Scheiber Sándor, a Löw-hagyaték gondozója
Löw Immánuel életművéből származó -
Péter László kezdeményezésére a GFHF - ORZSE közös kiadásában
várhatóan hamarosan magyarul is olvasható - folklórtanulmányok mai
tudományos jelentőségét az adja, hogy a magyarországi neológia
modernitáson végigívelő útjának olyan mérföldköveit képezik, amelyek
az irányzat szellemiségében kulcsszerepet játszó két generáció
munkásságában kristályosodtak ki. Az apa és a fiú, Löw Lipót
(1811-1875) és Löw Immánuel (1854-1944) munkássága átívelt a 18.
századtól újratelepülő magyarországi zsidóság - gyors felemelkedést
megérő, majd lassú és tehetetlen hanyatlást elszenvedő - történetén.
Ezért ezek az írások, nem csupán tudományos produktumok, se nem
kizárólag a szerző korának szülöttei, hanem az egyes koroknak és
azok szellemiségének több emberöltő szemléletét magába építő
dokumentumai.
Löw Immánuel folklore-tanulmányainak
válogatása, ahogyan arra a német nyelvű kiadáshoz írott előszavában
Scheiber Sándor (1913-1985) is utalt, a legkülönbözőbb alkalmakból,
időben, és körülmények között született írásokat fűzi össze
többnyire az érzékelés és a múlthoz való viszonyulás gondolata
mentén. A tanulmányok a 19. századi nyugati modern kultúra sajátos
zsidó tudományos szemléletének magyarországi adaptációi. Ezek a
tudományos igényű munkák ugyanakkor nem sorolhatók be a korabeli
akadémikus tudományosság merev orientalisztikai, néprajzi,
folklorisztikai vagy vallástörténeti kategóriáiba. A jelenség,
amelybe illeszkednek, a 19. századi zsidóság Európa nyugati
részeitől a keleti végekig eltérően, ugyanakkor számos vonásában
hasonló módon megélt társadalmi, életmódbeli és kulturális
változásának feldolgozását segítő önértelmezés helyi
megnyilvánulása. A modernitás zsidósága számára a Szináj-hegyi
kinyilatkoztatásig visszanyúló hagyomány láncolata - a salselet
hakabbala - egyaránt jelentett történeti és vallási, profán és
szakrális múltat. Ez viszont - a történetiség és a vallási jelleg
mentén - eltérő módon jelent meg a különböző csoportstratégiák
emlékezetében. A közreadott írások így egyrészt a salselet
hakabbala neológ olvasata felől érthetők meg, másrészt a 19.
század valláskutatását, valamint etnológiai és etnográfiai
szemléletét meghatározó elitek életvilága felől szemlélendő. A
hagyomány, a kultúra, az integráció és mindezeknek reprezentációja
képezi a megértéshez szükséges kulcsfogalmakat.
A Wissenschaft des Judentums
berkeiben kibontakozó néprajz - s ennek keretében Löw
folklorisztikai/ néprajzi érdeklődésének - kulcsa a múlthoz való
viszonyulás, a történetiség rendje, ezen belül pedig a hagyomány
fogalma. Ezzel a kérdéskörrel - neológ szempontból "a szokások és
hagyományok" történeti síkon megjelenített "változásával" - Löw
Ha-’Iddanu [Manapság] című tanulmányában foglalkozott. A neológ és
ezzel csupán csak részlegesen egyező zsidó néprajz
hagyomány-fogalmának értelmezéséhez viszont vissza kell nyúlni a
hagyomány láncolatához.
A zsidóság mai magyarországi néprajzi
kutatása a hagyomány fogalmát a "zsidó kultúra helyi
fejleményeiben", "<<népies>> jelenségeiben"
látja, amit a minhágnak feleltet meg. "A <<Minhág
Jiszróél-Tórá>> - Izrael szokásai tórai parancs érvényűek - elve a
mai napig hivatkozási alapot jelentenek a helyi gyakorlatok
érvényesítésében. Természetesen számos minhág gyakorlása
tórai alapon tiltott".
A zsidó hagyomány kérdése azonban sokkal összetettebb, a 19. századi
néprajzi koncepciókhoz igazított fenti - a mai magyarországi néprajz
által is elfogadott - hagyomány meghatározásnál.
A modernizálódó zsidóság egyes
csoportjainak felvilágosult európai szekuláris kultúra iránti
érdeklődése mellett a modernizálódó európai társadalom
középrétegeiben a különböző keleti vallások iránti érdeklődés is
feltűnt. A vallás természetének racionális magyarázata iránti igény
a felvilágosodásban fogalmazódott meg. A valláshoz azonban - a
természettudományos értelmezések szorgalmazásától a vallásos
meggyőződésen alapuló érzelmi megközelítésekig terjedően igen
eltérően viszonyultak.
A 19. század politikai, társadalmi, gazdasági folyamatai egyaránt
hatással voltak a vallás európai társadalmon belül elfoglalt
helyére, valamint a társadalom és a vallás tanulmányozása iránti
igényre. Amíg az előbbit a szekularizálódás folyamata jellemezte,
addig az utóbbit az intellektuális vizsgálódás.
A liberális gondolkodású csoportok
tudományos társaságokat hoztak létre, intézményi mederbe terelve az
egyéni kezdeményezéseket, s új látásmódot alakítottak ki, amelyek a
humántudományok új keletű alapjain álltak. Az amatőr érdeklődők és a
tanult közönség támogatásával pedig egy új vallástudományi
érdeklődés fejlődött ki. A vallás iránti érdeklődés ennek
következtében már nem csak vallásos, hanem kulturális alapon is
állhatott. A kutatók között pedig ugyanúgy megjelentek a saját
vallási meggyőződésükből és erkölcsi kategóriákból kiinduló
idealisták, mint azok a kritikusok, akik a vallás mögött felfedezni
vélték a racionalitást és a társadalmi szinten megjelenő ok-okozati
összefüggéseket. Mindannyian megfigyelhető és tapasztalati úton
tanulmányozható jelenségként tekintettek a vallásra.
A modernizálódó zsidó csoportokon belül
szintén létrejöttek a fenti intézményi keretek, amelyek társaságok,
világkiállítások és múzeumalapítások formájában a hagyomány
megjelenítését szolgálták. Az új folyamatok mögött viszont a
hagyománykép átalakulása állt.
A hagyományhoz és a múlthoz való
közösségi viszonyulás alatt főként irányultság értendő, amely
meghatározza a múlthoz fűződő szálakat, a jelen cselekvéseit és a
jövő elvárásait. Ennek alapján két nagy csoportra lehet osztani a
zsidó csoportstratégiákat: tudatosan modernizálókra és
tradicionalitásra törekvőkre. A tudatosan modernizáló csoportok a
jelen törekvéseiből kiindulva részlegesen felfüggesztették a
generációkon átívelő vallási tekintélyek láncolatát.
Hagyományképükbe új, a jelen kereteiből kiinduló és a jelen
fogalmainak alapján álló - a korábbi vallási értelmezésektől
függetlenedő - értelmezéseket illesztettek. A tradicionalitásra
törekvő csoportok zsinórmértéke ezzel szemben a hagyomány láncolata,
a salselet hakabbala volt. A hagyomány láncolatának lényege
az, hogy minden újonnan felmerülő vallási kérdés és bevezetett
gyakorlat az egymásra épülő generációk kanonizált vallási irodalmán
keresztül visszavezethető legyen a szináji kinyilatkoztatásig
és Mózes 5 könyvének szövegéig. Ezt a vallási elvet Rabbi Gedalja
ben Joszef Ibn Jachja (1515-1587) Salselet hakabbala című
könyve (megjelent 1587 Velence) fejti ki a misna Avot 1:1 alapján.
A tudatosan modernizáló csoportok közé a
vizsgált időszakban a német reformirányzatoktól a magyarországi
neológián (kongresszusi irányzaton) át a cionizmus szekuláris és
vallásos megnyilvánulási formáiig számos jelenség sorolható be. A
tradicionalitásra törekvő közösségek palettáján a galíciai és
északkelet-magyarországi chászid irányzatoktól a cseh-morva
gyökerű pozsonyi orthodoxián át, a német neo-orthodox
hatás alatt álló városi zsidóságig terjedő közösségek helyezhetők
el.
A tudatosan modernizáló csoport
ugyanakkor a nemzeteszméhez való viszonyulás mentén tovább bontható.
Amíg a neológ irányzat az uralkodó nemzet
nemzetkoncepciójához igazodott, addig a cionista mozgalom az állam
iránti lojalitás megtartásával zsidó nemzetkoncepciót ápolt.
A neológ-orthodox viták,
amelyek a sajtó hasábjain is nyilvánosságot kaptak, részben a
hagyomány láncolata körül zajlottak. A budapesti neológia lapja, az
Egyenlőség, gyakran közölt hagyományracionalizáló írásokat, tartott
fenn ilyen jellegű tematikus rovatokat, amelyek gyakran váltották ki
a magyar nyelvű orthodox sajtó rosszallását.
A hagyománykép másik vetülete a kultúra
fogalmának jelentéstartalmain keresztül világítható meg. A modern
európai önmeghatározásban a kultúra gyakran a természet, a
természeti világ ellentéteként, mint emberi világ jelent meg, a
mindennapi élet jelentéseket hordozó interszubjektív világának
vonatkozásában. A hagyomány ebben az összefüggésben a kultúrának
korábbi tapasztalatokból adódó történetiségét jeleníti meg.
A modernkori zsidó diskurzusok nyelvezetében a kultúra fogalma
gyakran a hagyomány ellentétpárját képezte. Míg az önmagát
hagyományosnak tekintő orthodox zsidóság az utóbbira, addig
az újítások mellett lándzsát törő felvilágosult zsidóság az előbbire
helyezte a hangsúlyt.
Az orthodox zsidóság fogalmi
keretei között az európai kultúrafogalom nem jelent meg. A saját
szellemi hagyományaikra nem tekintettek "kultúraként". A modern
héberben használatos kultúra kifejezés (tarbut) egyrészt
hiányzik a hagyományos textusok héber nyelvéből, másrészt amit ma
tudományos szempontból zsidó kultúrának nevezhetnénk, azt a
hagyomány láncolatának (salselet hakabbala) tekintették. A
"kultúra" így sokkal inkább a "zsidóságon kívülit" jelenítette meg,
azaz a felvilágosodás európai eszméihez való kötődést. Orthodox
részről a hagyomány és az európai kultúra összeegyeztetési
kísérletei a német neo-orthodoxiában tűntek fel, a zsidó
felvilágosodás és vallási reform részéről pedig az európai kultúra
átvétele iránti igény az integrációs törekvésekhez kötődött.
A modern nyugat-európai társadalom és állam szekuláris alapon
történő önmeghatározásával, a racionalitás, a humanitás és a
tolerancia eszméjének kiterjesztésével, egyrészt a zsidó közösségek
előtt nyíló lehetőségek módosultak, másrészt a zsidóság
környezetéhez való viszonyulása változott meg. A tudatosan
modernizáló zsidóság köreiben ez mind az önmeghatározásban, mind
pedig a tradícióhoz és kultúrához való viszonyban megmutatkozott. A
fenti változások létrehozták a nem-zsidó társadalommal való
összefonódás ésszerű magyarázatát és stratégiáit, az új
felvilágosult zsidó eliten belül pedig a magukévá tett új értékek
jegyében újraértelmezték a judaizmust is.
A "hagyományhoz" és "kultúrához" való tudatosan modernizáló
viszonyulás ezen reformtörekvések keretében értelmezendő. A
hászkálá a felvilágosodás kritikai racionalizmusának egyik
változatát képezte, és a judaizmus első modern ideológiájának
tekintendő.
A mászkilok által kezdetben
élesen kritizált populáris zsidó szokások idővel a perifériák
jelenben is továbbélő, történeti síkra vetült zsidó kulturális
hagyományaivá szelídültek, amelyeket az európai szekuláris modern
önképhez igazítva mutattak be, sokszor apologetikus célzattal. Az
ekképp átértelmezett hagyomány egyik reprezentatív fórumává így
válhattak a világkiállítások, idővel pedig a zsidó múzeumok, amelyek
a kegytárgyakat, a művészi alkotásokat és a többségi nemzetállam
keretei között megragadott lokális sajátságokat mutatták be. Ez a
tudatosan modernizáló zsidó önreprezentáció az univerzális értékek
és a vallásszabadság védelmét ugyanúgy kiemelni kívánta, mint az
egyes területeken a zsidók kreativitását és helyi kultúrákhoz való
sokszínű hozzájárulását. A zsidóság megjelenítése kulturális és
civilizációs terminusok által történt, a modern keretek között
megfogalmazott judaizmusnak pedig a vallástörténetben szántak
központi helyet.
A zsidó "hagyomány" és a modern zsidó
"kultúra" értelmezése a tudatosan modernizáló törekvések keretében a
Wissenschaft des Judentums irányzatai által mutatható be
szemléletesen. A 19. századi német nyelvterületen kibontakozó új
zsidó tudományosság az új elit vallási szövegek gyökeres
újraértelmezésére formált igényének legitimálója, amelynek keretében
a vallási kánon megváltoztatásához külső, szekuláris, történelmi
ismeretekre támaszkodtak. Az új zsidó tudományosság értelmező elitje
különbséget tett a régi Tóra-tanulás és a kritikai
tanulmányok között. A magyarországi tudatosan modernizáló zsidóságra
is hatással lévő Wissenschaft des Judentums-on belül a
zsidóság tudományának szánt szerep mentén két irányvonal jött tétre.
Zacharias Frankel (1801-1875) és Abraham Geiger (1810-1874) a
vallási, befelé irányuló, közösségre összpontosító törekvéseket
testesítette meg, a Wissenschaftot a - múlthoz tartozóként
aposztrofált - tradicionális zsidó tanulmányokkal egyenértékűnek
tekintette. Ezen új zsidó tudományosság célja a zsidóság kötődésének
erősítése volt saját vallási múltjához, de egyes értelmezésekben
messianisztikus jelleget is kaphatott, univerzalista erkölcsi
misszióba illeszkedve. A szekularizáló irányzat közösségen belül
kisebbségben lévő képviselői - Leopold Zunz (1794-1886), Isaac
Marcus Jost (1793-1860) és Moritz Steinschneider (1816-1907) -
viszont a zsidóság tudományának vallásosságtól és teológiától való
elválasztását, a történetíráshoz és az akadémiai tudományossághoz
való közelítését szorgalmazták. A vallásos hittet a történész
leláncolójának tekintették, amelytől a valódi kritikai módszerek
érdekében meg kell szabadulni, a kompromisszummentes függetlenségre
és az akadémiai tudományos szabadságra törekedve.
A "hagyományhoz" és "kultúrához" való
viszonyulás az új diszciplína célja mentén is eltért. Frankel a
Monatsschrift für Geschichte und Wissenschaft des Judentums
hasábjain a Wissenschaftot a judaizmus lelkének és a zsidó
egység gyújtópontjának tekintette, amely a vallás megértésének
tiszta formáját képezte. Zunz megfogalmazásában viszont kizárólag a
Wissenschaft művelése nyújthatott védelmet olyan abbérációk
ellen, mint a babona, a betűhűséghez való merev ragaszkodás és a
kabbalisztikus "hóbort".
Míg az előbbi a zsidó hagyomány modern nyugat-európai kultúra
keretében történő újraértelmezését a vallási közösség szolgálatába
állította, addig az utóbbi ugyanennek hagyományracionalizáló,
vallástól független kulturális újraértelmezését tűzte ki célul a
modern szekuláris akadémiai tudományosság jegyében.
A tradicionalitásra törekvő zsidóság
felől szemlélve a Wissenschaft des Judentums a tradicionális
értékekre leselkedő veszélyként jelent meg - ahogyan arra Assaf
Yedidya is rámutat. A kutatott terület belső normáinak egy részét
ugyanis - az objektivitás jegyében - a kutatók többé már nem érezték
önmagukra nézve kötelezőnek, ahogyan ezek a normák a kritikai
leírásban sem éreztették hatásukat. Az új zsidó tudományosság
képviselői új, a tradicionális zsidó tanulmányok számára idegen
forrásokat vontak be. A zsidóság által írott tradicionális héber és
arameus források ugyanis nem minősültek elégségesnek a történeti
kutatás számára. Megjelentek egyrészt a zsidó irodalomból eredő,
ugyanakkor a judaizmuson kívül eső, különböző nyelveken továbbélő
szövegek, amelyek révén a zsidó kreativitást helyezték teljesen új
perspektívába, másrészt a történeti forrásként értékelt
nem-rabbinikus szövegek hitelének rabbinikus források fölé
emelésével ezen utóbbiak leértékelődését idézték elő. A historizmus
keretében a Szóbeli Tant és kodifikátorait a szövegek
megteremtőjének, s nem pedig átadóinak, továbbítóinak tekintették,
azaz - a tradicionalitásra törekvő zsidóság felől szemlélve - az új
zsidó tudományosság a historizmus módszerét alkalmazva a salselet
hakabbalával való szembehelyezkedést testesítette meg. A
Wissenschaft des Judentums úttörőit antirabbinikus hangvétel
jellemezte. Ez az attitűd pedig a szent hagyomány kritizálásához
vezetett. Orthodox szemszögből az új zsidó tudományosság
korai képviselői arra használták fel a Wissenschaftot, hogy a
szokások történeti gyökereinek felmutatásával felbomlasszák a
hagyományos normákat és a történeti fejlődésre való hivatkozással
igazolják az általuk szorgalmazott reformokat. Ez gyakran a szokások
közötti szelekcióval járt: amíg a régi hamisítatlan szokásokat az
őket megillető jogos helyre kívánták emelni, addig a helytelennek
nyilvánított, általánosan elterjedt szokásoknak az elvetését
szorgalmazták. A 19. század második felében a rabbi-szemináriumok és
a különböző zsidó társaságok alapításával a Wissenscahft des
Judentums irodalma és a tradicionális zsidó értékekről vallott
nézetei mindenki számára elérhetővé váltak és csakhamar népszerűek
is lettek. Mivel az általa képviselt kritikai módszer
összegegyeztethetetlen volt a tradicionális zsidó tanulási móddal,
historizmusa pedig azzal a szemlélettel, hogy a vallási autoritások
jövőbeni döntései is részét képezik annak a Tannak, amelyet
Mózesnek az Örökkévaló a Szinájnál adott át, a
tradicionalitásra törekvő zsidóság belső tagoltsága mentén
megszülettek - az egyébként differenciáltan szemlélendő - új zsidó
tudományosságra adott különböző válaszok is. A Tóra
szellemében modern tudományos vagy filozófiai eszközöket igénybe
vevő kritikája a német neo-orthodoxiához kötődött, amely a
vallásreformmal szembehelyezkedve alternatív integrációt kívánt
megvalósítani a modern európai kultúrában. Már Samson Raphael Hirsch
(1808-1888) rabbi is előszeretettel támogatta azokat a
tradicionalitásra törekvő írásokat, amelyek a Wissenschaft des
Judentums művelőinek a salshelet hakabbalától és a
vallástörvényektől való eltéréseit, az atyák hagyományának
deszakralizálását mutatták ki. A tanház keretében folytatott
tradicionalitásra törekvő zsidó történeti kutatások - Eisik HaLevy
rabbinak a maga közegében radikálisnak számító litvániai orthodox
kísérletétől eltekintve - viszont csak a berlini rabbiszemináriumban
Esriel Hildesheimer (1820-1899) neo-orthodox rabbi vezetése
alatt valósultak meg. Ezt azonban más orthodox stratégiák
részről a szent hagyomány kompromisszumra való kényszerítése okán
érte támadás, a nem-orthodox zsidó tudományosság felől pedig
a tudományos értékek kiüresedésének vádjával. A kelet-európai
rabbinikus elit pedig bitul Toraként, a Tóra-tanulás
elmulasztásának bűneként
tekintett erre az érdeklődési területre.
A Wissenschaft des Judentums
hatását Magyarországon a tudatosan modernizáló zsidóságon belül az
Országos Rabbiképző Intézeten, a Magyar Zsidó Szemlén és
többek között Kaufmann Dávid (1852-1899), valamint Goldziher Ignác
(1850-1921) munkásságán keresztül éreztette, bár Löw Immánuel is
gyakran publikált a Monatsschrift für Geschichte und Wissenschaft
des Judentums füzeteiben.
A tudatosan modernizáló zsidó
csoportokon belül az egyes jelenségeknek folklór keretében történő
tematizálása, mind a Wissenschaft, mind pedig a muzealizáció
területén, Európa-szerte vízválasztónak tekinthető. A
Wissenschaft és az intézményesülő néprajzi érdeklődés kapcsolata
ennek függvényében szemlélendő.
A magyarországi zsidó népéleti leírások
divatja, ahogyan a zsidó folklór német értelmezése vagy a
Wissenschaft vallástörténeti megközelítése, sem jelent meg a
magyarországi folklorisztikai és néprajzi érdeklődésben, miközben a
neológia képviselői intézményi szinten mindvégig jelen voltak a
magyarországi néprajzkutatásban.
A 18. század végének népleírásai és
szöveggyűjtései a különbségek illetve az eltűnő régiségek (popular
antiquities) rögzítésére törekedtek egy alakuló modern európai
önkép keretében.
Kárpát-medencei viszonylatban szintén ennek - egy letűnő korábbi
rendi/ nemesi világot megörökítő és a populáris kultúrát érintő,
jobbító szándékkal íródó - változataival találkozhatunk.
A 19. század elejének populáris kultúrához kötődő európai és magyar
reformkori elképzeléseit Johann Gottfried Herder (1744-1803) eszméi
határozták meg. A népnyelvi-népköltészeti gyűjtések - a tömegekig
még le nem hatolt nemzeteszme keretében - a nemzeti irodalmak
azonosságának biztosítását, nemzeti jellegük "visszaszerzésének"
ügyét szolgálták.
Ez szorosan összefüggött a nemzeti irodalmakból felépített, és
fejlődés eredményeként bemutatott világirodalom gondolatával.
A nép és az általa jelenben
megtestesített múlt iránti érdeklődés tárgyaira a német mitológiával
foglalkozó Grimm-testvérek és az angol folk-lore szó
megalkotója, John Thoms (1803-1885) hasonlóképpen tekintett:
"parányi ténydarabocskák tömege, melyek közül rengeteg, ha magában
szemléljük, jelentéktelen, de ha abban a rendszerben tekintjük,
amelybe a nagy szellem összefűzte őket, olyan értéket nyernek,
amiről az első feljegyző nem is álmodott".
Ez a szemlélet végig meghatározta a 19. századi európai
folklór-gondolkodást, a pozitivizmus programjába illeszkedően a
vallástörténeti kutatások keretében pedig hatott a Wissenschaft
des Judentums-ra és közvetve a két Löw munkásságára is. Ahogyan
azt a közölt Löw-tanulmányok és Löw Lipót előképként szolgáló írásai
is illusztrálják, itt főként a korábbi nemzedékek és a kelet-európai
zsidóság távoli, ám régebbi formákat őrzőnek tekintett világa iránti
érdeklődésre kell gondolni.
A magyarországi néprajz intézményesülése
a zsidóság emancipációját követő és az izraelita vallás recepcióját
megelőző időszakban, az Osztrák-Magyar Monarchiában a Milleniumhoz
közeledve valósult meg. Az alakuló néprajzi társaság koncepciója
különböző önértelmezések ötvözetében fogant. A politikai nemzeten
belül egyszerre jelent meg a magyarság vezető szerepének
hangsúlyozása, valamint a hungarus tudat és az Oszták-Magyar
birodalmi elv.
Mind a folklór-társaság gondolatát felvető Meltzl Hugó (1846-1908),
mind pedig az azt megvalósító Herrmann Antal (1851-1926) német
eredetű magyar állampolgárként soknyelvű közösség tagjának tudhatta
magát. A Magyar Korona országaiban gondolkodva - s Herrmann esetében
az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben céljától vezérelve -
arra törekedtek, hogy a néprajz révén a birodalom népei megismerjék
egymásban a nemeset, ami által becsülni fogják egymásban az
össznemzetet, a közös hazát. Ezt az elvet erősítette a Habsburg
főhercegi védnökség és Jókai Mór (1825-1904), valamint Hunfalvy Pál
(1810-1891) szerepvállalása is, továbbá az európai előképeket követő
névválasztás: a Magyarországi Néprajzi Társaság megnevezés, amely a
területi kereteket emelte ki és nem az etnikai alapokat
hangsúlyozta.
A felekezeti és politikai irányzati
vonalak megjelenítését bár kizárta az alakuló társaság,- a
társadalmi támogatás elnyeréséhez összehívott magyarországi vallási
közösségek képviselői között - a neológ rabbi-szeminárium tagjai is
a megjelentek soraiban voltak. Budapesten 1889. január 27-én tartott
alakuló közgyűlésen ott találjuk Kohn Sámuel (1841-1920) neológ
főrabbit, a korhangulatot tükröző magyar-zsidó közös honfoglalás és
együttélés narrativumának megalkotóját.
Az alakuló közgyűlés ideiglenes választmányában Kohn Sámuel mellett
Simonyi Zsigmond (1853-1919), az Országos Rabbiszeminárium tanára is
helyet kapott.
Az alapítók és Herrmann Antal oldalán aktívan tevékenykedő személyek
között pedig elsősorban - Herrmann Ethnologische Mitteilungen aus
Ungarn című folyóiratában is publikáló - neológ Strausz Adolf
(1853-1944), pécsi tanár említendő, aki a Társaságban, a Bonyhádról
elszármazott Friedrich Salamon Krauss (1859-1938) nemzetközi
folklorista által is megjelenített, szlávok iránti európai
érdeklődés jegyében vált elismert bolgárkutatóvá, s akihez Katona
Lajossal (1862-1910) együtt az első vidéki kör, "fióktársaság"
megalakítása kötődött.
Az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn munkatársai közül szintén a
Társaságban láthatjuk viszont Munkácsi Bernát (1860-1937) nyelvészt,
a Pesti Izraelita Hitközség tanfelügyelőjét.
Az etnogenezis magyarral rokon népei iránti - Munkácsi által is
képviselt - érdeklődés keretében az orientalisztikai érdeklődést
képviselve tűnt fel a Társaság alakulása során az izraelita
felekezetet elhagyó Vámbéry Ármin (1832-1913) és neológ tanítványa
Goldziher Ignác (1850-1921), aki egyúttal a Pesti Izraelita
Hitközség főtitkára és - a budapesti egyetemen betöltött nyilvános
rendes tanári állása mellett 1899-től - az Országos Rabbiszeminárium
zsidó vallásbölcselet tanára is volt.
Az asszimilatív magyar nemzeteszmébe
illeszkedni kívánó német származású Herman Ottó (1835-1914) mellett
Goldziher Ignác aktív szerepet vállalt Hunfalvy Pál halála után a
hungarus tudatot és az Osztrák-Magyar birodalmi elvet a millenniumi
készülődés jegyében elvető és a Társaságot a nemzeti tudományosság
intézményi keretei közé integráló reform végrehajtásában.
A nemzeti jelleget nevében is hangsúlyozó Magyar Néprajzi
Társaságnak és az Ethnographia folyóiratnak az ügyeit ezt követően
ügyvezető alelnökként és szerkesztőként - 1897-ig egyedül, 1910-ig
pedig Sebestyén Gyulával (1864-1946) - Munkácsi Bernát vitte.
A zsidó hagyományok mégsem jelentek meg a Társaságban a
Wissenschaft des Judentums által megfogalmazott koncepcióban.
A zsidóság iránti néprajzi érdeklődés az
indulást követő évtizedekben három területen tűnt fel. Egyrészt a
magyar vonatkozásokat kiemelő őstörténeti és történeti adatok terén,
másrészt az összehasonlító folklorisztika keretében és a
vallástörténet csupán judaisztikai zsidó ismeretek alapján
értelmezhető témáinál, harmadrészt pedig a korabeli zsidó népélet
bemutatásánál.
Az utóbbi - periférikusan megjelenő - tematikus érdeklődés kérdése a
zsidóság belső vitáiból, illetve a Wissenschaft des Judentums
felől válik értelmezhetővé.
A Wissenschaft des Judentums
helyi megvalósulásainak és a magyarországi neológ izraelita
intézményi stratégiának egyik vízválasztója a zsidó népi-nemzeti
gondolat, illetve a pusztán felekezeti önmeghatározás. Max Meïr
Grunwaldnak (1871-1953), a hamburgi mérsékelten konzervatív Dammtor-zsinagóga
rabbijának vállalkozása: a zsidó néprajzi társaság és folyóirat
megalapítása, mind a Wissenschaft des Judentums-on belül,
mind a tudományos körökön kívül megosztotta a korabeli zsidóságot a
tekintetben, hogy lehet-e a vallási hagyomány egyes elemeit
folklórként kezelni, s ehhez a népiség gondolatkörében
gyökerező tudományos keretek között közelíteni. Grunwald rabbi a
társaság szükségességét a századforduló nyugat-európai zsidóságának
identitásválságában és a tradicionális zsidó kultúra
áthagyományozódásának megszűnésében látta.
A pusztán tudományos vállalkozásnál többnek tekinthető
kezdeményezésről a Magyar Néprajzi Társaság is hírt adott. A
Wissenschaft des Judentums sajátos csoporton belüli küldetését
jól tükrözi - a zsidó archeológiai és ókortörténeti munkáiról
ismert, az Ethnographia első húsz évfolyamában is gyakran publikáló
- Krausz Sámuel (1866-1948) azon kritikája, amelyben a
közérthetőséget - a magyar néprajzi törekvések egyik alapgondolatát
- kérte számon a Mitteilungen der Gesellschaft für jüdische
Volkskunde zömében Grunwald rabbi által, töredékében Kaufmann
Dávid, a budapesti Országos Rabbiszeminárium vallásbölcselet és
zsidó-történet tanszékének tanára által írt cikkein.
Ez a sajátos belső nyelv és tudás a Löwök folklorisztikus írásait is
jellemezi, ami egyértelműen utal a szerepükre, azaz a csoportnak
szánt új narrativum kialakítására. Erre a "korszellemnek megfelelő
zsidó múlt megteremtéseként" a budapesti Zsidó Múzeum példáján
Toronyi Zsuzsanna is rámutat.
A szegedi Löwök - részben a Wissenschafttal párhuzamosan
futó, azzal több szálon átszövődő - munkásságához hasonlóan Grunwald
rabbi kezdeményezésének is számos helyi változata, eltérő
indíttatású és stratégiákat kidomborító megvalósulása alakult ki.
Magának a társaságnak is igen sokszínű volt a tagsága. A
nyugat-európai zsidóság különböző csoportjai ugyanúgy megtalálhatóak
voltak, mint a kelet-európai cionisták, neo-orthodoxok,
liberális, asszimilált és konzervatív zsidók, rabbik, orvosok és
tanítók.
Löw Immánuel 1899-ben vált a Gesellschaft für jüdische Volkskunde
tagjává.
1899-ben az Izraelita Magyar Irodalmi
Társulat keretében Balassa József (1864-1945), nyelvész, Budapest
VIII. kerületi állami főgimnáziumának tanára is felhívást intézett a
neológ körökhöz a zsidóság néprajzának gyűjtésére a hamburgi
kezdeményezést követően. Mindkét felhívás a korbeli akadémiai
tudományosság koncepcióihoz közelített, de problémalátását és
konkrét megvalósulását illetően erősen áthatották az európai
zsidóságot érintő általános és regionális tendenciák. Hasonlóságok
így a kezdeményezések között minden bizonnyal felfedezhetők,
lényegessé mégis a helyi adaptáció mikéntje válik, amely a zsidó
vallási hagyomány tematizálásának társadalmi kereteit illetően még
ma is feltárásra vár.
A zsidó folklorisztikus és népéleti
törekvéseknek volt még egy vetületük, amelyet a közösségi emlékezet
kérdése köt össze a modern nemzetállamok hasonló tendenciáival. A
nyugat- és közép-európai zsidóság esetében egy erős migrációs
tendenciával és életmódváltozással kell számolni. Ez a zsidóság a
19. század elején zömében még vidéken élt, a századfordulóra viszont
jelentős rurális hátterű tömegek gyarapították a városok népességét.
A többé-kevésbé hagyományosnak tekinthető vidéki hitközségi keretek
között szocializálódott személyek a folklorisztikusnak nyilvánítható
visszaemlékezésekben - ahol gyakran a gyűjtő és az adatközlő
személye is összemosódott - kísérelték meg feldolgozni a drasztikus
életforma-változást, és a következő generációk számára az új
helyzetben egy használható közösségi emlékezetet kialakítani. Ennek
során az egyéni emlékezeteknek is helyet biztosítottak a közösségi
és az akadémiai narrativumok keretében.
Már a reformkori magyar prózában
jelentek meg olyan irányművek, amelyek a cseh-morva gyökerű vagy
Galíciából bevándorló zsidóság városi vagy vidéki életképeit
rajzolták meg negatív vagy pozitív sztereotípiák mentén a keresztény
szerzők által felismerni vélt társadalmi jelenségek mellett vagy
ellenében. Ezek az írások ugyan a modernitásról szóltak, de nem az
értékeiben menteni kívánt hagyomány szemszögéből, hanem a
társadalmat átformáló felvilágosult eszmék és az aktuális politikai
viták felől.
Az 1840-es évek második felében feltűnt első magyarul író zsidó
írónemzedék folyóiratokban közölt elbeszélései szintén más
motivációval keletkeztek. Ezek az irányművek egyrészt a reformkori
keresztény szerzők zsidóábrázolására adott apologetikus írások
voltak a zsidóság emancipációja körüli vitákban, másrészt a zsidó
mindennapok és hagyományok bemutatását a felvilágosodás és a
vallásreform nyugati eszméitől áthatott belső judaizmus-kritika
jellemezte.
A közösségi emlékezet felől szemlélve így mindkét csoport jól
elválasztható a dualizmus kori népéleti leírások jelenségétől,
ahogyan a korszak nagy vállalkozásában, az Osztrák-Magyar Monarchia
írásban és képben köteteinek keretében a - tudatosan modernizáló
zsidóságnak - birodalmi elvet kifejezésre juttató néprajzi
kelet-európai zsidóképétől is.
Löw Lipót zsidók emancipációját és a kongresszusi szakadást megelőző
szegedi folyóiratának zsidó hagyományábrázolását szintén gyakran
jellemezték a hászkálá céljaitól áthatott általánosítások és
összemosások.
A századfordulóra, amíg a
folklorisztikus visszaemlékezések helyet kaptak a Wissenschaft
des Judentums keretében, addig az önálló zsidó néprajz vagy
folklorisztika kérdése erősen megosztotta a tudatosan modernizáló
zsidó csoportokat. Grunwald rabbi kezdeményezését a zsidóság és a
tudományosság köréből egyaránt érte támadás. A berlini zsidó
hitközség jogtanácsosa, Georg Minden a zsidóságot a német társadalom
integráns részének tekintve elvetette bárminemű zsidó kultúra önálló
tudományos fórumon történő tárgyalását. A Magyar Néprajzi
Társaságban is szerepet játszó elismert európai folklorista, a
bonyhádi zsidó származású Friedrich Salamon Krausz pedig Grunwald
rabbi törekvéseiben a középkori gettólétbe való visszatérést látta,
miközben a néprajzra az univerzális emberiség tudományaként
tekintett, amelynek nem lehet tárgya pusztán egy felekezet vagy
etnikai csoport.
Balassa József bár a magyar nemzetállami
létbe történő integrálódás jegyében - a Magyar Néprajzi Társaság
Herman Ottó által megszabott irányvonalát és a magyarosodást
szorgalmazó neológ intézményi diskurzusokat figyelembe véve -
fogalmazta meg néprajzi felhívását az Izraelita Magyar Irodalmi
Társulatban,
mégis az Egyenlőség című hetilap hasábjain kifejezésre
juttatott idegenkedéssel fogadta azt a véleményformáló neológ
nyilvánosság. A Magyar Zsidó Szemle főszerkesztője, Blau
Lajos (1861-1936) pedig az 1901-ben indult Folklore rovatban
- vallásilag kevésbé kényes és egyúttal a neológián kívül eső
területként - a jiddis szövegfolklór gyűjtésére helyezte a
hangsúlyt, a jiddis nyelvet átértékelő századfordulós érdeklődés
jegyében.
Grunwald rabbi és a zsidó néprajz is
megteremtette saját témájának reprezentálását, s egyben az első
olyan múzeumot, amely a nevébe foglalta a néprajzi megnevezést is.
Budapesten Balassa József a zsidó néprajzi tárgygyűjtést, Kohlbach
Bertalan (1866-1944) pedig zsidó néprajzi múzeum létesítését
szorgalmazta.
Goldziher Ignác viszont a Magyar Néprajzi Társaság tagjaként
határozottan ellenezte a Néprajzi Múzeumban zsidó szertartási
tárgyak osztályának kialakítását. A századfordulós budapesti neológ
hitközségi körök szintén blaszfémiát vagy a perifériára szorított
cionizmushoz közelítő népiség-értelmezést láttak a vallási szokások
kifejezetten néprajzi vagy etnológiai keretek között történő
tematizálásában.
Az Ezredéves Országos Kiállításon a szertartási tárgyak elsősorban a
magyar zsidó történelem- és önreprezentáció keretében kaptak helyet,
ahogyan később a budapesti Zsidó Múzeumban is. A felekezeti keretek
között lezajlott muzealizálás végül helyet biztosított a folklórnak,
de sajátos neológ szempontrendszer szerint, azaz a mászkil
kulturmisszió megcélzottjainak, a kelet-európai chászid
közösségeknek babonaként aposztrofált szokásait sorolva ide,
ugyanakkor ezt olyan népéleti megjelenítés nem jellemezte, mint a
bécsi zsidó múzeum esetében. A pesti anyag ugyanis a múzeumot
létrehozó neológia cseh-morva gyökereihez és az ezen területekről
érkező bevándorlók által benépesített Oberlandhoz (főleg
Magyarország dunántúli közösségeihez) nyúlt vissza.
A modern nemzetállami akadémiai
tudományosság is igen eltérően viszonyult a zsidó hagyomány néprajzi
megközelítéséhez, amíg Németországban a német néprajz mellőzte a
zsidóság kutatását, addig a magyar néprajz elsősorban a zsidó
hagyomány tekintetében a már említett magyar etnogenezisre és a
vallástörténeti vonatkozásokra helyezte a hangsúlyt, miközben a
svájci néprajz önálló belső egységként próbálta integrálni a
zsidóságot.
A hamburgi zsidó néprajzi társaságon belül a Grunwald rabbi által
kezdeményezett szekularizáció és bibliakritika elleni fellépés
együtt tűnt fel az asszimilálódott körök szekuláris cionista
törekvéseivel.
A különböző csoportstratégiák képviselőit egyesítő társaság
folyóirata viszont Löw Immánuel tudományos tevékenységéhez is
fórumul szolgált.
*
A Löwök folklorisztikai és
vallástörténeti munkássága csupán annak társadalmi beágyazottsága
felől válik értelmezhetővé. Löw Immánuel munkásságát atyai előképe
határozta meg, Löw Lipót újító tevékenységét viszont a hászkálá,
a zsidó felvilágosodás. A morvaországi születésű Leopold Löw
Szegedre vivő útja a tradicionalitásra törekvős hitközségi életből a
tudatosan modernizáló városi középrétegek világába vezetett. Juda
Löw ben Becalél (1525-1609), a prágai gólem megalkotásának
legendájával övezett Maharal
néven ismert rabbinak, egyenes ági leszármazottjaként Trebitsch,
Kolin, Leipnik, Eisenstadt (Kismarton) és Prossnitz
talmud-iskoláiban tanult, ugyanakkor a hászkálá Nyugatabbról
érkező eszméinek jegyében a pozsonyi líceumot is elvégezte
protestáns teológiai ismereteket szerezve, valamint a pesti s a
bécsi egyetemen is gyarapította tudását.
A századforduló magyarországi lexikális
tudásanyagában és önreprezentációjában Löw Lipót elsősorban
magyarosodó vallási újítóként, az emancipáció szószólójaként és az
izraelita oktatási reform meghatározó alakjaként tűnt fel. Az ezzel
párhuzamos vagy a 20. század első felében íródott angol és német
zsidó enciklopédiák - melyeknek szerkesztőségében Goldziher Ignác
mellett, a Wissenschaft des Judentums kiemelkedő alakjai
között sokszor ott található Löw Immmánuel neve is - a zsidó
felvilágosodás alakját, a mászkilt emelték ki Löw Lipót
életművéből.
Ifjú korában a korai mászkil
törekvések egyik meghatározó magyarországi képviselőjével, Chorin
Áron (1766-1844) aradi főrabbival levelezett, aki a prágai újhéber
felvilágosodás szellemében a zsidóságot puszta vallásként határozta
meg. Chorin rabbi a földművelésre és az iparra való áttérést
javasolta zsidó kortársainak, valamint engedélyezte a fedetlen fővel
történő imádkozást és - a vallási eredetű utazási tilalmakat
semmisnek tekintve - a szombati vonathasználatot. Chorin rabbi - a
mászkilok korai kulturmissziós attitűdjére jellemző módon - a
vallási szokások megváltoztatása céljából a keresztény világi
hatóság támogatását kérte egy általa kinevezendő zsidó synodus
összehívására.
A korabeli populáris zsidó szokások
ellenében megjelenő mászkil attitűd Löw Lipót
hagyományértelmezésében is feltűnt. 1839-ben a Talmud előírásait az
általa javasolt Accomodationsrichtung jegyében "rabbinikus
tekintélyek égisze alatt különféle módosítások által a jelenlegi
viszonyokhoz illeszteni" javasolta, amelyben a helyes út
meghatározója a "történeti kutatás" lett volna. Löw ekképp a jelen
törekvéseiből kiindulva részlegesen felfüggeszttette a generációkon
átívelő vallási tekintélyek láncolatát, amelyre a tradicionalitásra
törekvő közösségek vallásosságukat alapozták. Az accomodatio Löw
Lipót szerint ugyanis azáltal, "hogy visszatér a forrásokhoz, egy
szabadabb kritikai kutatás számára tör utat. Máris sok lényeges
újítást hozott a zsinagógába és az iskolába és így üdvösen hatott a
zsidóság fejlődésére."
Mind a fejlődés felvilágosult toposzának
jegyében kifejtett társadalmi/ felekezeti tevékenységét tekintve,
mind pedig azt a zsidó tudományos munkásságot nézve, amelyre a
századfordulós Wissenschaft des Judentums a zsidó régiségek
búvárlataként tekintett vissza, Löw Lipótot egyaránt jellemezte az a
történeti rekonstrukciói, amelyet - Harvey Hill szerint - a 19.
századi felekezetek tanításukban vagy intézményi szerkezetükben a
részleges reformok előmozdítására használtak.
A Wissenschaft des Judentums rabbinikus vonalán belül - a
történelemben manifesztálódott zsidó tradíció természetét kutatva,
az esszenciális judaizmust keresve - ennek jelentős képviselője
Abraham Geiger volt. A történeti rekonstrukciós megközelítés a
puszta történeti megismerés problémáján túl a felemelkedő
reformprogramot támogatta azáltal, hogy illusztrálta azt a számtalan
utat, amelyen a zsidók a vallási életüket a különböző körülményekhez
igazították, anélkül, hogy vallási tradícióhoz való hűségüket
feláldozták volna.
Löw Lipót megfogalmazásában ennek a történeti rekonstrukciónak a
magyarországi adaptációja tűnt fel: "időszerűnek tartjuk, hogy a
talmudot (…) csodálói ellen is megvédjük és tudományos
megtárgyaláshoz segítsük, aminőben az ókor más írásművei már régen
részesülnek."
- írta Löw az emancipációt és a kongresszusi szakadást megelőzően
szegedi zsidó tudományos folyóiratának, az általa indított és
1858-1867 között megjelentetett Ben Chananja hasábjain.
Löw Lipótnál a zsidó régiségek
monografikus feldolgozásai is ebbe a történeti rekonstrukciós
törekvésbe illeszkednek: Die Graphischen Requisiten
(1870-71), Die Lebensalter in der Jüdischen Literatur (1875),
valamint a tervezett harmadik kötetnek posztumusz megjelent
töredékei: Der Synagogale Ritus (1884). The Jewish
Encyclopedia, amelynek nemzetközi tanácsadó testületébe Löw
Immánuel is tartozott, 1906-ban ugyanezt a vonatkozást emelte ki,
amikor arra utalt, hogy Löw Lipót legjelentősebb zsidó régiségtani
tanulmányai és responzumai azzal a céllal íródtak, hogy a különböző
intézmények fejlődését bizonyítsák és hogy a legtöbb esetben
kimutassák az idegen szokások befolyását.
Löw Lipót főbb műveinek megjelenését
követően Goldziher Ignác a Magyar Zsidó Szemle indulásakor,
1884-ben programként ugyanezt a geigeri történeti rekonstrukciót
kérte számon a judaizmus magyarországi neológ megközelítésén. Az
általa szorgalmazott bibliakritika határát - Szabolcsi Miksa fent
említett nézetéhez hasonlóan, bár nem a közösség vallási élete,
hanem az akadémiai tudományos kutatás felől szemlélve - a Tórában,
azaz Mózes öt könyvében szabta meg.
Ez a választóvonal Zacharias Frankel megközelítéséig nyúlik vissza,
aki különbséget tett a zsidó vallás "pozitív" magva és a Szóbeli
Tan között. Az előbbi Frankel szerint kinyilatkoztatott, így nem
vethető alá racionális kritikának, míg az utóbbi a történelem során
alakult ki, ezért újraértelmezhető - de meg nem reformálható -,
jelenségnek tekintette.
A két világháború között, a
századfordulótól gyökeresen eltérő társadalmi közegben a korábbi
csoportstratégiát megtartó neológ emlékezet a fenti diskurzust vitte
tovább a magyarországi kongresszusi irányzat német zsidó
vallásreformhoz viszonyított mérsékelt jellegét emelve ki. "Eltérően
Geiger Ábrahámtól, aki a zsidó vallás tanaiból mindent ki akart
küszöbölni, aminek racionális magyarázata nem adható, Löw [Lipót]
minden zsidó szokást, melyet a vallásos érzés sugallt, szentnek és
megtámadhatatlannak tartott, azonban a zsidóság élő testéből
eltávolítandónak tartotta mindazt, amit az elnyomás beléje oltott. A
gettót a zsidóság nem vallásos érzésből választotta, a gettó
szokásai tehát nem is mondhatók zsidó tradicionális szokásoknak."
- írta Frisch Ármin (1866-1948) rabbi, az Országos Magyar Izraelita
Közművelődési Egyesület kulturtanácsosa 1926-ban.
*
Löw Lipót tudományos és felekezeti
tevékenységét több visszautasított meghívás övezte: 1850-ben a pápai
református teológia magántanári állására, 1850 és 52-ben a lembergi,
1856-ban a brünni, 1869-ben a bukaresti hitközség főrabbi székébe,
1871-ben a berlini Hochschule für die Wissenschaft des Judentums
professzori, 1873-ban pedig a pesti Rabbiképző Intézet igazgatói
állására.
Löw Immánuel tudatos továbbvivője volt
az atyai tudományos hagyatéknak. A szegedi piarista gimnáziumban
tett érettségi vizsgáját követően a berlini Hochschule für die
Wissenschaft des Judentums hallgatója lett, doktori fokozatot pedig
orientalisztikai munkájával a lipcsei egyetemen szerzett.
Tudományos tevékenységét a
Wissenschaft más jelentős európai tudós-rabbijaihoz hasonlóan
hitközségi keretek között fejtette ki, bár a boroszlói
Rabbiszeminárium és a jeruzsálemi Héber Egyetem egyaránt katedrával
várta, és a bécsi zsidóság 1911-ben főrabbinak hívta meg.
Munkásságának keretét így Szeged városa és a Wissenschaft des
Judentums intézményi háttere adta.
Löw Immánuel nem csak hitközsége
vallási, kulturális és társadalmi életében játszott meghatározó
szerepet, hanem a szegedi középrétegek kultúraalakító törekvéseiben
is részt vett. Az 1892. október 11-én alakult Dugonics Társaságban,
amely célul az Alföldön Szeged központtal a nemzeti közművelődés
terjesztését tűzte ki, Löw Immámuel a tudományművelési osztály
rendes és az igazgatótanács választott tagjaként tevékenykedett.
A szegedi izraelita neológ hitközség, kisebb részt pedig a szabadkai
neológ izraelita hitközség, tagjai közül többen megtalálhatóak a
Társaság rendes-, alapító és pártoló tagságában. Bár a Társaság
Évkönyvei rendszeresen hírt adtak - más rendes tagokhoz hasonlóan -
Löw Immánuel megjelent könyveiről, a századforduló társasági
felolvasóülésein csupán 1895-ben a Millennium jegyében szerepelt
Idegenek, honosítottak és bennszülöttek címet viselő nyelvtudományi
tanulmányával.
Az általa művelt Wissenschaft rabbinikus vonala elsősorban a
neológ középrétegek belső ügye volt, egy felekezeten belüli,
irányzati közösségi emlékezetet jelenítve meg. Orientalisztikai és
filológiai munkássága pedig a nyugatabbra eső német nyelvterület
akadémiai érdeklődéséhez kötődött. A már említett Monatsschrift
für Geschichte und Wissenschaft des Judentums és a
Mitteilungen der Gesellschaft für jüdische Volkskunde mellett
szintén publikált a Magyar Zsidó Szemle, az Orientalistische
Literaturzeitung, a Revue des Etudes Juives, a Wiener
Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, a Zeitschrift für
Assyriologie, a Zeitschrift für Alttestestamentliche Wissenschaft, a
Zeitschrift für Neutestestamentliche Wissenschaft, Zeitschrift der
Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, a Zeitschrift für
Semitistik und verwandte Gebiete, Zeitschrift für hebräische
Bibliographie, a Zeitschrift für Völkerpsychologie und
Sprachwissenschaft című folyóiratokban.
A történeti rekonstrukciót a mászkil
reform szolgálatába állító Abraham Geiger posztumusz kiadott
munkáinak négy kötete (1875-1876) Löw Immánuel jegyzeteivel jelent
meg Berlinben, amelyet követően a visszavonultan élő agg Leopold
Zunz is fogadta az ifjú szegedi főrabbit.
Több kézikönyv, lexikon és enciklopédia címszavainak írója és
korrigálója volt. Írásai pedig a Wissenschaft főbb nemzetközi
képviselőinek köszöntő és emlékköteteiben is megtalálhatóak.
Löw Immánuel munkásságának fő vonalát mégsem a folklór képezi, habár
legtöbb munkája külön tematikus egységben foglalkozik a
folklorisztikus vonatkozásokkal is.
Nemzetközi hírét az orientalisztika
keretében kifejtett kultur- és vallástörténeti munkássága alapozta
meg. Az atyai előkép ennek során találkozott a Wissenschaft
berlini kortárs törekvéseivel és a német akadémiai tudományosság
orientalisztikai problémalátásával, amelyet Löw esetében lipcsei
tanára, Heinrich Leberecht Fleischer (1801-1888) képviselt. A
bibliai irodalom reáliáinak kutatására Fleischer bíztatta Löwöt.
A későbbi enciklopédiák által Löw úttörő tudományos eredményeként
kiemelt filológiai és vallástörténeti kutatások
előzményei a 18. század közepére nyúlnak vissza. A lipcsei
orientalisztika-oktatásban Fleischer előde, a
német evangélikus
teológus és orientalista, Ernst Friedrich Karl Rosenmüller ( 1768-1835 ),
Magyarországon pedig Haynald Lajos (1816-1891) kalocsai érsek
foglalkozott a téma részterületeivel. Az utóbbi Scheiber Sándor
szerint erkölcsileg is támogatta a fiatal Löw ilyen irányú
törekvéseit.
Ezeket a munkákat szerteágazó problémalátás és sokoldalú
megközelítés jellemezte, amelynek köszönhetően természettudományos
érdeklődésre is igényt tarthattak.
A reáliákról íródott munkák visszatérő
alfejezetekként foglalkoztak a folklórral, összességükben mégsem
folklorisztikus feldolgozásoknak szánta őket Löw Immánuel. A
kötetben közölt írások hasonlóan ítélendők meg. Nem mások, mint
átfogó, művelődéstörténeti/ vallástörténeti írások, amelyek bár
rendelkeznek külön folklór fejezettel, és számos folklorisztikus
adatot közölnek, a folklorisztika alá mégis az utókor, s a
tudománytörténet sorolta be őket. Ezt a kérdést az írások funkciója,
közege és felépítése világíthatja meg.
Löw Immánuel - Scheiber Sándor által
gondozott és önálló kötetben kiadott - írásai elsősorban a neológ
középrétegeknek szóltak,
ugyanakkor az új zsidó tudományosság keretében megfogalmazott
felvetései nem csupán a tudatosan modernizáló zsidó középrétegek
kultúráról és vallásról kialakított ethoszát jellemezték. Mindez
ugyanis egy olyan modern európai önképbe illeszkedett, amely az
egyetemes emberiségre kivetített unilineáris fejlődés mentén
felrajzolt saját történetét az antikvitásban gyökereztette, s ezen
kulturális fejlődés csúcsának önmagát tekintette. Ennek az önképnek
a megalkotásában pedig jelentős szerepet játszottak a természeti
népek, Európa perifériális területei, a nem- vagy látszat-keresztény
szociokulturális jelenségek, hitek, gyakorlatok és az európai
történelem korábbi időszakai iránti érdeklődés, valamint a
folyamatosan bővülő orientalisztikai ismeretek is.
A Wissenschaft des Judentums azon
törekvését, hogy a modern európai önképbe való illeszkedés
lehetőségét teremtse meg, érzékelte a kelet-európai
tradicionalitásra törekvő zsidóság is. Kritikáját mégis viszonylag
későn fogalmazódott meg. Az orthodxia értékei felől rajzolta meg az
új zsidó tudományosság képét azzal a céllal, hogy e téren is
megerősítse a tudatosan modernizáló zsidóság emlékezetétől és
vallásgyakorlatától való elhatárolódását. A 20. század elején a
litvániai mitnagdim körökből a kovnói Jacob Lifschits rabbi
olyan tudósokként tekintett az új zsidó tudományosság művelőire,
akik letértek az atyák töretlen - a korai nemzedékektől a jelenig
ívelő - ösvényéről, elvágták magukat az atyák hagyományától, a
judaizmust pedig a halott ókori kultúrák sorába illesztették,
önmaguk igazolása végett.
Löw Immánuelnek az antikvitástól a
modern kor jelenéig húzódó tematikus feldolgozásai a századforduló
nyugat-európai önképének keretében párhuzamba állíthatók a
vallástörténet klasszikusainak problémafelvetéseivel. Az eltérés az
ezekre adott válaszokban keresendő. A különböző korok és kultúrák
rítusait és mítoszait pozitivista történeti ívbe illesztő
szobatudós, James George Frazer (1854-1941) ugyanúgy történeti
forrásként nyúlt az antikvitásba ágyazott Szentíráshoz a -
folklorisztikusnak minősíthető - tylori survival-öket keresve
Folklore in the Old Testament (1918) című három kötetes művében,
mint az Ó- és Újtestamentum bibliai folklórját kutató, Pierre
Saintyves álnéven publikáló francia folklorista, Émile Nourry
(1870-1935) Essais de folklore biblique: magie, mythes et miracles
dans l'Ancien et le Nouveau Testament (1922) című könyvében. Az
orientalisztikai kutatások keretében szintén helyet kapott az
antikvitás Keletének folklórja. Olyan - Löw által is ismert és
idézett - kutatók említendők itt, mint François C. Lenormant
(1837-1883) francia asszirológus és archeológus, aki a kaldeus
mágiával és jóslással foglalkozott (Die Magie und Wahrsagekunst der
Chaldäer, 1878), vagy a Hódmezővásárhelyre települt ausztriai
születésű mászkil, Moses Brück (1812-1849), akinek a
farizeus népszokásokról és rítusokról írott munkája (Pharisäische
Volkssitten und Ritualien, 1840). Utóbb a geigeri Wissenschaft
keretében a zsidó szokások és gyakorlatok
kutatóinak kedvelt és gyakran kritizált irodalmává vált.
Löw Immánuelnek - a Scheiber gondozta
kötetben közreadott írásaiban - a hivatkozott folkloristák és
antropológusok sorában
Felix Liebrecht ( 1812-1890 ),
Karl Friedrich Adolf Wuttke (1819-1870), Richard André
(1835-), Kristoffer Nyrop (1858-1931) és Theodor Waitz (1821-1864)
mellett az elemi és a népgondolatok elméletét megalkotó Adolf
Bastiannal (1826-1905) és a klasszikus brit evolucionizmus
meghatározó alakjával, a lélekképzet és a vallás eredetét kutató
Erward Burnett Tylorral (1832-1917) is találkozhatunk. A magyar
néprajz korabeli emblematikus alakjai közül pedig
Herman Ottó említendő. Löw közreadott tanulmányai ugyanúgy
tájékozottságát tükrözik az orosz néprajz terén, mint az
Ethnographia hasábjain megjelent írások tekintetében. Löw jól
ismerte a szegedi folklorista pap, Kálmány Lajos (1852-1919) által
kutatott Szeged népéletét is. Kálmányt Löwhöz a Bálint-Scheiber
levelezéshez hasonlatos szakmai és baráti kapcsolat is fűzte. A
Wissenschaft Löwök által képviselt sajátos rabbinikus
szemléletét elsősorban a fenti szerzők beépítési módja, műveik
használata világítja meg.
A Scheiber által közreadott
tanulmányokban - ahogyan az a Grimm-testvérek esetében már Löw Lipót
Lebensalterében is tapasztalható volt - a fenti tudósok
munkái elsősorban forrásokként jelentek meg. Löw Immánuel adatként
értékelhető tényszerű megállapításaikat emelte ki, s használta fel.
A Wissenschaft történeti rekonstrukciója felől ez érthető is,
hiszen a különböző - mára már tudománytörténetté vált -
antropológiai és folklorisztikai elméletek összeegyeztethetetlenek
lettek volna a Wissenschaft rabbinikus vonalának céljaival,
sőt univerzalista szekuláris koncepcióikkal szétfeszítették volna
annak modern vallási kereteit. A kortárs tudományosság eredményeinek
adaptálása és a keletkezett tanulmányok rendeltetése a konkrét
társadalmi térben létrejött narratív vonatkozásuk felől ragadható
meg, azaz afelől, hogy hogyan alkotta meg szövegeit az atyai
előképre és a kortárs modern európai tudományosságra támaszkodó Löw
Immánuel.
A scheiberi szövegekre visszanyúló
tudománytörténeti áttekintések Löw tanulmányainak tematikus
egységeit emelik ki. Jóval beszédesebb ennél az az értelmezési tőke,
amelyre Löw írásai támaszkodtak. Löw Immánuel a Scheiber által
közreadott írásaiban azonos motívumokat vezet végig a történeti/
tematikus sorba rendezett szövegeken. Ezek a korabeli folklorisztika
vagy a zsidó tudományosság többé-kevésbé feldolgozott témái voltak.
Löw ebbe a tudománytörténeti keretbe ágyazódva írta meg tematikus
történeti íveit úgy, ahogyan a századforduló magyarországi tudatosan
modernizáló zsidósága a múltjára tekintett vissza. Kiindulási pontja
a Szentírás, s az azt értelmező Talmud korának irodalma volt. A Tóra
kezelését ebben a kontextusban a fent említett - Szabolcsi Miksa és
Goldziher Ignác által is vallott - tudatosan modernizáló attitűd
jellemezte. A judaizmus ezt követő kanonizált irodalma viszont -
vallási vonatkozásait ugyan el nem vitatva - már az antikvitás
kontextusába ágyazódott, és kultúrtörténeti jelentőséget nyert. Löw
ennek során ókori képzeteket foglalt össze pozitivista módon. A
rabbinikus tudás mellett így kaptak helyet az orientalisztikai
ismeretek és a modern zsidó történetírás addigi eredményei. A
szövegeket tekintve így váltak forrássá a judaizmuson belüli nem
kanonizált párhuzamos értelmező irodalmak, a judaizmuson kívüli
apokrif iratok, a görög és római források, a keresztény szövegek és
szent hagyomány, a bibliai népekről alkotott modern tudásanyag,
valamint a természeti népek szokásai. Az antik források és a
keresztény hagyományok a modern Európa önképében értelmezendők. Az
antikvitás - a Wissenschaft más képviselőihez hasonlóan - az az
időszak Löwnél, amelyen keresztül a judaizmus hagyománya - a görög,
római és keresztény hagyományokra építő - modern nyugati emlékezet
részévé válhat. A tudatosan modernizáló zsidó csoportok általános
jelenségeként - a nosztalgia "modern zsidó micvájaként" -
erre Arnold Eisen (1951-) is rámutat.
A Wissenschaft történeti rekonstrukciója
gyakran állt a judaizmust taglaló modern keresztény értelmezések
ellenében megfogalmazott apologetika szolgáltában.
Löw esetében viszont a keresztény források használata a
párhuzamosság felmutatásával elsősorban a zsidó hagyomány európai
elhelyezését, a századforduló középrétegeibe illeszkedett zsidóság
számára a modern igényekhez igazodott judaizmus európai emlékezetbe
történő integrálását segítette.
Az integráció viszont több szinten
zajlott különböző aspektusokat emelve ki. A kultúrtörténeti /
vallástörténeti ívben így kapott helyet a nyugatközpontú
világirodalom és a Löwök életében formálódott magyar nemzeti
irodalom is. Az előbbi révén az európai polgárság általános
műveltségében való részesedést, az utóbbi által pedig a nemzeti
műveltség birtoklását és a modern magyar nemzethez tartozást
mutatták fel. A középkori héber költészettől a Löwök által írt héber
verseken át a kelet-európai cionizmus új nemzeti költőiig
felsorakoztatott héber irodalom szintén ennek a modern zsidó
önképnek volt része. A Löw Immánuel által művelt Wissenschafton
beül ekképp kaphatott helyet Goethe és Herder mellett
Franz
Grillparzer
(1791-1872),
Ernst Theodor Echtermeyer (1805-1844), Franz
Rosenzweig és Hayim
Nahman Bialik ( 1873-1934 )
is.
Az urbanizálódó, életformaváltáson áteső
tudatosan modernizáló zsidóság gyakorlatból kiszorult hagyományainak
új értelmezési keretét pedig a folklór biztosította, a természeti
népek szokásait és a keresztény környezet népéletét is felölelve.
Ennek során Löwnél - az értelmezés neológ vallási hagyományok szabta
kereteit megtartva elsősorban - a párhuzamba állítás dominált. A
folklór Löw Immánuel tanulmányaiban - Max Grunwald vagy Heller
Bernát (1871-1943) megközelítésétől eltérően - nem az akadémia
szövegfolklorisztika kategóriái között nyerte el értelmét, hanem a
korábbi korok lokális gyakorlataiból került ki, szelektív módon. A
minhág folklórként való értelmezésének - fentebb már említett
- grunwaldi elve
így nem az akadémiai tudományossághoz való közeledést szolgálta,
hanem a csoport emlékezetében tartott meg olyan hagyományokat,
amelyek Löw korában már magától érthetőségüket veszítették, még ha
részben tovább is életek lokális gyakorlatokként. A természeti népek
szokásainak felmutatása pedig inkább a tudatosan modernizáló
zsidóság univerzalista erkölcsi missziója felől szemlélhető
emberiségképben helyezendő el, mintsem a kor tudományosságának
fejlődésről vallott íveiben.
A városi rutinok szintén részét képezték
a tudatosan modernizáló zsidóság életvilágának. Ágai Adolf
(1836-1916) humorra, az
osztrák újságíró és
drámakritikus, Paul von Schönthan (1853-1905 )
írásai vagy Karl Adolf Schmid (1804-1887) pedagógiai újításai
ekképp válhattak az
egyes tanulmányok értelmezési tőkéjévé.
A Scheiber által közölt tanulmányok
egyúttal a korabeli orientalisztikai és zsidó vallástörténeti
ismeretek tematikus összegzései is. A magyar néprajz területén is
tevékenykedő Goldziher Ignác és Krauss Sámuel mellett a német
Ernst Friedrich Karl
Rosenmüller, Friedrich
Spiegel ( 1820- 1905),
Theodor Nöldeke (1836-1930),
François C. Lenormant francia asszirológus és archeológus
munkásságára támaszkodott, a Wissenschaft művelői közül pedig
Kaufmann Dávid
mellett Leopold
Zunz, Abraham Geiger, Heinrich Graetz ,
zsidó történész, David Cassel (1818-1893), a zsidó irodalom
kutatója,
Solomon Buber (1827-1906),
a középkori zsidó kéziratok egyik első kritikai kiadója,
Solomon Gandz (1884-1954) orientalista rabbi, Max Grünbaum (1817-1898) jiddis filológus, a zsidó folklór
kutatója, Aron Ackermann (1867-1912), a zsidó liturgikus zene
történésze, Esriel Hildesheimer neo-orthodox rabbi,
a vallásos
egzisztencializmust képviselő
Leo Baeck (1873-1956)
rabbi, a judaizmus történetét kutató Moritz Güdemann
(1835-1918) bécsi főrabbi, a Szentföldre vonatkozó vallástörvényi
kérdéseket kutató fehér-oroszországi születésű Jehiel Michel
Tykocinsky (1872-1955) rabbi és a judaista August Wünsche
(1839-1913) említhető, a magyarországi születésűek, illetve részben
itt tevékenykedők közül pedig Moses Brück
mellett Alexander Kohut ( 1842-1894),
Bacher Vilmos (1850-1913),
Grünhut Lázár (1850-?) és Arthur Marmorstein (1882-1946). Az európai
történeti önkép felől a modern zsidó tudományosság értelmezési
tőkéjében olyan személyek munkássága is helyet kapott, mint a
reneszánszt és az antikvitást kutató svájci művészet- és
kulturtörténész Carl Jacob Christoph Burckhardté (1818-1897) vagy a
német egyházjogász Emil Albert Friedbergé (1837-1910). Löw Immánuel
- a bibliai irodalom reáliáinak kutatásához hasonlóan - a közölt
tanulmányok esetében is támaszkodott korának természettudományos és
orvosi ismereteire, s közölte azokat a vallás felől megfogalmazott
kultúrtörténeti keretbe illeszkedően.
Löw Immánuel tanulmányai - a modern
európai önkép keretében - egyúttal szintézisét is képezik a korszak
judaizmus kultúrtörténetére vonatkozó tudásanyagának. Céljukat és a
tudatosan modernizáló zsidó közösségek emlékezetét tekintve
ugyanakkor az integráció szövegei is. A recipiált felekezetté vált
izraelita vallású emancipált középrétegek társadalmi
integrálódásának időszakából egy olyan időszakba vezetnek át,
amelyben már csupán az integráció belső neológ diskurzusa maradt
meg, az a társadalmi közeg pedig, amelybe ágyazódott, gyökeres
változáson ment keresztül.
Ezek a szövegek így a neológ integrációs
törekvések tudatos reprezentációiként is megragadhatóak. A
köszöntőkötetek és emlékkönyvek puszta anyagiságán túl itt
elsősorban az emlékezet tárgyi megjelenítéseire és a közösségi
események jelentéssel felruházott gesztusaira kell gondolni. A
közölt tanulmányokat, mind eredeti megjelenésüket, mind pedig
tárgyukat illetően átjárja ez a két aspektus. A csók első, magyar
nyelvű változata esküvői ajándékként íródott. Az ujjak Kaufmann
Dávid érzékekről értekező, előképként szolgáló monografikus
feldolgozásának apropóján a Rabbiképző Intézet elhunyt
professzorának emléke előtti tisztelgés volt. A könnyek sorai Hirsch
Perez Chajes bécsi kortárs rabbit és cionista tudóst gyászolták. A
Ha-’Iddanában megjelenő történeti rekonstrukció pedig a jelen
gyakorlatát volt hivatott igazolni - a gyakori orthodox
vádakra megfogalmazott apologetikától sem mentesen.
Löw Immánuel tudományos tevékenységének
legbeszédesebb tárgyi megnyilvánulása mégis a szegedi újzsinagóga
lett. A korabeli zsidó néprajzi szemléletnek megfelelően, amelyben
az adatközlő és a kutató személye gyakran összeforrt, valamint a
zsidóság képzőművészeti értékeit felmutatni kívánó törekvések
jegyében vált Löw munkája - a zsinagóga ablakainak szimbolikája - a
jelen folklórjává. A folklór alatt ez esetben közösségi emlékezet
értendő, a szegedi zsidó polgárság kulturális emlékezetének
tárgyiasulása, amelyet jelképekbe a tudós rabbi-ideált megtestesítő
Löw Immánuel öntött.
Löw Immánuelnek a Wissenscaft des
Judentums keretében kifejtett tevékenysége tudományos
hagyatékként a Szentföldön - gyökeresen más társadalmi közegben, a
vészkorszak után - a modern nemzetállami keretek között kibontakozó
tudományosságban hasznosult. Áll ez elsősorban a zsidó irodalom
reáliáinak terén végzett kutatásaira.
A kötetben közreadott folklorisztikus írások viszont, egyrészt Löw
Immánuel korának zsidó tudományosságában, másrészt a szövegeket
gondozó Scheiber Sándor kora felől szemlélendők. A mai zsidó nemzeti
tudományosság ugyanis más szociokulturális közegben - Löw
munkásságával párhuzamosan és a Wissenschafttal szembehelyezkedő
keretek között - szerveződött.
A zsidó tudományosság jelentősebb
központjaiban számon tartották az agg Löw Immánuel munkásságát. 80.
születésnapján a Monatsschrift für die Geschichte und Wissenschaft
des Judentums hasábjain Chanoch Albecktől (1890-1972) Abraham
Yaariig (1899-1966) a zsidó tudományosság elitje méltatta a zsidó
nyelv és kultúrtörténet szegedi kutatóját. A jeruzsálemi Héber
Egyetemen pedig Löw tanítványai és követői felolvasóüléssel
ünnepelték. Az írásaikat később a Haaretz című lap mellékletként
jelentette meg.
Löw Immánuel Scheiber által közölt
folklorisztikus írásai viszont egy adott korszak érdeklődésének
tükrében szemlélendők, amelyben gyakran párhuzamok, azonos
problémafelvetések is megfigyelhetők a tudatosan modernizáló
zsidóságon belül. A csók kérdését 1911-ben August Wünsche, 1912-ben
Arthur Marmorstein dolgozta fel. A magyar néprajzban pedig - tőlük
és Löw 1882-ben nyomtatásban megjelent magyar nyelvű kéziratától
függetlenül - 1928-ban Solymossy Sándor (1864-1945) írta meg. Az
érzékek kérdését Kaufmann Dávid 1884-es monografikus feldolgozása
járta körül. Kohlbach Bertalan 1912-ben a tűz és a fény szerepéről
írt. A könnyek témáját pedig a magyar néprajzban Solymossy is
felvetette 1917-ben.
Löw folklórtanulmányokként közreadott
írásainak utóélete Scheiber Sándor munkássága felől szemlélendő. Az
ifjú Scheiber a két világháború között vált a Magyar Néprajzi
Társaság tagjává. Scheiber munkássága egyrészt a 19. század végének
zsidó önreprezentációját vitte tovább a folklór és a tárgyiasult
hagyomány terén, másrészt egy minden tekintetben megváltozott
közegben közelítette a Wissenschaft rabbinikus vonalának
hagyományértelmezését a néprajz kereteihez.
Ez nem tekinthető kanonizációs folyamatnak, nem rajzolható fel
egyetlen ún. "magyar zsidó néprajzi" fejlődési ív részeként. A zsidó
folklórkutatás közege és kontextusa ugyanis több ízben is
megváltozott. A tanulmányok egységben kezelése, "önálló
folklorisztikus munkákként" történő besorolása konkrét szituációhoz
és korszakhoz kötődik. Scheiber Sándor 1945-ben "Lőw Immánuel
tiszteletében"
találkozott Bálint Sándorral (1904-1980), aki A szögedi nemzetben
Scheiber és Heller Bernát mellett Löw vallási folklórjára is
támaszkodott. A találkozásból születő szakmai kapcsolat és az
1949-ben megkezdett magántanári habilitációja a szegedi néprajzi
tanszékhez kötötte. Löw Immánuel szóban forgó írásaira "önállóan
megjelent néprajzi tanulmányokként" először 1947-ben a Szegedi
Városházán tartott Löw-emlékünnepélyen tekintett Scheiber Sándor,
amikor a négy éve elhunyt Löw Immánuel néprajzi munkásságát méltatta
és rendszerezte.
A Scheiber által szerkesztett Löw-emlékkönyv ugyanebben az évben
jelent meg, amelyet a Tiszatájban 1948-ban Bálint Sándor mutatott
be, s megjegyezte: "Sajnálatos tudományos közviszonyaink miatt Lőw
szellemi hatása nálunk még nem eleven. Hiányzik komoly igényű
életrajza is. Nehéz műveihez hozzájutnunk."
Löw Immánuel "önálló néprajzi
tanulmányai" csak 1975-ben jelentek meg zsidó folklórtanulmányokat
közlő tematikus kötetként Scheiber Sándor gondozásában Hildesheim -
New York helymegjelöléssel. Amíg külföldön ezek az írások a német
nyelvi közegben született zsidó néprajz előzményeibe illeszkedtek,
addig Magyarország felől nézve a német nyelvű kiadás egy-két
évtizeddel előzte meg azt az időszakot, amelyben a zsidó hagyományok
századfordulós vizsgálatát a recens néprajzi kategóriákhoz igazító
kísérlet feltűnt.
A kulturális antropológia módszereitől
áthatott mai néprajz számára e szövegeknek a fentiek tükrében két
olvasata válik jelentőssé: a tudománytörténeti és a történeti
antropológiai. A tudománytörténetet tekintve a két Löw-generáció - a
Wissenschaft magyarországi vonatkozású írásaihoz hasonlóan -
a Herrmann Antal-i értelemben vett Magyarországi néprajzi érdeklődés
sajátos, a kultúrakutatás mai módszereivel nagyobbrészt még
feltárásra váró vetületét adja. A történeti antropológiai vagy
mentalitástörténeti forrásként való kezelésük jelentősége pedig
abban rejlik, hogy a századfordulós polgárság egyik
csoportkultúrájának világába, polgári éthoszába enged betekintést
olyan szövegolvasatok és narrativumok felől, amelyeket önképük
megfogalmazása céljából alkottak meg.
Gleszer Norbert - Zima András
Irodalom
Anttonen, Pertti J.:
Tradition through Modernity. Postmodernism and the Nation-State
in Folklore Scholarship. Finnish Literature Society, Helsinki, 2005.
Balassa József: A magyar
zsidóság néprajzi felvétele. In: IMIT Évkönyv 1899.
/15-21./
Balassa József: A magyar
zsidóság néprajza. In: Magyar Zsidó Szemle 1900. /8-10./
Bálint Sándor: Lőw
Immánuel emlékezete. In: Uő.: A hagyomány szolgálatában
Összegyűjtött dolgozatok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981.
/215-217./
Bálint Sándor: A
Szögedi nemzet A szegedi nagytáj népélete Harmadik rész. A Móra
Ferenc Múzeum Évkönyve 1978/79. 2. Szeged, 1980.
Bálint B. András: A
Vigilia beszélgetése Scheiber Sándorral. In: Vigilia 47. évf. 11.
sz. 1982. november /823-827./
Berényi Marianna: A
zsidó népélet magyarországi kutatásáról. In: Néprajzi Látóhatár
XIV. évf. 3-4. sz. 2005. /11-32./
Berger, Joel: Zum
Gedenken an rabbiner Immanuel Löw (1854-1944) In: Aschkenas 15.
J., H. 1., 2005. /127-134./
Békefi Antal: Titkári
jelentés - 1892/93. In: A Dugonics-Társaság Könyvei. Évkönyv
1893. Dugonics-Társaság Kiadása, Szeged, 1895. /V-XII./
Békefi Antal: Titkári
jelentés - 1894/95. In: A Dugonics-Társaság Könyvei. Évkönyv
1895. Harmadik kötet. Dugonics-Társaság Kiadása, Szeged, 1896.
/XI-XVIII./
Daxelmüller, Christoph:
Die deutschsprachige Volkskunde und die Juden. Zur Geschichte und
den Folgen einer kulturellen Ausklammerung. In: Zeitschrift für
Volskkunde 83. J., I. H., 1987. /1-20./
Daxelmüller, Christoph:
Hundert Jahre jüdische Volkskunde - Dr. Max (Meïr)Grunwald und die
"Gesellschaft für die jüdische Volkskunde" In: Aschenas 9. J., 1.
H., 1999. /133-143.
Dubin, Lois C.:
Enlightenment and emancipation, in: Modern Judaism. An Oxford
Guide. Edited by Nicholas de Lange & Miri Freud-Kandel. Oxford:
Oxford University Press, Oxford, 2005. 29-41.
Eisen,
Arnold M.: Rethinking Modern Judaism. Ritual, Commandment,
Community. The University of Chicago Press, Chicago & London, 1997.
Ellenson, David:
After Emancipation Jewish Religious Responses to Modernity.
Hebrew Union College Press, Cincinnati, 2004.
Fenton, Alexander: A
néprajzi (etnológiai) kutatás szakaszai Nagy-Britanniában - különös
tekintettel Skóciára. In: Ethnographia XXX. 1989. /52-67./
Frenkel, Eugen:
Bibliographie der Schriften Immanuel Löws. In: Monatschrift für
Geschichte und Wissenschaft des Judentums Jahrg. 78. 1934. Heft 1.,
/236-255./
Fried István:
Magyarország nemzetiségei a korai magyar folklórgondolkodásban. In:
Ethnographia XXX. 1989. /155-175./
Frisch Ármin, dr.:
Tanulmány Löw Lipótról. In: Jubileumi Emlékkönyv Dr. Blau Lajos
a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet igazgatójának
hatvanötödik születésnapjára és negyvenéves írói jubileuma
alkalmából. Kiadták dr. Hevesi Simon - dr. Klein Miksa - dr.
Friedman Dénes, Budapest, 1926. /177-182./
Gantner Brigitta Eszter:
Orthodoxia és a magyar-zsidó történetírás. In: Schwietzer József
(főszerk.): "Új idea, új cél keresésére szorítanak bennünket"
Tanulmányok a zsidó történetírásról. Universitas Kiadó - Judaica
Alapítvány, Budapest, 2005. /120-133./
Gleszer Norbert
- Zima András: Ráció és
vallás.
Hagyományracionalizálás és tradicionalitásra való
törekvés a 20. század első
felének magyar nyelvű budapesti zsidó hetilapjaiban.
In:
Korunk
III. évf.
7. sz.
(2009.
július) /89-96./
Goldziher Ignáz: A
bibliai tudomány és a modern vallásos élet. In: Magyar Zsidó
Szemle I. évf. 2. sz. 1884. /89-97./
Grunwald, Max:
Einleitung. In: Mitteilungen der Gesellschaft für jüdische
Volkskunde Jahrg. 1898. Heft 1., /3-15./
Grunwald, Max: Anzeigen.
In: Mitteilungen der Gesellschaft für jüdische Volkskunde Jahrg.
1898a. Heft 1., /I./
Grunwald, Max:
Einleitung. In: Mitteilungen der Gesellschaft für jüdische
Volkskunde Jahrg. 1898b. Heft 1., /3-15./
Hajdú Mihály: Löw
Immánuel, Löw Lipót In: Péter László (főszerk.): Új magyar
irodalmi lexikon 2. kötet Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.
/1241-1242./
Haneman, Frederick T.:
Löw, Leopold In: The Jewish Encyclopedia. Funk and Wagnalls
Company, New York - London, 1906. /192-193./
Hasan-Rokem, Galit:
Jewish folklore and ethnography In: Martin Goodman (ed.): The
Oxford Handbook of Jewish Studies. Oxford University Press, New
York, [2002], 2005. /956-973./
Herrmann Antal: Titkári
jelentés. In: Ethnographia I. 1890. /9-19./
Herzberg-Fränkl Leó:
Galícia népélete - A zsidók. (Fordította: Katona Lajos) In: Az
Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Galícia kötete, XVI.
kötet. A Magyar Királyi Államnyomda kiadása, Budapest, 1898.
/476-501./
Hill, Harvey: The
Science of Reform: Abraham Geiger and the Wissenschaft des Judentum.
In: Modern Judaism Volume 27, Number 3, October 2007
/329-349./
Hyman, Paula E.:
Traditionism and Village Jews in 19th-Century Western and Central
Europe: Local Persistence and Urban Nostalgia. In: Jack Wertheimer
(ed.): The Uses of Tradition. Jewish Continuity in the Modern
Era. The Jewish Theological Seminary of America, New York -
Jerusalem. 1993. /191-201./
Kirshenblatt-Gimblett,
Barbara: Desitnation Culture. Turism, Museums and Heritage.
University of California Press, Berkely, Los Angeles, London, 1998.
Kohlbach
Bertalan: Zsidó Múzeum. In: IMIT Évkönyv 1911.
/51-59./
Kohlbach
Bertalan: A zsidó néprajzról. Magyar Zsidó
Tudományok 4. kötet, szerkesztő: Oláh János, Gabbiano Print,
Budapest, 2007.
Konrád, Miklós: A
neológ zsidóság útkeresése a századfordulón. In: Századok
2005/6. /1335-1369./
Komlós Aladár:
Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig. I.
kötet. A Magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX. században.
Múlt és Jövő Könyvek. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1997.
Kós Károly: Herrmann
Antal jelentősége a századforduló körüli néprajzi mozgalomban. In:
Ethnographia XXX. 1989. /176-188./
Kósa László: A Magyar
Néprajzi Társaság százéves története (1889-1989). A Magyar
Néprajzi Társaság Könyvtára 7. Magyar Néprajzi Társaság - Kossuth
Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke, Budapest, én.
Krausz Sámuel: Néprajzi
hírek - Zsidó néprajzi társulat Hamburgban. In: Ethnographia IX.
1898. /326-327./
Martin, Luther H.:
Secular Theory and the Academic Study of Religion In: Tim Jensen -
Mikael Rothstein (ed.): Secular Theories on Religion. Current
Perspectives. Museum Tusculanum Press, Copenhagen 2000. /137-148./
Megadja Gábor: A
hagyomány fenomenológiája. In: Kommentár 2008 (6). 30-39.
Meyer, Michael A.: Two
Persistent Tensions within Wissenschaft des Judentums. In: Modern
Judaism Vol. 24, No. 2., 2004, 105-119.
N.N.: Hivatalos
közlemények. In: Ethnographia I. 1890. /41-52./
N.N.: A néprajzi
társaság reformja. In: Ethnographia III. 1892. /208-241./
N.N.: Verzeichnis der
Mitglieder. In: Mitteilungen der Gesellschaft für jüdische
Volkskunde Jahrg. 1898. Heft 1., /III-VI./
N.N.: Löw Immánuel In:
Magyar Nagylexikon, Tizenkettedik kötet. Magyar Nagylexikon
Kiadó, Budapest, 2001. /269./
Oláh János: A Magyar
Zsidó Szemle néprajzi írásai. In: Magyar Zsidó Szemle, Új folyam,
5. sz. 2008. /183-191./
Paládi-Kovács Attila:
Előszó In: Kríza Ildikó (szerk.): A hagyomány kötelékében
Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1990
Pessen, Eugen Immanuel
Löw. In: Georg Herlitz - Bruno Kirschner: Jüdisches Lexikon Ein
enzyklopädisches Handbuch des jüdischen Wissens in vier Bänden. Band
III Ib-Ma Jüdischer Verlag bei Athenäum, [Jüdischer Verlag, Berlin,
1927] Athenäum Verlag, Fankfurt am Main, 1987. /1224-1226./
Rékai Miklós: A munkácsi
zsidók "terített asztala". Néprajzi tanulmány. Osiris, Budapest,
1997.
Sándor István: Adatok és
tanulmányok a néprajzi érdeklődés, kutatás, mozgalmak történetéhez -
A nép, nemzet, kultúra fogalma a XVIII. századi magyar
gondolkodóknál. In: Ethnographia XXX. 1989. /80-108./
Scheiber, Alexander:
Loew Immanuel In: Encyclopaedia Judaica Vol. 11. Keter
Publishing House, Jerusalem, 1996b /442-444./
Scheiber Sándor:
Emlékbeszéd Löw Immánuel felett Szegeden, 1969. június 29-én In:
Scheiber Sándor könyve Válogatott beszédek. Múlt és Jövő, New
York - Budapest - Jeruzsálem, 1994. /80-85./
Scheiber Sándor:
Folklór és tárgytörténet. Teljes kiadás. Makkabi, Budapest,
1996a.
Simon Róbert (szerk.):
A vallástörténet klasszikusai. Szöveggyűjtemény
portrévázlatokkal. Osiris Tankönyvek. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Szalai Anna (szerk.):
Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások Zsidóábrázolás a
reformkori prózában. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
Toronyi Zsuzsa:
Történelem és Múzeum. In: Schwietzer József (főszerk.): "Új idea,
új cél keresésére szorítanak bennünket" Tanulmányok a zsidó
történetírásról. Universitas Kiadó - Judaica Alapítvány, Budapest,
2005. /145-170./
Ujvári Péter (szerk.):
Magyar Zsidó Lexikon. Makkabi, Budapest, [1929] 2000.
Varga-Papi
László: Zsidó magyarok Szegeden, Löw Lipót és Löw Immánuel Bába
Kiadó, Szeged, 2002.
Veidlinger,
Jeffry: Jewish Public Culture in the
Late Russian Empire. The Modern Jewish Expirience, Indiana
University Press, Bloomington and Indianapolis, 2009.
Voigt Vilmos: A Magyar
Néprajzi Társaság és a zsidó hagyományok kutatása. In: Deáky Zita -
Csoma Zsigmond - Vörös Éva (szerk.): …és hol a vidék
zsidósága?... Történeti és néprajzi tanulmányok a falusi,
mezővárosi zsidók és nemzsidók együttéléséről. Centrál-Európa
Alapítvány, Budapest, 1994. /17-26./
Waardenburg, Jacques:
Classical Aproaches to the Study of Religion. Aims, Methods, and
Theories of Research. Intriduction and Antology. Walter de Gruyter,
New York, Berlin 1999.
Yedidya, Assaf: Orthodox
reactions to "Wissenschaft des Judentums" In: Modern Judaism
Volume 30, Number 1, February 2010, /69-94./
Zsigmond Gábor: A
Magyarországi Néprajzi Társaság megalakítása és Katona Lajos. In:
Ethnographia XXX. 1989. /195-217./
"Minden Zsidó [férfi] kötelezett a Tóra tanulására akár
szegény, akár gazdag, akár egészséges, akár fájdalmak
gyötrik, akár fiatal, akár meglett örege ember, akinek
fogyóban az ereje, mégha szegény aki a jótékonyságból él és
az ajtókon kopogtat adományokért. Mégha nős és gyerekei
vannak is köteles időt megállapítani magának Tóratanulás
céljára nappal és este,
ahogyan írva van: ’és foglalkozzatok vele nappal és éjjel’
(Józsua 1.8)" (fordította Fényes Balázs) (Hilchot Talmud
Tora 1: 8, Rambam, Misne Tora) Továbbá: Toszifta Avoda Zara
1: 20.; bManachot 99b. és Rambam, Misne Tora, Hilchot Talmud
Tora 1: 10.
|