Fenyves Katalin:
A 19. század végének zsidó családjai Magyarországon

  

Amikor Vámbéry Ármin 1913-ban, 81. életévében meghalt, A Nő és a társadalom című feminista lap a magyar nőmozgalom „egyik legtiszteltebb barátja”-ként búcsúztatta.[1] Visszaemlékezéseinek tanúsága szerint a világhírű magyar orientalista a felső-magyarországi Szentgyörgyön még olyan társadalmi viszonyok közt látta meg napvilágot, amelyeket a zsidó társadalomtörténetnek szentelt alapvető művében Jakob Katz az elhúzódó középkor megnyilvánulásaiként jellemzett[2] - talán éppen ezért szegődött élete alkonyán a nők jövőbe mutató ügyének támogatójául.

Az 1832-ben született Vámbéry egyike volt azoknak, akik a saját életükben tapasztalhatták meg, hogyan ragadták magukkal a 19. század történetének viharos átalakulásai a zsidó családokat: a valódi vagy szimbolikus gettó világából kilépve ezek mintegy 60 év alatt szinte a felismerhetetlenségig átalakultak. Megváltozott a zsidó családban érvényesülő hierarchia és nemi munkamegosztás, megváltozott a zsidó család létrejöttének és felbomlásának módja, megváltozott a létszáma. Ez a metamorfózis az államhatalom intézkedéseinek és a zsidó vallásgyakorlás fokozatos átalakulásának erőterében, a külső körülmények változásaira adott közös és egyéni válaszok eredményeképpen következett be. A kérdés irodalma és az általam részint e szempontból is elemzett 19. századi visszaemlékezések alapján itt azt szeretném felvázolni, melyek voltak a családi élet átalakulási folyamatának főbb tényezői és következményei.

A törvényi környezet

A diaszpórában élő zsidók számára mindig és mindenhol kiemelt jelentőséggel bírt a lakóhelyükön érvényesülő politikai hatalom, illetve annak a zsidókkal kapcsolatos törvényhozása. Ez a magyarországi zsidók történetében is meghatározó: a 19. században a lakhatás, a tulajdonszerzés, a név- és nyelvhasználat, az iskoláztatás és a továbbtanulás, valamint a szakmagyakorlás, végül az állampolgári jogok gyakorlásának szabadsága mellett az élet számtalan vonatkozását szabályozta - s mivel zömmel a szekularizáció irányába mutatott, általában az egyén személyes lehetőségeit bővítette, és a zsidó közösség autonómiáját csorbította.

A családok életét a legközvetlenebbül azok a törvények befolyásolták, amelyek a házasság, a válás és az örökbefogadás feltételeit érintették. Ám az egyes családok hagyománya szempontjából meglepően fontosnak bizonyult például a II. József nyelvrendelete alapján kapott - és kezdetben nem csekély ellenérzéseket kiváltó - német családnevekhez való ragaszkodás. A névmagyarosítás a zsidók körében az abszolút számokat tekintve annak ellenére sem tekinthető általánosnak, hogy az összlakossághoz képest időszakonként akár tízszeres, a nem magyar ajkúakhoz képest akár hat-hétszeres túlképviseltséget is mutatott. 1867 és 1918 között összesen 74 500 névváltoztatási kérelmet hagytak jóvá, az 1898 és 1914 között jóváhagyott 61 ezer névváltoztatási kérvény közül 34-35 ezer jutott a zsidókra. Mivel pedig az egyes kérelmekre jutó névváltoztatók átlagos száma a zsidók körében ugyanezen 1898 és 1914 közötti időszakban 1,7 körül alakult, így létszámuk nem sokkal haladta meg az 50 ezret.[3]

Ugyancsak messze ható következményekkel jártak a családon belüli viszonyok szempontjából II. József azon rendeletei, amelyek tilalom alá helyezték a zsidó-német (mai fogalmaink szerint nyugati jiddis) nyelvhasználatot, és elrendelték a német nyelvű zsidó iskolák felállítását. Ezek ugyanis rendkívüli módon felerősítették a zsidó felvilágosodás csekély számú képviselőjének törekvését a műveletlenség jelének tekintett zsidó anyanyelv elhagyására, és a zsidó közösségeken belül nem kevés feszültséget okozva végül oda vezettek, hogy a fiatalok szemében csökkent a csak zsidó-németet beszélő idősebbek kulturális elismertsége. A 19. század derekán a 1840-es törvénycikk szintén igen nagymértékben hatott a családok életére azzal, hogy a zsidók bármely vidéken letelepedhettek az országban, és lehetővé vált számukra a szabad kereskedelem, a gyáralapítás, bármely mesterség gyakorlása - azaz a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt kijöhettek a gettóból. Az 1867-es emancipációs törvény azután a fennmaradó korlátozások zömét is megszüntette (legalábbis papíron).

Ám éppen a családdal kapcsolatos kérdésekben (házasság, válás, asszony- és gyerektartás, örökbefogadás) ügyében a tárgyalt időszak, azaz a 19. század során váltották fel a kizárólag vallási szabályozást az állami jogrendszer normái. Noha II. József Magyarországon 1786. március 6-án kiadott Ehepatentjével kísérletet tett a valamennyi felekezet tagjainak házassági ügyeire kiterjedő, egységes állami házassági jogot érvényesítő bíráskodás bevezetésére (a házasság polgári szerződésnek minősíttetett, ezért az ebből származó perek kizárólag a polgári törvényszékek hatáskörébe utaltattak), ezt a halála után visszavonták. Így zsidó házasság a 19. század közepéig névleg ugyan a katolikus szentszék jogszolgáltatása alá tartozott, de egészen 1853-ig a rabbinikus bíróságok döntöttek a válás kérdéseiben, ahogyan a házasságkötés érvényes módját tekintve is a halacha előírásai voltak érvényben. (Ezeknek értelmében a házasságkötés elengedhetetlen feltétele volt a ketuba, azaz házassági szerződés, ám a házasulandó feleket bárki arra érdemesnek talált és azzal megbízott személy összeadhatta, azaz nem kellett hozzá rabbi jelenléte.) 1853-ban Magyarországon is életbe léptették az osztrák polgári törvénykönyvet, amelynek 113-136. paragrafusa szabályozta a zsidók házassági jogát, majd 1861-ban újból a régi magyar törvények váltak hatályossá, ezek azonban a zsidók tekintetében semmiféle rendelkezést nem tartalmaztak. Az így kialakult helyzet orvoslására adták ki 1863-ban azt a „csupán a törvényes gyakorlat által legalizált és fenntartott” udvari kancelláriai rendeletet, amely a „joghézagot áthidalva megerősítette a világi hatóságok és bíróság jurisdikcióját zsidó házassági ügyekben, ekként a válóperekben is”,[4] és amely azután egészen a polgári házasságkötést és az egységes, szekularizált házassági jogot bevezető 1894. XXXI. törvénycikk hatályba lépéséig érvényben maradt.

Jó okkal feltételezhetjük tehát, hogy nyilván nemcsak 1863-ban, hanem később is elmondható volt: „nem ritkák azon esetek, midőn házasságok az egyházi szertartások teljes mellőzésével, egyszerű polgári személyek közbejöttével, titkon köttetnek s elválasztatnak”.[5] Amint azt a 19. századi fővárosi válások monográfusa, Nagy Sándor, megállapította, az állami szabályozással „szembeszegülő, kizárólag a tradicionális (rituális) gyakorlatot folytató zsidó polgárok valószínűleg [felekezetük városi, vagyonos képviselőinél] jóval nagyobb, bár a 19. század második felében egyre olvadó tömege vidéken élhetett. Az 1880-as évekig még a fővárosban is mindennaposnak számíthatott az állami jogszabályok kijátszása vagy jóhiszemű figyelmen kívül hagyása.”[6]

A családi élet kérdéseiben tehát a század nagyobbik részében a vallási előírások voltak meghatározók. Ezek megszegését pedig nem az állam bírósága, hanem a helyi közösség szankcionálta - még az 1840-es években is nemcsak a zsinagóga előtt felállított kalodába zárással, hanem olyan macskazenével, amilyenről Schnitzer Ármin komáromi rabbi, a sokáig a Szepesség gettójának tartott Hunfalva szülötte adott számot: gyermekkorában látta, hogy egy nős férfit, aki egy özveggyel folytatott szerelmi viszonyt, fejjel az állat fara felé nézve szamár hátára ültettek, és így kergették végig az utcákon, miközben a körülállók fémtárgyak ütögetésével és kiabálásukkal éktelen lármát keltettek.[7] Ám a polgári házasság (és válás) bevezetése nemcsak a zsidó közösségek autonómiáját korlátozta, de a vegyes házasságot is lehetővé tette, s ezzel szabad utat biztosított a magyarországi zsidók további szekularizációjának.

Matriarchátusból partriarchátusba?

A Magyarországon élő zsidók ezeknek a jogi feltételeknek köszönhetően hajthatták végre a 19. század közepétől a nagy ugrást a Jakob Katz emlegette középkorból a polgári modernitásba. A század első felében a zsidó vallásosságnak még a törvények betartása volt a legfőbb tartalma, a törvények közül is kiváltképp a „lernen” - ami jiddisül nem a szekuláris tanulást, hanem a szent szövegek tanulmányozását jelentette. A szent nyelvet, a hébert csak fiúk tanulhatták, a közös imádkozás színhelyét is csak a nagy ünnepekkor kereshették fel a nők. Őket a máig felhozott magyarázat szerint azért zárták ki a vallásgyakorlás e formáiból, mert azok elvégzése túl időigényes lévén, mellette nem lett volna módjuk a háztartás vezetésére és a család ellátására. Ennek következtében fordulhatott elő, hogy nemcsak a háztartást vezették, hanem amíg férjük éjt nappallá téve a fóliánsokat bújta, olykor a család létfenntartásáról is ők gondoskodtak.

A szakirodalomban vita folyik arról, hogy ez a gyakorlat hol és mennyire lehetett jellemző (többnyire talán inkább Lengyelországban, és elsősorban a vallási elit körében),[8] ám a magyarországi memoárirodalom több példával is szolgál a köztes változatokra. Vámbéry Ármin visszaemlékezésében szinte tisztán jelenik meg a kelet-európai modell,[9] jóllehet apja németországi, anyja morvaországi származású volt. Mégis ő az egyetlen, aki arról számol be, hogy talmud tudós édesapja rabbi kinevezéshez nem jutván 1830 körül egy ideig kereskedésből próbálta fenntartani családját, de egyik kudarca a másikat érte; „az élet szükségleteit gyakorlatiasabb érzékkel felismerő anyám belátta végre, hogy jobb lesz, ha békén hagyja urát a fóliánsai közt és a ház egész gondját inkább magára veszi. Anyám ily körülmények közt maga vette kezébe a vezetést. Ő volt az, aki a világgal az érintkezést fenntartotta, atyám pedig a tanulószobájában ülve, őrizte a házat.”[10] Sigmund Mayer szerint Pozsonyban, az 1830-40-es években a csodájára jártak édesanyjának, Tony Mayernek, aki a lelke volt férje sikeres textilkereskedésének. Az ismert pedagógus és Pestalozzi-fordító Zsengeri Samu édesanyja női divatáruval kereskedett 1846-ban, 32 éves korában bekövetkezett hirtelen haláláig; a zsidó néprajz korai művelőinek egyike, Nagy József édesanyja pedig az 1860-70-es években járt a közeli Körmendre kóser vajat és túrót árulni - ezeknek az asszonyoknak a munkája nélkül családjaik vagy egyáltalán nem tudtak volna megélni, vagy sokkal szűkösebb körülmények között lettek volna kénytelenek életüket tengetni.[11] Ha matriarchátusról esetükben nem is beszélhetünk,[12] ahhoz nem fér kétség, hogy a külvilággal inkább ők tartották a kapcsolatot - ezt azért is tehették, mert nekik nem volt tilos az ország nyelvét és még néhány más idegen nyelvet megtanulniuk, ahogyan a nem zsidó világ dolgaiban is járatosabbak voltak, mint a férjeik.

Ám attól kezdve, hogy a zsidó férfiak számára 1840-től, de kiváltképp 1867-től megnyíltak az addig elzárt pályák, és immár nem csupán a közösség alkalmazottaiként, kereskedőként és esetleg orvosként kereshették kenyerüket, az ő idejüket is a munka osztotta be. És miközben már eleget kerestek ahhoz, hogy eltartsák feleségüket és gyermekeiket, mind kevésbé adódott alkalmuk napjában többször is együtt imádkozni a zsinagógában a többiekkel, éjjelente pedig velük együtt, vagy otthonuk magányában szent szövegeket olvasni. Ezzel a családi munkamegosztás iránya is megfordult: immár a nőknek volt ideje a vallás dolgaival foglalkozni, így a század végére egyenesen tőlük várták el, hogy ne csak a zsidóság biológiai, hanem - a gyermeknevelés révén - spirituális továbbéléséről is gondoskodjanak.[13]

A századvég polgári zsidó családjai nem sokban különböztek a nem zsidó családoktól. Hacsak annyiban nem, hogy a zsidó családokban a nők évszázadok óta olvashattak (mert megtanulhattak olvasni, és mert nem tiltották el őket a világi olvasmányoktól),[14] és gyakran részt vettek a családi gazdaság házon kívüli működtetésében. Ennél fogva a nem zsidó nőknél nagyobb hagyománya volt köztük a család köreit meghaladó aktivitásnak - ez az egyik oka lehet annak, miért volt olyan nagy a zsidó lányok részaránya elsősorban a leány polgárikban, de a felső leányiskolákban, majd 1895-től az előttük is megnyíló egyetemi karokon, illetve az 1896-ban alapított leánygimnáziumban. [15]

De a századforduló zsidó véleményformáló férfiúi ugyanúgy a család papnőjének szerették volna látni asszonyaikat, mint nem zsidó kortársaik. A polgári zsidó asszonyok egyedül elismert házon kívüli tevékenysége így a jótékonykodás maradt. Bár ebből egyes helyeken már igen korán, Magyarország egyes vidéki városaiban az 1830-as évektől kezdve kivették a részüket,[16] a jelek szerint bőven maradt idejük és energiájuk egymás és a kávéházak, színházak, koncertek, fürdők, üzletek látogatására. A századforduló sajtója nem győzte ezért ostorozni őket, és csak mintegy száz év múltán szolgáltatott közvetve nekik is igazságot Marion Kaplan, a németországi zsidó középosztály neves kutatója, amikor részletesen leírta, hogy a polgáriasodás elengedhetetlen kellékeiről - az ízlésesen berendezett polgári otthonról, a gyerekek megfelelő neveltetéséről és öltöztetéséről, a házon belüli és házon kívüli reprezentációról - a zsidó férfiak egymagukban aligha tudtak volna gondoskodni.[17]

„A holnap asszonyai”

A polgári családokban a nőnek nem illett dolgoznia - ez nemcsak rá, de a férje pénzügyeire sem vetett volna jó fényt. A századfordulóra azonban igen népessé vált azoknak a nőknek a tábora, akik különböző okoknál fogva nem mehettek férjhez, megözvegyültek, vagy elváltak.[18] Az ő számukra létszükséglet volt, hogy munkát vállaljanak - és valóban, a korabeli válóperes és árvaszéki iratok, vagy a tanácsokhoz segélyért folyamodók kérvényei mind azt mutatják, hogy nem kevés nő folytatott kereső tevékenységet. A századfordulót megelőző évtized alatt a gazdaság szinte minden terén megjelentek a nők,[19] s talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a kereskedelem, valamint a pénz-, hitel- és biztosításügy terén ténykedő önállók, tisztviselők és egyéb segédszemélyzet soraiban a zsidó nők létszáma jóval nagyobb volt, mint az ország teljes női lakosságában elfoglalt arányuk.

Vélhetőleg az önálló megélhetés lehetősége is hozzájárult ahhoz, hogy a század utolsó negyedében a zsidó nők mind bátrabban éltek a válás - a zsidó vallástörvények által mindig is megengedett, de addig inkább a férfiak érdekeit szolgáló - intézményével. Amint azt Nagy Sándor, a már idézett monográfia szerzője, megállapítja: „úgy tűnik, a rosszul sikerült házasságot legkevésbé a zsidó felek viselték el”.[20] Adatai szerint az 1860-as évek közepétől Pesten az összes (protestáns és zsidó) válásokon belül 1871-ig évente 50-90% között ingadozott a zsidó válások aránya, 1895-ig 41% körül alakult, 1896 és 1910 között (amikor már a katolikusok is elválhattak) viszont 32%-ra esett vissza.[21] Ez azonban korántsem azt jelentette, hogy a zsidó házaspárok a polgári válás lehetőségének bevezetésével ritkábban váltak (sőt), csak a többi felekezethez képest lett kiegyenlítettebb az általuk indított bontóperek aránya. Ugyanakkor e kutatások eredménye azt mutatja, hogy „a 20. század elején bármely felekezet budapesti tagjai gyakrabban folyamodtak a házasság felbontásához, mint vidéki sorstársaik”, azaz e téren különösen meggyőzőnek tűnik a nagyvárosi szekularizáció hatása.[22]

Ugyancsak a szekularizáció számlájára írható az is, hogy a zsidók körében az összehozott házasságok korábban szinte kizárólagosnak tekinthető gyakorlatát fokozatosan felváltotta az egyéni vonzalmon (vagy legalábbis a házasulandó felek saját akaratán) alapuló házasságkötés. A századforduló zsidó felekezeti sajtójában a cikkírók gyakran bizonygatják, hogy a zsidó házasság több egyszerű adásvételi szerződénél, igyekeznek annak spirituális tartalmát előtérbe helyezni, és keményen bírálják az anyagi szempontok gyakran leplezetlen érvényesülését.[23] Mind ritkábban fordult elő, hogy a jövendő házasok az eljegyzés napján találkoztak először, és a házasságközvetítő, a sadchen szolgálatait is ritkábban vették igénybe - neki az 1800-as évek vége felé már az újságok apróhirdetéseivel is fel kellett vennie a versenyt.[24] Érdekes módon azonban éppen a század első harmadában született visszaemlékezők között akad kettő is (Ágai József és Munkácsi Bernát édesapja), akit a házasságkötésben csak az érzelmei vezérelték - egyikük ráadásul az ortodox Meir Ávrahám Munk. A zsidó hagyománytól idegennek vélt „szerelmi szenvedély” létezésének bizonyítékaként a jiddis népdalokat szokták felhozni, és ezt a következtetést valószínűsítik a Magyar Zsidó Szemlében a századfordulón megjelentetett, jiddisre fordított magyar népdalok is.[25] Ám hiába váltak elfogadottá az egyéni érzelmek, az endogámia a megváltozott körülmények között, a vegyes házasság lehetővé válása ellenére is meghatározó maradt, és a századfordulón sem volt ritka eset, hogy a házasulandó felek - kivált, ha már nem a legfiatalabbak közé tartoztak, vagy hogyha megözvegyültek vagy elváltak - a rokonság körében, a sógorok-sógornők, unokatestvérek között találtak párra.

Végül a hagyománnyal való szakítás egyik leglátványosabb megnyilvánulásaként a századforduló környékén a jómódú polgári családok egyetlen nemzedékváltás során drasztikusan csökkentették a gyermekeik számát. A 20. század több vezető magyarországi értelmiségi családjának (Polányiak, Ferenczi Sándor) történetéből is tudhatjuk, hogy a 19. század második felének művelt, számottevő kulturális igényekkel élő anyái a jobb életkörülmények hatására már akár 8-12 gyereket is felneveltek, majd a következő nemzedék tagjai ezt a gyerekszámot hirtelen és nagyon radikálisan csökkentették.[26] Többek közt az így létrejött lényegesen kedvezőbb anyagi és pszichológiai feltételek is magyarázhatják, hogy a 1910/11-ben érettségizett lányok 38 százaléka (amíg a fiúknak csupán 21,2 százaléka) és a budapesti egyetemen a nők egyetemjárásának engedélyezését követő tíz évben a nőhallgatók közel fele (míg a fiúknak csak közel egyharmada) zsidó családból származott.[27] De ez ad valamelyes magyarázatot arra is, vajon miért vonták olyan határozottan kétségbe az 1900-as évek elején - akár liberális - értelmiségi férfiak (egyetemi tanárok, újságírók, írók), hogy a nők valaha is összeegyeztethetik anyai és értelmiségi hivatásukat: vélhetőleg senki sem tudta elképzelni, hogy ilyen hamar bekövetkezik majd a gyerekszám drasztikus csökkenése. Márpedig 8-10 gyerek mellett a legnépesebb személyzet segédletével sem lehetett volna alkotó értelmiségi pályát befutni - még akkor sem, ha e pálya utak már készen állnak, és nem akkor kellett volna ezeket kitaposni. A sokat gúnyolt feministák támogatói közé szegődve a legtradicionálisabb „premodern” zsidó családból származó Vámbéry azon keveseknek lett egyike, akik felismerték, hogy a jövőt nem a jelen alapján kell megálmodni.

 

Kint és bent, szép és rút

Mindeme átalakulások egyik sajátos következményeként a kint és bent, a privát és a nyilvános tér, a szent és a profán érzékelésében és megítélésben ugyanúgy jelentős változások következtek be, mint abban, hogy mit tartottak a zsidó férfi és női szépségideálnak. A premodern időszak „bent”-je a zsidó közösség gyakran vastag lánccal is kijelölt térbeli határain és a zsidó nyelvek szimbolikus nyelvi korlátain belül volt található. Ezen túlra sokáig inkább a nők merészkedhettek csak, őket viszont a zsidó szent nyelv, a héber kultúrájából rekesztették ki - amelyből egyébként a héberül csak alig megtanult egyszerű férfiak is kiszorultak.[28] A zsidóság megélésének presztízzsel bíró terepe még a 19. század első felének Magyarországán is a schul, azaz a tanház volt, ahol a férfiakat felhívták a Tórához,[29] ám a polgáriasodás előrehaladtával e tekintetben mindinkább a zsidó felvilágosodás jeles képviselője, Jehuda Lejb Gordon egyik 1865-ben írt héber versének megfogalmazása vált irányadóvá: „Az utcán légy államod polgára, zsidó pedig legyél otthon.”[30] Egyes kutatók egyenesen a judaizmus, illetve a zsidó identitás domesztikálásáról,[31] amíg mások a zsidó vallás 19. századi „elnőiesedéséről” beszélnek,[32] ami alatt azt értik, hogy a törvények betartása és a szent szövegek tanulmányozása a kor és a polgárság vallásos eszményeinek megfelelően mindinkább átadta a helyét a szívbéli áhítatnak, az alkalmakhoz kötődő, világi nyelvű egyéni imádkozásnak, a vallás esztétizálásának, az etika hangsúlyozásának.

Ezzel párhuzamosan változott a mindkét nembeli zsidó szépségeszmény. A század elején a sápadt szobatudós jelentette a nők számára is vonzó zsidó férfiideált.[33] Mint visszaemlékezésében Vámbéry írja, bár apja „félszeg és ügyetlen volt az emberekkel való érintkezésben s mikor leánynézőbe ment anyám szülei házába, a morvaországi Lundenburgba, láttára halkan összenevettek a Malawan család leánysarjadékai (…) anyám - festeni való tizennyolcz éves szép leány volt - csakhamar kedvét lelte az elfogódott fiatal tudósban, kit szerencsésen ajánlottak be hozzá tüzes szemepárja és arczának kellemes vonásai”.[34] A századfordulóra azonban, amikor az erősödő antiszemitizmus irodalmi képviselői újra és újra összemosni igyekeztek a zsidó és a nő jellemzőit, Max Nordau, a cionizmus egyik atyja, a talmudzsidó szerinte szánalmas alakjával tudatosan szembefordulva teremtette meg az erős, izmos, kétkezi munkát végző „izomzsidó” ideálját.[35]

A premodern zsidó család ideális asszonya tudós férjével ellentétben erős volt és kicsattanóan egészséges - máskülönben nem bírta volna a nagyon erős fizikai igénybevételt. A 19. század Magyarországában vélhetőleg nemcsak az újonnan bevándorolt galíciaiak asszonyai közelítették meg ezt az szépségeszményt, hanem többek közt azok a zsidó nők is, akik mint Nagy József édesanyja, a városba vitték eladni a kóser vajat, túrót vagy libát. Ám a századfordulón már zsidók és nem zsidók egyaránt csak gúnyolódni, jó esetben élcelődni tudtak a nagyfenekű, dúskeblű, harsányan öltözködő és felékszerezett polgárasszonyokon, akiknek minden igyekezetük dacára sem sikerült megfelelniük a polgári tiszteletreméltóság követelményeinek - nem lett belőlük karcsú és elegáns „úri” hölgy.

A 20. század elejére mintha helyet cserélt volna kint és bent, férfias és nőies, erős és gyenge, kövér és sovány, sápadt és napbarnított - ennek láttán talán nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy az 1900-as év zsidó húsvétján elindított Magyar Zsidó Nő első számának egyik szerzője, a nagybecskereki dr. Klein Mór rabbi ezekkel a szavakkal bíztatta rövid köszöntőjének végén olvasóit: „Mert a ’Magyar Zsidó Nő’ nem volt, hanem lesz!”[36]


[1] A Nő és a társadalom, 1913. szeptember 20. VII. évf., 3. szám. 156.

[2] Jakob Katz: Hagyomány és válság: zsidó társadalom a középkor végén. Múlt és Jövő, Budapest-Jeruzsálem, 2005.

[3] Karády Viktor-Kozma István: Név és nemzet. Osiris, Budapest, 2002. 76., 105.

[4] Nagy Sándor: A házasság felbontása Budapesten (Pest-Budán) a 19. században. ELTE, Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2012. (Kézirat) 71.

[5] Gróf Andrássy György jelentése Forgách Antal udvari kancellárnak Meisel Farkas Alajos pesti főrabbinál történt tájékozódása alapján, idézi Nagy Sándor, uo.

[6] Nagy Sándor, uo.

[7] Schnitzer Ármin(1904): Jüdische Kulturbilder. Aus meinem Leben.Wien, L. Beck u. Sohn. 6. Idézi Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? Corvina, Budapest, 2010. 127-128.

[8] Moshe Rosman: Poland: Early Modern (1500-1795). Jewish Women’s Archive:Jewish Women. A Comprehensive Historical Encyclopedia. (http://jwa.org/encyclopedia/article/poland-early-modern-1500-1795, utolsó letöltés: 2012. július 31.)

[9] Uo.

[10] Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. (Fordította Balla Mihály.) Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2001. 4.

[11] Erről részletesebben Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? Corvina, Budapest, 2010.

[12] Shaul Stampfer: Was the Traditional East European Jewish Family in the Recent Past Patriarchal? In: Families, Rabbis and Education. The Littman Library of Jewish Civilization, Oxford, 2010. 122-141.

[13] Fenyves Katalin: Jákob háza Magyarországon. A zsidó női vallásosság alakulása 19. században. In: Hagyományláncolat és modernitás. Zsidó vallási néprajzi tanulmányok. (Szerk. Glässer Norbert - Zima András.) Szegedi Tudományegyetem - Bölcsészettudományi Kar Szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged. (Megjelenés alatt.)

[14]Iris Parush: Reading Jewish Women. Brandeis University Press, Waltham, MA, 2004.

[15]Karády Viktor Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege. In: Zsidóság és társadalmi egyenlõtlenségek (1867-1945). Budapest, Osiris, 2000.; Nagy Péter Tibor: A középfokú nőoktatás huszadik századi történetéhez. Iskolakultúra, 2003. 3. szám; Kereszty Orsolya: Nőnevelés és nemzetépítés Magyarországon 1867-1918. Sopron, Novum, 2010.; Uő.: "A Nő és a Társadalom" a nők művelődéséért (1907-1913). Budapest, Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2011.

[16] Julia Richers: Jüdisches Budapest. Kulturelle Topographien einer Stadtgemeinde im 19. Jahrhundert. Köln, Weimar, Wien, Böhlau, 2009.

[17]Marion A. Kaplan: The Making of the Jewish Middle Class: Women, Family, and Identity in Imperial Germany. New York, Oxford University Press, 1991.

[18]Harkányi Ede: A holnap asszonyai. Budapest, Politzer Zsigmond és fia, 1905. 117-121.

[19] I. m. 142.

[20]Nagy Sándor: A házasság felbontása Budapesten (Pest-Budán) a 19. században. ELTE, Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2012. (Kézirat) 45.

[21]Nagy Sándor: A házasság felbontása Budapesten (Pest-Budán) a 19. században. ELTE, Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2012. (Kézirat) 27-30.

[22] I. m. 31.

[23] Lásd az 1900 áprilisa és 1901 januárja között megjelent Magyar Zsidó Nő című hetilap számait, például: Lucián: A hozomány, 1900. május 11. 5-6. oldal; Serény Aladár: Házasságok a modern zsidó családokban, uo. 9. oldal; Krasznainé F. Mari: Házasságok a modern zsidó családokban, május 25. 3-4. oldal.

[24] Balogh János Mátyás: Apró hirdetések és apróhirdetések Magyarországon 1850-1900. Médiakutató, 2005. tél. (http://www.mediakutato.hu/cikk/2005_04_tel/04_apro/04.html, utolsó letöltés: 2012. július 31.)

[25] Shaul Stampfer:, Love and Family. In: Families, Rabbis and Education. The Littman Library of Jewish Civilization, Oxford, 2010. 34.; Fenyves Katalin: Mi mozog a zöldleveles bokorban? Magyar „népdalok” jiddis fordítása a Magyar Zsidó Szemlében. In: Hagyományláncolat és modernitás. Zsidó vallási néprajzi tanulmányok. (Szerk. Glässer Norbert - Zima András.) Szegedi Tudományegyetem - Bölcsészettudományi Kar Szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged. (Megjelenés előtt.)

[26] Békés Vera: A Polányi család és a pszichoanalízis kezdetei. (http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/Bekes_Vera_Polanyi_csalad_es_a_pszichoanalizis.pdf, utolsó letöltés: 2012. július 31.)

[27] Karády Viktor: Nők a modern iskolázás korai fázisában. In: Karády Viktor: A felekezeti v/iszonyok és  iskoIázási egyenlőtlenségek Magyarországon. Replika Kör, Budapest, 1997. 59.

[28] Iris Parush: Reading Jewish Women. Brandeis University Press, Waltham, MA, 2004.; Moshe Rosman: Poland: Early Modern (1500-1795). Jewish Women’s Archive:Jewish Women. A Comprehensive Historical Encyclopedia. (http://jwa.org/encyclopedia/article/poland-early-modern-1500-1795, utolsó letöltés: 2012. július 31.)

[29] Schnitzer, uo.

[30] Hetényi Zsuzsa: Az orosz-zsidó irodalom vázlatos története (1860-1930). Tiszatáj 1998. 9.szám, 42-43.

[31] Dianne Ashton: Rebecca Gratz: Women and Judaism in Antebellum America.Wayne State University Presse, Detroit, 1997. 22-23.; Jews at Home: The Domestication of Identity. (ed. Simon J. Bronner) The Littman Library of Jewish Civilization, 2009.

[32] Benjamin Maria Baader: Gender, Judaism, and Bourgeois Culture un Germany, 1800-1870. Indiana University Press, 2006.

[33] David Boyarin: Goyim Naches, or, Modernity and the Manlines of the Mentsch. In: Modernity, Culture and ’the Jew’. (Ed. Bryan Cheyette and Laura Marcus) Polity Press, Cambridge, 1998. 91-104.

[34]  Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2001. 8-9.

[35] Újvári Hedvig: Testi (sz)épség: Az "izomzsidó" fogalma Max Nordaunál a fin de siècle kontextusában,  Századok, 2009. 1. szám, 143-160.

[36] Magyar Zsidó Nő, 1900. április 20. 4.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz