'Az én élő emlékezetem'
(Scheiber Sándor emlékére)
[My living memory. In memoriam Rabbi Alexander Scheiber), in Az
Országos Rabbiképző Intézet Évkönyve [Yearbook of the Hungarian
Rabbinical Seminary] 1992/95, ed. József Schweitzer (Budapest,
1995), 18-23. Shorter version: Új Élet [New Life, Budapest],
L/6 (March 15, 1995), 3. Repr. “Búcsú Arany Jánostól" [Farewell
to János Arany. In memoriam Rabbi Alexander Scheiber]. A könyvek
hídja. Emlékfüzér Scheiber Sándorról. Ed. Péter Kertész.
Budapest: Urbis Könyvkiadó, 2005, 266-275.
Búcsú Arany Jánostól
- Hova?
- Hát doktor Scheiber elé! Indulnunk kell doktor Scheiber elé a
Heathrowra, nehogy elkéssünk!
Ekkor hallottam először ezt
a nevet, Mrs. Alexander Lax-től Cambridge-ben 1967-ben. Tizenöt
éves voltam, amikor nagy szerencsémre több hónapot tölthettem
Angliában, egy katolikus leányiskolában, ill. a hétvégeken és a
szünetekben a Nyitráról elszármazott Lax családdal: Ibcsi
nénivel és fiával, Casóval. De ez a nagy szerencse még csak nem
is volt mérhető azzal, ami várt rám: Scheiber Sándor majd két
évtizedes barátsága.
Már az új autópályán voltunk, amikor azt is megtudtam, hogy
doktor Scheiber Magyarországról jön, tudós ember, rabbi – nagyon
fontos, hogy jól érezze magát Angliában. Kutatni jön az Egyetemi
Könyvtárba, segítenünk kell a munkáját.
Valahogy úgy adódott, hogy ezekben a hetekben a háziak alig
értek rá, s a nagyon tisztelt vendégnek gyakran kellett az én
társaságommal beérnie – főleg esténként, amikor a könyvtárból
hazatért s türelmetlenül várta a másnapot, hogy visszatérhessen
kedves kézirataihoz. Boldog volt, mert igazi szenzációra
bukkant: megtalálta a Seélot Atikot szerzőjének ezer éve
elveszettnek hitt munkáját, a "Bibliára konstruált" kérdéseinek
újabb darabjait, amellyel annyit foglalkoztak a zsidó tudományos
irodalomban. Megtalálta és azonosította a kézirat lapjait.
Nem nehéz elképzelnünk Scheiber Sándort a Cambridge-i Egyetem
Könyvtárának kézirattárában 1967-ben, amint a spanyol Jicchák
Hamahbil keze írását böngészi. A szemüvegét a homlokára tolja, a
fejét kissé félrehajtja, hogy jobban lássa. Nagy féltéssel
lapozgatja a megsárgult kéziratlapokat, megpróbálja kisimítani a
századokkal azelőtt keletkezett gyűrődéseket. Néha beleszippant
a papírlapokba, hátha üzennek az illatok is. Az ablakhoz lép,
egyre hunyorít, érzi, hogy közel jár hozzá, csak még néhány sort
akar átfutni, hogy bizonyos legyen benne: látta már ezt a
kézírást a Kaufmann gyűjteményben, tíz évvel azelőtt. Ezeket a
qof-okat nem lehet semmivel sem összetéveszteni. "Fantasztikus!"
– kiált fel, "Ez fann-tasztikus!"
A repülőtérről hazajövet az autóban megkérdezte, hogy mi akarok
lenni – amire én óvatlanul rávágtam: irodalmár. A választ
elégedetten nyugtázta: helyes.
Esténként sokat mesélt – és sokat kérdezett. Mindent tudni akart
rólam, a szüleimről, családomról, barátaimról, hogy hogyan élünk
és gondolkodunk. Irodalmi találós kérdéseivel tesztelte, mit
tudok. Bár úgy éreztem, nem felelhetek meg neki, a helyes
válaszokkal több kéziratot "nyertem": Babitsot, Jókait,
Mikszáthot és Juhász Gyulát. Hazatérésünk után azonnal meg is
kaptam a nyereményeket.
Itthon, Budapesten sem feledkezett meg rólam. Meg akarta ismerni
a szüleimet, meghívott bennünket a családjához az otthonába, a
Kun utcába, ahol a híres könyvtárát és büszkeségét, a
kéziratgyűjteményét is megmutatta. Gyakran látogattam meg a
Rabbiképző Intézetben, sok-sok órát beszélgettünk az irodájában.
A Rabbiképző könyvtárában is sokszor végigvezetett, aprólékosan
magyarázva a kéziratok, könyvek és folyóiratok történetét.
Még gimnazista voltam, amikor otthon egy este azzal fogadtak a
szüleim, hogy délután váratlan látogatónk volt: Scheiber Sándor.
Nem maradt sokáig, csak éppen benézett, s azt üzeni, "ha Mohamed
nem megy a hegyhez..". Így adta tudtomra, hogy már rég nem
kerestem fel.
Többször is hívott már a templomba, amire el mertem fogadni a
meghívást. Még soha nem voltam zsidó istentiszteleten, de talán
még zsinagógában sem. A legelső alkalommal rettenetes zavarban
voltam, épp csak az ajtó mellett álltam meg, nem is akartam
előrébb menni. Legszívesebben láthatatlanná lettem volna. Amikor
Scheiber Sándor észrevett, felállt, odajött hozzám, kézen
fogott, előrevezetett, és leültetett az első sorba a többi nő
mellé. Azután éveken keresztül nagyon sok péntek estét töltöttem
a templomban és az istentiszteletet követő kidduson – előbb a
földszinti menzán, később a második emeleti díszteremben.
Természetes része lett az életemnek a József körúti ház. Az én
ünnepeim is lettek a Kol Nidré, a Széder-esték, a rabbi avatások
és az esküvők. Sőt, gyakran még temetésekre is elhívott.
Valamikor 1972-73-ban kaptam tőle a legnagyobb dicséretet: "Nem
közülünk, de közibénk való". És hozzátette: Gombocz Zoltánnak
mondták először.
Valóban új világ tárult fel előttem. Látogathattam a
Biblia-óráit, a kezembe adta az általa oly sokat idézett
Alexander Bernát, Heller Bernát, Goldziher Ignác, Löw Immanuel
és Hevesi Simon Emlékkönyveket, Blau Lajost, Martin Bubert, az
IMIT Évkönyveket, a Cincinatti Hebrew Union College
Évkönyveit, – és természetesen a saját munkáit, a régieket
éppúgy, mint a frissen megjelentek különlenyomatait az Acta
Orientalia, Fabula, World Jewry, Journal of Jewish Studies,
Israel Oriental Studies, Revue des études juives folyóiratokból.
Nagyon örült, amikor1972-ben megjelent a Rapcsányi László által
szerkesztett A Biblia világa című könyv, amelynek egyik, ki nem
mondott célja a különböző felekezetű Biblia-tudósok
megszólaltatása volt (ez a cél akkor annyira nem volt
kimondható, hogy még a teológus szerzők felekezetét sem jelölték
meg). Az én példányomban a következő dedikáció áll: "Bollobás
Enikőnek, aki a könyv szellemét már annak megjelenése előtt
elsajátította. 1972. XII. 4. Scheiber Sándor". Dedikációi
egyébként mindig visszafogottak és rövidek voltak, bár az évek
folyamán egyre több érzelemmel utaltak velünk együtt korosodó
barátságunkra.
Gyakran kerestem fel a Rabbiképző Intézetben csak úgy, minden
különösebb ok nélkül, egyetemi óráim között diákként, majd
később tanárként. Ilyenkor hosszú délelőttöket adott nekem
féltett idejéből. Ha többen voltunk a vendégei, gyakran
átmentünk a szomszéd lakásban lakó Hochberger rabbihoz, ott még
a Rózsikáénál is jobb kávét kaptunk. Délelőttönként gyakran
találtam az akkor már kilencven felett járó Szemere Samu
társaságában. Micsoda megtiszteltetés volt, hogy ők ketten ilyen
magától értetődően fogadtak be maguk közé. Emlékszem, egyszer a
halál, a halálfélelem került szóba. Szemere Samu elmerengett:
"Érdekes, én soha nem gondolok a halálra", mondta.
Mindig munkára bíztatott. Ha találkoztunk, volt egy visszatérő
kérdése: "Min dolgozol?" Úgy éreztem, nem is mehetek akkor
hozzá, ha erre nem tudok tisztességgel válaszolni. Több
publikációm ötlete tőle származik, így a legelsőé is, amely egy Iszak Babel novella fordítása volt a Nagyvilág – majd az
Új Élet – számára. Mindig hívott, hogy írjak a MIOK
általa szerkesztett Évkönyvébe. Három írásom jelent itt meg: egy
nyelvészeti tanulmány és két vers.
A tudományos pálya kötelező mérföldköveit nem sokra tartotta,
inkább magától értetődőnek tekintette, hogy az ember "letudja"
doktori és kandidátusi fokozatait. Ő maga bizonyos öniróniával
tervezte névjegyét: Scheiber Sándor, NEM kandidátus. (De
hiszen kik is lettek volna az opponensei és bírálói, milyen
vizsgákat írhattak volna elő számára?) Az írás volt a
legfontosabb, a könyv megmarad. A szép kiállítású, jó szagú és
nyomdailag is hibátlan könyv. Sokszor olvastunk össze
korrektúrákat, a bibliográfiákhoz még egy szempárra volt
szüksége. Mindahányszor csodálkoztam, milyen gyorsan olvassa ki
a római számokat is. És büszke volt arra, hogy az általa írott
és szerkesztett könyvek valóban hibátlanok.
Természetesen azt is mindig megkérdezte, hogy mit olvasok. Tele
volt könyv-tippekkel, felhívta a figyelmemet a frissen
megjelentekre: így vettem kézbe Rónay Györgyöt, Elias Canettit,
Bálint Sándor, Babits és Kosztolányi esszéit, Hamvas Bélát,
Gyergyai Albertet, Gombocz Zoltánt, Magyar Imrét és még sok más
író nemrég megjelent művét. Ha csak ketten ültünk az irodájában,
szívesen olvasott fel kedves könyveiből. Különösen életem
eseményeihez kapcsolódóan szeretett felolvasni regényekből,
esszékből. Pontosan tudta, milyen hatásuk lesz rám, merre
terelik a gondolataimat. Márai Sándor és Elie Wiesel neve ugrik
be: belőlük többször is felolvasott. Nagyon szerette volna, ha
Wiesel magyarul is megjelenik – éveken át bíztatott, hogy
fordítsam le a könyveit: "hamarosan Nobel-díjas lesz", mondta.
(Ez a jóslat 1986-ban vált be.) Sokszor próbálkozott az Európa
Kiadónál, de hiába ostromoltuk a szerkesztőket lektori
jelentésekkel, nem történt előrelépés. Szomorúan vette
tudomásul, hogy a magyar könyvkiadás Wieselt akkoriban nem
tartotta kiadásra méltónak.
"Első műve bőrkötésben", mondta lányomról, amikor néhány hónapos
korában megjelentem a babakocsival a menzán. A gyermekeknek
mindig nagyon örült, s ezt természetesen ők maguk is érezték. Gigi és Máté mindenesetre rajongtak érte, lelkesen kapták el a
kidduson nekik dobott barchesz-darabokat, s élvezték, hogy a
könyvtár hosszú asztalai alatt kúszhatnak Széder-estéken. De sok
barátot, ismerőst is vittem a Rabbiképzőbe. Barátokat,
tanárokat, munkatársakat, híres és kevésbé híres embereket, a
második emeleti szoba homályába vagy a díszteremben tartott
kiddusra. Allen Ginsberg és Jerome Rothenberg amerikai költőket
is bemutattam: felolvastunk írásaikból (ők az eredetit, én a
fordításaimat), s megindulva tapasztalták, hogy verseik milyen
elemi erővel hatnak a hallgatóságra.
Scheiber Sándor egyszerre volt mélyen szomorú és sugárzóan derűs
ember. Mint Arany János. Minden örömöt meg kell ragadni, mondta,
nem szabad elszalasztani a boldogságra való alkalmat. És
emlékezni is kell minden örömre, minden boldog pillanatra.
Számon tartotta az én örömeimet is, "Ha valamire nem emlékszel,
csak fordulj hozzám bizalommal. Én őrzöm a te életedet. Én
leszek a te emlékezeted".
És már tíz éve halott az én emlékezetem.
Sokak emlékezete volt Scheiber Sándor. Hányszor fordult elő,
hogy zsidó barátaim családjáról többet tudott, mint ők maguk.
Hány embernek segített feleleveníteni a családi emlékezetet. És
milyen boldog volt, amikor az elfelejtett zsidó múltat segített
megtalálni. "A zsidó nem térítő vallás", mondta velem
kapcsolatban, nevetve. "Én még a zsidókat sem tudom
megtéríteni". Ez nagyon bántotta. Szerette volna, ha a magyar
zsidóság nagyobb számban vállalja a zsidóságát, ha nem csak
néhány tucat diák jár az Anna Frankba. Szeretett volna minél
több fiatalt "visszatéríteni". Szerette volna, ha több
tanítványa van a Rabbiképzőben. Mélyen, feltétel nélkül szerette
a kedves tanítványait: hogy óvta-növesztette Lőwy Tamást, Beer
Ivánt vagy Benedek István Gábort. Boldog volt, amikor százakat
látott péntek esténként a teremben, de nagyon keserűen vette
tudomásul, hogy sokan féltek eljönni. Ezt nem értette. Vajon
megéri – távol maradni?
A távolmaradók soha nem tudhatták meg, mit veszítenek. Hogy
milyen volt egy ünnep, amikor Scheiber Sándor beszélt – vagy
milyen volt egy "közönséges" péntek esti istentisztelet, amelyen
egy rabbinövendék beszélt, ő egyszerűen jelen volt. Hogy milyen
élmény volt őt hazakísérni, milyen érzés volt a kidduson
elhangzott szavait jelenlétében és segítségével, hangosan,
feldogozni. Mert valahányszor kiddusait hallottam – és elnéztem
a hallgatóságot – minden alkalommal az a hászid történet jutott
eszembe, amelyben a Rebbe hívei hazafelé menet szinte
összevesznek azon, hogy szavai kinek szóltak. "Nem, tévedsz, a
Mester csakis nekem beszélt". Valahogy ezt éreztünk mi is. Azóta
már azt is tudom, hogy a Mester egyik definíciója éppen ez a
szónoki – és lelki – képesség.
Egészségesen utoljára 1984. július 18-án, a Féner Tamás-féle
album bemutatóján láttam. Akkor is már csak mi hittük, hogy
egészséges. Örült a könyvnek, örült az érdeklődésnek, készült
élete első – és végül egyetlen – izraeli útjára. Nem szorongott,
nem tudhatta, hogy betegségét ott diagnosztizálják. A Váci
utcában még kiegyensúlyozott volt. A könyvpremier után beült
velem (és talán még Landeszman Gyurival?) a Gerbaud-ba, bizakodó
volt, csak az izraeli hőségtől tartott kicsit. Arról beszélt,
mennyire elege van a hivatalos politika kvóta-szemléletéből.
Ekkor hallottam tőle azt viccet, melyben a Moszkvai
Filharmonikusok karmestere dicsekszik a New York-i
Filharmonikusok vezetőjének, hogy náluk bizony, mármint
Moszkvában, nincs antiszemitizmus, hiszen a 16 fafúvósból 6
zsidó, a 19 rézfúvósból 3, a 36 vonós közül 12, stb., stb. "Hát
nálatok?" – fordul amerikai kollégájához. S a válasz: "Tudja a
fene". De a vicc poénját már elnyeli a keserű nevetés.
Az 1984-es év őszéből már csak a keddekre emlékezem. A műtét
után mindenki számára világossá vált, hogy nincs sok idő hátra.
Nekem megengedte, hogy kedd délelőttönként meglátogassam. Néha
elmaradt ez a látogatás – hol nekem jött közbe valami, hol nála
voltak filmesek, hol nem érezte jól magát. Ilyenkor felesége,
Lili néni telefonált rám, "Sanyi hiányol, gyere el". Azóta is
hálás vagyok neki. Amikor pedig a betegágynál ültem, a
beszélgetés már egészen más dimenziókban járt. A halál közelsége
megrostázta témáinkat – tudtuk, hogy már csak a legfontosabbakra
lehet idő.
Azon az utolsó kedden, már december volt, éppen indultam volna a
Kun utcába, amikor csöngött a telefon: azt tudakolta, mikor érek
hozzá, mert van valami TERVE. Jó melegen öltözzek fel.
Titokzatos volt, többet nem mondott. Amikor becsöngettem, már
kabát is volt rajta, azonnal indultunk. "Merre?" – kérdeztem az
autóban. "Itt ki jobbra, aztán balra". A Kerepesi temetőhöz
irányított. "Itt álljunk le", mondta. Kiszálltunk. Arany János
sírjánál voltunk.
Napsütéses téli nap volt. Belém karolt, elindultunk. Aranytól
elmentünk a Deák és a Kossuth mauzóleumhoz, az aradi
özvegyekhez, Erkel Ferenchez, Trefort Ágostonhoz, Fadrusz
Jánoshoz, Jászai Marihoz, onnan a Petőfi családhoz, Lédához,
végül vissza Arany János tölgyfáihoz. Egyenként búcsúzott tőlük.
És egyre szorosabban karolt belém.
A magam érzéseire ismertem, amikor évekkel ezelőtt Szerb Antal
Babitsról írott egyik esszéje került a kezembe. "Hadd valljam
be, hogy ő volt az egyetlen nagy ember, akivel életemben
találkoztam, és az, hogy ismertem egy nagy embert, olyan nagy
tény az életemben, nem is igen mondhatni hozzá foghatót. Hadd
mondjam el ezt az érzést: ha ő ott volt valahol, egy lakásban,
ha négy szoba is volt köztünk, okos emberekkel és szép
asszonyokkal tele, akkor is mindig, állandóan éreztük
nyugtalanító jelenlétét. Nyugtalanított, mert annyira
kiemelkedett mindenből, ami megszokott, ami az élet mindennapi
síkjába tartozik. Hogy itt járt közöttünk, magunkba szállásra,
lelkiismeretvizsgálatra kényszerített. Olyan volt csúfos és
olcsó napjaink során, mint az Ünnep."
De ezt sohasem mondhattam el neki.
|