Révész Béla:
Ady Endre
(Első közlemény)
Ady Endre életének történetéről írni, Ady Endréről
emlékeket írni, Adyról, a meghaltról írni... milyen idegen, ijesztő,
fantasztikus feladat ez számomra.
Hiába földelték el a Kerepesi temetőben, velem van
azóta is mindenütt...
Az elgondolkozásnak, a beszámoló, valló elrévülésnek
nincs olyan pillanata, hogy őt ne érezném...
A testi alakja mellém ül, rám lélegzik... és megejt a
hangulattal, amikor a pesti utcák orgiázó sötétjében egymáshoz dőlten
rostokoltunk... rám libben a "Három holló" "korcsmagőze" és a függönyös
szaletliben ő emeli rám sörényes szép fejét... együtt élünk a párizsi
"Bakony" sűrűjében és ő föltárja életét testvéri odaadással... jön velem
szembe a szomszéd redakciós szobából és frissen fogant verset mutat... a
velencei lagúnák mély árnyékában tükrözik az iszalag-Asszony fáradt
figurája és siklik a hajnali gondola hallgató hármunkkal... tiszta jó
illat rámlegyez és közes-közepén ülök az érmindszenti családi körnek...
Mennyi ábrája a hosszú időnek, amíg vele voltam és mind
lüktet, forog, színét, ízét mutatja körülöttem... látom, amint írás fölé
hajol, érzem az ujjainak érintését, ahogy megfogja a kezemet, nagy,
csodálatos szemeinek csillanása poémát gyújtogat és hunyorog mókás
beszédességgel, ha huzakodik velem, érdes hangja milyen különös, ha felém
hajoltan, bizalmasan dalolgat és milyen szuronyos, csattogó, ha a közénk
tévedt rossz emberrel kikezd... és a mámorok felejtkező, vadult, pogány,
miséző, harapós órái, amikből kitelnék jó néhány esztendő...
Hogy él, szilajodik, borul, panaszkodik, meglendül,
lankad itt súroló közelemben és megrendít az igaza: annyiszor a halál
sejtelmeiről beszélt. Még az ilyen próféciáit is úgy hallom vissza, hogy
az élet lehelete érint, beszélő, örvendő, duhajodó szavai mögül hányszor
fölrebbent a kísértő elgondolás...
Egyéniségének egyik elmélyült vonala a halál
gondolatával való elkészülése, a búvárértelemnek olyanfajta tapogatódzása
ez, mint amilyenek a másik végletet tapintgató Istenversei, idegzete,
képzelete, ösztönei állandó rezgésben voltak a misztériumból jövő
fuvallattól és most, amikor szemfödőjét szövöm, rá kell gondolnom, milyen
híven érezte korai elmúlását. Az árnyék el nem hagyta soha, néha olyan
kedvében volt, hogy hetykén szembefordította lelkét a kerengő fantommal,
jó bor, több pénz, szívesebb nő fölverte benne az élet áramlását, ekkor
komázott a titokzatossággal és bátorkodó gúnnyal mondta barátainak:
- Kijönnek még maguk az én síromhoz...
Sokszor hallottam ezt tőle, tréfás, furcsálkodó beszéd
volt ez, úgy hangzott, de én tudtam, hogy mindent sejtő sejtelmeinek
legalják fogódzik már az élet, mert ráhajolt az integető sorsa. Gyakran
elhatalmasodott rajta a halálvágy, odadőlni, megkívánni a rendező nihilt
és ez mélyen alászántott, érlelő érzésvilága volt. A halálnak ez a
számontartása rámorgonál, amikor annyira itt mellettem van a meghalt Ady
Endre, hogy a testi melegét érzem...
A völgy, ami alattam maradt, mutatja a kavargó sok
mindent, amivel megjárt életemben találkoztam, a fölmérő elgondolkozás
rendezgeti előttem a bilanzot, mi jó és rossz került sorsom elé, a bomolt
katlan fölhánytorgat mindent, ami valaha eljött értem és ebben a méhét
kiforgató, szent zűrzavarban Ady Endre alakját.
Tudom, hogy valakit ismertem, akiért érdemes volt
megszületni.
A lelkének mindent komprimáló összetettsége,
idegrendszerének mindent visszasóhajtó hárfája, szavának mindent
fölnyaláboló vérző fűszere, sátánokkal megszállt valója, "lélekjárás"-tól
nyugtalan nagy szemei, minden... minden... rám súgja a bizonyosságot: a
Természet istent magyarázó csudája volt.
És én megindultam érzem hogy szép volt az életem, mert
a sejtekkel labdázó Ismeretlenség Ady mellé ejtett, ő mellé rendelt...
Az itt következő közleményekben el akarok róla mondani
mindent, amit tudok. Nem tanulmányféle lesz ez a cikksorozat. Fontosabb a
teendőm. Meg akarok rögzíteni róla mindent, ahogy itt élt közöttünk, kis
bajait, nagy bajait elsorolni, a bukdácsoló utat fölrajzolni, amint
morzsolja éveit az embersűrűiben. Tudom, hogy soha el nem fakulhat előlem
az alakja, mégis most, most akarom őt leírni, megmutatni, amikor úgy áll
előttem, mint tegnap, tizenöt év előtt, tegnap. Igazmondás lesz a dolgom,
tehát nem az elstilizált szépírással törődöm, megérintek olyan anyagot is,
amiről kényesebb írni, de le fogom írni, bár igaz, hogy sok minden van
előttem, amiről még nem lehet, nem szabad beszélni. Rendszertelen is lesz
ez az írás, aprólékosságot is cikk-cakkban följegyzek, mert újra fontosabb
minden krónikázás körülötte, mint az egyensúlyozásnak konstrukciós
művészete. Ahol mégis megmozdítom a belletrisztikát, azt csak azért
teszem, hogy az akkori események hangulatát is lehetőleg megéreztetni
tudjam.
*
Forgatom, kutatom az időt, hogy is volt az, mielőtt Ady
Endrét megismertem, amikor megismertem. Sorsszerű vonzással volt rám,
mielőtt találkoztam vele. A pesti iskolában diákoskodtam, amikor egyszer
egy vers került elém, elolvastam és a muzsikája egyszerre megtanultatta
velem az ódon formájú strófákat. Az első sorait most is tudom.
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok lenn a kertben
Most is hull a falevél,
Hervadt most is a fa lombja,
De most mintha sírva szólna,
Ugy-e, ugy-e nem hittétek
Rövid a nyár, itt a tél...
Az egész poéma visszhangzása volt a Reviczky-Tompa
fajta lírának, de a dallamossága annyira elkapta ifjúi lelkemet, hogy
diáktársaimat magam köré vontam, a verset sokszor elérzékenyülten
felolvastam, magyaráztam nekik és a költő furcsa hangzású nevét örökre
megtanultuk. Ady Endre: nem az iskolában rám parancsolt poéta neve volt
ez, magam találtam, a nagy idegenségben, ami a fiatal lélek körül nyílik,
magam tájékozódtam és valami ráintett az érzésvilágomra: gondolj reá
mindig... én akkor körülbelül tizennyolc éves voltam és mert Ady nálamnál
másfél évvel fiatalabb volt, ezt a verset tizenhat éves korában írhatta,
később meg is jelent a költemény a Debrecenben nyomott első verses
könyvében.
A dalos szavakkal hajlandó szívemen, titkosan
eljegyezve Ady Endre nevével, sokáig nem tudtam róla semmit. Múltak a
rossz évek, sorsom az egzotikus életpróbákra ide-oda el-elindított, de bús
tulajdonságom, az írói óhajtásom fölébe került a józanabb helyességeknek
és gyakorló írói mivoltommal együtt járt, hogy figyeltem az elegyes
literatúrát, amit a főváros és a vidék produkált. Már szerkesztőségben
ültem, a Friss Újság redakciójában és itt az volt az egyik hivatalom, hogy
a vidéki lapokat elolvassam. A nagyváradi lapokban elém dobbant Ady Endre
neve... Jó volna visszahajolni a lázba, tiszta örömbe, ahogyan én akkor
Ady Endre írásait olvastam, írt szenvedélyes vezércikket, bizarr glosszát,
fullánkos kritikát és verset... ami a hajdani muzsikát, őriző lelkemen
megzendítette. Hallatlanul érdekelt minden amit írt, sokat képzelődtem
róla és élesen megéreztem, hogy valami rendkívüli, különálló, példátlan,
erjed, villódzik, reng a megnyilatkozásra abban a nagyváradi
szerkesztőségben.
Különös, eleintén azt hittem, hogy érettebb férfikorú
ember lehet Ady Endre, aztán megtudtam, hogy annyi haja van, mint nekünk
és görgető kedvében van, mint jómagunk - még hevültebben hullott rám a
fénye... szerettem volna ismerni, de húzódó voltam már akkor is és ha néha
feljött Pestre és írók tanyáin megfordult, nem találkozhattam vele, mert
az ilyen helyekre nem jártam, egyszer Bródy Sándortól hallottam róla a
Magyar Hírlap szerkesztőségében. Bródy lent járt Nagyváradon, ahol egy
darabját mutatták be, szívesen beszélt élményeiről, szó volt színházról,
színésznőkről, de egyszerre elkanyarodott az előadása és így szólt:
- Van ott egy pompás fiú, kemény legény, sokat hallunk
még róla, Ady Endre...
Csönd, várakozás, fölkészülés nélkül.
Ady Endre írásai eltűntek a nagyváradi lapokból. Ekkor
ment először Párizsba és "a legkoldusabb nomád" köldökzsinórosan
rászületik "a szent zsivaj" városára. Léda asszony is itt volt, két számum
hőségében melegedik "a Napisten rég kiszórt fáradt sugara"...
Pontosan nem tudom megmondani, körülbelül
tizennyolc-tizenkilenc éve lehet annak, hogy Ady Endre először volt
Párizsban. Tizenhat-tizenhét évvel ezelőtt dolgozott Ady a Budapesti Napló
szerkesztőségében és a pesti munkára Párizsból érkezett meg, ahol másfél
évig volt a lap kötelékében. A Budapesti Napló akkoriban egy hajlék alatt
volt a Magyar Hírlappal, Friss Újsággal. Megtudtam, hogy Ady Endre a
Budapesti Naplóhoz szegődött, megérkezett, a szomszéd helyiségben van a
munkahelye, már ott is ül az íróasztala mellett. Nagyon kívántam, hogy
megismerjem, de ügyetlen tartózkodással nem mentem be hozzá, pedig zúgott
rajtam a tenger minden, mely évek óta ösztönösen, feléje hajtva, vele
összekötött. Puritán volt a megismerkedés. Az első esték valamelyikén Ady
átment szobáinkon, a küszöbön találkoztunk, kezet fogtunk, megnéztük
egymást és ment mindegyikünk a maga dolga után. Ekkor láttam életemben
először Ady Endrét. Esti munka után a Vígszínházba mentem és az előadás
után a színház halljában újra szembekerültem Adyval. Együtt mentünk be a
redakcióba. Őszi este volt, a rövid úton, amennyire tellett,
beszélgettünk, nem éppen beszédesen és emlékezem, hogy megrezzentett,
amikor Ady tegezett engem. Ez magyarkodó szokása volt, különösen azokkal
szemben, akiknek barátságával törődött, bár tudok olyan eseteket is,
amikor nem tágított a magázástól, ha távol akart tartani magától neki nem
tetsző embereket. Szerkesztőségi szobáink előtt Ady felém fordult:
- Redakció után bejövök érted... Várj meg...
Én is rámondtam egy kicsit idegeskedve, de a tegezést
visszafeleselve:
- Gyere, csak gyere... Örömmel várlak...
és éjjeli 12 óra tájban, kijjebb kerültünk a
Pallas-kapun.
Ott állottunk, ismerkedésre induló ketten, a szende,
jókedvű ég alatt. Mentünk, mendegéltünk az észrevétlen úton és elénkbe
került az Orfeum kávéház. Az első állomás. A fénylő, zavargó világ ránk
kacsintott a belsőbb helyiségből, de ez éjszaka elhúzódtunk és a külső
teremben egy szuglában leültünk, beszélgetni kezdtünk. Ady bizarr
diszkrécióval - mindig így szokta tenni - a pincér felé hajolt és bort
rendelt. Beszélgettünk. Látnivaló volt, hogy meg akarja mutatni magát, de
engemet is pontosabban ki akar tapintgatni. Egyik árva könyvemet ismerte,
szó volt irodalomról, írókról, aztán politizálni kezdett és nagyon
érdekelte a választójogi küzdelem, mely akkor már polkásan táncoltatta a
menüettkedvelő parlamenti urakat. Visszagondolom az akkori alakját, a
fiatalos, mégis rokkanó figuráját, arcát, hangját, szavát, amint ült velem
szemben és eléje tárult a rövid időhatár, amit még ő sem látott, a rövid
idő, mialatt zsenije teljes szárnybontással fölszárnyalt, ezt az ívelést
gondosabban meg akarom írni és részletező leszek a másfél év elmondásában,
mely idő alatt, a még elég ismeretlen Ady, körülrajongott és körülgyűlölt
ember lett, mit sem sejtő literatúránkban. A mulatság-bolondságforgató
Orfeum kávéházból átmentünk ama nevezetes "Három Holló"-ba. Én jártam ide,
a tulajdonos függönyös fülkét biztosított a számomra, Ady velem jött, a
drapériát meglibbentettem és Ady bent ült velem a szaletliben. Be is vette
magát annyira, hogy személye körül hírbekerült a "Három Holló". Móka,
ifjúság, munkahely, irodalomszalon: mindentől feltündökölt a facér,
szerény szeparé, illik hát, hogy róla is elmondjak egyet-mást.
*
Ady sok versét írta meg a "Három Holló"-ban. A
nevezetes helyiség életrajzáról annyit tudok mondani, hogy huszonöt év
előtt egy Löffelmann nevű púpos ember volt a vendéglő tulajdonosa, keserű
szájjal járt-kelt a vendégei között, éjjel három óráig adtak akkoriban itt
enni és inni és mert a helyiség az Andrássy-úton, az Opera közelében volt,
szorgalmasan be is gyűjtögette az erre haladó éjjeli karavánokat. Nem volt
éppen a legjobbfajta hely. Fázós lányok, akik megunták odakinn a
vesztegelést, ide jöttek melegedni, kisebb pénzű lumpok, akik
telhetetlenebb másutt kifogytak, itt még búslakodtak egyet, színházi
munkások, éjjeli lapszedők a pihenőre itt találkoztak, sörszag, borszag
áporodott a jellegzetes levegőben, itt-ott a filagóriás ködben fölmerült
egy-egy öreg kucséber halk alakja - nagyjában ilyen volt a régi "Három
Holló", meleg, lustálkodó, csöndes. Én már ebben a korszakban is jelen
voltam és mert nem törődtek velem és nekem sem kellett a regardokkal
vesződnöm, szívesen jártam ide. Új idők evolúciói, revolúciói itt sem
múltak el nyom nélkül, az öreg púpját nehezen viselő Löffelmannt
fölváltotta a fürge, élesebb szimatú Trenk, egy-kettőre tapétát tapasztott
a tajtékszínű falakra, a területet oldalszeparékkal fölparcellázta,
világosabb lámpákat gyújtott a füst, a gőz fölé és került-fordult,
fiatalosabb vendégek ültek az asztalok mellett, a magányos hölgy kinn
maradt a sikátorban és helyükben artista-féle nőcskék hangoskodtak a
szeparék odúiban, a mélázó korhely mellett már a jasszfiúk zavarogtak, az
alkalmi cigány is be-besurrant, volt hát dínomdánom, Trenk konkurrált az
éjjeli lokálokkal. Engem ez az újjáalakult keret sem zavart, a közömbösség
viszonya megmaradt közöttünk és Trenk az újonnan felépített,
felfüggönyözött szeparét felajánlotta számomra, jó ösztöne lehetett a
jövendő dolgában. (A történetíró zárjelek között azt is elmondja, hogy az
itt szóban forgó kocsmát azóta megcsúfolták, három év előtt "kóser"
vendéglő lett belőle, a zöld ágon oly annyi ideig türelmeskedő három holló
címertábláit leakasztották a falakról és hencegő aranybetűkkel az üzlet
fölébe írták: Opera étterem. Enni-jólszerető síberek ülnek most itten.)
A bujtató, munkára alkalmas, zavartalan spekulációkra
igen biztató szeparét használtam is éjszakáról-éjszakára, munka után jó
volt idejönni. Ady is ilyennek találta. Hiszen kiült ő, ha úgy fordult a
kedve, a mulatság-zivatarba is, de mégis inkább kedvelte a bizalmasabb
helyzeteket és a "Három Holló"-ban megtalálta ezt a szeparálódást. Ady
borozó természet volt, lesz még erről sok nevezetesebb mondanivalóm, de a
"Három Holló" mást is jelentett életében. Persze nem az a néhány szál
deszka, amit itt szeparénak neveztek, volt a rendezgető magyarázata, hogy
Ady itt töltötte el a teremtő, legszebb idejének jó, nagy részét, ha más
ilyen szuglát talál, ahol nem zavarják, az került volna hírbe általa. A
véletlen, aki én voltam, vezette őt ide és mert itt nyugton hagyták s
gondolkozó, ámuló hangulatától föl egészen a viharzó gusztusáig itt
skálázhatott a hajlandósága szerint a megrezzentetés nélkül, megkedvelte
ezt a kopár kis fészket, melynek emléke megmarad a magyar literatúrában. A
legnagyszerűbb kéziratait írta itt meg Ady Endre. Elég, ha annyit mondok,
hogy Ady, a sorsát eldöntő "Új Versek" című könyvének legtöbb versét ebben
a fülkében írta.
Hogyan is alakult össze ez a könyv? Természetes, hogy
amikor Ady először megjött Párizsból és belépett a Budapesti Napló
szerkesztőségébe, úgy állt meg a munka előtt, hogy zsenije már érett
fölszereléssel tudta a hivatását. Világnézete, magyar filozófiája éles,
célját tudó volt, de a programosság hiányzott Adyból. Hangulatait az igazi
lírikus önkéntelensége, a pillanat fölszálló motívumrajzása vitte a
teremtő kedve elé és hogy ezek a versek testvérpoémák voltak, illatuk az
egytörzs szülőanyját éreztették, ez rávallott gondolatvilágának rendezett
formáira, de a programossághoz, hogy csatasorban megíródjanak, amiből
előállott az "Új Versek" könyve, ehhez a buzogó akarathoz, külső
segítségre volt szüksége Adynak. Erről akarok most írni És itt minden
tisztelettel kell megemlékezni Kabos Edéről, aki a Budapesti Napló
szerkesztője volt akkor, amikor Ady a szerkesztőségben munkát vállalt.
Vészi József fősszerkesztő nagyon szerette, becsülte Adyt, de a nemes
hajcsár Ady mögött Kabos Ede volt. Különös, hogy ez a ridegnek gondolt
ember, mennyire érezte az ismeretlen Ady elhivatottságát és a
gyöngédségnek szép szivárványa volt az, ahogy Kabos Adyt munkába fogta és
munkára serkenteni tudta. Rávette Adyt, hogy a Budapesti Napló minden
vasárnapi számába verseket írjon. Ellátta mindenfajta kedvezéssel,
szerkesztőségi utalványokkal, kísérte lumpos útjain, belemelengette
családja körébe, okos szóval a becsvágyát élesztgette, nyűgösködéseit,
szeszélyeit mosolyogva legyezte és Ady megkezdte vasárnapi verseinek
írását. Ez a bölcs nógatás kellett Adynak. Ha a szerkesztőségben írt Ady
verset, Kabos rendezte, hogy senki háborgassa, Ady bezárkózott Vészi
főszerkesztő szobájába és amíg ki nem jött, senki nem kereste, de nem is
kereshette. Egyik híres versét írta itten, az "Új Versek" könyvnek "Góg és
Magóg fia vagyok én" vezérsorait, két strófával készen volt és a
kézirattal a kezében átjött hozzám. Nem tudta pontosan, hogy hívják a
históriának azt az ősalakját, akinek a monda szerint ólmot öntöttek a
fülébe. Kevés gondolkodás után megállapítottuk, hogy Vazul volt neve, Ady
nyomban visszament dolgozószobájába és az eligazodás után tovább írta
sorait:
"Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul"...
elkészült a négy strófával és a kéziratot magával hozta
a "Három Holló"-ba. Először az én valómon dübörgött át ez a sioni vers...
Kétszer-háromszor megjelentek a vasárnapi versek és
fölzajlott az irodalmi berek: gáncs, gúny, hozsánna zúgott Ady Endre felé
- biztosítva volt a munka üteme, hogy Ady tovább írja verseit. Fölvert
magaérzése, harcra ébresztett szilajsága terelték a munkára, itt csak,
amint jelzem, az "Új Versek" elkészülésének külsőségeit akarom fölvázolni
és Ady muszájnak érezte a gondolatot, hogy híveinek és a háborgóknak
minden vasárnapra megírja kéziratait. Sokszor bizony csak hajszoltan,
tusakodó izgalommal ment el. A fiatal, lángoló Ady beledőlt a mindenféle
mámorokba, az olyanokba is, amik elcsenték az idejét a versírástól. Másutt
fogok róla írni, de annyit itt is el kell mondani, hogy Ady a
felejtkezésnek hat napja után, főfájással, bús idegeskedéssel, de kínzóan
érezte, hogy előtte a hetedik éjszaka, amikor verseit meg kell írnia. Már
csütörtökön nyugtalankodott és csütörtökön, pénteken addig ki nem mozdult
a "Három Holló" fülkéjéből, amíg a kézirataival el nem készült. Eleintén
zavartalanabbul ment ez, amíg csak ketten ültünk a kalitkában, de későbben
is, amikor Ady zsenijének már kitűzött ívlámpája erre csábította az
éjszakai barátokat, a tereferélő körben is tudott dolgozni. Csodálatos
tulajdonsága volt ez Adynak. Ha csönd, ha zaj volt körülötte, hibátlanul
írta le sorait. A gondolat, a hangulat oly összealakultan állott az
értelme elé, a képeit oly vízionáriusan, pregnánsan látta, hogy a
lejegyzésük már csaknem technikai munkája volt Adynak. Alig is találni
betűhibát Ady kéziratain. Testiségének, szenvedő idegrendszerének jobb
érzése volt csupán, ha munkája közben mégis a csöndet kívánta és ha
dolgozott, gyakran el is küldte a fülkében vizitelő vendégeit...
Előtte a boros üveg, a boros pohár, keze alatt a fehér
papíros. Ady rövidlátó szemeivel egészen a papíros fölé hajlik. Iskolás,
tiszta betűsorok gömbölyödnek ki a ceruzája alól. Néha fölemeli a fejét,
felső testre feszülve, nyújtózva fölmagasodik, megdől a szeparé falán és
elrévülő szemeit elönti a fény.
"Csak néha titkos égi órán
Gyúlnak ki e bús nagy szemek..."
Milyen volt a földi formája, a halandó alakja, szeme,
keze, haja ennek a közénk küldött embernek? Leírom.
*
Nehéz elmondani Ady Endre arcát. Az első látásra
feltűnt, a rendkívüliség volt rajta, de lélekjátszott az arca, ha az ember
többször látta Akik csak a megismerkedésig ismerhették, azok számára Ady
arca merevnek látszott, vonalai zárkózva csak annyit mutattak a benső
Ady-ból, amennyit a társasági Ady udvariaskodással, de tartózkodással
fölfedni magából hajlandó volt. Igaz, hogy Adynak ez az önmagára vigyázó
arca is olyan volt, hogy lefojtott jeleivel is ráütött a vele szemben álló
ösztöneire: különös ember az, aki rád néz... De milyen más, gazdagabb,
szebb volt Ady arca azok számára, akik állandóan láthatták, a
lelkiábráknak milyen örvénye merül rám, ahogy látom arcát az ismerkedő
éjszakánkon, aztán formát, óvatosságot elvető együttélésünkben, induló
mámortusákon, az alkotás meghatottságában, tervelgető akarattal, szerelmi
viharokban, sértett hetykeséggel, őrdöngős csúfolódással, gyermeki magába
omlással... A boszorkányos prizmákra csiszolt lélek visszfénye
derült-terült az ábrázatán.
Mindig játszó, rajzokat fölvillantó volt az arca és
emlékezem, sokszor a beszélgetés szándéka nélkül, babráló, érdeklődő
figyelemmel csak rajta felejtgettem tekintetemet a nyugtalan arca húsán,
tükröző szemein, ormoló homlokán.
A homloka és szeme volt grandiózus az ábrázatán. Magas,
széles boltozat a haja alatt, a közepén egy kissé völgyelő és hatalmas
síkokkal elhúzódik a halántékig, ahol megdomborul a homloka. Lágy,
tökéletesen leereszkedő barna szemöldök, a pompásan kiképzett szemüregek
fölött.
Karbunkulus szemei világolnak az arcából, sötétbarnák
és a szeme fehérjére is kevéssé ráfelhőzik az enyhe barnaság, szokatlanul
nagyok a szemei, amelyek köré kellettek a nagyvonalú szemüregek, a
hatalmas lejtőkkel földomboruló szemudvarok, különben más arcot
megcsúfoltak volna ekkora szemgolyók. Szembogarai nagyok voltak, fények és
árnyak forrása Változó volt a szeme tüköre, ha mozdulatlanul, csöndes a
valója, nyugalmas fény állott a szemein, szinte ünnepélyes volt a
tekintése... Máskor, talán az elgondolkozásnak, az elérzésnek
pillanataiban, a szembogarak mélyén fölforrt a világosság és lassú
áramlással tűz ömölt el szemein (sokszor láttam Ady szemeinek ilyen
önmagát gyújtogató kigyulladását)... Ha nyűgös, rosszkedvű, vagy beteges
volt, visszásan megtörött a fény a szemein s valóban a képre kell
gondolni, a hegyi tavak zimankós tükrözésére, ha ott belül, rejtőző
mélyebben, vihar, kusza ütközet dúl... Nem lehet elfelejteni a szemeit, ha
a maga lángját még fölhajszolta az alkoholmámor fáklyáival, ilyenkor úgy
látszott, hogy a két szem körül van az arca, homloka, feje, csak azért
vannak, a szemei uralkodnak, a többi csak keret... Más skálát mutattak a
szemei, ha kötekedő, gúnyos kedvében volt, szemhéjait szélül egy kicsit
összevonta, a szemgolyói idegeskedve megmozdultak és a szavak jól célzott
töviseivel együtt, csúfondáros, kárörvendő, nagy jókedvű, szapora
fénynyilak villantak szemszögleteiben, bátor izgága volt ilyenkor a
szemjátéka... És láttam búsulni, panaszkodni, áhítani, merengeni a
szemeit... A lélek lélegzése volt ez. Rövidlátóak voltak a szemei,
szemüveget nem használt, ha lapot olvasott, egészen az arcához emelte, ha
írt, kisdiákosan a papír fölé hajolt, ez a rövidlátása azonban csak az
olvasni-írnivalóknál volt meg, érintkezésben,, emberek elhelyezkedésénél,
ahogy egymás mellett ülni szoktak, nem lehetett ezt a tulajdonságát észre
venni, távolságnál újra megnyilatkozott Ady rövidlátása és messzebbről nem
is látta meg ismerőseit.
Homloka, szeme volt a pregnánsabb Ady arcán, az orr, a
száj már bizonytalanabb, az orrcimpái szélesek, de nem túlzottan, az
orrvonala egy kissé homorú, de nem zavaró. A szája hosszában, alig vérmes
ajkakkal, amelyek egy kevéssé lippedten, egy kissé elrándultan feküdtek
egymáson, szájának balfelén volt a nem markáns, de valamennyire grimaszos
elrándulás. Álla csontos, alul széles, melyen keményen, de nem szögletesen
hajolt át erős állkapcsaiba. A fülei formásak, a fejéhez simulóak voltak.
Az arcbőre férfias, kreolos színű, vibráló takarója ideges lényének, ha
beszélt megrándultak az arcvonásai, még ha zavartalan is volt az
idegállapota, ez a kuszálódás rajta volt az arcán és ha munka közben, az
önmagával való viaskodástól elfáradt, vagy a mindig ólálkodó mámor teli
kiélvezésétől kimerült, arcvonalai még jobban megsiklottak, kergetett
rajzokkal jártak szeme, szája körül.
A beethoveni, oroszlános arc fölé, a homlok nagyszerű
vonalára, eszményinek elgondolt költő-haj borult, a pompázó hím
ékességével fürtözött, az Istenek kezével jókedvűen fölépített impozáns
koponyán. A haját oldalt elválasztva hordta, nem nyíratta rövidre, de nem
is hagyta megnőni hosszúra, puha hajkévéi jobb felől állandóan behullottak
a homlokába, amiket beszédközben, munkaközben megszokottan mindig
visszahajtott a többi haja közé. Volt is vonzása érzéki díszének. Néha
álomérintéssel:
"Kezei, fehér, kis virágok
Borzas, barna fejemre hulltak,
ott elaléltak, szétsimultak
Halkul s azután megremegtek..."
Máskor vadultabban történt és láttam páváskodó grand
kokottot a párizsi szállóban, amint gyémántos ujjain a héja-karmokkal
kapott bele Ady Endre hajába. Ő maga is, ha jó kedvében volt és finom
borok gyöngyöző párázatában kergette maga mellől a komolykodást, mókázott
a hajával, borzolta, hullámoztatta, befonta, kifonta, csapzott haja alól
vidám gyermekességgel ki-kikacsingatott. A haja és arca alig változott
negyven éves koráig, itt-ott egy őszülő hajszál, ugró arcvonalai közül
egy-egy visszamaradó halvány szarkaláb, de a portréja ekkor is majdnem
olyan mint az "új dalok ifjú Apollójának", huszonhét-huszonnyolcéves
korában. Úgy van, amint írta:
"Vén lógó fejemnek
Fiatal az arca..."
"Barna üstökömnek
Se híja, se hója..."
Felső teste aránylag erős volt. A nyaka izmos,
kálvinista nyak, méltó törzse nagyszerű fejének. A nyak tömör vonalából
széles vállak vonultak a soványabb karokhoz, a mellkasa is nagyobb szabású
volt, de nem elég húsos, az izmok petyhüdtebbek, a kezei ritka szép
férfikezek, fejlődött formákkal, az ujjai kissé visszahajoltak, nagy
gondosan ápolt körmökkel. Az alsó teste volt a gyöngébb, a lábai
csontosak, az inak enerváltabbak és a járása is ezért valamennyire
bizonytalan volt. Verseiben sokszor fölbukkan a motívum lábainak
gyöngeségéről. Egy helyütt csúfolja magát: "Ingó lábaimmal bátorokat
lépek" és "A nagy Cethalhoz" című megrendítő Isten-versében így ír:
"Csúszós a hátad, mellyel tartod
Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz táncoló lábat
S reszkető szívet adok néked.
Végy engem hátad közepére,
Hogy két gyönge lábam megálljon..."
Lábainak erőtlensége miatt a léptei megbicsaklóak,
félre-félre hibázóak voltak és a járásmódja ezért különösen jellegzetessé
vált.
Középtermetű alakján a zsakett, sokhajú fején a puha
kalap, ődöngve, egyensúlytalanul hányivetiséggel jön szembe velem.
Mennyire látom...
*
Ady jellemzésénél írni kell a borozó kedvéről is. Ezt a
mámort annyira megszokta, hogy a motorok között, amelyek alkotó munkára
hajtották, nem volt éppen a leggyöngébb ez a szenvedélyessége.
Egyéniségének minden színe, tüze világolt, ha ez a bujtató melegség
ráömölt. Az élet sanda fűszereit különben is kívánta és mohó volt a
szerelemben, a pénz óhajtásában, a mindenfajta más élvek megkövetelésében
és ezek között talán a legszembenállóbb volt vele: a bor. Írni kell róla,
mert bizonyos, hogy teremtőkedvének egyik buzogó forrása volt ez és sok
verséről, életmozzanatáról tudom, hogy amikor fogant, amikor történt, az
"ős Kaján" járt körülötte "boszorkányos forró szeleivel". Az eredet, nem
teljes magyarázat, bár Ady hitte:
"Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám."
A családi házban az asztalon mindig volt ital és hogy
onnan el ne tűnjön, a pincében mindig ott kotyogott, várakozott egy-két
hordócska bor. Az apja ivott, rendszeresen és nem csökkenő gusztussal, de
nagyjában mértéktartó volt. Lajos öccse, mire emberré serdült, Zilahon
tanárkodása idején, bele-beleszédült egy-egy tornába, de ha az ilyen
alkalom nem kísértette, inkább nem ivott, vagy csak éppen kevés
ízleléssel. Tehát innen a családi örökséggel Ady tartózkodó is lehetett
volna e passzió dolgában. A mélyebben fekvő oka Ady borozó
hajlamosságának, idegrendszerének nagy nyugtalansága és a mákonyt reá nem
otthon, másutt találta meg. Debrecenben került eléje a pohár. Itt
diákoskodott, itt írta első verseit, itt került össze magyarérzésű,
modernségről beszélő újságírókkal és exaltációkra, izgalmakra szomjas
temperamentumát itt kerítette meg a bor. Volt itt egy Siposs Béla nevű
újságíró barátja, karakán, búsuló, érdekes magyar volt és ez a találkozás
zsilipjét szakította föl az ifjú, vágyas Ady Endre előtt a borozás
örömeinek. Az italos mámorra kijelölt Ady Endre odaadta magát a kitárult
vágynak és "a piros hajnalok hosszú sorban" átívelnek Nagyváradig, ahol
már gátját sem találta borozó viadalainak.
Mire Ady először Párizsba ment, mire Pestre visszajött,
ez a narkotikum belegyökerezett a legelmélyültebb szenvedélyei közé.
Verset, kéziratot a "Három Hollóban", vagy Párizsban csak akkor írt, ha
bor volt előtte, munkaközben vigyázatosabban ivott és ha mégis megtörtént,
hogy az ital megzavarta, abbahagyta a munkát. A centrális hely a "Három
Holló" volt, a redakciós pihenő után innen Ady többfelé ment, az útirajz
cikk-cakkos: a Nagymező utcai Orfeum kávéház, a Révai utcai Casino de
Paris, egyik-másik szeparé, hajnalonta a Nagymező utcai Kovács vendéglő,
vagy pedig újra a "Három Holló", melynek már ekkor megvolt a hajnali
engedélye, kollegák aláírási gyűjteményével mi kértük meg a főkapitánytól.
Megadta. A sétakörutak epizódjait itt-ott majd elmondom, de ejtenék
egy-két szót ama éjszakák védelmére amiknek színes ringlispíljein Ady is
jól érezte magát. Oknyomozó földerítéssel könnyű megállapítani, hogy az a
világ, melyben Ady járta a pesti éjszakákat, kivirágzása volt egy
kényelmet értő, vesztét érző, pénzzel, jóval önmagát fölvető korszaknak,
az emberek, ha módjuk volt hozzá, tudtak élni és az éjszakai henyélésben,
vigadozásban volt stílus, az özönvíz utáni, mai síbermenekültek álmodni
sem tudnak róla. A táncoshelyeken a nemzetköziség illata libbent rá az
éjszakai zarándokra, a francia, az angol, a mulatt demimonde formát,
versenyt diktált rá magyar társára és a gavallér sem volt ez időben
izzadóskezű disznókereskedő. Egy elpuhult, dőzsölő világnak különös
arabeszkjei szivárványlottak a csillárok alatt és az ifjúság áramából
bóduló két fiatalember nem bűnözött, ha munka után idejött egy kicsit
álmélkodni és valóban teljesebb volt az éjszakájuk, hogy néhány koronáért
akkoriban még csipkésen fölfutott bort is lehetett vásárolni...
Ady minden nagyszerű kvalitása megragyogott, ha
ráhajolt a boros mámor. Varázsló társasági ember tudott ilyenkor lenni,
meleg, kedves, gyöngéd és elméssége gondolatnyalábokat gyújtogatott.
Fiatalabb éveiben győzhetetlenül bírta ezt a lépre, mindenre menő viadalt
és visszaszédülten a meghalt éjszakákhoz, mérleggel megállapíthatom, jó
szabású vitéznek kellett annak lennie, akit Ady barátjává fogadott és
tudta vele kergetni az iramot. Később már kevésbé volt ellenálló, úgy
alakult a helyzet, hogy vigyáznom kellett rá, de ez nehéz viszony volt,
mert gyermekes kapzsisággal, csatabárdos gúnyolódással védte, tudta védeni
elgondolt jogait. Az ilyen bánatosan humoros, veszekedős intermezzókon
túl, kialakult embervilág-szemlélet is élt benne a borozás parancsairól.
Nem olyanfajta, mint egy másik barátomé, a szomorú és tüneményes Cholnoky
Viktoré, aki többször lejött közénk a szomszédos Pesti Napló
szerkesztőségéből és hirdette, tanította, nem lehet az a művész, aki az
alkohol misztériumait nem ismeri. Ady erről nem gondolkozott, de a
magyarsága mozdult benne, ha a bús, melengető köd ráfelhőzött a
képzeletére, a magyar végzetességet érezte, ha a falánk pillanatok
leálcázta a depresszió, sorsszerűséget sejtett a maga viharozásában is:
"Nagy torna ez, bús, végtelen" és megdöngeti a mindenséget kérdéseivel:
"Uram, az én rögöm magyar rög
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?"
A magyar vérét nagyon érezte, ha az ital tüze
fölabajgatta, ilyenkor történt leginkább, hogy vallomásokat mondott a
magyarságáról, sértődött haraggal szólt ellenségeiről, akik költészetét a
magyarkodás jelszavaival ócsárolták... a fölszított értelme villámlott, a
feje hátravetve, gőgösen büszke volt, szemei hevülten parázslottak, és
száján, a balfelén az elrándulás megvetéssel meggörbült...
"S az álmosoknak, piszkosoknak,
Kócosoknak és cifrálkodóknak,
Féligélőknek, habzószájúaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?"
Ezt prózába fölváltva, alakjának teátrális őszinte
megszépülésével gyilkos ötleteit hányszor elmondta? Egészen maga mellé
vont és dölyfösen magyarázta:
- Te, az Andrássynak még béresek voltak, amikor az én
őseim már nemes emberek voltak...
Írok majd róla, mennyire demokratikus, progresszív
érzésű ember volt Ady Endre, de akik gonoszkodtak körülötte és ellen
irányították a magyar letargiát buzogánnyal sulykoló verseit, nagyuraknak,
kis csahosoknak odakiáltotta: "eb ura fakó". A származása egyébként nagy
kíváncsisága volt, és hallatlanul érdekelte az út, mely Ady honfoglaló
ősétől hozzá vezetett. Egyszer mutogatott is a "Három Holló" fülkéjében
egy zilahi öreges könyvet, melyben az ő nemzetségéről van szó. Családi
galériájából volt egy különösen kedves alakja: Barla diák, sokat beszélt,
sokat képzelődött róla. Hajnali magányosságban a "Három Holló" köddel,
füsttel körülsáncolt fülkéjében, sokat volt velünk, ez a Barla diák.
- Ilyen lehettem én...
hajolt vissza Ady a jó néhány száz esztendő
visszafordított nirvánájába, a lelkével körültapintgatta ősét, dicsérte,
évődött vele, egészen ott ült az asztalunk mellett...
Én is már jól ismertem őt...