Kapcsolatom Scheiber Sándorral az 50-es évek elején kezdődött.
Tulajdonképpen Bálint Sándorhoz kötődő barátságom hozott össze vele.
Ha két embernek közös a barátja, akkor megszületik kettőjük
barátsága is. Így történt. Szakmailag pedig a Biblia volt az, ami
tudományos kapcsolatot jelentett közöttünk. Scheiber Sándor tudta,
hogy én összeállítottam a középkori tipológia teljes anyagát, vagyis
annak a középkori vizsgálati módszernek tematikáját és középkori
képzőművészeti ábrázolásait is, amely az Ószövetség és Újszövetség
közötti kapcsolatot foglalta össze. Ez ma már csupán történelmi
metodika, de mivel benne sűrűsödik a katakombák ábrázolásától kezdve
mintegy 1300 év ikonográfiája, ezért igen fontos mindazok számára,
akik az ábrázolások magyarázatával foglalkoznak. Ebből érthetően
Scheiber Sándornak is. Hasonló módon érdekelte őt az a másik
kutatásom is, amelynek célja volt összeállítani a Biblia jelképeit
és azokat az értelmezéseket, amiket ezeknek a szimbólumoknak adtak a
szent írók. Azért is érdekelte ez őt, mert a katolikus Szentírás,
amelyet az 5. században, zsidó rabbiknál tanulva, a héber Bibliából,
tehát nem az addig használt Septuagintából fordított Szent Jeromos,
néhány deuterokanonikus, azaz másodlagosan kanonizált könyvet is
tartalmaz, amelyek nem kerültek be a héber, és ennek alapján a
protestáns Bibliába. A történelmi könyvek között ilyen a Judit
könyve, a babiloni fogság éveiben íródott Tóbiás könyve, a
Makkabeusok két könyve, a prófétai irodalomból a Dániel könyvéhez
kapcsolt Zsuzsanna története, a Baál és a sárkány története, és a
Három ifjú himnusza, valamint Baruk könyve, a bölcsességi
irodalomból pedig a Bölcsesség könyve és a Ben Szirák könyve. A
bibliai jelképek értelmezését ezek a deuterokanonikus szövegek
nagyon érdekes, sok esetben néprajzi értékű jelentésekkel egészítik
ki, ami különösen érdekelte Scheibert.
Mielőtt a témára térek, kettőnk barátságáról most csupán két dolgot
említek. 1969 húsvétja előtt felhívott, mondván, hogy ez a húsvét
lesz a holocaust évek utolsó húsvétjának 25. évfordulója, és meghív
széder estére a Rabbiképző Intézetbe. Keresztények felé ilyen
meghívás akkor még nem volt gyakorlat. Kértem, hadd vihessem
magammal zsidó férjemet is. Nevetett. Ami miatt ezt megemlítettem,
az az esti beszéde volt. Hosszan beszélt a húsvéti áldozati
bárányról, akinek vére megmentette Izrael gyermekeit az öldöklő
angyal büntetésétől, és hozzátette: a kereszténységben a húsvéti
bárány a názáreti Jézus előképe lett. Majd megállt, rám nézett és
azt mondta: de erről a köztünk lévő Dávid Katalin tudna nekünk sokat
mondani. A másik, amit említenem kell: vendégségben volt nálunk és
az utazásairól mesélve azt mondta, hogy legközelebb magával visz
Amerikába. Közöltem, hogy Amerika helyett inkább a Szentföldre
vigyen. Azt válaszolta, hogy oda ő is szívesen menne, de nem kap rá
itthon lehetőséget. Mit ad Isten, 1984-ben együtt mentünk
hivatalosan Izraelbe, és ez az útja az ottani tudományos körökön
belül felejthetetlen diadalút volt. Boldog vagyok, hogy tanúja
lehettem annak a tiszteletnek és szeretetnek, amely az egyetemes
zsidó kultúra egyik legjelentősebb kutatóját megillette.
Hazajövetelünk után néhány hónap múlva meghalt.
Scheiber Sándorral első szakmai kapcsolatunk tehát a Biblia
témakörben történt. A pécsi székesegyház középkori reliefjeinek
Sámson témáján dolgozott, és azt akarta tőlem tudni, találkoztam-e
kutatásaim során a fakitépő Sámson ábrázolásával, ami Pécsen
látható. A témával nem foglalkoztam, ennélfogva nem is ismertem
ilyent. Ezzel szemben minden tipológiai adatom és középkori
ábrázolásom megvolt, amikben Sámson a názáreti Jézus antetipusaként,
azaz előképeként szerepel. Scheiber végül is talált néhány, a pécsi
ábrázoláshoz hasonló alkotást, amelyeket a pécsivel együtt zsidó
néprajzi szintézisében újra publikált (Folklór és tárgytörténet. I.
kötet. Budapest, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1974, p.
84). Itt említést tesz a Jézushoz kapcsolódó Sámson-előképekről is.
Beszélgetésünk alkalmával felmerült bennünk, hogy a középkori
keresztény szakrális művészetben Sámson, a Bírák könyvének hőse,
népi hős volt, aki megkapta a "fakitépő erős János" mesefigura
ikonográfiáját, ami arra utal, hogy a Biblia élő ismeret volt
akkoriban.
Tipológiai kutatásaim természetes módon hozták magukkal a Biblia
jelképeinek feldolgozását. Hozzáteszem, hogy szinte fölösleges a
jelképeknek jelzőt adni: bibliai. Ugyanis a zsidó-keresztény
kultúrától meghatározott területeken az uralkodó szimbólumok kivétel
nélkül megtalálhatók a Bibliában. Ez nem jelent kevesebbet, mint
hogy a Biblia volt interpretációjuk meghatározója. És még valamit.
Amikor összeállítottam a bibliai jelképeket (A teremtett világ
misztériuma. Bibliai jelképek kézikönyve. Budapest, Szent István
Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2002), szükségképpen
kutattam eredetüket. És rátaláltam egy csodálatos családfára,
amelyben a Biblia jelképei egészen más kultúrákban azonos, vagy
módosult értelmezésben, de megvannak. Mert a szimbólumok olyan ősi
képződmények, mint maga az ember. Emberré válásunk pillanatától
velünk élnek, emberré levésünk szimbólummal kezdődött. Egy példát
mondok, hogy megvilágítsam ezt. Vértes László, a kiváló régész,
akire méltóbban lehetne büszke a magyar zsidóság, mint ahogy teszi,
szóval Vértes László, a vértesszőllősi ásatások folyamán kivitt a
terepre. Megrendítő élmény volt történelmünknek ezt a mintegy 300
ezer év előtti kezdetét úgy megtapasztalni, hogy az egykor ott élt
valakinek a lábnyomába léphetek. Látom tűzhelyét, eszközeit, az
állatoknak felállított okos csapdáját, sőt megmaradt
koponyacsontjából még arcvonásait is, és így akár azt is mondhatom:
a szemébe nézhetek. Ezek után természetes volt a kérdésem, hogy a
telep egykori lakóit, akik ennyi mindent tudtak, miért kell
előembernek neveznünk? Csodálatos a válasz, mert lényeget fogalmaz.
Azt mondta Vértes László: Sámuel - így nevezte el a kiásott ősembert
-valóban mindent tudott, de nem nevezhetem embernek, mert nincs
bizonyítékom rá. Hogy emberré minősíthessem, amulettet kell
találnom. Ilyen pl. egy kifúrt csont, amely védelmet nyújtott,
segített és figyelmeztetett, kihívást állított az ember elé, lelki
táplálékot nyújtott. Vagyis az önmagán túllátás szellemi képességét
bizonyította, amit a szimbólum léte, az amulett igazol: hogy
használója hitte, miszerint létezik valami felettünk, kívülünk álló
láthatatlan hatalom, és ez egy jelképen keresztül kommunikál velünk,
és mi vele. Ez pedig az emberi szellem meglétét, működését
bizonyítja, ami az emberré válás feltétele. És ezek a szimbólumok
soha többé nem hagynak el minket. Kommunikációjuk végigkísérik az
ember életét, a születéstől a haláláig. Megtöltik tartalommal az
élet legnagyobb pillanatainak ünnepeit: születésünkkor a bennünket
várók szavaiban, gesztusaiban, a házasság kapcsolatának megkötésekor
a szertartás számtalan mozzanatában, és halálunkkor az elbúcsúztatás
megrendítő előírásaiban velünk vannak.
A szimbólumról, amit legáltalánosabban jelképnek fordítunk, tudnunk
kell, hogy tulajdonképpen egy signum significatum, egy signum
representativum, vagyis egy jel, ami jelöl, vagy képvisel egy más
valamit, tehát nem önmagát, tehát nem azt, amit magunk előtt látunk.
Jelentése önmagán túlmutat, utal valamire, és ezt az utalást a
történelmi konvenció olyan mértékben összekötötte a látható
szimbólum-alakzattal, tehát a jelképpel, hogy az ember, ha látja a
jelképet, azonnal szimbolikus jelentésére gondol. Jó példa erre az
olajágat tartó galamb alakja. Ha látjuk, senki nem tekinti
természetábrázolásnak, hanem benne a béke jelét látja. Itt van tehát
rögtön egy olyan nemzetközileg ismert jelkép, amelynek ikonográfiai
gyökereit a Bibliában találjuk meg. A galamb nemes jelentése ugyanis
a vízözönhöz kötődik, amikor a víz elapadásáról Noé egy másodszor
kirepített galamb által győződött meg. Ez este visszatért hozzá, s
íme, friss olajágat tartott a csőrében. Ebből megtudta Noé, hogy a
víz eltűnt a földről. Ez lett a bizonysága annak, hogy a Mindenható
megbékélt az emberrel. Ez a szent jelentés öröklődött máig, mint a
béke, a megbékélés jele. Milyen szomorú általános műveletlenség,
hogyha erről a békegalambról megkérdeznénk az utcán járókat, 100
közül 99 nem tudna bibliai gyökeréről. Pedig szakrális jelentést
isteni eredete ad neki mindörökre. Nagyon fontos, hogy a galamb a
Szentírásban ősi jelképe a léleknek is. A zsoltáros a menekülő lélek
vágyát fogalmazza meg: "Félelem, aggódás kerít hatalmába, és
borzalom tölt el. Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor
elrepülnék és megnyugodnék" (Zsolt 55,6k). Ez a lélek-jelentés a
korai rabbinikus ikonográfiában megtalálható, amikor galamb képében
jeleníti meg a teremtés kezdetén Isten lelkét, lebegve a vizek, a
mélység fölött (Ter 1,2). És ez a rabbinikus képjelentés jön vissza
az Újszövetség evangéliumában, a názáreti Jézus keresztelésekor:
megnyílt az ég és Isten lelke, mint galamb leszállt. A keresztény
ikonográfiában így lett a Szentlélek metaforikus jele a glóriás
galamb. És vajon hány keresztény tudja, hogy a glóriás
Szentlélek-galambban ősi rabbinikus jelképet tisztel? Jelképe a
galamb az üdvösséget váró Izraelnek is, Izajás könyve szerint: "Nyögve búgunk, mint a galamb, várjuk ugyanis a jogot, de nem
közelít, a szabadulást, de távol marad tőlünk" (Iz 59,11). Örök jele
a szeretetnek az Énekek Éneke költői szövegében: "Sziklák
hasadékában fészkelő galambom, mutasd meg arcodat, hadd halljam
hangodat" (Én 2,14). Így szól a vőlegény és a menyasszony válasza: "Az én szerelmem szemei, mint a galambok a medence vizénél, tejben
fürdenek, és a tengeren ülnek" (Én 5,10kk).
A galamb tehát jó példa arra, hogy a szimbólumnál az előttünk
látható kép soha nem önmagát képviseli, hanem csupán utalás egy
titkos értelemre. Ugyanerre jó és emellett kevéssé ismert példa a
nyitott ujjú jobb kéz, amely a keresztény ikonográfiában Isten
szavát jelenti. Az ókeresztény művészetben a 4. századtól ismert és
gyakori motívum a Mindenható megjelenítéséhez. Gyökere bibliai. A
Kivonulás könyvében olvassuk: "Miután befejezte szavait, amelyeket a
Sínai-hegyen Mózeshez intézett, átadta neki a bizonyság két
tábláját, a kőtáblákat, amelyekre Isten ujjai írtak" (Kiv 31,19), és
megismétli így: "Isten maga készítette a táblákat, az írás Isten
írása volt, bele volt vésve a táblákba" (Kiv 32,16). A nyitott kéz
válhatott a keresztény művészetben Isten metaforájává, mégpedig
hozzánk intézett szavainak jeleként. Sok mást is jelent a bibliai
kéz-jelkép, amire most nem térek ki. Hiszen csak példaként hoztam,
hogy a szimbólum, mint kép soha nem önmagát jelenti. Ebből logikusan
következik a szimbólum lényege, hogy csak akkor él, csak akkor
egzisztál, ha felfogják értelmét. Önmagában nincs. Ha nem értjük
meg, milyen jelentésre utal, akkor a mondanivalója elveszett. Nincs
üzenete. Ezért mondjuk azt, hogy a szimbólum csak a kommunikációban
létezik, élete egy olyan felfogó közegtől függ, amelynek megvan a
tudása ahhoz, hogy a jelképet, amit lát, összekapcsolja a
jelentésével. Ez tehát tudás, társadalmi konvenció, olyan műveltség,
ami egy kisebb-nagyobb közösség tulajdona. Öröklődik. Továbbadja
egyik generáció a másiknak.
Amikor azt mondom, hogy a szimbólum kommunikációban él, ez azt
jelenti, hogy mi vagyunk a vesztesek, ha nem ismerjük jelentésüket.
Márpedig az egyetemes tapasztalat azt mutatja, hogy elvesztettük a
szimbólumokat. A mai ember képtelenné vált értelmezésükre. Ebből az
következik, és ezt a 20. század első felének nagy pszichológus
generációja, kezdve Freudtól Jungig, fogalmazza meg, hogy a
szimbólumokkal együtt elvesztettük a belső világunkba vezető
bejáratot, elvesztettük a bejáratot belső, emberi szakralitásunkhoz.
Hiszen ezek úgy működnek, mint az iránytűk, amelyek az én legmélyére
vezetnek. Elvesztésük következménye lett belső világunk tapasztalt
elhanyagoltsága, az a tény, hogy nem igényünk és talán már nem is
tudunk önmagunkkal szembesülni, tetteink mérlegelése és vizsgálata
ismeretlen fogalom, nem keressük önmagunk képességeit, és ezért nem
is tudjuk tökéletesíteni önmagunkat. S mindezek a társadalmi
neurózist stabilizálják.
Ezt a belső magot, ahova a szimbólumok vezetnek, nevezzük
szakralitásnak, és a lényege, hogy mindenkit azonos módon határoz
meg, hordozója annak, amit emberinek nevezünk. Ez az, ami minden
embert összekapcsol egymással. Mert ez az az isteni döntés, amely
kimondta: "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá" (Ter
1,26). Nem kapcsolódnak hozzá feltételek. Nem változtatott rajta a
bűnbeesés sem. Elmúlhatatlan. Az emberi sorsban ez az egyetlen, ami
lélegzetelállító. Lehet róla meditálni, de felfogni nem lehet, és
nem áll szabadságunkban kiszakítani magunkból. Mert nem áll
szabadságunkban nem-emberré lenni.
Ehhez a belső énhez vezetnek a szimbólumok, tehát megtapasztalt
elvesztésüket nem bagatellizálhatjuk, legalább is mi nem, akik
átéltük magunk, vagy a fiatalabbak, akik következményeikben megélték
a 20 század rettenetes történéseit. Mert a történelem, bár volt
megközelítő példa a régmúltban is, soha ilyen drasztikusan nem
bizonyította, hogy a meg nem értett szimbólumok milyen mértékben
válhatnak az emberiség ellenségeivé. Egyszerűen azért, mert idollá
válnak, azaz üres alakzattá lesznek. Az idol pedig egy méltatlan
hatalom kezében pusztító eszköz. Megtölti saját gonosz eszméivel. Ez
történt pl. a szvasztikával, azzal az ornamentális jelképpel, amely
az indiai, kínai, japán, indián napkultusz jele, a bűvös erejű, a
veszedelmektől védő jel. És mi lett belőle: a történelem máig ismert
legiszonyatosabb, legpusztítóbb jele, a náci horogkereszt. Igen, a
szimbólumok veszélyesek, ha kiüresednek, mert megtölthetők minden
gonoszsággal.
Ha nem értjük őket, annyi, mintha nem is lennének. Pedig szinte
mindenki szembesül velük.
Ezek egyike a mindennapoktól elhatárolt terület, a vallás.
Szertartás, gesztus, szó, tárgy, mintha múzeumi dolgok lennének, nem
értelmezzük őket. Szakmámnál fogva állandóan tapasztalom, hogyan
üresedett ki a szellem, hogyan lettünk lelki vakok, hogyan veszett
ki a műveltségből, az otthonról hozottból különösen, a jelképeknek
nemcsak az ismerete, hanem megközelítésük képessége is. Belépnek a
templomba és már a tematikánál elakadnak. Nem kellene ezt éppen itt,
a Zsidó Egyetemen mondanom, hiszen önöknek ezek ismerete a
mindennapjukhoz tartoznak. De a magyar zsidóság mégsem önökből áll.
Csak úgy néhányat példaképpen a templom, a liturgia anyagából.
Legyen első a menora, a lámpás. Hányan vannak, akik ismerik azt a
gazdag jelentéstartalmat, amivel a lámpást felruházta a Szentírás.
Így pl. a zsoltáros szerint a fényforrás Isten szava, amely
világosságot derít az ember útjára. "Szavad fáklya a lábam elé,
világosság az utamon" (Zsolt 119,105). Ki gondol erre, amikor látja
a hétágút. A legszentebb fényforrás, aminek elkészítésére maga az Úr
ad parancsot, a hétágú gyertyatartó, amelynek - a Leviták könyvéből
tudjuk - ott kell lennie állandóan az Úr előtt, estétől reggelig. És
ez örök törvény (Lev 24,3k), hiszen a szentély az ő földi hajléka,
amit elkészülte után birtokába vett, s amit az Úr dicsősége
betöltött. Jelentését fogalmazza meg Zakariás próféta: "Egy
színarany mécstartót látok. A tetején olajtartó van, meg hét mécses,
és hét égő a mécsesek számára... Ez a hét az Úr szeme, bejárják az
egész földet" (Zak 4,2.10b). Jeremiásnál olvassuk, hogy ha Isten
kioltja a lámpás fényét, elnémul az öröm és vigasság, pusztasággá
lesz az ország (Jer 25,10k). És az általa hordozott hetes szent
szám: a teremtés hat napja után Isten megáldotta és megszentelte a
hetedik napot (Ter 2,2k). Szakralitása miatt nagy szerepet kap az
üdvtörténetben: Noé 7 napi várakozás után engedi ki a galambot,
amely meghozza Isten megbékélésének hírét (Ter 8,10kk). Hét pap, hét
harsonával, a hetedik napon hétszer járja körül Jerikó falait, amire
azok leomlanak (Józs 6,8). Sámson hét hajfürtjének levágásával
veszítette el erejét (Bír 16,19). Hetes szám utal Izajásnál a
messiási időkre, amikor a nap fénye hétszer ragyogóbb lesz, mint hét
nap fénye (Iz 30,26), stb. Említsünk egy másik jelképet, amit ha nem
említenék egy Scheiberhez kapcsolódó alkalommal, megbocsáthatatlan
lenne. Ez a könyv. A Szentírás tud arról a könyvről, amely Istené.
Ez az élet könyve. Idézem a zsoltárost: "Amikor a homályban
keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta
tetteimet, s könyvedben mind felírtad őket. (Zsolt 139,15). Erről az
Isten által vezetett könyvről először Mózes tesz említést, amikor az
aranyborjú imádása után az Úr elé járul engesztelni: "bocsásd meg
néped vétkét... ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet
írtál. Az Úr így felelt Mózesnek: Csak azt törlöm ki könyvemből, aki
vétkezett ellenem" (Kiv 32,31kk). A könyv tehát a zsidóság életében
szent dolog. Eszkatológikus motívumot hordoz, amikor az utolsó
időkben, a Sionból életben maradottakat mind szentnek hívják majd,
és följegyzik Jeruzsálemben az élők közé (Iz 4,3). Dániel
látomásában a trónon ülő Ősöreg körül állók tartottak ítéletet,
felnyitva a könyvet. Ez szent könyv, mondja a próféta, Isten szavát
hordozza (Dán 9,2) s ha kinyitják e szent könyvet, az egész nép
feláll, áldva az Urat (Neh 8,5). Az ábrázolásokon is szent
szimbólumként szerepel. Ezért lesz a kiválasztottaknak, a
prófétáknak attribútuma. Emlékszünk, Ezekiel próféta lenyeli a
könyvtekercset, és erről így vall: "Olyan édes volt a számban, mint
a méz". Bölcsesség töltötte el, és elindult, hogy hirdesse az Úr
szavát. (Ez 3,2). A templom tárgyai közül eddig kettőt említettem: a
lámpást és a könyvet. A legtöbb zsinagógában, rendszerint a
tórafüggöny díszeként megjelenik az oroszlán. Nem hagyható ki a
legfontosabb jelképek közül. Azért jó példa, mert ambivalens
jelentésű, kifejezi a gonoszat, az ellenséges erőt, de kifejezi a
szentséget is. Pl. Jeremiás a nép ellenségét konkretizálja vele: "Az
oroszlán fölkelt fekvőhelyéről; elindult útjára a nemzetek
megrontója" (Jer 4,7). Izrael elszéledt nyáj volt, oroszlánok
kergették széjjel. Először Assziria királya evett belőle, aztán
Babilon királya rágta le csontjait (Jer 50,17). Megjeleníti az
emberre támadó gonoszt, ezért könyörög az Úrhoz a zsoltáros: "Fogukat csikorgatták ellenem. Uram, meddig nézed még ezt? Oltalmazd
meg dühüktől életem, mentsd meg lelkemet az oroszlánoktól" (Zsolt
35,16k). Nekik kiszolgáltatva lenni, a halált jelenti. Ettől menekül
meg az oroszlánok közé dobott Dániel, akihez Isten "elküldte
angyalát, és bezárta az oroszlánok száját" (Dán 6,23). Mert a
veszélyből csak a Mindenható mentheti ki az embert, aki oroszlánok
és kígyók között lépdel, de az Úr segítségével eltiporja őket (Zsolt
91,13). És mindezek után megjelenik általa a legszentebb, amiről Ozeás prófétánál olvasunk:
"az Urat fogják követni, aki úgy fog majd
ordítani, mint az oroszlán", hogy fiai meghallják és elősiessenek,
és akkor visszatelepíti őket házaikba (Oz11,10k). Az uralkodás
méltó, fenséges jelképe. Ezért hasonlítja Jákob Júdát fiatal
oroszlánhoz, akinek lábától nem tűnik el a királyi pálca, s a népek
leróják neki az adót, és engedelmeskednek parancsainak, hiszen
törzséből származik majd Izrael nagy királya, Dávid (Ter 49,8k).
(Zárójelben jegyzem meg, hogy a koraközépkor egyházatyái ezért
nevezik Júda oroszlánjának a názáreti Jézust, aki Dávid családjából
származott). Megjeleníti az oroszlán a választott népet, Izraelt.
Mózes negyedik könyvében olvassuk, hogy olyan ez a nép, mint az
oroszlán, "térdre ereszkedik, elnyújtózik... Legyen áldott, aki
megáld, hanem aki átkoz, legyen átkozott" (Szám 24,9). Salamon
fenséges trónjához hat lépcső vezet, amelyeknek mindkét oldalán
egy-egy oroszlán áll. Ezek a 12 törzset képviselik. És fent a trón
mellett is áll kettő, az őr szerepében, az éberség jeleként (1Kir
10,19k). (Nem sokan tudják ma már, hogy a kapukon az oroszlánfejű
kopogtató ezt az őr szerepet örökli, a ház lakóit figyelmeztető,
bajelhárító, gonoszt riasztó erőként).
Folytathatnám a példákat, amelyek a Biblia szent szimbólumait tárják
elénk. Erre azonban most nincs mód. A lényeg legyen annyi, hogy
ezeket ismerni emberi kulturális kötelességünk. Ugyanis a
szimbólumok elvesztésének természetes következménye lett korunk új
analfabétizmusa, amely a képi beszédet, a látható, a vizuális
kultúrát zárta el az emberek elől. Ez sokkal silányabbá tesz, mintha
"csak" írni-olvasni nem tud valaki, mert az ember érzékszerveit
támadja meg. Azokat, amelyek felfogják az üzeneteket. Így azután
nemcsak a templomot nem értjük, hanem az elszennyeződött patakot
sem, jelentését nemcsak egy templomi tárgy veszti el, hanem a
templom melletti, életét vesztett fa is. Vágyunk és reménykedünk a
jelképek újjáéledésében, mert átformálják az embert, megtanítanak
értelemmel megtölteni egy kézfogást, egy mosolyt, egy invitációt, és
sorolhatunk napi gesztusokat, amelyek kultúra-megosztó mozdulatok.
Ha ezek már nem üres jelek, az ember nem érzi magát elfelejtettnek.
A sokat szenvedett emberek jogait törvények biztosítják. De ez
kevés, mert a jogok mellett kiengesztelődésre vágyunk. Ennek pedig
kézenfekvő eszközeit a lélek nyelvében, a szimbólumok
szakralitásában találjuk meg.
És most egyetlen mondatban visszatérek Scheiberhez. Egyik nagy
élményem vele kapcsolatban, hogy pontosan tudta: az embereket
megtanítani gondolkodni, ennek előfeltétele, hogy megtanítsuk őket
újra megérteni az elveszett szakrális jeleket. Ha csak néprajzi
kutatásait említem meg, legyen ez a záró mondatom, ez az anyag
önmagában monumentális gyűjteménye ennek az ősi szimbólum-kincsnek.
|