|
Izrael, a zsidó
nép földhöz (erec) kapcsolódó viszonyának meghatározásában az első legfontosabb
kérdés maga a kiindulópont, a kezdet, az a kezdőpont, amikortól ez a viszony,
kapcsolat meghatározható, szellemi és materiális értelemben egyaránt. A
Szentírás alapján erre a meghatározásra három lehetőség, és a hozzájuk
kapcsolódó tézisek egész sora adja magát. Azzal egy időben azonban, hogy ezt a
kérdést feltesszük, azonnal egy másik kérdésre is válaszolnunk kell, éspedig
azt is meg kell határoznunk, hogy Izraelt, a zsidó népet mikortól tekinthetjük
fogalmi értelemben is népnek.
A Tórában a
föld, mint terület, birtok, hely és élőhely Erec néven neveztetik meg, kivételt
képez ez alól az Adam, mint materiális megnevezés, amely lényegében anyagi
fogalom, melyből az ember teremtetett, és sok helyütt a fordításokban a por
formát használják rá.
A Szentírásban,
a T’NACH-ban, Ámosz könyvéig a föld szó 512 alkalommal szerepel, Mózes első
könyvében 51 szer
1.
Első
lehetőségünk, a történeti hűség kedvéért, és az adott kor történelmi
jellegzetességeit figyelembe véve a földtulajdon megszerzését illetően talán az
lenne, ha Józsué korából indulnánk ki, ahogyan belép Kánaán földjére és
városról-városra haladva elfoglalja azt. Mert az már valódi területfoglalás,
(occupatio) birtokbavétel, és innentől kezdve lehetne konkrétumokban beszámolni
egy olyan ország létrejöttéről, ami már valóban birtokosi viszony a nép és
tulajdona, a föld között:
Csakhogy a zsidó
nép, már Mózes idején, a Tóra átadásakor, és annak átvételekor népként volt
definiált a Szentírásban, és földhöz való tulajdonosi viszonya már akkor egy
létező fogalom, annak ellenére, hogy a terület birtoklása az akkori,
hagyományos értelemben még nem történt meg. A nép az éhínség elől Egyiptomba
való kivándorlása előtt ugyan lakott ott, azon a földön, azon a területen,
amelyet ma Szentföldként nevezünk, de országa nem volt sem birodalom, sem
királyság és határait nem rögzítette semmiféle törvény. Ami miatt mégis az övé
volt, az talán egyetlen város, és ez az a pont, amelyre hangsúlyt helyezhetünk,
és amelyre a későbbiekben visszatérünk majd.
Mindezek mellett
azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy legelső lehetőségünk Izraelt népnek,
nemzetnek meghatározni a Szentírás alapján, egy bizonyos névadás időpontjában
is adódna.
Ez Jákov, és az
Ő története. Egy nagyon egyértelmű, megalapozott kiindulópont lehetne ez is.
Először ugyanis ekkor neveztetik meg Ő maga, Jákov, majd az Ő jövőjében rejlő
ígéretként egy leendő nép, a zsidóság, Izraelként.
2.
Második
lehetőségünk a vizsgálatra az, hogy a vallás-alapú meghatározottságot tekintsük
kiindulópontnak, hiszen mindennek gyökere és fundamentuma az az eseménysorozat,
melynek során az ókor politeista szemlélete, a sokistenhit mellett kialakul az
egyistenhit, a monoteista világkép. Ez egyértelműen Ábrahám (Ábrám)
történetéhez kötődik. A monoteizmus, és az ebben a fogalomkörben első
vallásként megjelenő judaizmus vizsgálata és ismerete nélkül lehetetlen
Izraelt, és / vagy a zsidóságot definiálni, erre pedig Ábrahámtól és az Ő
történetétől kezdve adódik mód igazán, annak ellenére, hogy
"hivatalosan", gyakorlati értelemben véve Izrael még ekkor sem nép.
Hogy innen induljunk el, mégis nagyon indokolt. Maga a "küldetés" forma,
és az ígéret szerintiség indokolja. "nagy néppé teszlek". Ez a
kijelentés önmagában is elegendő ok lehet arra, hogy a vizsgálódást innen
kezdjük. Mert maga a szándék: "néppé teszlek" az, ami már
meghatározó.
……………….
3.
A harmadik és
legizgalmasabb lehetőség, hogy Izrael, vagyis a zsidó nép szellemi identitását
vesszük alapul, mégpedig a Szentírás alapvető indítékai szerint, és ebben a
tükörben nézzük meg földhöz való viszonyát. Mit is jelent mindez? Ha T'NACH-ot
teljes egészében tekintjük, - márpedig az értelmezés szempontjából összefüggő
egységként kell tekintenünk az Írásokat, hiszen vizsgálni, elemezni lehetséges
részleteiben, de a koncepciót helyesen látni, azt meghatározni csakis teljes
mivoltában, az összefüggésekkel együtt lehet, - akkor egyszerűen megállapítható
az a tény, hogy Izrael szellemi identitása miben rejlik. Identitásának alapja
nem más mint a kiválasztottság fogalma. Miben kiválasztott, és mire
kiválasztott ez a nép? Hogy Isten népe legyen. Minden teremtmény közül azon
emberek csoportja, egy nép, „am kados”, amelyen keresztül maga a kapcsolat ábrázolódik
ki Transzcendens és materiális Létező, Teremtő és Teremtmény, a Törvény
alkotója és a Törvény beteljesítője között. Példaként. Arra való példaként,
ahogyan kezdetben volt, ahogyan lehetett volna, ahogyan lennie és működnie
kell, (kellene) ennek a kapcsolatnak. Izrael kiválasztottságában tartja azt az
aranyfonalat, ami áthúzódik a korokon. Nagyon egyszerű, profán kifejezéssel
élve olyan, mint egy hordár, az Örökkévaló emlékezetét hordozza. És ha
hozzávesszük ehhez azt a történelemszemléletet, amely nem lineáris, hanem
önmagába visszaforduló körszerű spirál, akkor azt is tudhatjuk, hogy van
visszatérés. A megbízatás az emlékezet hordozására pedig addig tart, míg be nem
teljesedik az idő… „Az idő be nem telik”
Ezen az alapon
visszafelé indulva, Izrael, a zsidó nép földhöz való viszonyát máris az
eredethez képest adódik lehetőségünk vizsgálni, mégpedig az ember és a föld
kezdetben való kapcsolatához és viszonyához mérten, az azzal való összehasonlításban.
Az ember és a föld. Ádám, mint az első ember, nevében is maga a föld, és az ő
kapcsolata az Édenkerthez, mint birtokhoz, majd a kiűzetés után az ő kapcsolata
a földhöz, mint megművelendő tulajdonhoz.
Ha nem riaszt
bennünket a gondolat, hogy a teremtéstörténettől kellene elkezdeni Izraelnek a
földhöz való kapcsolatáról való gondolkodást, akkor nagyon érdekes
összefüggéseket találhatunk.
1.- A
földtulajdon, mint fogalom, a Bibliában akkor jelenik meg először, amikor az
Örökkévaló azt mondja:
"
Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet!" (
I. Mózes 1:26) / persze itt rögtön megnézhetjük, hogy hangzik ez a
"töltsétek be és hódítsátok meg" héber igékkel, és látható, hogy erős
birtokviszonyt tudunk igazolni az igék alapján...
2.- Az
édenkert, mint birtok.
Az
"ember-terület-lakóhely-birtokviszony" koncepció, hogy egyáltalán
létezett olyan már kezdetben, a teremtés idején, azonnal világossá válik abban
a tényben és történetben, annak az eseménynek a kiábrázolásban is, hogy rögtön
a teremtés után az Örökkévaló az embert egy kertben helyezi el. Méghozzá egy
olyan területen, ahol gyakorlatilag minden felett korlátlan hatalommal
rendelkezik, és tulajdonosi jogokkal bír (tudjuk, hogy egyetlen kivétel volt ez
alól, de ez nem fosztja meg az embert attól, hogy itt a földdel kapcsolatban
már birtokos viszonyban van).
3.-
"Azután pedig kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet,
amelyből vétetett"...
(I. Mózes 3:23)
Csak a
gondtalanság és a védelem, a felelősségmentes kiváltság vész el ekkor, a föld
feletti uralom megmarad. Hogy az ember gazdája és birtokosa a földnek, az
továbbra is egyértelmű, de most már a terhekkel, vesződséggel, fáradtsággal
együtt, ami annak fenntartásával jár. / Az ember hasonlóvá akart lenni
Istenhez, tudni akart annyit, mint Ő hát tessék!.../ Elnézést a profán
hasonlatért, de talán nem is más ez, mint színtiszta pedagógia, ugye?... mint
amikor elküldjük a kamaszt, mert lehetetlenné válik vele együtt élni: menj,
akkor keresd meg a magad kenyerét, és gondoskodj magadról! …
4. - A föld
megtelik erőszakossággal. Özönvíz lesz és annak minden következménye. De ezek
után a szöveg ismétlődik és Noénak is elhangzik:
"Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet!"
(I. Mózes 9:1)
Mindezek
ismeretében folytathatjuk tovább a gondolkodást Ábrahámról, aki még Ábrámként
elindul Ur-kaszdimból Kánaán földjére. Ennek az eseménynek az ideje
meghatározható, és még Wellhausen antiszemita, minimalista bibliakritikája
ellenére is egy konkrét időszakot jelöl (1) mégpedig az i. e. 2200 körüli
abszolút dátumot.
- Ábrám tehát
elindul Kánaán földjére, de nem áll meg ott, hanem átvonul a sikemi
szenthelyig, Móré tölgyeséig (2).
Itt jelenti ki
az Örökkévaló először a földdel kapcsolatos tervét, akaratát, ígéretét (3). És
miközben az Örökkévaló tízszer teszi próbára a leendő Ábrahámot, ő már
Ábrámként is oltárt épít minden helyen. (4)
- Érdekes
motívum, hogy a földtulajdonlás ígérete itt még egyetlen kijelentésben sem köti
Ábrahámot a földdel való törődésre és a föld terheinek viselésére! Az ígéret
földje ebből a szempontból nagyon hasonlít az eredeti állapotra, a bűnbeesés
előtti időszakra. A föld itt éppen úgy ajándék, mint kezdetben Ádámnak (az
Embernek) volt lakhelye az Édenkert. Nem gondként, egy fáradtsággal megművelni
való területként szerepel, hanem valami olyan tulajdont jelent, ami önmagában
bőséggel bír. Ez egy tejjel és mézzel folyó föld, amelynek folyói tele vannak
halakkal, erdői vadakkal, ahol kétszer aratnak egy esztendő alatt (5).
Ezt az állapot
tükröződik az alábbi Igében is. Amikor Ábrahám elválik Lót-tól, így írja Tóra:
(1Móz 13,10):
„Ekkor Lót
körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke, bővizű föld. Mert mielőtt
elpusztította az Úr Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az, mint az
Úr kertje, mint Egyiptom földje.”
És azt látjuk,
hogy amikor éhínségek vannak, és az élet lehetetlenné válik Kánaán földjén,
Ábrahám kénytelen útra kelni, és elindul újra Egyiptom felé.
- Egyiptomból
azután gazdagon tér vissza Kánaánba. (6). Ekkor hangzik el újra Isten területi
ígérete:
" Neked
adom és utódaidnak a földet, ahol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul
örökre!" (I.Mózes 17:8)
És innentől
kezd valóban érdekessé válni a történet.
Mert innentől a
birtokbavétel Ábrahám részéről is valóban tudatossá válik.
Mégpedig Sára
sírhelyének megvásárlásával, vagyis a Machpéla barlang tulajdonjogának
megszerzésével, ami vételár kifizetésével történik meg.
Ez egy olyan
fordulópont a történelemben, egy olyan szignifikáns jel a tulajdonlás
viszonyainak megváltozására, ami nem hagyható figyelmen kívül.
A föld
birtoklása mindenkor kapott, de nem szerzett jogok alapján történt az ókorban.
Az uralkodó földet osztott, kijelölt területeket adományozott, és a
kiváltságosok, katonák, hadvezérek, papság birtokolhatták is azokat, de ebben a
korban még egyetlen birodalomban, egyik társadalmi struktúrában sem található
semmiféle emlék, nyom, lelet, feljegyzés arra vonatkozóan, hogy földtulajdon
eladható lett volna. (7).
A föld öröklött,
örökletes vagyon, tulajdon volt, melynek elvesztése, vagy az arról való
lemondás jogvesztést is eredményezett, - senkinek eszébe sem jutott olyan
cselekedet véghezvinni, olyan lépést megtenni, amivel saját magát és családját
jogfosztott nincstelenné tette volna.
A T'nachban is
mindössze egyetlen utalást találunk föld megvásárlási kísérleteként, mégpedig
Nábót szőlőjének történetét, amelyet maga a király akart megvásárolni (8).
És nagyon-nagyon
jellemző lehet Nábót válasza Áháb királynak! Még a királynak sem adta szívesen
azt a tulajdont, ami jogokat biztosított számára.
Ennek a
történetnek korban elhelyezett ideje az i. e. IX. század. (9)
Ábrahám
vásárlása a hettitáktól az i. e. XXI. századra esett.
Amikor
mindkettejük történetét lejegyezték, az pedig a babilóniai fogságból való
visszatérés előtt volt, tehát az i. e VI-VII. században legkésőbb (10).
Nábót válasza
alapján visszatekintve is jól érthető a hettiták vonakodása a barlang
eladásától. A hettiták, akik Sára halála idején Hebront birtokolták, az ókori
kelet egyik legerősebb népcsoportja voltak, sokkal szívesebben bocsátották
volna a barlangot ingyen az Ábrahám rendelkezésére, mint hogy - elfogadva tőle
a pénzt - önmagukkal tegyék egyenrangúvá az Egyistenhívő jövevényt. Nem akarták
eladni pénzért, sokkal inkább adták volna ajándékba Ábrahámnak! (11) Az
ajándék ugyanis visszavonható, visszavehető, az ókori szokásjog alapján a
tulajdonba került föld viszont már amellett, hogy jogokkal ruházza fel
tulajdonosát, kötelezi is a birtokost a megművelésre, és a földterület
méretének megfelelő adó beszolgáltatásra is a terület uralkodója felé. A föld
ekkor már örökös tulajdon lehet, amely viszony csak a birtokos családjának,
leszármazottainak kihalásával szűnik meg természetes úton. Érthető tehát a
hettiták vonakodása több okból is. A hettita Efron, a tulajdonos, elképesztően
magas árat szab az eladandó barlangnak. De Ábrahám nem is alkuszik. Kifizeti a
föld árát, az akkori legmagasabb értékű valutában. És akkor talán Ő az
egyetlen, aki tudja, miért teszi ezt.
A barlang, sírhely
megvásárlásával Ábrahám olyan birtokhoz jut, amely jogokkal ruházza fel, de már
kötelezi is őt és mindemellett örökös birtokossá teszi, annak sorsáról ezek
után maga rendelkezik, halála esetén az öröklést maga határozhatja meg utóda
megnevezésével, mint ahogy teszi is. Ekkor válik az ígéret földje valóságos
területté, az ígéret népének tulajdonává.
Hebronban, a
Machpéla barlangjának megvételével valósággá válik az ígéret földjére tett
ígéret. Ábrahám a megszerzett örök tulajdont fiára, Izsákra hagyja, és így
Izsákban pedig valósággá válik a nagy népre tett ígéret.
Miért pont Hebron?
Ez is egy vizsgálható, jó kérdés.
Misztikus
magyarázatok szerint a barlang Ábrahám érkezésekor már nem üres. Itt van
eltemetve Ádám és Éva, és a legenda szerint lent a föld alatt, de legalábbis a
barlang területén van az átjáró, itt őrzi lángoló kardjával az édenkert kapuját
az angyal az idők kezdete óta (12).
De az egyszerűbb
magyarázatok is éppen elég misztikusak és szépek.
A város neve
„Hevron”, vagy „Hebron” – leggyakrabban a héber „barát” („haver”) szóból
származtatott, amely jelentésében és értelmében egybecseng az arab városnévvel:
„Al-Khalil”, - amely arab szó irodalmi kifejezésben szintén „a barát”-ot
jelent, de jelenthet „a kedvelt”-et, „a kegyelt”-et is, - és Ábrahámra
vonatkozik mindkét értelmezésben.[i] Ábrahám, Isten barátja. Névetimológiája
másik magyarázata azonban sokkal eredetibbnek és autentikusabbnak tűnik! Ennek
alapján a szó magyarázható a „szövetség” („brit”), vagy az „egyesítés,
egyesülés helye” („haveret”, „hevarat”) ill. „együttesség” („hevra”) a „HVR”
gyök alapján egy olyan helyként, ahol „egységbe, összességbe – vonás” történt/
történik. Talán ember és ember – Isten és ember között egyaránt.
Hebron a
későbbiekben is, a történelmi szempontból elfogadott honfoglalás idején is
fontos városa maradt az Örökkévalónak és így Izraelnek.
- Józsué
idejéből idézünk: amikor Mózes kémeket küld Kánaán földjének kikémlelésére,
Józsué és Káleb voltak azok, akik nem rémültek meg a városfal fölé magasodó
házfalaktól, s attól, hogy a várost esetleg óriások lakhatják. A honfoglalás
befejezésekor, a Jordánon túli terület felosztásakor Józsué Kálebnek juttatja
az anákok földjét, rajta Hebronnal és a Machpéla barlangjával, hűségéért.
Józsué könyve 14:14 „Ezért lett Hebron a kenizzi Kálebnak Jefunne fiának az
öröksége mind a mai napig, mert teljes mértékben követte az Urat, Izrael
Istenét.”
-A Bírák kora
után a következő jelentős eseményekre akkor kerül sor, miután az Örökkévaló
kiválasztja, Sámuel a próféta pedig felkeni Dávidot, s ő elindul a királlyá
válás útján. Amikor Saul és Jonathán halála után elmúlnak a gyásznapok Dávid
megkérdezte az Urat: 2Sámuel 2:1:
„ Felmenjek-e
Júdának valamelyik városába? Felelt az Úr: Menj fel! És mondta Dávid: Hová
menjek? Felelte: Hebronba.”
Dávid hatszáz
felfegyverzett férfival, feleségeikkel és gyerekeikkel, juhnyájaikkal és
szarvasmarhacsordáikkal elindultak Hebronba, ahol Juda férfiai ott várakoztak
már, hogy Dávidot királlyá kenjék fel. Isbóset halála után Izrael vezetői
felmennek Dávidhoz Hebronba. 2Sámuel 5:3:
„Megjelentek tehát
Izrael összes vénei a király előtt Hebronban és a király szövetséget kötött
velük Hebronban az Úr színe előtt, ők pedig fölkenték Dávidot Izrael
királyává.”
A királlyá
felkenés hatalmas ünnep volt! Közel félmillió ember gyűlt össze Hebronban. A
dombok és a völgyek nyüzsögtek a sokaságtól.[ii] 2Sámuel 5:5:
„ Hebronban Júda
királya volt hét esztendeig és hat hónapig…”
Összesen tíz
évet töltött Dávid királyként Hebronban, s 3 éven keresztül, mielőtt
Jeruzsálemet elfoglalta volna, Hebron az egész Izraeli királyságnak fővárosa
volt.
-A babilóniai
fogságba hurcolt zsidókat i. e 587-ben itt gyűjtik össze.
-A fogságból
visszatérő nép egy része a hagyományait őrizve régi lakhelyére telepszik le.
Nehemiás 11:25:
„A vidéki
városokban a Júda fiai közül valók Kirjat Arbában és falvaiban laktak…”
Izraelnek, a
Szentföldnek négy szent városa van [iii]: Hebron, Jeruzsálem, Cfát és Tiberiás.
Jeruzsálem a legismertebb, legnagyobb, és a legfontosabbként számon tartott, -
hiszen Izrael örök és oszthatatlan fővárosa. De Hebron a legrégebbi.
„A zsidó
történelem Hebronban kezdődik” – mondja David Ben Gurion
Hebron nélkül
Jeruzsálem nem lett volna. Nélküle nem létezik. És sorsuk összefonódni látszik,
végig a történelem során. A fiatal állam létrejötte után, a hatnapos háborúval Hebront
Jordánia kapja meg, éppúgy, mint Kelet-Jeruzsálemet. Sem a Siratófal, sem a
Machpéla barlangja nem látogatható. 1968-ig. Rav. Shlomo Goren, az a rabbi és
katona, aki a Kotel visszafoglalásakor megfújja a sófárt. Már ekkor tudja, hogy
másnapra még egy fontos küldetése maradt. Terveivel nem mindenki ért egyet,
maga Dayan, a védelmi miniszter sem, de Goren és még jópáran hajthatatlanok. Hebronért.
Reggel a fáradt rabbi-katona-parancsnok elalszik, és a katonai egység, amelyhez
tartozik, nélküle indul útnak, ő mégis előbb ér a városba, ahol nagy a csend,
és minden ház ablakán fehér kendők lengenek. Goren leteszi Uzi gépfegyverét,
előveszi a terepjáróból a sófárt, hosszan megfújja, éppen úgy, mint huszonnégy
órával azelőtt a Siratófalnál, majd egymaga tűzi ki az izraeli zászlót a Maarat
ha Machpéla tetejére. Saját kezűleg, egyedül viszi be a Tóratekercset a
zsinagógában csodálatos módon még meglévő Frigyszekrénybe, egyedül egy
nyolcvanezres arab lakosokkal teli város közepén. Az őt utolérő katonáknak már
csak az ünneplés marad.
Az öröm és a
város felépülése nem tart sokáig, mindössze harminc év telik el, amikor 1998.
október 23-án a Wye egyezmény alapján elfogadott Road Map értelmében Hebron és
környéke a kényszeresen alakuló Palesztinának nevezett állam tulajdonába,
fennhatósága alá kerül.
1998. november
15-én, Nabluszban, sok ezer ujjongó arab előtt Arafat beszédében az alábbiakat
jelenti ki: „Lépésről lépésre térünk vissza a Szentföldre, hogy kikiálthassuk
függetlenségünket 1999. május negyedikén! Néhány nap múlva Ciszjordánia felén
és egész Gázán mi uralkodunk, és kezünkbe kerül az egész palesztin föld. Kőről
kőre építjük fel államunkat, míg el nem éri Jeruzsálemet, ahol palesztin zászló
fog lobogni….(…)…Azt akarják, hogy csak a messzeségből nézzük Jeruzsálemet, de
mi közelről fogjuk látni.”[iv]
2000-2001-2002.
Intifáda. A merényletek általánossá válnak Jeruzsálemben. Hebronba nem lehet,
nem tanácsos bejutni, sem zsidóknak, sem turistáknak, a várost lezárják.
2004-re nemzetközi felügyelet mellett a helyzet normalizálódik annyira, hogy
„csak” negyedévente történnek merényletek, a Hebron felé tartó buszokat „csak”
kéthetente dobálják meg kővel, az autóval utazókkal szemben támadások talán
havonta történnek „csupán”. Hebronban nincs sem béke, sem biztonság. Az utcákon
ördögszekereket hord a szél, maszatos gyerekek csatangolnak kéregetve, szakadt
ruhákban. Az arabon kívül egyetlen nyelvet sem beszélnek, de két mondatot mégis
biztosan tudnak: „Ten li sekel” és „give me money”. Kinyújtott, ragacs
kezükben olvad a jövő. Az üzletek zárva, mocsok és szeméthegyek minden sarkon.
A Maarat ha Machpéla körül rend van, katonák őrzik, olajfák, szőlőlugasok,
rózsatövek vannak, a zöld füvön zarándok hívők reggeliznek, a templom előtti
téren nyáron minden héten esküvő, az itt élő ötszáz telepes boldogan vigyázza
az emlékeket. Állandó életveszélyben.
A világ most
Jeruzsálem megosztásáról tárgyal. A békességért palesztin kézre juttatandó
Kelet Jeruzsálem kérdéséről. A jövő nem bizonytalan, csak a döntés
tekintetében. Egy megosztott Jeruzsálem jövőképe Hebron tükrében már most jól
látható. A kérdés csak az, hogy a világ, amikor Izraelre veti vérben forgó,
fáradt tekintetét, néz-e még tükörbe?…
Dolgozatom
elején Izrael földhöz való viszonyának meghatározásában segítségül hívtam B’résit
könyvét, hogy megvizsgáljam, megnézzem abban az Ember (Adam) viszonyát az
Édenkerthez és kiűzetése után a teremtett világ földjéhez. Láttam különbségeket
és azonosságokat.
Vonjunk most egy
merész párhuzamot, és tételezzük fel, hogy nem csak a földhöz való birtokosi
viszonyban, de filozófiai értelemben az Édenkertből való kiűzetés és Izrael
galutba való szétszóratása között is lehet kapcsolat. A szétszóratásban is, de
ugyanúgy a visszatérésben is. Tételezzük fel, hogy Izrael ebben is egy
leképezett, másodlagosan statuált példa. Izrael az Örökkévaló emlékezete, az a
hordozó, aki magában hordja a kapcsolat lényegét, azt hogy milyen volt,
milyennek kell, (kellene) lennie, és azt is, hogy milyen lesz majd az Ember
kapcsolata Teremtőjével. Mert Izrael emlékezet és előkép egyszerre.
Az eddig
ismertetett történelmi tények és a T'NACH alapján azt gondolom, hogy óriási
hiba lenne a zsidó identitást csak szellemi identitásban meghatározni, és a
zsidó népet csakis egy kiemelt szellemi közösségként tekinteni, a lebensraum
fogalmát csak egy szellemi dimenzióba helyezve azt mondani, hogy a kozmopolita
életmód, és a nacionalizmustól totálisan független létforma lenne az, ami a
zsidó nép sajátja és ígérete.
A történelem és
a T’NACH maga tesz tanúbizonyságot arról, hogy a zsidó nép soha nem volt csak,
és kizárólag szellemi identitás. Konkrét helye volt földrajzilag, mindig is. A
szétszóratás csak ideiglenes volt, mint ahogyan az Édenkertből való kiűzetés is
az.
Ha a zsidó
identitást csak szellemi értelemben határozzuk meg és fogadjuk el, történjék az
bármilyen magasztosan hangzó indokokkal, annak következményei súlyosak, mert az
olyan, mintha a Szentírás kijelentéseinek nagy részét semmissé tennénk. Vagy
semmibe vennénk. Arról nem is beszélve, hogy akkor elvetjük a jövőnket is,
hiszen a Tórát nem egy befejezett lezárt, múlt idejű iratként tekintjük, nem
úgy határozzuk meg, hanem egy folyamatos jelen időben forgatjuk magunkban,
magunk körül, templomainkban, ünnepeink ciklikusságában...
Azt gondolom,
elfogadhatatlan az az állítás is, mely szerint a cionista mozgalom
kialakulásának kezdetén egy vallástalan mozgalom lett volna, minden valláshoz
köthető szellemi tartalom nélkül, és azt sem tudom elfogadni, hogy Izrael
államának megalakulása 1948-ban ezért csak egy emberi akaratból származó
erőfeszítés eredménye lenne. Cáfolni is tudom ezeket az állításokat, illetőleg
cáfolják azokat maguk az ismeretek, amelyek a két alapító Herzl Tivadar és Max
Nordau életéhez kötődnek. Mindketten rabbik leszármazottai voltak, akik a héber
Szentírás értékrendszerében nevelkedtek és nőttek fel, ismerték annak
tartalmát, minden kötelezvényt, ígéretet, minden benne rejlő lehetőséget, és
fél évszázaddal a történelem legnagyobb, legszégyenteljesebb kataklizmája előtt
már elkezdték megteremteni a kimenekedés útját a választott nép számára. Ha az
ő felismeréseikben, szándékaikban, cselekedeteikben nem volt vallásos szellemi
tartalom, akkor nem tudom, mi másban lehetett… Prófétaságukat megítélni persze
nem emberek dolga, különösen így utólag nem, értelmetlen is volna.
Abszolút
párhuzam érezhető, látható az édenkert-szentföld, kiűzetés-szétszóratás között.
Lehetetlen elképzelés, elvárás az, hogy a zsidó nép lemondjon arról, hogy
visszatérjen a Szentföldre, hazájának, országának tekintse azt! Amennyiben a
többi nemzet, nép kétségbe vonja a zsidók Szentföldhöz való jogát,
megkérdőjelezi Izrael államának létét, az oda való visszatérés lehetőségét,
akkor tudatában kellene lennie, hogy ezzel az állásponttal, és az ebből
következő viszonyulással egyúttal vét a Szentírás ellen, és cselekedetei önmaga
ellen fordulnak, mert azokkal talán nem tesz mást, mint saját magát zárja ki az
édenkertbe való visszatérés lehetőségéből...
Az EU azzal,
hogy Izraelt a telepek építésének leállítására szólítja fel, pontosan ezt
teszi, és a világ az összes pro-Palesztina, és Free Palestine Movement-je ebbe
az irányba tart, ezt a célt szolgálja...
Az állítás,
tudom, merész. Sokan talán elrugaszkodottnak is fogják tekinteni.
De a párhuzam
nyilvánvaló és tudományos bizonyítására is sok lehetőség van, lenne, adódik.
Többször jártam
Hebronban. Inspirációim és az ott szerzett élmények nem feltétlenül bírnak
tudományos megalapozottsággal, de mert az én emlékezetem is a történelem része,
- tudománytalanul is az, - kénytelen - kelletlen elfogadni kényszerűség: az
igazság egy oldalát képviselem vele.
Nép és föld
elválaszthatatlan.
Izraelnek joga
van a Szentírásban rögzített földterületekhez, minden területhez. Ezeket a
jogokat elvitatni tőle, területeit elvenni egy látszólagos, időszakos, hamis
béke érdekében, több mint nagy hiba. Igaztalanság.
--- Hivatkozások ---
1.
Albright az i. e XIX-XVIII századra
teszi ezt a dátumot, Amihail Mazar professzor, a Jeruzsálemi héber egyetem
professzora pedig i.e. 2000 és 1550 közé.
2. I. Mózes 1
2., I. Mózes 13:14-18
3. I. Mózes 12:7 "A te utódaidnak fogom adni ezt a földet"
4. I. Mózes 12:7, I. Mózes 13:18, I. Mózes
21:33; stb.
5. II. Mózes 3:8 (de a tejjel-mézzel folyó
föld 20x szerepel a Bibliában / www.biblia.hu)
6. I. Mózes 13:14-18
7. Egyetemes Állam és Jogtörténeti jegyzet
/ Inotai
www.jegyzet.hu/notes.aspx?download=1&id=938.
8. I. Királyok könyve 21:8
9. Áháb király i. e. 871-852-ig uralkodott
10. Tőkei F. szerk. Őstársadalom és á. term. mód
11. I. Mózes 23:11
12. Raj Tamás: "Hol volt az Éden
kertje?" / Athenaeum 2000. Kiadó
[i] Ábrahám Ismael miatt a muszlim
vallásnak is szent embere
[ii] Ellen G. White: Pátriárkák és
Próféták
http://www.adventista.hu/egwhite/honlap/pp/69.html
[iii] Ivrit MiB’résit
[iv] Els Van Diggele: Egy nép, amely
külön lakik. 228-229. old
|
