben,
hogy hiábavaló volt a csaknem száz oldalas fiúi szemrehányás a zsarnok apával
szemben, végső soron apjának van igaza! A szinte skizofrén módon megkettőzött
apai és fiúi én harcában az apai én győzedelmeskedett!
Kafka műveiben
nagyon gyakran az apa – fiú viszony konfliktusát ábrázolja, viszont csak
kezdetben lépteti fel személyesen is az apa-figurát (Ítélet, Átváltozás, Amerika,
Egy családapa gondjai).
Egyre inkább
uralkodóvá, hatalmas istenséggé mitizálja, transzponálja, még később olyannyira
istenné, hogy személyesen meg sem jelenik az apa, csak a hiánya és a keresése
fogalmazódik meg (A per, A kastély) -- v.ö. a zsidó vallás láthatatlan istenével!
Az anya - fiú
viszony, a levélből kiolvashatóan nagyon fontos számára, de műveiben alig
szerepel, mintha megszólíthatatlan volna a fájdalom, olyan mély, hogy fel sem
meri hozni a tudattalanból.
Vádirattá akarja
formálni, perbeszéddé (Prozess), melyet a fiú az apja fölött tart - hatalmas
retorikusan felépített beszéd, annak valamennyi lényegi fordulatával, és még
egyebekkel is. Például a kafkai paradox látásmód következtében a vádló szándék,
a megfogalmazott vádak özöne minduntalan átalakul önváddá, saját gyengeségének,
vétkének leleplezésévé - végig önkínzó önvizsgálat! Szóáradat, amely a szépíró
Kafkát ugyanúgy jellemzi, mint a levélírót vagy a naplóírót (hisz mindenütt a „szépíró“
szól, a saját nyelvén), ennek a szóözönnek lenyűgöző lendülete és hatóereje van.
Ugyanakkor a belső bizonytalanság okozta öngerjesztés szándékossága is érezhető
benne.
A vád a végén
önmaga ellen fordul, ráadásul retorikus fordulattal átvált az apa szemszögére,
hogy önmaga ellen fordíthassa saját vádjait! Egyedülálló kafkai megoldás!
Visszavált irodalommá, mert személyes vádjai a retorikai fordulatok
következtében önváddá fordulnak át, egyúttal maga az egész írási folyamat,
önmagában, a szöveg alakítása, rendszerezése, fegyelmezett racionális rendszerbe
foglalása által menekülési kísérlet lesz, mégpedig az irodalomba, a szövegbe, a
megformálásba irányuló menekülés. A forma pontossága, kristályos tisztasága,
logikája maga az igazság.
Az írás (általában)
katartikus célja az „én“ szétesésének megakadályozása, önmaga megtalálása, az
igazság keresése, a lét alapját jelentő „szétrombolhatatlan“ (das Unzerstörbare)
örök keresése: „Átmeneti kielégülést még nyújthatnak olyan munkák, mint az Egy
falusi orvos, feltéve, hogy ilyesmi sikerül még nekem (nagyon valószínűtlen). Ám
boldogság csak akkor, ha a tiszta, az igaz, a változhatatlan körébe emelhetem a
világot.“ (Napló,1917. Szept.
25. 519, Gyõrffy
Miklós ford.)
Nem választható
szét tisztán Kafka tényleges szándéka (vagyis a levél átadása apjának, közvetlen
hatás elérésére), az írás közvetlen (az átadás tényétől független) katartikus
hatásától, az apa-mítosszal való küzdelemtől.
Késõbb az apjának a
levelet író önmagát „a légypapíron vergődő légyhez“ hasonlította. Egész
elbeszélői világa saját élete problémájának kivetítése (projekció), mintha
alakjanak nem is lenne valóságos saját életük (?) - mind viszonyfunkcióban élnek,
„fiú“-archetipusok, ahol az apa - fiú viszonyt, és abból kiindulva, a hatalom és
tehetetlenség, kiszolgáltatottság minden változatát végigjátsszák. Hatalmi
viszonyok, ahogy Canetti is írja (A másik per. Kafka levelei Felice-hez): Kafka
a hatalom legnagyobb szakértője valamennyi költő között (Experte der Macht)
Ahogy a Törvény kapujában hőse vár, a törvény előtt, melynek kapuja, csak az övé
lett volna - vár Kafka a szeretet kapujában, várva az apai szeretetre
Az Az
ítéletben írja:
“Az ember teljesen
védtelen volt Veled szemben.“ 161
“Nekem, a
gyermeknek azonban, ha csak egy szót kiáltottál volna oda, az valósággal égi
parancs volt,“ 161
“…apám még most
is óriás”, mondta magában Georg.
43
“- Le akartál
takarni, tudom én azt, galambocskám, de letakarva azért még nem vagyok. És ha
végső erőm is ez, számodra elég lesz,
még sok is. ... Azt hitted most, hogy fölébe kerekedtél, úgy fölébe kerekedtél,
hogy a hátsóddal rátelepedhetsz, és meg se moccan, és drágalátos fiam akkor
elhatározza, megnősül!” 46
“- Mert
felemelte a szoknyáját – kezdett fuvolázni az apa -, mert felemelte a szoknyáját,
így ni, az ocsmány liba – és hogy megmutassa, miképpen, felhúzta a hálóingét,
hogy látszott a háborús sebhely a felső combján -, mert felemelte a szoknyáját,
így, meg így, meg így ni, megkörnyékezted, és hogy zavartalanul kielégíthesd
magad, meggyaláztad anyánk emlékét, elárultad barátodat, és ágyba dugtad apádat,
hogy meg se moccanhasson. De tud még moccanni, vagy nem?” 47
“Most tehát
tudod, mi van még rajtad kívül, eddig magadról tudtál csupán! Ártatlan gyerek
voltál valójában, még inkább voltál azonban ördögi ember! Tudd hát ezért:
Fulladásos vízhalálra ítéllek!” 49
És a vég
pillanatában, a fiú utolsó gondolata: “Kedves szüleim, hiszen mindig szerettelek
benneteket! – és elengedte magát. E pillanatban szinte végtelen forgalom
hullámzott a hídon. „ (Ford. Tandori Dezső) |