Dávid Katalin:
A szimbólumok szakralitásáról
Scheiber Sándor emlékére


Kapcsolatom Scheiber Sándorral az 50-es évek elején kezdődött. Tulajdonképpen Bálint Sándorhoz kötődő barátságom hozott össze vele. Ha két embernek közös a barátja, akkor megszületik kettőjük barátsága is. Így történt. Szakmailag pedig a Biblia volt az, ami tudományos kapcsolatot jelentett közöttünk. Scheiber Sándor tudta, hogy én összeállítottam a középkori tipológia teljes anyagát, vagyis annak a középkori vizsgálati módszernek tematikáját és középkori képzőművészeti ábrázolásait is, amely az Ószövetség és Újszövetség közötti kapcsolatot foglalta össze. Ez ma már csupán történelmi metodika, de mivel benne sűrűsödik a katakombák ábrázolásától kezdve mintegy 1300 év ikonográfiája, ezért igen fontos mindazok számára, akik az ábrázolások magyarázatával foglalkoznak. Ebből érthetően Scheiber Sándornak is. Hasonló módon érdekelte őt az a másik kutatásom is, amelynek célja volt összeállítani a Biblia jelképeit és azokat az értelmezéseket, amiket ezeknek a szimbólumoknak adtak a szent írók. Azért is érdekelte ez őt, mert a katolikus Szentírás, amelyet az 5. században, zsidó rabbiknál tanulva, a héber Bibliából, tehát nem az addig használt Septuagintából fordított Szent Jeromos, néhány deuterokanonikus, azaz másodlagosan kanonizált könyvet is tartalmaz, amelyek nem kerültek be a héber, és ennek alapján a protestáns Bibliába. A történelmi könyvek között ilyen a Judit könyve, a babiloni fogság éveiben íródott Tóbiás könyve, a Makkabeusok két könyve, a prófétai irodalomból a Dániel könyvéhez kapcsolt Zsuzsanna története, a Baál és a sárkány története, és a Három ifjú himnusza, valamint Baruk könyve, a bölcsességi irodalomból pedig a Bölcsesség könyve és a Ben Szirák könyve. A bibliai jelképek értelmezését ezek a deuterokanonikus szövegek nagyon érdekes, sok esetben néprajzi értékű jelentésekkel egészítik ki, ami különösen érdekelte Scheibert.

Mielőtt a témára térek, kettőnk barátságáról most csupán két dolgot említek. 1969 húsvétja előtt felhívott, mondván, hogy ez a húsvét lesz a holocaust évek utolsó húsvétjának 25. évfordulója, és meghív széder estére a Rabbiképző Intézetbe. Keresztények felé ilyen meghívás akkor még nem volt gyakorlat. Kértem, hadd vihessem magammal zsidó férjemet is. Nevetett. Ami miatt ezt megemlítettem, az az esti beszéde volt. Hosszan beszélt a húsvéti áldozati bárányról, akinek vére megmentette Izrael gyermekeit az öldöklő angyal büntetésétől, és hozzátette: a kereszténységben a húsvéti bárány a názáreti Jézus előképe lett. Majd megállt, rám nézett és azt mondta: de erről a köztünk lévő Dávid Katalin tudna nekünk sokat mondani. A másik, amit említenem kell: vendégségben volt nálunk és az utazásairól mesélve azt mondta, hogy legközelebb magával visz Amerikába. Közöltem, hogy Amerika helyett inkább a Szentföldre vigyen. Azt válaszolta, hogy oda ő is szívesen menne, de nem kap rá itthon lehetőséget. Mit ad Isten, 1984-ben együtt mentünk hivatalosan Izraelbe, és ez az útja az ottani tudományos körökön belül felejthetetlen diadalút volt. Boldog vagyok, hogy tanúja lehettem annak a tiszteletnek és szeretetnek, amely az egyetemes zsidó kultúra egyik legjelentősebb kutatóját megillette.

Hazajövetelünk után néhány hónap múlva meghalt.

Scheiber Sándorral első szakmai kapcsolatunk tehát a Biblia témakörben történt. A pécsi székesegyház középkori reliefjeinek Sámson témáján dolgozott, és azt akarta tőlem tudni, találkoztam-e kutatásaim során a fakitépő Sámson ábrázolásával, ami Pécsen látható. A témával nem foglalkoztam, ennélfogva nem is ismertem ilyent. Ezzel szemben minden tipológiai adatom és középkori ábrázolásom megvolt, amikben Sámson a názáreti Jézus antetipusaként, azaz előképeként szerepel. Scheiber végül is talált néhány, a pécsi ábrázoláshoz hasonló alkotást, amelyeket a pécsivel együtt zsidó néprajzi szintézisében újra publikált (Folklór és tárgytörténet. I. kötet. Budapest, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1974, p. 84). Itt említést tesz a Jézushoz kapcsolódó Sámson-előképekről is. Beszélgetésünk alkalmával felmerült bennünk, hogy a középkori keresztény szakrális művészetben Sámson, a Bírák könyvének hőse, népi hős volt, aki megkapta a "fakitépő erős János" mesefigura ikonográfiáját, ami arra utal, hogy a Biblia élő ismeret volt akkoriban.

Tipológiai kutatásaim természetes módon hozták magukkal a Biblia jelképeinek feldolgozását. Hozzáteszem, hogy szinte fölösleges a jelképeknek jelzőt adni: bibliai. Ugyanis a zsidó-keresztény kultúrától meghatározott területeken az uralkodó szimbólumok kivétel nélkül megtalálhatók a Bibliában. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy a Biblia volt interpretációjuk meghatározója. És még valamit. Amikor összeállítottam a bibliai jelképeket (A teremtett világ misztériuma. Bibliai jelképek kézikönyve. Budapest, Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2002), szükségképpen kutattam eredetüket. És rátaláltam egy csodálatos családfára, amelyben a Biblia jelképei egészen más kultúrákban azonos, vagy módosult értelmezésben, de megvannak. Mert a szimbólumok olyan ősi képződmények, mint maga az ember. Emberré válásunk pillanatától velünk élnek, emberré levésünk szimbólummal kezdődött. Egy példát mondok, hogy megvilágítsam ezt. Vértes László, a kiváló régész, akire méltóbban lehetne büszke a magyar zsidóság, mint ahogy teszi, szóval Vértes László, a vértesszőllősi ásatások folyamán kivitt a terepre. Megrendítő élmény volt történelmünknek ezt a mintegy 300 ezer év előtti kezdetét úgy megtapasztalni, hogy az egykor ott élt valakinek a lábnyomába léphetek. Látom tűzhelyét, eszközeit, az állatoknak felállított okos csapdáját, sőt megmaradt koponyacsontjából még arcvonásait is, és így akár azt is mondhatom: a szemébe nézhetek. Ezek után természetes volt a kérdésem, hogy a telep egykori lakóit, akik ennyi mindent tudtak, miért kell előembernek neveznünk? Csodálatos a válasz, mert lényeget fogalmaz. Azt mondta Vértes László: Sámuel - így nevezte el a kiásott ősembert -valóban mindent tudott, de nem nevezhetem embernek, mert nincs bizonyítékom rá. Hogy emberré minősíthessem, amulettet kell találnom. Ilyen pl. egy kifúrt csont, amely védelmet nyújtott, segített és figyelmeztetett, kihívást állított az ember elé, lelki táplálékot nyújtott. Vagyis az önmagán túllátás szellemi képességét bizonyította, amit a szimbólum léte, az amulett igazol: hogy használója hitte, miszerint létezik valami felettünk, kívülünk álló láthatatlan hatalom, és ez egy jelképen keresztül kommunikál velünk, és mi vele. Ez pedig az emberi szellem meglétét, működését bizonyítja, ami az emberré válás feltétele. És ezek a szimbólumok soha többé nem hagynak el minket. Kommunikációjuk végigkísérik az ember életét, a születéstől a haláláig. Megtöltik tartalommal az élet legnagyobb pillanatainak ünnepeit: születésünkkor a bennünket várók szavaiban, gesztusaiban, a házasság kapcsolatának megkötésekor a szertartás számtalan mozzanatában, és halálunkkor az elbúcsúztatás megrendítő előírásaiban velünk vannak.

A szimbólumról, amit legáltalánosabban jelképnek fordítunk, tudnunk kell, hogy tulajdonképpen egy signum significatum, egy signum representativum, vagyis egy jel, ami jelöl, vagy képvisel egy más valamit, tehát nem önmagát, tehát nem azt, amit magunk előtt látunk. Jelentése önmagán túlmutat, utal valamire, és ezt az utalást a történelmi konvenció olyan mértékben összekötötte a látható szimbólum-alakzattal, tehát a jelképpel, hogy az ember, ha látja a jelképet, azonnal szimbolikus jelentésére gondol. Jó példa erre az olajágat tartó galamb alakja. Ha látjuk, senki nem tekinti természetábrázolásnak, hanem benne a béke jelét látja. Itt van tehát rögtön egy olyan nemzetközileg ismert jelkép, amelynek ikonográfiai gyökereit a Bibliában találjuk meg. A galamb nemes jelentése ugyanis a vízözönhöz kötődik, amikor a víz elapadásáról Noé egy másodszor kirepített galamb által győződött meg. Ez este visszatért hozzá, s íme, friss olajágat tartott a csőrében. Ebből megtudta Noé, hogy a víz eltűnt a földről. Ez lett a bizonysága annak, hogy a Mindenható megbékélt az emberrel. Ez a szent jelentés öröklődött máig, mint a béke, a megbékélés jele. Milyen szomorú általános műveletlenség, hogyha erről a békegalambról megkérdeznénk az utcán járókat, 100 közül 99 nem tudna bibliai gyökeréről. Pedig szakrális jelentést isteni eredete ad neki mindörökre. Nagyon fontos, hogy a galamb a Szentírásban ősi jelképe a léleknek is. A zsoltáros a menekülő lélek vágyát fogalmazza meg: "Félelem, aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el. Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék és megnyugodnék" (Zsolt 55,6k). Ez a lélek-jelentés a korai rabbinikus ikonográfiában megtalálható, amikor galamb képében jeleníti meg a teremtés kezdetén Isten lelkét, lebegve a vizek, a mélység fölött (Ter 1,2). És ez a rabbinikus képjelentés jön vissza az Újszövetség evangéliumában, a názáreti Jézus keresztelésekor: megnyílt az ég és Isten lelke, mint galamb leszállt. A keresztény ikonográfiában így lett a Szentlélek metaforikus jele a glóriás galamb. És vajon hány keresztény tudja, hogy a glóriás Szentlélek-galambban ősi rabbinikus jelképet tisztel? Jelképe a galamb az üdvösséget váró Izraelnek is, Izajás könyve szerint: "Nyögve búgunk, mint a galamb, várjuk ugyanis a jogot, de nem közelít, a szabadulást, de távol marad tőlünk" (Iz 59,11). Örök jele a szeretetnek az Énekek Éneke költői szövegében: "Sziklák hasadékában fészkelő galambom, mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat" (Én 2,14). Így szól a vőlegény és a menyasszony válasza: "Az én szerelmem szemei, mint a galambok a medence vizénél, tejben fürdenek, és a tengeren ülnek" (Én 5,10kk).

A galamb tehát jó példa arra, hogy a szimbólumnál az előttünk látható kép soha nem önmagát képviseli, hanem csupán utalás egy titkos értelemre. Ugyanerre jó és emellett kevéssé ismert példa a nyitott ujjú jobb kéz, amely a keresztény ikonográfiában Isten szavát jelenti. Az ókeresztény művészetben a 4. századtól ismert és gyakori motívum a Mindenható megjelenítéséhez. Gyökere bibliai. A Kivonulás könyvében olvassuk: "Miután befejezte szavait, amelyeket a Sínai-hegyen Mózeshez intézett, átadta neki a bizonyság két tábláját, a kőtáblákat, amelyekre Isten ujjai írtak" (Kiv 31,19), és megismétli így: "Isten maga készítette a táblákat, az írás Isten írása volt, bele volt vésve a táblákba" (Kiv 32,16). A nyitott kéz válhatott a keresztény művészetben Isten metaforájává, mégpedig hozzánk intézett szavainak jeleként. Sok mást is jelent a bibliai kéz-jelkép, amire most nem térek ki. Hiszen csak példaként hoztam, hogy a szimbólum, mint kép soha nem önmagát jelenti. Ebből logikusan következik a szimbólum lényege, hogy csak akkor él, csak akkor egzisztál, ha felfogják értelmét. Önmagában nincs. Ha nem értjük meg, milyen jelentésre utal, akkor a mondanivalója elveszett. Nincs üzenete. Ezért mondjuk azt, hogy a szimbólum csak a kommunikációban létezik, élete egy olyan felfogó közegtől függ, amelynek megvan a tudása ahhoz, hogy a jelképet, amit lát, összekapcsolja a jelentésével. Ez tehát tudás, társadalmi konvenció, olyan műveltség, ami egy kisebb-nagyobb közösség tulajdona. Öröklődik. Továbbadja egyik generáció a másiknak.

Amikor azt mondom, hogy a szimbólum kommunikációban él, ez azt jelenti, hogy mi vagyunk a vesztesek, ha nem ismerjük jelentésüket. Márpedig az egyetemes tapasztalat azt mutatja, hogy elvesztettük a szimbólumokat. A mai ember képtelenné vált értelmezésükre. Ebből az következik, és ezt a 20. század első felének nagy pszichológus generációja, kezdve Freudtól Jungig, fogalmazza meg, hogy a szimbólumokkal együtt elvesztettük a belső világunkba vezető bejáratot, elvesztettük a bejáratot belső, emberi szakralitásunkhoz. Hiszen ezek úgy működnek, mint az iránytűk, amelyek az én legmélyére vezetnek. Elvesztésük következménye lett belső világunk tapasztalt elhanyagoltsága, az a tény, hogy nem igényünk és talán már nem is tudunk önmagunkkal szembesülni, tetteink mérlegelése és vizsgálata ismeretlen fogalom, nem keressük önmagunk képességeit, és ezért nem is tudjuk tökéletesíteni önmagunkat. S mindezek a társadalmi neurózist stabilizálják.

Ezt a belső magot, ahova a szimbólumok vezetnek, nevezzük szakralitásnak, és a lényege, hogy mindenkit azonos módon határoz meg, hordozója annak, amit emberinek nevezünk. Ez az, ami minden embert összekapcsol egymással. Mert ez az az isteni döntés, amely kimondta: "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá" (Ter 1,26). Nem kapcsolódnak hozzá feltételek. Nem változtatott rajta a bűnbeesés sem. Elmúlhatatlan. Az emberi sorsban ez az egyetlen, ami lélegzetelállító. Lehet róla meditálni, de felfogni nem lehet, és nem áll szabadságunkban kiszakítani magunkból. Mert nem áll szabadságunkban nem-emberré lenni.

Ehhez a belső énhez vezetnek a szimbólumok, tehát megtapasztalt elvesztésüket nem bagatellizálhatjuk, legalább is mi nem, akik átéltük magunk, vagy a fiatalabbak, akik következményeikben megélték a 20 század rettenetes történéseit. Mert a történelem, bár volt megközelítő példa a régmúltban is, soha ilyen drasztikusan nem bizonyította, hogy a meg nem értett szimbólumok milyen mértékben válhatnak az emberiség ellenségeivé. Egyszerűen azért, mert idollá válnak, azaz üres alakzattá lesznek. Az idol pedig egy méltatlan hatalom kezében pusztító eszköz. Megtölti saját gonosz eszméivel. Ez történt pl. a szvasztikával, azzal az ornamentális jelképpel, amely az indiai, kínai, japán, indián napkultusz jele, a bűvös erejű, a veszedelmektől védő jel. És mi lett belőle: a történelem máig ismert legiszonyatosabb, legpusztítóbb jele, a náci horogkereszt. Igen, a szimbólumok veszélyesek, ha kiüresednek, mert megtölthetők minden gonoszsággal.

Ha nem értjük őket, annyi, mintha nem is lennének. Pedig szinte mindenki szembesül velük.

Ezek egyike a mindennapoktól elhatárolt terület, a vallás. Szertartás, gesztus, szó, tárgy, mintha múzeumi dolgok lennének, nem értelmezzük őket. Szakmámnál fogva állandóan tapasztalom, hogyan üresedett ki a szellem, hogyan lettünk lelki vakok, hogyan veszett ki a műveltségből, az otthonról hozottból különösen, a jelképeknek nemcsak az ismerete, hanem megközelítésük képessége is. Belépnek a templomba és már a tematikánál elakadnak. Nem kellene ezt éppen itt, a Zsidó Egyetemen mondanom, hiszen önöknek ezek ismerete a mindennapjukhoz tartoznak. De a magyar zsidóság mégsem önökből áll. Csak úgy néhányat példaképpen a templom, a liturgia anyagából. Legyen első a menora, a lámpás. Hányan vannak, akik ismerik azt a gazdag jelentéstartalmat, amivel a lámpást felruházta a Szentírás. Így pl. a zsoltáros szerint a fényforrás Isten szava, amely világosságot derít az ember útjára. "Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon" (Zsolt 119,105). Ki gondol erre, amikor látja a hétágút. A legszentebb fényforrás, aminek elkészítésére maga az Úr ad parancsot, a hétágú gyertyatartó, amelynek - a Leviták könyvéből tudjuk - ott kell lennie állandóan az Úr előtt, estétől reggelig. És ez örök törvény (Lev 24,3k), hiszen a szentély az ő földi hajléka, amit elkészülte után birtokába vett, s amit az Úr dicsősége betöltött. Jelentését fogalmazza meg Zakariás próféta: "Egy színarany mécstartót látok. A tetején olajtartó van, meg hét mécses, és hét égő a mécsesek számára... Ez a hét az Úr szeme, bejárják az egész földet" (Zak 4,2.10b). Jeremiásnál olvassuk, hogy ha Isten kioltja a lámpás fényét, elnémul az öröm és vigasság, pusztasággá lesz az ország (Jer 25,10k). És az általa hordozott hetes szent szám: a teremtés hat napja után Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot (Ter 2,2k). Szakralitása miatt nagy szerepet kap az üdvtörténetben: Noé 7 napi várakozás után engedi ki a galambot, amely meghozza Isten megbékélésének hírét (Ter 8,10kk). Hét pap, hét harsonával, a hetedik napon hétszer járja körül Jerikó falait, amire azok leomlanak (Józs 6,8). Sámson hét hajfürtjének levágásával veszítette el erejét (Bír 16,19). Hetes szám utal Izajásnál a messiási időkre, amikor a nap fénye hétszer ragyogóbb lesz, mint hét nap fénye (Iz 30,26), stb. Említsünk egy másik jelképet, amit ha nem említenék egy Scheiberhez kapcsolódó alkalommal, megbocsáthatatlan lenne. Ez a könyv. A Szentírás tud arról a könyvről, amely Istené. Ez az élet könyve. Idézem a zsoltárost: "Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírtad őket. (Zsolt 139,15). Erről az Isten által vezetett könyvről először Mózes tesz említést, amikor az aranyborjú imádása után az Úr elé járul engesztelni: "bocsásd meg néped vétkét... ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál. Az Úr így felelt Mózesnek: Csak azt törlöm ki könyvemből, aki vétkezett ellenem" (Kiv 32,31kk). A könyv tehát a zsidóság életében szent dolog. Eszkatológikus motívumot hordoz, amikor az utolsó időkben, a Sionból életben maradottakat mind szentnek hívják majd, és följegyzik Jeruzsálemben az élők közé (Iz 4,3). Dániel látomásában a trónon ülő Ősöreg körül állók tartottak ítéletet, felnyitva a könyvet. Ez szent könyv, mondja a próféta, Isten szavát hordozza (Dán 9,2) s ha kinyitják e szent könyvet, az egész nép feláll, áldva az Urat (Neh 8,5). Az ábrázolásokon is szent szimbólumként szerepel. Ezért lesz a kiválasztottaknak, a prófétáknak attribútuma. Emlékszünk, Ezekiel próféta lenyeli a könyvtekercset, és erről így vall: "Olyan édes volt a számban, mint a méz". Bölcsesség töltötte el, és elindult, hogy hirdesse az Úr szavát. (Ez 3,2). A templom tárgyai közül eddig kettőt említettem: a lámpást és a könyvet. A legtöbb zsinagógában, rendszerint a tórafüggöny díszeként megjelenik az oroszlán. Nem hagyható ki a legfontosabb jelképek közül. Azért jó példa, mert ambivalens jelentésű, kifejezi a gonoszat, az ellenséges erőt, de kifejezi a szentséget is. Pl. Jeremiás a nép ellenségét konkretizálja vele: "Az oroszlán fölkelt fekvőhelyéről; elindult útjára a nemzetek megrontója" (Jer 4,7). Izrael elszéledt nyáj volt, oroszlánok kergették széjjel. Először Assziria királya evett belőle, aztán Babilon királya rágta le csontjait (Jer 50,17). Megjeleníti az emberre támadó gonoszt, ezért könyörög az Úrhoz a zsoltáros: "Fogukat csikorgatták ellenem. Uram, meddig nézed még ezt? Oltalmazd meg dühüktől életem, mentsd meg lelkemet az oroszlánoktól" (Zsolt 35,16k). Nekik kiszolgáltatva lenni, a halált jelenti. Ettől menekül meg az oroszlánok közé dobott Dániel, akihez Isten "elküldte angyalát, és bezárta az oroszlánok száját" (Dán 6,23). Mert a veszélyből csak a Mindenható mentheti ki az embert, aki oroszlánok és kígyók között lépdel, de az Úr segítségével eltiporja őket (Zsolt 91,13). És mindezek után megjelenik általa a legszentebb, amiről Ozeás prófétánál olvasunk: "az Urat fogják követni, aki úgy fog majd ordítani, mint az oroszlán", hogy fiai meghallják és elősiessenek, és akkor visszatelepíti őket házaikba (Oz11,10k). Az uralkodás méltó, fenséges jelképe. Ezért hasonlítja Jákob Júdát fiatal oroszlánhoz, akinek lábától nem tűnik el a királyi pálca, s a népek leróják neki az adót, és engedelmeskednek parancsainak, hiszen törzséből származik majd Izrael nagy királya, Dávid (Ter 49,8k). (Zárójelben jegyzem meg, hogy a koraközépkor egyházatyái ezért nevezik Júda oroszlánjának a názáreti Jézust, aki Dávid családjából származott). Megjeleníti az oroszlán a választott népet, Izraelt. Mózes negyedik könyvében olvassuk, hogy olyan ez a nép, mint az oroszlán, "térdre ereszkedik, elnyújtózik... Legyen áldott, aki megáld, hanem aki átkoz, legyen átkozott" (Szám 24,9). Salamon fenséges trónjához hat lépcső vezet, amelyeknek mindkét oldalán egy-egy oroszlán áll. Ezek a 12 törzset képviselik. És fent a trón mellett is áll kettő, az őr szerepében, az éberség jeleként (1Kir 10,19k). (Nem sokan tudják ma már, hogy a kapukon az oroszlánfejű kopogtató ezt az őr szerepet örökli, a ház lakóit figyelmeztető, bajelhárító, gonoszt riasztó erőként).

Folytathatnám a példákat, amelyek a Biblia szent szimbólumait tárják elénk. Erre azonban most nincs mód. A lényeg legyen annyi, hogy ezeket ismerni emberi kulturális kötelességünk. Ugyanis a szimbólumok elvesztésének természetes következménye lett korunk új analfabétizmusa, amely a képi beszédet, a látható, a vizuális kultúrát zárta el az emberek elől. Ez sokkal silányabbá tesz, mintha "csak" írni-olvasni nem tud valaki, mert az ember érzékszerveit támadja meg. Azokat, amelyek felfogják az üzeneteket. Így azután nemcsak a templomot nem értjük, hanem az elszennyeződött patakot sem, jelentését nemcsak egy templomi tárgy veszti el, hanem a templom melletti, életét vesztett fa is. Vágyunk és reménykedünk a jelképek újjáéledésében, mert átformálják az embert, megtanítanak értelemmel megtölteni egy kézfogást, egy mosolyt, egy invitációt, és sorolhatunk napi gesztusokat, amelyek kultúra-megosztó mozdulatok. Ha ezek már nem üres jelek, az ember nem érzi magát elfelejtettnek. A sokat szenvedett emberek jogait törvények biztosítják. De ez kevés, mert a jogok mellett kiengesztelődésre vágyunk. Ennek pedig kézenfekvő eszközeit a lélek nyelvében, a szimbólumok szakralitásában találjuk meg.

És most egyetlen mondatban visszatérek Scheiberhez. Egyik nagy élményem vele kapcsolatban, hogy pontosan tudta: az embereket megtanítani gondolkodni, ennek előfeltétele, hogy megtanítsuk őket újra megérteni az elveszett szakrális jeleket. Ha csak néprajzi kutatásait említem meg, legyen ez a záró mondatom, ez az anyag önmagában monumentális gyűjteménye ennek az ősi szimbólum-kincsnek.
 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz