Lichtmann Tamás:
Apák és fiúk – Levél az apához

  

Az apa-fiú konfliktus vizsgálata – különös tekintettel az 1900-as évekre, azon belül is a pszichoanalízisre és a társadalomtörténetre – szinte már közhelyszámba menően sorolja fel tucatjával azoknak a nevét és sorsát, akik áldozatává váltak az e néven nevezett (Oidipus-komplexus) sorsnak. Egy egész nemzedék élete illusztrálja a tézist, miszerint az emancipáció és asszimiláció első és második hullámában az apák autoriter súlya, nyomasztó ereje és sikere jó esetben megnyomorította, nem egyszer pusztulásba kergette a fiakat. Az 1. világháborúban irodalomban, képzőművészetben, zenében szimbolummá vált a „képlet“: az apák nemzedéke kirobbantotta a háborút, és a halálba küldték a  fiaikat. A valóság ennél persze sokkal bonyolultabb, és sok más módon is megközelíthető. A zsidó modernizáció szemszögéből nézve az apa az asszimiláció első nemzedéke, aki a semmiből felkapaszkodva polgári – legtöbbször legalább kispolgári, de sok esetben nagypolgári, burzsoá – létet teremt magának, „megcsinálja önmaga“ (self made man) sorsát, a fiainak jólétet biztosít, egyetemre küldi őket, belépőhöz segíti a nagyvilági társadalomba, hogy maga helyett is biztosítsa számára a felemelkedést a legmagasabb intellektuális, gazdasági és politikai körökbe.

Sorra találkozunk olyan példákkal, ahol a fiak emiatt „rossz közérzetet“ (Unbehagen) élnek át, követik az apai kívánságot, viszont a legjobb szándékú irányítást is parancsként élik meg, menekülni próbálnak, saját útjaikat keresik, szorongást és bűntudatot élnek át. Ebből több út kínálkozik: gyakran válnak világmegváltó terveket dédelgető forradalmárrá, messiási hittel vetik bele magukat a megváltást ígérő lázadásokba. Azután a politikából többnyire kiábrándulva vagy „megteremtik“ a maguk messianisztikus modernitását a művészetekben (expresszionizmus, avantgard), és/vagy káoszba merülve önpusztítóvá lesznek, öngyűlölő zsidókká, öngyilkosokká, sorvasztó bűntudattal terhelt labilis, depresszív utódokká.

Ezt a kaotikus és katartikus viszonyt egyetlen példán kívánom bemutatni, igaz, a leghíresebbek egyikén: Franz Kafka apjával vívott harcában. Annak is egyetlen, látszólag apró szeletében, az apjához írott leveleinek elemzésén.

Egy zsidó család Prágában:

Hermann Kafka, erős, energikus, képzetlen, antiintellektuális, jómódú (divatüzlete Prága belvárosában, ugyanabban a házban egy emeletet elfoglaló lakása), mindent meg tud adni a gyermekeinek, de elvárja az engedelmességet, döntései elfogadását.

Julie Löwy, az anya, gyenge, az apától függő, vergődik az erős – őt hatalmában tartó – férfi és a szeretett gyermekei között. (Ld. Verwandlung, Urteil – ahol Kafka „meg is öli az anyját“ – regényekből az apa hiányzik, és az anya sem játszik szerepet)

Az apai nagyapa falusi „kóser“ hentes, az anya anyai nagyapja tudós, a zsidó vallásban elmélyült rabbi. (Napló, 73: „Héberül Amsel a nevem, mint anyám anyai nagyapjáé, akire mint nagyon jámbor és tudós, hosszú, fehér szakállú férfira emlékszik anyám, aki hatéves volt, amikor ez a nagyapja meghalt. Emlékszik, miként kellett megfognia a holttest lábujjait és közben bocsánatot kérnie a nagyapjával szemben elkövetett lehetséges vétkeiért. Emlékszik a nagyapa egész falakat megtöltő sok könyvére is. Mindennap megfürdött a folyóban, télen is, olyankor a fürdéshez léket vágott a jégbe… Anya nagyapjánál is tudósabb férfi volt a dédapja, egyforma tekintélye volt keresztények és zsidók körében, egy tűzvész alkalmával jámborsága jóvoltából az a csoda történt, hogy a tűz az ő házát átugrotta és megkímélte, míg körülötte minden ház leégett. Négy fia volt, az egyik áttért a keresztény hitre, és orvos let. Anyám nagyapján kívül mindnyájan korán meghaltak. Ennek volt egy fia, anyám az őrült Náthán bácsiként ismerte, és egy leánya, anyám anyja.”)

Három lány: Valli, az apjától függ, anyjához hasonló. Elli gyermeki, viszont teljes ki tud szakadni a családból, saját családot alapított és elfogadott, méltányolt asszonnyá vált. Ottla – Franz kedvenc húga – apja természetét örökölve keményen harcba szállt az apjával, vidéken megtalálta önmagát.

Franz, a legidősebb gyermek, magányosan vívta élet-halál harcát az apjával.

Levelek az apához

Az előzmények:

Levéltöredék

1914

Julie és Hermann Kafka részére

 [1914. július, Marielyst]

Annyiban viszont nem zártam le magamban Berlint, hogy azt gondolom, ez az egész dolog mindannyiunk közös javát szolgálja, a tiétekét és az enyémet is (hiszen abban egészen biztos vagyok, hogy érdekeink azonosak), amikor megakadályoz engem abban, hogy továbbra is úgy éljek, ahogy eddig. Lássátok be, igazán nagy fájdalmat eddig még talán nem okoztam nektek, hacsak az eljegyzés felbontását nem tekintjük annak, a távolból nem tudom megítélni. Viszont az is igaz, hogy valódi, maradandó örömet még kevésbé okoztam nektek, és ennek, higgyétek el, csakis az volt az oka, hogy tartós örömet mindezidáig magamnak sem tudtam szerezni. Hogy ez miért van így, azt éppen Te, apám, értheted meg a legkönnyebben, bár ugyanakkor éppen azt nem vagy hajlandó elismerni, amit én akarok. Néha arról mesélsz nekem, milyen rosszul ment a sorod a kezdet kezdetén. Talán csak nem hiszed azt, hogy ez volt az önbecsüléshez és elégedettséghez vezető megfelelő nevelési módszer? Csak nem hiszed azt, amit egyébként ugyancsak mondtál már nem egyszer, hogy nekem éppenséggel túl jól ment a sorom? Mostanáig teljesen önállótlanul és külsőleg kellemes körülmények között nőttem fel. Nem gondolod, hogy ez egyáltalán nem volt hasznára alkati fejlődésemnek, bármilyen jóságos és kedves volt hozzám mindenki, aki gondoskodott rólam? Biztosan vannak emberek, akik értenek hozzá, hogy minden téren biztosítsák önállóságukat, én azonban nem tartozom ezek közé. Mindenesetre olyan emberek is vannak, akik sohasem veszítik el önállótlanságukat, és én úgy érzem, semmi fáradságot nem sajnálok, hogy alaposan megvizsgáljam, vajon nem tartozom-e ezek közé. Az a kifogás sem érvényes, hogy egy ilyen kísérlethez túl idős vagyok. Fiatalabb vagyok annál, mint amennyit a látszat mutat. Az önállótlanság egyetlen kedvező hatása, hogy megtart fiatalnak. Mindenesetre csak akkor, ha egyszer véget ér.

Az irodában viszont sohasem leszek képes javítani a helyzetemen. Egyáltalán, Prágában nem sikerülhet semmi. Itt minden arra irányul, hogy engem, aki alapjában véve önállótlanságra vágyó ember vagyok, meg is tartson ebben az önállótlanságban. Hiszen itt minden olyan közeli és könnyen elérhető számomra. Az irodai munka terhemre van és gyakran kibírhatatlan, de alapjában véve mégis könnyű. Ilymódon többet keresek, mint amennyire szükségem van. De minek? Kinek? Folyamatosan feljebb lépek a fizetési ranglétrán. Mi célból? Számomra ez a munka nem megfelelő, és még csak önállóság sem lesz a jutalma, akkor miért nem dobom el magamtól az egészet? Nincs mit kockáztatnom, viszont mindent megnyerhetek, ha felmondok, és elmegyek Prágából. Nem kockáztatok semmit, hiszen az életem Prágában nem vezet sehová, jóra végképp nem. Tréfából néha összehasonlítotok engem R. bácsival. Ha Prágában maradok, valóban nem sokban fog különbözni az életem az övétől. Valószínűleg több pénzem, több érdekeltségem és kevesebb hitem lesz, mint neki, ennek megfelelően elégedetlenebb leszek nála, sokkal több különbség nem igen lesz közöttünk. - Prágán kívül mindent elnyerhetnék, vagyis önálló és nyugodt ember lehetnék, aki valamennyi képességét kihasználja, és a hasznos és valóságos munka béreként a valódi élet és a tartós elégedettség érzését kapja cserébe. Egy ilyen ember - és ez egyáltalán nem elhanyagolható nyereség - veletek is sokkal jobb viszonyban áll majd. Olyan fiatok lesz, akinek egyes cselekedetei talán nem nyerik el maradéktalan tetszéseteket, egészében viszont elégedettek lesztek vele, hiszen magatokban el kell ismernetek: "Azt teszi, amire képes." Ezt  az érzést ma, joggal, nem ismeritek.

A tervem megvalósítását a következőképpen gondolom: Van ötezer koronám. Ez lehetővé teszi számomra, hogy valahol Németországban, Berlinben vagy Münchenben két évet eltöltsek, ha kell, akár pénzkereső foglalkozás nélkül is. Ez a két év lehetővé teszi számomra, hogy az irodalomnak szenteljem magam, és kihozzam magamból mindazt, amit Prágában a belső erőtlenség és a külső zavaró körülmények közepette - a szükséges koncentráltság, rendezettség és világos áttekinthetőség híján - lehetetlen elérnem. Ez az irodalmi tevékenység lehetővé teszi majd számomra, hogy két év elteltével már saját keresetemből éljek, bármily szerény lesz is az. Bármily szerény lesz is a megélhetésem, mégis összehasonlíthatatlan lesz azzal az élettel, amelyet most Prágában folytatok, és amely ott a jövőben is várna rám. Erre azt mondhatjátok ellenérvként, hogy tévedek, és becsapom magam képességeimet és a képességeim által megteremthető anyagi lehetőségeimet illetően. Nyilvánvaló, ez sincs kizárva. Csak éppen az szól ellene, hogy harmincegy éves vagyok, és az efféle tévedéseket ebben a korban nem lehet számításba venni, különben minden számítás lehetetlen lenne, továbbá ellene szól, hogy néhány dolgot, még ha keveset is, már írtam, amelyek némi elismerésben már részesültek, végül a kifogást azzal lehetne elhárítani, hogy egyáltalán nem vagyok lusta és meglehetősen igénytelen vagyok, és éppen ezért, ha az egyik reménybeli terv balul ütne ki, találok majd másik kereseti lehetőséget, és semmiképpen sem foglak benneteket igénybe venni, hiszen az mind a rám, mind a rátok gyakorolt  hatásában mindenképpen sokkal rosszabb lenne, mint a mostani prágai életem; az már teljességgel elviselhetetlen lenne.

Helyzetem mindezek alapján számomra elég egyértelműnek látszik, és mohó kiváncsisággal várom, mit szóltok hozzá. Mert bár szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen helyes dolog, amit tehetek, és ha e terv megvalósítását elszalasztom, sorsdöntő lépést szalasztok el, - természetesen nagyon fontos, hogy tudjam, mit szóltok hozzá.

A legszívélyesebb üdvözlettel a Ti Franzotok.

A közvetlen előzmény:

Eljegyzés Julie Wohryzeck –kel

Levéltöredék 1919 nyaráról (publikálatlan)

Kedves Szüleim,

Azon az estén, amikor Hugo Kaufmann utoljára volt nálunk, és Te, apám, Karl és Hugo különféle üzleti és családi ügyekről beszélgettetek, a fürdőszobából hallottam, amikor Te az anyámnak részvétlenségemről, érzéketlenségemről panaszkodtál azon bizonyos beszélgetés kapcsán. Nem először fordult elő, hogy ilyen szemrehányásokat hallok Tőled, apám, nem csak az ajtókon keresztül, hanem közvetlenül a szemembe/arcomba mondva, és nem csak a részvétlenség miatti szemrehányás volt, amely már önmagában is elég súlyos dolog, amit velem szemben Te, Apám tettél – viszont éppen azon az estén, a szemrehányástól, melyet, nem egyszer egészen egyértelműen hallottam Tőled, (amitől) még szomorúbb lettem, mint egyébként.

Sokáig kerestem egy kiutat, amíg végül az ágyban eszembe jutott, hogy írhatnék Neked egy levelet, amelyben mindent meg tudnék magyarázni – ha most a gyógykúra alatt lenne időd elolvasni. Az örömtől, melyet ez az ötletem okozott, azonnal százféle dolog jutott az eszembe, amit meg kellene írnom, ezen felül még egy rendszer is, amely mindezt teljesen meggyőzővé tehetné. Reggel viszont az ötletem okozta öröm még jelen volt, és még ma is érzem, de a képességemben való bizodalmam, hogy meg is tudnám-e valósítani, odalett, hiányzik már, annak ellenére, hogy végső soron a legegyszerűbb dolgokról van szó. Nekikezdek tehát a levélnek, önbizalom nélkül, és csak abban reménykedem, hogy Te, Apám mindennek dacára még szeretsz, és jobban fogsz olvasni, mint ahogy én írni tudok.

Abban bizonyosan egyetértünk, ha egy kicsit visszagondolsz az elmúlt időszakra, hogy a viszonyunk az utóbbi években csaknem elviselhetetlen volt. (Anyámhoz való viszonyom sem más talán lényegében, de az ő határtalan önzetlensége, amely vele szemben minden kötelezettségtől felment, nem engedi ezt felismerni és alig érezteti velem.)

Ennek a viszonynak az elviselhetetlenségében én vagyok a bűnös, én viselem a vétket, csakis én. A Te ügyeid általában nem úgy érdekeltek engem, nem úgy gondoskodtam róla, ahogy (a fiúi kötelességekről egyáltalán nem is szólva) egy tetszőleges ismerős tette volna és ha mégis érdekeltek volna, akkor látni lehetett rajtuk a kényszeredettséget: a testvéreim iránti kötelességeimet sem teljesített és ezen a téren nem/sem vettem le vállaidról a gondokat.

Levél apámhoz – Brief an den Vater

Kafka hatalmas terjedelmű és jelentõségében is nagyszabású levelét 1919 novemberében írta (10-13. között). Ekkor már tudatában volt súlyos betegségének, nyugdíjaztatta magát, hogy megszabaduljon a hivatali robot kényszerétõl. Végre írhatott volna, de alkotói válságba került, és több mint egy éve már alig írt néhány sort. A levél megírása elõtt néhány hónappal még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy házasságot kössön, önálló családot alapítson, és ezzel végleg kiszakítsa magát a család bénító hálójából, az „örök fiú“, az agglegény szomorú helyzetébõl. A szabadulási kísérlet újból, immár sokadszor nem sikerült, a harmadik eljegyzés is szakítással végzõdött, és ebben a kétségbeesett helyzetben szánta rá magát arra, hogy régóta érlelõdõ levelét, melyben egész addigi - félelemekkel, szorongásokkal, megszégyenítésekkel, vétkekkel és irracionális, megmagyarázhatatlan bűntudattal terhelt - sorsát, apja ellen vívott örök és újra meg újra vereséggel végzõdõ harcát kívánta a legkegyetlenebb önmarcangoló õszinteséggel, teljes mélységében feltárni.

Hogy valóban át akarta-e adni, el akarta-e küldeni apjának, amint azt barátainak, családtagjainak nem egyszer mondta vagy eleve önmagának szánta, hogy az írás katartikus erejével segítse saját tisztánlátását; hogy békülõ és békítõ gesztusnak szánta-e minden elégedetlenkedõ apja számára vagy személyes dokumentumnak, mintegy a meg nem írt önéletrajz tömör változatának, vagyis poétikai fogalmakkal szólva: önvallomásnak, magánlevélnek szánta-e vagy irodalmi fikciónak, levélformában írt elbeszélésnek, az nem deríthetõ ki egyértelműen.

Önvallomás vagy szövegfikció? Megelõlegezzük a választ, amely - természetesen - nem egyértelmű: mindkettõ.

A levél apámhoz a legfontosabb és legátfogóbb önéletrajzi megnyilvánulása Kafkának, kezdi utószavát a levelet eredeti kéziratos formájában közreadó Joachim Unseld. Majd Walter Benjamint idézi, aki szerint: „Félreismerhetetlen, hogy Kafka valamennyi regényének középpontjában õ maga áll.“

Természetes, hogy apjához írott levelének középpontjában is õ maga áll, ugyanakkor, amennyiben a mű önvallomás - megfordítva: az önvallomás egyszersmind mű is (ez a legtöbb szövegére érvényes).

Önvallomás, mert az író életének legszemélyesebb, gyakran intím részleteit is elmeséli, melyek kétségbevonhatatlanul személyes, privát szférájába tartozóak. A középpontban õ maga áll, a vallomástevõ, aki elsõsorban önmagával szemben kíméletlen, és sorra fedi fel hibáit, bűneit, gyengeségeit, esendõségeit. Nyelvileg is egyértelmű a vallomásosság, hiszen Kafka szépirodalmi műveiben sohasem beszél önmagáról, leginkább vallomásos gyökerű szövegeiben ragaszkodik leginkább a tárgyilagos, hűvös távolságtartáshoz, a harmadik személyű, tárgyiasított narrációs formához (elsõ személyben írt elbeszéléseinek hõsei szinte kizárólag groteszk, állati életet élõ ábrázolatai az emberi lénynek (majom, kutya, egér, vakond). Vagyis az elsõ személyű elõadás a levélben a nem fikcionális vallomástevõ személyének megerõsítését szolgálja.

Az önvallomás szereplõi a család tagjai, barátok, szerelmek, ismerõsök - egyikük sem fiktív, kitalált személy. A „történet“ középpontjában a fiú áll, aki nem áttételesen, nem szerepet játszva önmagáról vall, expressis verbis a fiú szólal meg. Legnagyobb, egyetlen ellenfele az apa, aki Kafka egész életét meghatározta. A konfliktus valóságos, egyes mozzanatai, aspektusai kétségkívül megtörténtek, és fel sem merül az írói alakítás, a fantázia működésének  lehetõsége.

Ugyanakkor a vallomás szervezõ ereje az író szövegalkotó, világteremtõ nyelvi struktúrája, vagyis a szöveg által teremtett fikció. Sajátos paradox helyzet jön létre: Kafka sehol máshol nem ennyire személyes, szubjektív és önfeltáró (talán a naplója néhány helyén és egyéb személyes leveleiben, például a Felice Bauerhez írt több száz oldalas „szerelmi regény“-ben), ugyanakkor mindvégig érezhetõ az írói alakítás tudatossága. A szöveg végig élet és mű, vallomás és irodalom metszéspontján egyensúlyoz. A költõ kezében saját életrajzi anyaga példázattá, a konkrét egyedi élet fölé növõ lényegivé, irodalommá válik (mint minden művében).

Részben azt kívánja ez az elemzés bizonyítani, hogy Kafka legfontosabb személyes konfliktusa, műveinek központi témája (melybõl szinte minden szövege levezethetõ és értelmezhetõ) az apjához fűzõdõ viszony. Számos idézet látszik ezt bizonyítani. Csakhogy a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Mert jóllehet Kafka apja személyébõl vonatkoztatja el a legfõbb hatalom, a fiút egyetlen szóval akár halálra ítélni is képes isten képét - de ha megrekednénk ennél az értelmezési szintnél, végzetesen leegyszerűsítenénk mindazt, amit az író végtelen sokszínűségében teremtett. A kiismerhetetlen, megfoghatatlan, mindig új és új arcát mutató emberi univerzumot, megtapasztalható vagy csak megsejthetõ, empirikus és transzcendentális világot.

„Drága Apám, (Liebster Vater)

a minap egyszer megkérdezted, miért állítom azt, hogy félek Tõled. Mint rendesen ezúttal sem tudtam, mit feleljek, részint épp Tõled féltemben, részint meg azért, mert e félelmet több körülmény indokolja, semhogy élõszóval részletezve akár félig-meddig is összefoglalhatnám. S ha most írásban próbálok válaszolni Neked, még ez is túlontúl hiányos lesz, mivel félelmem s mindaz, ami belőle következik, az írásban is gátol, ha Rólad van szó, és mert az anyag nagysága jóval túlnő emlékezetemen és értelmemen.

Számodra ez a dolog nagyon egyszerűnek tetszett, ha egyáltalán szóba hoztad előttem és – válogatás nélkül – még sokak előtt. Te körülbelül így láttad a helyzetet. Egész életedben nehéz munkát végeztél, mindent a gyermekeidért áldoztál, legfőképp értem, így hát az én életem dínomdánom volt, teljesen szabadon tanulhattam, amit akartam, nem volt gondom a létfenntartásomra, általában semmiféle gondra sem volt okom: Te ezért nem kívántál hálát, ismered „a gyermeki háládatosságot”, de legalább közeledést várt, az együttérzés jelét: Ehelyett én kezdettől fogva bújkáltam előled, a szobámba, könyvekhez, bolond barátokhoz, fellengzős eszmékhez menekültem: sosem beszéltem nyíltan Veled, nem követtelek a templomba, egyszer sem látogattalak meg Franzensbadban, különben sem volt bennem soha családi érzés, nem törődtem az üzlettel és egyéb ügyeddel sem, a Te nyakadba varrtam a gyárat, s aztán magadra hagytalak, támogattam Ottlát a konokságában, s míg érted a kisujjamat se mozdítom (még egy színházjegyet sem viszek Neked), a barátaimért mindent megteszek. Ha summázod rólam ítéletedet, kiderül, hogy bár határozott becstelenséget és gonoszságot nem is vetsz szememre (kivéve talán legutolsó nősülési tervemet), de hidegséggel, idegenséggel, hálátlansággal vádolsz. Éspedig úgy hányod ezt a szememre, mintha az én hibám lenne, mintha tán én kormányrudam egyetlen fordulatával más irányba terelhettem volna az egészet, míg Te a legcsekélyebb hibát sem követted el, hacsak azt nem, hogy túlságosan jó voltál hozzám.” 154-155

“Természetesen nem mondom azt, hogy csupán a Te hatásodra lettem azzá, ami vagyok. Ez nagy túlzás lenne (s én még hajlamos is vagyok erre a túlzásra).” 155

Tetten érhető az apa valóságos alakjának egyre fokozódó növelése, mitikussá, istenné transzponálása, mely vezérmotívumként végigvonul a levél szövegében:

„Hasonlíts össze bennünket: én, hogy nagyon rövidre fogjam, Lőwy vagyok, bizonyos kafkai alaptermészettel, de ez korátnsem a kafkai élet-, üzlet- és hódításakarástól lendül mozgásba, hanem egy Lőwy-tövistől, amely titkosabban bátortalanabbul, más irányban hat, és sokszor még csak nem is ösztökél.“ 156

„Közvetlenül csupán egy esetben (esetre!) emlékszem az első évekből. Talán Te is emlékszel rá. Egyszer egy éjjel folyton vízért nyöszörögtem, nyilván nem azért, mert szomjas voltam, hanem valószínűleg: részint, hogy bosszantsalak, részint a magam szórakoztatására. (!) Miután egypárszor erõsen megfenyegettél, s ez nem használt, kiemeltél az ágyból, kivittél a folyosóra, s otthagytál: hadd álldogáljak egy darabig, ingben, egyedül, a zárt ajtó előtt. Nem mondom, hogy helytelenül jártál el, akkor talán valóban nem állíthattad helyre másképp az éjszakai nyugalmat - csak a nevelési eszközeidet akarom jellemezni, és azt, hogy miként hatottak rám. Akkoriban, ezek után, feltehetően engedelmes voltam, de lélekben kárt vallottam. Az értelmetlen vízért kunyerálást, ami számomra magától értetődő volt, és a kívülrekesztés roppant rémületét - természetem az oka - sohasem voltam képes megfelelő összefüggésbe hozni egymással. Még évek múlva is szenvedést okozott az a gyötrelmes gondolat, hogy apám, ez az óriás, a legfõbb hatóság (letzte Instanz), szinte ok nélkül odajöhetett hozzám, éjszaka, kivihetett az ágyamból a folyosóra - hogy tehát ennyire semmibe sem vett.“ 157-158

„Akkortájt - és akkortájt mindenben - szükségem lett volna bátorításra. Hiszen már puszta testiséged is nyomasztott. Emlékszem például arra, hogyan vetkõztünk gyakran együtt, egy kabinban. Én sovány, gyönge, vézna voltam. Te erõs, nagy, terebélyes. Már a kabinban is szánalmasnak láttam magamat, éspedig nemcsak elõtted, hanem az egész világ elõtt, mert nekem Te voltál minden dolgok mértéke.“ 158

„Ugyanígy hatott rám szellemi fensőbbséged.Csakis a saját erőd, munkád révén küzdötted fel magad ilyen magasra, következésképp korlátlanul bíztál a saját  véleményedben.…Karosszékedből a világot kormányoztad. A Te nézeted helyes volt, minden egyéb bolond, fellengző, mesüge, abnormális. … Rejtélyessé váltál  számomra, mint minden zsarnok, aki jogát a személyére s nem az ésszerűségére alapozza.“ 159

„Az ember teljesen védtelen volt Veled szemben.“ 161

„Nekem, a gyermeknek azonban, ha csak egy szót kiáltottál volna oda, az valósággal égi parancs volt, sohasem felejtem el, a legfontosabb eszközöm maradt a világ megítéléséhez, legfõképp a Te megítélésedhez, s Te ebben mondtál tökéletesen csõdöt.“ 161

„Kérlek, apám, érts meg jól, ezek önmagukban tökéletesen jelentéktelen apróságok lettek volna, nyomasztóvá csak azért váltak számomra, mert Te, a nekem oly mérhetetlenül mérvadó ember, Te magad nem tartottad be a rám kirótt parancsokat. A világ ettõl három részre oszlott, az egyikben én éltem, a rabszolga, olyan törvények alatt, amelyeket csak nekem találtak ki, és amelyeknek ráadásul, nem tudtam, miért, sohasem bírtam teljesen megfelelni: aztán ott volt a másik világ, végtelenül távol az enyémtõl, ebben éltél Te, kormányoztál, parancsot osztogattál és mérgelõdtél, hogy nem teljesítik - s volt végül egy harmadik világ, ahol a többi ember élt, boldogan, szabadon, parancsok és engedelmeskedés nélkül. Én mindig szégyenben éltem: vagy engedelmeskedtem parancsaidnak s ezt szégyelltem, hisz ezek a parancsok csak rám vonatkoztak: vagy dacoskodtam, s ezt is szégyelltem, mert hát hogyan is volt szabad dacolnom Veled: vagy nem tudtam engedelmeskedni, mert például hiányzott belõlem a Te erõd, étvágyad, ügyességed, s ennek ellenére Te, mintha ez magától értetõdnék, hol ezt, hol azt követelted tõlem: ez volt persze a legnagyobb szégyenem.“ 161-162

„Hogy legalább egy kissé talpra állhassak Veled szemben, s részint egyfajta bosszúból is, hamarosan figyelni és gyűjteni kezdtem, s eltúloztam azokat az apró-cseprõ nevetséges vonásokat, amelyeket észrevettem Benned...Természetesen egy halomra való ilyen különféle megfigyelésem volt: ez boldoggá tett, okot adott a sugdolózásra és tréfára. Te néha észrevetted, mérgelődtél rajta, rosszindulatnak, tiszteletlenségnek tartottad, de hidd el nekem, számomra ez nem volt más, csupán - különben alkalmatlan - eszköz az önfenntartásra, olyan tréfák voltak ezek, amilyeneket istenekről és királyokról terjesztenek, tréfák, amelyek nemcsak összeférnek a legmélyebb tisztelettel, de még hozzá is tartoznak.“167

„Igaz, hogy Anyám véghetetlenül jó volt hozzám, de számomra minden a Hozzád való vonatkozásában létezett, tehát nem jó vonatkozásban. Anya szerepe öntudatlanul is az volt, mint a hajtóé a vadászaton. Ha nevelésed valami valószínűtlen esetben, dac, ellenszenv vagy akár gyűlölet kiváltásával már-már a saját lábamra állíthatott volna, akkor Anya kiegyenlítette ezt a jóságával, okos szavaival (a gyermekkor zűrzavarában ő volt az értelem jelképe), kérlelésével, s engem újra visszaűztek a Te körödbe, amelyből különben talán, mindkettőnk előnyére, kitörhettem volna. Vagy úgy volt, hogy tulajdonképp nem is került sor kibékülésre. Anyám cask titokban védett meg Tőled, titokban adott valamit, megengedett valamit, s akkor a Te szemedben újra világosságot kerülő lény lettem, csaló, bűntudatos fiú, aki értéktelensége folytán még ahhoz is csak kerülő utakon juthatott, amit jogosnak tartott. Aztán persze hozzászoktam, hogy ezeken az utakon olyasmit is keressek, amihez saját véleményem szerint sem volt semi jogom. Ez újra csak a bűntudatomat növelte. Igaz az is, hogy talán egyszer sem ütöttél meg komolyan. De a kiabálásod, az arcod elvörösödése, a nadrágtartó gyors leoldása és készenlétbe helyezése a széktámlán - szinte rosszabb volt nekem. Olyan ez, mit ha valakire akasztás vár. Ha valóban felakasztják, akkor meghal, és mindennek vége. Ha azonban végig kell élnie az akasztás minden elõkészületét, s csak akkor értesül a kegyelemrõl, amikor a hurok már az arca elõtt leng, egész életében megszenvedheti a dolgot. Azonkívül ebbõl a sok alkalomból, amikor világosan megnyilvánuló nézeted szerint verést érdemeltem volna, de kegyed folytán épp csak hogy elkerültem, ismét rengeteg bűntudat halmozódott fel. Tetőtől talpig adósoddá váltam.“ 168

„Te persze beszélgetéseinknek is, gondolatainknak is régóta fõ támája vagy, de igazán nem azért ülünk össze, hogy kieszeljünk ellened valamint, hanem hogy teljes erõfeszítéssel, tréfásan, komolyan, szeretettel, daccal, dühvel, ellenszenvvel, odaadással, bűntudattal, agyunk és szívünk minden erejével megvitassuk ezt a köztünk és közted függõben levõ rettenetes pert minden oldaláról és minden alkalommal - ezt a pert, amelyben Te mindig bírónak tartod magadat, holott legalábbis jórészt (itt nyitva hagyom az ajtót minden tévedésnek, amelyet persze elkövethetek) éppoly gyönge és elvakultan elfogult vagy, mint mi.“175-176

„Elvesztettem előtted az önbizalmamat, a cserébe véghetetlen bűntudatot kaptam. (Erre a véghetetlenségre gondolva írtam egyszer, helyesen, valakiről: „Attól fél, hogy szégyene még túléli.“)“ 177

„Még később azonban megint csak másként láttam a dolgot, és megértettem, miért hiheted azt, hogy ebből a szempontból is rosszindulatúan elárullak. Te valóban magaddal hoztál még valami zsidótudatot a gettószerű kis faluközösségből; >nem sok volt ez, s meg is csappant kissé a városban és a katonaságnál, de azért az ifjúság benyomásai és emlékei szűkösen még elegendők voltak egyfajta zsidó élethez, kivált mivel nem sok efféle segítségre szorultál; nagyon erős nemzetségből származtál, és személyedben alig rendülhettél meg vallási kétségektől, ha azok nem vegyültek társadalmi kételyekkel. Életed vezérlő hite alapjában véve az volt, hogy hittél egy bizonyos zsidó társadalmi osztály nézeteinek feltétlen helyességében, voltaképpen tehát, mivel ezek a nézetek lényedhez tartoztak, önmagadban hittél.” 180

„Jobban célba talált ellenszenved az írásaimmal és mindazzal szemben, ami ezzel – számodra ismeretlenül – összefüggött. Itt valóban eltávolodtam Tőled egy darabon, önállóan, még ha ez kissé arra a féregre emlékeztetett is, amely a hátulról rátaposó láb alól teste elejével kivergődik és oldalt vonszolja magát.” 181

„Tedd az éjjeliszekrényre!” 182

„Írásaim Rólad szóltak, hiszen csak azt panaszoltam el bennük, amit nem panaszolhattam el a kebleden. Szándékosan hosszúra nyújtott búcsúm volt ez Tõled, csakhogy Te kényszerítettél rá, de az általam meghatározott irányba tartott.“ 182

„Valószínűleg valami jól kiválasztott blúzt vett fel, ehhez értenek a prágai zsidó nők, s erre Te persze elhatároztad, hogy feleségül veszed. Mégpedig lehetőleg gyorsan, egy héten belül, holnap, ma. Nem értelek, hisz felnőtt ember vagy, városban élsz, és nem tudsz okosabbat, mint tüstént elvenni azt, aki épp utadba kerül. Nincs más lehetőség? Ha félsz, magam megyek el veled oda.“ 189

„De így, ahogy mi vagyunk, az zárja el elõlem a házasságot, hogy ez épp a Te legsajátabb területed. Néha magam elé képzelem kiterítve a Föld térképét, és Téged, amint keresztbe fekszel rajta. S ilyenkor úgy érzem, mintha életem számára csak olyan vidékek jöhetnének számításba, amelyeket nem fedsz el, vagy amelyek nincsenek birodalmadon belül. S ilyen vidék - a Te nagyságodról alkotott elképzelésemnek megfelelõen - nem sok van, s azok se nagyon vigasztalók, és kivált a házasság nem ilyen.“ 191-192

Az egyetlen kiút ebbõl a nyomasztó alárendeltségbõl, alávetettségbõl, ha elmenekül apja elõl: A levél nagyobbik fele ezeknek lehetséges - részint kipróbált, de sikerhez nem vezetõ, részint még nyitva álló -  menekülési útvonalaknak az elemzését tartalmazza:

„Ennek az egész nevelésnek a következõ látható eredménye az volt, hogy menekültem mindentõl, ami csak a leghalványabban is Rád emlékeztetett. Elsősorban az üzlettől.“170

Menekülési próbálkozásai: más emberek, barátok közé – menekvés a zsidóságba (178) – pályaválasztásba, az egyetemre - menekvés a hivatalba – menekvés az írásba – menekvés a házasságba.

Mielőtt a levél megrendítő és teljesen egyéni retorikájú – igazi kafkai - záró fejezetére térek, engedtessék meg egy kitérő a filológia világába, a levél kiadástörténetébe. Amikor a Max Brod tulajdonában lévő, írógéppel írt és Kafka kézírásával javított levél 1952-ben először megjelent, Brod, aki szerint kézírásos eredeti nem létezik, a következő megjegyzéseket fűzte a kiadáshoz: “A levelet Kafka sajátkezűleg egyenesen írógépbe írta és kézzel korrigálta. Terjedelme 44 ¼ nagy írógéplap (A4) terjedelmű, átlagosan laponként 34 soros. A 45-ik oldal nagyobb része üres, a gépirat egy mondat közepén – az “Életképtelen vagy: de hogy erre…” szavak után- félbeszakad, viszont az utolsó 2 ½ záróoldal kisebb formátumban kézírással rendelkezésre áll, megőrződött, úgy hogy a szövegben nincs hiányzó szó, kimaradt rész – az maradéktalanul teljes.” Brod közlése egy olyan különlegességre utal, miszerint az utolsó kézírásos másfél oldal, amely a gépírásos (majdnem) teljes levéllel együtt Max Brod tulajdonában, majd hagyatékában volt, az eredeti kézírásos lapokkal együtt maga Kafka tette hozzá a gépírásos szöveghez. Felvetődik a kérdés, hogy mi volt ezzel Kafka szándéka?.

Írógépen megírt egy több mint 44 oldalas levelet, majd az utolsó másfél oldalt kézzel írva illesztette hozzá? Ez a kérdés évtizedekig megválaszolatlan maradt.

A nyolcvanas években azonban véletlenül előkerült a teljes levél kézírásos szövege, mintegy száz, kézzel írott lapon – amelyből csak az utolsó két és fél oldal hiányzott, vagyis az, amely Brod hagyatékában volt, és a korábbi publikációban már szerepelt. A fantasztikus véletlen folytán megtalált, és így teljessé vált kézirat új megvilágításba helyezte a levél keletkezéstörténetét. (Egyrészt megcáfolta Brod feltételezését, miszerint a levelet Kafka eredetileg géppel írta, részben megválaszolta a kérdést a gépirat végét tartalmazó másfél kézzel írott oldalra – de nem válaszolta meg a tartalmi kérdést, hogy miért?).

Miután a teljes kézírásos szöveg alapján 1986-ban közzétették a levél (korrigált, mert korábban Brod által több helyen is tévesen leírt) szövegét, Marcel Reich-Ranicki “szenzációs felfedezésnek” nevezte, és ezt írta róla: “A német irodalom egyik rendkívül fontos író dokumentumának kézirata bukkant fel szenzációs módon: Franz Kafka 1919-ben írt százoldalas önvallomása, amely ‘Levél apámhoz’ (Brief an den Vater) címen ismeretes. Mindenki, aki Kafkával bármilyen módon foglalkozni kíván, ezt a levelet nem kerülheti meg.” A kézirat jelenleg  a Marbachban lévő Deutsches Literaturarchiv-ban található, a Brod-féle Kafka-hagyaték pedig az Oxfordi Bodleian Könyvtárban. A levél kéziratos főszövege és a kéziratos záró lapok tehát különböző helyeken találhatók.

Hogy merre “vándorolt” nemrég megtalált kézirat, az a nagy rejtélyek közé tartozik – talán Umberto Eco egyszer megírja. Annyi biztos, hogy a címzett kezébe sohasem került, Kafka a következő évben, 1920-ban többször írt arról Milena Jesenskának, hogy el akarja küldeni neki a “Riesenbrief”-et, sőt arra is figyelmeztette, nehogy “bárkinek is megmutassa” – de hogy valóban eljutott-e Milenához, arra nincs bizonyíték.

Ezek után olvassuk el végig a levél befejező néhány oldalát, amelyben megjelöltük azt a törésvonalat, ahol a gépirat félbeszakad, majd a kalandos úton előkerült kézirattal folytatódik és fejeződik be. Kiemelve olvasható az a több oldalas “tiráda”, amelyben az addig beszélő fiúi “én” narratívája átvált az általa elképzelt apai válasz narratívájára, majd visszatér a fiú viszontválaszára. A fokozhatatlan intenzitású feszültség, Kafka egyik legkiemelkedőbb retorikai szövegének mélyén a kíméletlen önmarcangolás és az önmegsemmisítésig őszinte igazságkeresés rejlik, ami az író minden művét áthatja:

“Nősülési kísérleteim kezdetéig körülbelül úgy nőttem fel, ahogy egy üzletember él, gondok közt és rossz sejtelmekkel ugyan, de pontos könyvelés nélkül, egyik napról a másikra. Van néhány kisebb nyeresége, ezeket ritkaságuk folytán képzeletében állandóan dédelgeti, eltúlozza, s egyébként csak napi veszteségei vannak. Mindent bejegyez, de sosem készít mérleget. S most jön a mérlegkényszer, azaz a nősülési kísérlet. És úgy van a nagy összegekkel, amelyekkel itt számolnia kell, mintha soha a legcsekélyebb nyereség sem lett volna, minden egyetlen nagy adósság. És most nősülj meg, anélkül hogy beleőrülnél!

Így végződik az én eddigi életem Veled, és ilyen esélyei vannak a jövőre.

Ha végigolvasod a Tőled való félelmem indoklását, azt felelhetnéd: „Te azt állítod, hogy megkönnyítem a dolgomat, ha a Hozzád való viszonyomat egyszerűen a Te hibáddal magyarázom; én azonban azt hiszem, hogy látszólagos erőfeszítésed ellenére, Te sem nehezebbé, hanem inkább nyereségesebbé teszed a magad számára a dolgot. Először is: Te is elhárítasz magadról minden hibát és felelősséget, ebben tehát megegyezik az eljárásunk. De ha én aztán, olyan nyíltan, ahogy gondolom is, egyedül Neked rovom fel a hibát, egyszerre „túl okos” és „túl gyengéd” akarsz lenni, s engem is fölmentesz minden bűn alól. Az utóbbi persze csak látszólag sikerül (hisz többet nem is akarsz), és a sorok közül, minden „stílusfordulat” ellenére, amely a lényegről és természetről, ellentétről és tehetetlenségről beszél, az derül ki, hogy voltaképp én voltam a támadó, Te pedig mindent csak önvédelemből tettél. Őszintétlenségeddel tehát most már eleget elérhettél volna, mert bebizonyítottál három dolgot; először: hogy Te ártatlan vagy, másodszor: hogy én hibás vagyok, és harmadszor: hogy Te merő nagylelkűségből kész vagy nemcsak megbocsátani nekem, hanem ami több és kevesebb, még be is bizonyítod – úgy, hogy magad is elhiszed -, hogy persze, az igazság ellenére, én is ártatlan vagyok. Ezzel most már megelégedhetnél, de nekem ez még nem elég. Ugyanis a fejedbe vetted, hogy teljességgel belõlem akarsz élni. Elismerem, hogy harcolunk egymással, de kétféle harc van. A lovagi harc, amelyben önálló ellenfelek mérkõznek, mindegyik megmarad magának, magát veszíti, magáért gyõz. És a féreg harca, amely nemcsak mar, hanem életfenntartása végett egyúttal vért is szív. Ilyen a tulajdonképpeni hivatásos katona, és ez vagy Te. Életképtelen vagy; de hogy erre ///

ITT SZAKAD MEG A GÉPIRAT – az ezt követő szöveg csak kéziratban létezik:

kényelmesen, gondtalanul és magadnak tett szemrehányások nélkül rendezkedhess be, bebizonyítod, hogy én vettem, én dugtam zsebre az élethez való minden képességedet. Mit bánod most már, hogy életképtelen vagy, hiszen enyém a felelősség. Te meg nyugodtan elnyújtózol, s hagyod, hogy tesstileg is, lelkileg is én hurcoljalak végig az életen. Egy példa: amikor utoljára nősülni akartál, hisz magad ismered el ebben a levélben, ugyanakkor nem is akartál nősülni; de hogy ez semmi erőfeszítésedbe se kerüljön, azt akartad, hogy én segítselek a nem nősüléshez, úgy, hogy megtiltsam neked ezt a házasságot a „szégyen” miatt, amelyet ez a kapcsolat a nevemre hozna. Ez azonban eszem ágában sem volt. Először is: nem akartam „megakadályozni a boldogságodat”, most sem, mint ahogy sohasem, s másodszor: sohasem akarok ilyesféle szemrehányást hallani a gyermekemtől. De segített-e rajtad valamit az önuralmam, amellyel tetszésedre bíztam a házasságodat? A legkevésbé sem. Házasságodat az iránta érzett ellenszenvem nem akadályozta volna meg, ellenkezőleg, ez még inkább arra ösztönzött volna, hogy feleségül vedd a lányt, mert a ’menekülési kísérlet’ ezáltal vált volna teljessé. És hozzájárulásom a házasságodhoz nem vetett gátat szemrehányásaidnak, mert hiszen bebizonyítod, hogy nem nősülésedben mindenképp bűnös vagyok. Alapjában véve azonban ezzel is, mint minden egyébbel, csak azt bizonyítottad be, hogy minden szemrehányásom jogos volt, és hogy még hiányzott is közülük egy különösen jogos szemrehányás, tudniillik az, hogy őszintétlen, szolgalelkű és élősdi vagy. Ha nem nagyon tévedek, még ezzel a levéllel is rajtam élősködsz.“

Erre azt felelem, hogy először is ez az egész ellenvetés, amely részben ellened is fordítható, nem tőled származik, hanem éppenséggel tőlem. Hisz a Te bizalmatlanságod nem olyan nagy másokkal szemben, mint az én önmagam iránti bizalmatlanságom, amelyre neveltél. Nem tagadom: bizonyos fokig jogos az ellenvetésed, s viszonyunk jellemzésére még új vonásokat is tartalmaz. A dolgok a valóságban természetesen nem illeszkednek úgy egymáshoz, mint levelemben az érvek, az élet több a türelemjátéknál; de ezzel a helyesbítéssel, ami ebbõl az ellenvetésbõl adódik - olyan helyesbítés ez, amelyet részletesen nem tudok és nem is akarok taglalni - nézetem szerint mégiscsak megközelítettük annyira az igazságot, hogy ez kissé megnyugtathat mindkettőnket, s megkönnyítheti számunkra életünket és halálunkat.“ 194-196

Exkurzus

Ez a kegyetlen "öndialógus" megadja a választ arra a kérdésre is, miért szakította félbe Kafka a levél csaknem befejezett gépírásos tisztázatát az utolsó oldalakon. Nyilvánvalóan rádöbbent arra, hogy miközben apja nevében semmisíti meg saját alaposan átgondoltnak vélt érveit, semmi értelme nem marad annak, hogy vitában győzhet apja ellen. Hiszen ő maga látta be az általa kitalált apai gondolatmenetben, hogy hiábavaló volt a csaknem száz oldalas fiúi szemrehányás a zsarnok apával szemben, végső soron apjának van igaza! A szinte skizofrén módon megkettőzött apai és fiúi én harcában az apai én győzedelmeskedett!

Kafka műveiben nagyon gyakran az apa – fiú viszony konfliktusát ábrázolja, viszont csak kezdetben lépteti fel személyesen is az apa-figurát (Ítélet, Átváltozás, Amerika, Egy családapa gondjai). Egyre inkább uralkodóvá, hatalmas istenséggé mitizálja, transzponálja, még később olyannyira istenné, hogy személyesen meg sem jelenik az apa, csak a hiánya és a keresése fogalmazódik meg (A per, A kastély) -- v.ö. a zsidó vallás láthatatlan istenével!

Az anya - fiú viszony, a levélből kiolvashatóan nagyon fontos számára, de műveiben alig szerepel, mintha megszólíthatatlan volna a fájdalom, olyan mély, hogy fel sem meri hozni a tudattalanból.

Vádirattá akarja formálni, perbeszéddé (Prozess), melyet a fiú az apja fölött tart - hatalmas retorikusan felépített beszéd, annak valamennyi lényegi fordulatával, és még egyebekkel is. Például a kafkai paradox látásmód következtében a vádló szándék, a megfogalmazott vádak özöne minduntalan átalakul önváddá, saját gyengeségének, vétkének leleplezésévé - végig önkínzó önvizsgálat! Szóáradat, amely a szépíró Kafkát ugyanúgy jellemzi, mint a levélírót vagy a naplóírót (hisz mindenütt a „szépíró“ szól, a saját nyelvén), ennek a szóözönnek lenyűgöző lendülete és hatóereje van. Ugyanakkor a belső bizonytalanság okozta öngerjesztés szándékossága is érezhető benne.

A vád a végén önmaga ellen fordul, ráadásul retorikus fordulattal átvált az apa szemszögére, hogy önmaga ellen fordíthassa saját vádjait! Egyedülálló kafkai megoldás! Visszavált irodalommá, mert személyes vádjai a retorikai fordulatok következtében önváddá fordulnak át, egyúttal maga az egész írási folyamat, önmagában, a szöveg alakítása, rendszerezése, fegyelmezett racionális rendszerbe foglalása által menekülési kísérlet lesz, mégpedig az irodalomba, a szövegbe, a megformálásba irányuló menekülés. A forma pontossága, kristályos tisztasága, logikája maga az igazság.

Az írás (általában) katartikus célja az „én“ szétesésének megakadályozása, önmaga megtalálása, az igazság keresése, a lét alapját jelentő „szétrombolhatatlan“ (das Unzerstörbare) örök keresése:  „Átmeneti kielégülést még nyújthatnak olyan munkák, mint az Egy falusi orvos, feltéve, hogy ilyesmi sikerül még nekem (nagyon valószínűtlen). Ám boldogság csak akkor, ha a tiszta, az igaz, a változhatatlan körébe emelhetem a világot.“ (Napló,1917. Szept. 25. 519, Gyõrffy Miklós ford.)

Nem választható szét tisztán Kafka tényleges szándéka (vagyis a levél átadása apjának, közvetlen hatás elérésére), az írás közvetlen (az átadás tényétől független) katartikus hatásától, az apa-mítosszal való küzdelemtől. Késõbb az apjának a levelet író önmagát „a légypapíron vergődő légyhez“ hasonlította. Egész elbeszélői világa saját élete problémájának kivetítése (projekció), mintha alakjanak nem is lenne valóságos saját életük (?) - mind viszonyfunkcióban élnek, „fiú“-archetipusok, ahol az apa - fiú viszonyt, és abból kiindulva, a hatalom és tehetetlenség, kiszolgáltatottság minden változatát végigjátsszák. Hatalmi viszonyok, ahogy Canetti is írja (A másik per. Kafka levelei Felice-hez): Kafka a hatalom legnagyobb szakértője valamennyi költő között (Experte der Macht)

Ahogy a Törvény kapujában hőse vár, a törvény előtt, melynek kapuja, csak az övé lett volna - vár Kafka a szeretet kapujában, várva az apai szeretetre

Az Az ítéletben írja:

 “Az ember teljesen védtelen volt Veled szemben.“ 161

“Nekem, a gyermeknek azonban, ha csak egy szót kiáltottál volna oda, az valósággal égi parancs volt,“  161

 

“…apám még most is óriás”, mondta magában Georg. 43

“- Le akartál takarni, tudom én azt, galambocskám, de letakarva azért még nem vagyok. És ha végső erőm is ez, számodra elég lesz, még sok is. ... Azt hitted most, hogy fölébe kerekedtél, úgy fölébe kerekedtél, hogy a hátsóddal rátelepedhetsz, és meg se moccan, és drágalátos fiam akkor elhatározza, megnősül!” 46

“- Mert felemelte a szoknyáját – kezdett fuvolázni az apa -, mert felemelte a szoknyáját, így ni, az ocsmány liba – és hogy megmutassa, miképpen, felhúzta a hálóingét, hogy látszott a háborús sebhely a felső combján -, mert felemelte a szoknyáját, így, meg így, meg így ni, megkörnyékezted, és hogy zavartalanul kielégíthesd magad, meggyaláztad anyánk emlékét, elárultad barátodat, és ágyba dugtad apádat, hogy meg se moccanhasson. De tud még moccanni, vagy nem?” 47

“Most tehát tudod, mi van még rajtad kívül, eddig magadról tudtál csupán! Ártatlan gyerek voltál valójában, még inkább voltál azonban ördögi ember! Tudd hát ezért: Fulladásos vízhalálra ítéllek!” 49

És a vég pillanatában, a fiú utolsó gondolata: “Kedves szüleim, hiszen mindig szerettelek benneteket! – és elengedte magát. E pillanatban szinte végtelen forgalom hullámzott a hídon. „ (Ford. Tandori Dezső)

Vissza a TUDOMÁNY-hoz