revesz-adyrol

  

Révész Béla: Ady Endre

(Első közlemény)

Ady Endre életének történetéről írni, Ady Endréről emlékeket írni, Adyról, a meghaltról írni... milyen idegen, ijesztő, fantasztikus feladat ez számomra.

Hiába földelték el a Kerepesi temetőben, velem van azóta is mindenütt...

Az elgondolkozásnak, a beszámoló, valló elrévülésnek nincs olyan pillanata, hogy őt ne érezném...

A testi alakja mellém ül, rám lélegzik... és megejt a hangulattal, amikor a pesti utcák orgiázó sötétjében egymáshoz dőlten rostokoltunk... rám libben a "Három holló" "korcsmagőze" és a függönyös szaletliben ő emeli rám sörényes szép fejét... együtt élünk a párizsi "Bakony" sűrűjében és ő föltárja életét testvéri odaadással... jön velem szembe a szomszéd redakciós szobából és frissen fogant verset mutat... a velencei lagúnák mély árnyékában tükrözik az iszalag-Asszony fáradt figurája és siklik a hajnali gondola hallgató hármunkkal... tiszta jó illat rámlegyez és közes-közepén ülök az érmindszenti családi körnek...

Mennyi ábrája a hosszú időnek, amíg vele voltam és mind lüktet, forog, színét, ízét mutatja körülöttem... látom, amint írás fölé hajol, érzem az ujjainak érintését, ahogy megfogja a kezemet, nagy, csodálatos szemeinek csillanása poémát gyújtogat és hunyorog mókás beszédességgel, ha huzakodik velem, érdes hangja milyen különös, ha felém hajoltan, bizalmasan dalolgat és milyen szuronyos, csattogó, ha a közénk tévedt rossz emberrel kikezd... és a mámorok felejtkező, vadult, pogány, miséző, harapós órái, amikből kitelnék jó néhány esztendő...

Hogy él, szilajodik, borul, panaszkodik, meglendül, lankad itt súroló közelemben és megrendít az igaza: annyiszor a halál sejtelmeiről beszélt. Még az ilyen próféciáit is úgy hallom vissza, hogy az élet lehelete érint, beszélő, örvendő, duhajodó szavai mögül hányszor fölrebbent a kísértő elgondolás...

Egyéniségének egyik elmélyült vonala a halál gondolatával való elkészülése, a búvárértelemnek olyanfajta tapogatódzása ez, mint amilyenek a másik végletet tapintgató Istenversei, idegzete, képzelete, ösztönei állandó rezgésben voltak a misztériumból jövő fuvallattól és most, amikor szemfödőjét szövöm, rá kell gondolnom, milyen híven érezte korai elmúlását. Az árnyék el nem hagyta soha, néha olyan kedvében volt, hogy hetykén szembefordította lelkét a kerengő fantommal, jó bor, több pénz, szívesebb nő fölverte benne az élet áramlását, ekkor komázott a titokzatossággal és bátorkodó gúnnyal mondta barátainak:

- Kijönnek még maguk az én síromhoz...

Sokszor hallottam ezt tőle, tréfás, furcsálkodó beszéd volt ez, úgy hangzott, de én tudtam, hogy mindent sejtő sejtelmeinek legalják fogódzik már az élet, mert ráhajolt az integető sorsa. Gyakran elhatalmasodott rajta a halálvágy, odadőlni, megkívánni a rendező nihilt és ez mélyen alászántott, érlelő érzésvilága volt. A halálnak ez a számontartása rámorgonál, amikor annyira itt mellettem van a meghalt Ady Endre, hogy a testi melegét érzem...

A völgy, ami alattam maradt, mutatja a kavargó sok mindent, amivel megjárt életemben találkoztam, a fölmérő elgondolkozás rendezgeti előttem a bilanzot, mi jó és rossz került sorsom elé, a bomolt katlan fölhánytorgat mindent, ami valaha eljött értem és ebben a méhét kiforgató, szent zűrzavarban Ady Endre alakját.

Tudom, hogy valakit ismertem, akiért érdemes volt megszületni.

A lelkének mindent komprimáló összetettsége, idegrendszerének mindent visszasóhajtó hárfája, szavának mindent fölnyaláboló vérző fűszere, sátánokkal megszállt valója, "lélekjárás"-tól nyugtalan nagy szemei, minden... minden... rám súgja a bizonyosságot: a Természet istent magyarázó csudája volt.

És én megindultam érzem hogy szép volt az életem, mert a sejtekkel labdázó Ismeretlenség Ady mellé ejtett, ő mellé rendelt...

Az itt következő közleményekben el akarok róla mondani mindent, amit tudok. Nem tanulmányféle lesz ez a cikksorozat. Fontosabb a teendőm. Meg akarok rögzíteni róla mindent, ahogy itt élt közöttünk, kis bajait, nagy bajait elsorolni, a bukdácsoló utat fölrajzolni, amint morzsolja éveit az embersűrűiben. Tudom, hogy soha el nem fakulhat előlem az alakja, mégis most, most akarom őt leírni, megmutatni, amikor úgy áll előttem, mint tegnap, tizenöt év előtt, tegnap. Igazmondás lesz a dolgom, tehát nem az elstilizált szépírással törődöm, megérintek olyan anyagot is, amiről kényesebb írni, de le fogom írni, bár igaz, hogy sok minden van előttem, amiről még nem lehet, nem szabad beszélni. Rendszertelen is lesz ez az írás, aprólékosságot is cikk-cakkban följegyzek, mert újra fontosabb minden krónikázás körülötte, mint az egyensúlyozásnak konstrukciós művészete. Ahol mégis megmozdítom a belletrisztikát, azt csak azért teszem, hogy az akkori események hangulatát is lehetőleg megéreztetni tudjam.

*

Forgatom, kutatom az időt, hogy is volt az, mielőtt Ady Endrét megismertem, amikor megismertem. Sorsszerű vonzással volt rám, mielőtt találkoztam vele. A pesti iskolában diákoskodtam, amikor egyszer egy vers került elém, elolvastam és a muzsikája egyszerre megtanultatta velem az ódon formájú strófákat. Az első sorait most is tudom.

Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok lenn a kertben
Most is hull a falevél,
Hervadt most is a fa lombja,
De most mintha sírva szólna,
Ugy-e, ugy-e nem hittétek
Rövid a nyár, itt a tél...

Az egész poéma visszhangzása volt a Reviczky-Tompa fajta lírának, de a dallamossága annyira elkapta ifjúi lelkemet, hogy diáktársaimat magam köré vontam, a verset sokszor elérzékenyülten felolvastam, magyaráztam nekik és a költő furcsa hangzású nevét örökre megtanultuk. Ady Endre: nem az iskolában rám parancsolt poéta neve volt ez, magam találtam, a nagy idegenségben, ami a fiatal lélek körül nyílik, magam tájékozódtam és valami ráintett az érzésvilágomra: gondolj reá mindig... én akkor körülbelül tizennyolc éves voltam és mert Ady nálamnál másfél évvel fiatalabb volt, ezt a verset tizenhat éves korában írhatta, később meg is jelent a költemény a Debrecenben nyomott első verses könyvében.

A dalos szavakkal hajlandó szívemen, titkosan eljegyezve Ady Endre nevével, sokáig nem tudtam róla semmit. Múltak a rossz évek, sorsom az egzotikus életpróbákra ide-oda el-elindított, de bús tulajdonságom, az írói óhajtásom fölébe került a józanabb helyességeknek és gyakorló írói mivoltommal együtt járt, hogy figyeltem az elegyes literatúrát, amit a főváros és a vidék produkált. Már szerkesztőségben ültem, a Friss Újság redakciójában és itt az volt az egyik hivatalom, hogy a vidéki lapokat elolvassam. A nagyváradi lapokban elém dobbant Ady Endre neve... Jó volna visszahajolni a lázba, tiszta örömbe, ahogyan én akkor Ady Endre írásait olvastam, írt szenvedélyes vezércikket, bizarr glosszát, fullánkos kritikát és verset... ami a hajdani muzsikát, őriző lelkemen megzendítette. Hallatlanul érdekelt minden amit írt, sokat képzelődtem róla és élesen megéreztem, hogy valami rendkívüli, különálló, példátlan, erjed, villódzik, reng a megnyilatkozásra abban a nagyváradi szerkesztőségben.

Különös, eleintén azt hittem, hogy érettebb férfikorú ember lehet Ady Endre, aztán megtudtam, hogy annyi haja van, mint nekünk és görgető kedvében van, mint jómagunk - még hevültebben hullott rám a fénye... szerettem volna ismerni, de húzódó voltam már akkor is és ha néha feljött Pestre és írók tanyáin megfordult, nem találkozhattam vele, mert az ilyen helyekre nem jártam, egyszer Bródy Sándortól hallottam róla a Magyar Hírlap szerkesztőségében. Bródy lent járt Nagyváradon, ahol egy darabját mutatták be, szívesen beszélt élményeiről, szó volt színházról, színésznőkről, de egyszerre elkanyarodott az előadása és így szólt:

- Van ott egy pompás fiú, kemény legény, sokat hallunk még róla, Ady Endre...

Csönd, várakozás, fölkészülés nélkül.

Ady Endre írásai eltűntek a nagyváradi lapokból. Ekkor ment először Párizsba és "a legkoldusabb nomád" köldökzsinórosan rászületik "a szent zsivaj" városára. Léda asszony is itt volt, két számum hőségében melegedik "a Napisten rég kiszórt fáradt sugara"...

Pontosan nem tudom megmondani, körülbelül tizennyolc-tizenkilenc éve lehet annak, hogy Ady Endre először volt Párizsban. Tizenhat-tizenhét évvel ezelőtt dolgozott Ady a Budapesti Napló szerkesztőségében és a pesti munkára Párizsból érkezett meg, ahol másfél évig volt a lap kötelékében. A Budapesti Napló akkoriban egy hajlék alatt volt a Magyar Hírlappal, Friss Újsággal. Megtudtam, hogy Ady Endre a Budapesti Naplóhoz szegődött, megérkezett, a szomszéd helyiségben van a munkahelye, már ott is ül az íróasztala mellett. Nagyon kívántam, hogy megismerjem, de ügyetlen tartózkodással nem mentem be hozzá, pedig zúgott rajtam a tenger minden, mely évek óta ösztönösen, feléje hajtva, vele összekötött. Puritán volt a megismerkedés. Az első esték valamelyikén Ady átment szobáinkon, a küszöbön találkoztunk, kezet fogtunk, megnéztük egymást és ment mindegyikünk a maga dolga után. Ekkor láttam életemben először Ady Endrét. Esti munka után a Vígszínházba mentem és az előadás után a színház halljában újra szembekerültem Adyval. Együtt mentünk be a redakcióba. Őszi este volt, a rövid úton, amennyire tellett, beszélgettünk, nem éppen beszédesen és emlékezem, hogy megrezzentett, amikor Ady tegezett engem. Ez magyarkodó szokása volt, különösen azokkal szemben, akiknek barátságával törődött, bár tudok olyan eseteket is, amikor nem tágított a magázástól, ha távol akart tartani magától neki nem tetsző embereket. Szerkesztőségi szobáink előtt Ady felém fordult:

- Redakció után bejövök érted... Várj meg...

Én is rámondtam egy kicsit idegeskedve, de a tegezést visszafeleselve:

- Gyere, csak gyere... Örömmel várlak...

és éjjeli 12 óra tájban, kijjebb kerültünk a Pallas-kapun.

Ott állottunk, ismerkedésre induló ketten, a szende, jókedvű ég alatt. Mentünk, mendegéltünk az észrevétlen úton és elénkbe került az Orfeum kávéház. Az első állomás. A fénylő, zavargó világ ránk kacsintott a belsőbb helyiségből, de ez éjszaka elhúzódtunk és a külső teremben egy szuglában leültünk, beszélgetni kezdtünk. Ady bizarr diszkrécióval - mindig így szokta tenni - a pincér felé hajolt és bort rendelt. Beszélgettünk. Látnivaló volt, hogy meg akarja mutatni magát, de engemet is pontosabban ki akar tapintgatni. Egyik árva könyvemet ismerte, szó volt irodalomról, írókról, aztán politizálni kezdett és nagyon érdekelte a választójogi küzdelem, mely akkor már polkásan táncoltatta a menüettkedvelő parlamenti urakat. Visszagondolom az akkori alakját, a fiatalos, mégis rokkanó figuráját, arcát, hangját, szavát, amint ült velem szemben és eléje tárult a rövid időhatár, amit még ő sem látott, a rövid idő, mialatt zsenije teljes szárnybontással fölszárnyalt, ezt az ívelést gondosabban meg akarom írni és részletező leszek a másfél év elmondásában, mely idő alatt, a még elég ismeretlen Ady, körülrajongott és körülgyűlölt ember lett, mit sem sejtő literatúránkban. A mulatság-bolondságforgató Orfeum kávéházból átmentünk ama nevezetes "Három Holló"-ba. Én jártam ide, a tulajdonos függönyös fülkét biztosított a számomra, Ady velem jött, a drapériát meglibbentettem és Ady bent ült velem a szaletliben. Be is vette magát annyira, hogy személye körül hírbekerült a "Három Holló". Móka, ifjúság, munkahely, irodalomszalon: mindentől feltündökölt a facér, szerény szeparé, illik hát, hogy róla is elmondjak egyet-mást.

*

Ady sok versét írta meg a "Három Holló"-ban. A nevezetes helyiség életrajzáról annyit tudok mondani, hogy huszonöt év előtt egy Löffelmann nevű púpos ember volt a vendéglő tulajdonosa, keserű szájjal járt-kelt a vendégei között, éjjel három óráig adtak akkoriban itt enni és inni és mert a helyiség az Andrássy-úton, az Opera közelében volt, szorgalmasan be is gyűjtögette az erre haladó éjjeli karavánokat. Nem volt éppen a legjobbfajta hely. Fázós lányok, akik megunták odakinn a vesztegelést, ide jöttek melegedni, kisebb pénzű lumpok, akik telhetetlenebb másutt kifogytak, itt még búslakodtak egyet, színházi munkások, éjjeli lapszedők a pihenőre itt találkoztak, sörszag, borszag áporodott a jellegzetes levegőben, itt-ott a filagóriás ködben fölmerült egy-egy öreg kucséber halk alakja - nagyjában ilyen volt a régi "Három Holló", meleg, lustálkodó, csöndes. Én már ebben a korszakban is jelen voltam és mert nem törődtek velem és nekem sem kellett a regardokkal vesződnöm, szívesen jártam ide. Új idők evolúciói, revolúciói itt sem múltak el nyom nélkül, az öreg púpját nehezen viselő Löffelmannt fölváltotta a fürge, élesebb szimatú Trenk, egy-kettőre tapétát tapasztott a tajtékszínű falakra, a területet oldalszeparékkal fölparcellázta, világosabb lámpákat gyújtott a füst, a gőz fölé és került-fordult, fiatalosabb vendégek ültek az asztalok mellett, a magányos hölgy kinn maradt a sikátorban és helyükben artista-féle nőcskék hangoskodtak a szeparék odúiban, a mélázó korhely mellett már a jasszfiúk zavarogtak, az alkalmi cigány is be-besurrant, volt hát dínomdánom, Trenk konkurrált az éjjeli lokálokkal. Engem ez az újjáalakult keret sem zavart, a közömbösség viszonya megmaradt közöttünk és Trenk az újonnan felépített, felfüggönyözött szeparét felajánlotta számomra, jó ösztöne lehetett a jövendő dolgában. (A történetíró zárjelek között azt is elmondja, hogy az itt szóban forgó kocsmát azóta megcsúfolták, három év előtt "kóser" vendéglő lett belőle, a zöld ágon oly annyi ideig türelmeskedő három holló címertábláit leakasztották a falakról és hencegő aranybetűkkel az üzlet fölébe írták: Opera étterem. Enni-jólszerető síberek ülnek most itten.)

A bujtató, munkára alkalmas, zavartalan spekulációkra igen biztató szeparét használtam is éjszakáról-éjszakára, munka után jó volt idejönni. Ady is ilyennek találta. Hiszen kiült ő, ha úgy fordult a kedve, a mulatság-zivatarba is, de mégis inkább kedvelte a bizalmasabb helyzeteket és a "Három Holló"-ban megtalálta ezt a szeparálódást. Ady borozó természet volt, lesz még erről sok nevezetesebb mondanivalóm, de a "Három Holló" mást is jelentett életében. Persze nem az a néhány szál deszka, amit itt szeparénak neveztek, volt a rendezgető magyarázata, hogy Ady itt töltötte el a teremtő, legszebb idejének jó, nagy részét, ha más ilyen szuglát talál, ahol nem zavarják, az került volna hírbe általa. A véletlen, aki én voltam, vezette őt ide és mert itt nyugton hagyták s gondolkozó, ámuló hangulatától föl egészen a viharzó gusztusáig itt skálázhatott a hajlandósága szerint a megrezzentetés nélkül, megkedvelte ezt a kopár kis fészket, melynek emléke megmarad a magyar literatúrában. A legnagyszerűbb kéziratait írta itt meg Ady Endre. Elég, ha annyit mondok, hogy Ady, a sorsát eldöntő "Új Versek" című könyvének legtöbb versét ebben a fülkében írta.

Hogyan is alakult össze ez a könyv? Természetes, hogy amikor Ady először megjött Párizsból és belépett a Budapesti Napló szerkesztőségébe, úgy állt meg a munka előtt, hogy zsenije már érett fölszereléssel tudta a hivatását. Világnézete, magyar filozófiája éles, célját tudó volt, de a programosság hiányzott Adyból. Hangulatait az igazi lírikus önkéntelensége, a pillanat fölszálló motívumrajzása vitte a teremtő kedve elé és hogy ezek a versek testvérpoémák voltak, illatuk az egytörzs szülőanyját éreztették, ez rávallott gondolatvilágának rendezett formáira, de a programossághoz, hogy csatasorban megíródjanak, amiből előállott az "Új Versek" könyve, ehhez a buzogó akarathoz, külső segítségre volt szüksége Adynak. Erről akarok most írni És itt minden tisztelettel kell megemlékezni Kabos Edéről, aki a Budapesti Napló szerkesztője volt akkor, amikor Ady a szerkesztőségben munkát vállalt. Vészi József fősszerkesztő nagyon szerette, becsülte Adyt, de a nemes hajcsár Ady mögött Kabos Ede volt. Különös, hogy ez a ridegnek gondolt ember, mennyire érezte az ismeretlen Ady elhivatottságát és a gyöngédségnek szép szivárványa volt az, ahogy Kabos Adyt munkába fogta és munkára serkenteni tudta. Rávette Adyt, hogy a Budapesti Napló minden vasárnapi számába verseket írjon. Ellátta mindenfajta kedvezéssel, szerkesztőségi utalványokkal, kísérte lumpos útjain, belemelengette családja körébe, okos szóval a becsvágyát élesztgette, nyűgösködéseit, szeszélyeit mosolyogva legyezte és Ady megkezdte vasárnapi verseinek írását. Ez a bölcs nógatás kellett Adynak. Ha a szerkesztőségben írt Ady verset, Kabos rendezte, hogy senki háborgassa, Ady bezárkózott Vészi főszerkesztő szobájába és amíg ki nem jött, senki nem kereste, de nem is kereshette. Egyik híres versét írta itten, az "Új Versek" könyvnek "Góg és Magóg fia vagyok én" vezérsorait, két strófával készen volt és a kézirattal a kezében átjött hozzám. Nem tudta pontosan, hogy hívják a históriának azt az ősalakját, akinek a monda szerint ólmot öntöttek a fülébe. Kevés gondolkodás után megállapítottuk, hogy Vazul volt neve, Ady nyomban visszament dolgozószobájába és az eligazodás után tovább írta sorait:

"Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul"...

elkészült a négy strófával és a kéziratot magával hozta a "Három Holló"-ba. Először az én valómon dübörgött át ez a sioni vers...

Kétszer-háromszor megjelentek a vasárnapi versek és fölzajlott az irodalmi berek: gáncs, gúny, hozsánna zúgott Ady Endre felé - biztosítva volt a munka üteme, hogy Ady tovább írja verseit. Fölvert magaérzése, harcra ébresztett szilajsága terelték a munkára, itt csak, amint jelzem, az "Új Versek" elkészülésének külsőségeit akarom fölvázolni és Ady muszájnak érezte a gondolatot, hogy híveinek és a háborgóknak minden vasárnapra megírja kéziratait. Sokszor bizony csak hajszoltan, tusakodó izgalommal ment el. A fiatal, lángoló Ady beledőlt a mindenféle mámorokba, az olyanokba is, amik elcsenték az idejét a versírástól. Másutt fogok róla írni, de annyit itt is el kell mondani, hogy Ady a felejtkezésnek hat napja után, főfájással, bús idegeskedéssel, de kínzóan érezte, hogy előtte a hetedik éjszaka, amikor verseit meg kell írnia. Már csütörtökön nyugtalankodott és csütörtökön, pénteken addig ki nem mozdult a "Három Holló" fülkéjéből, amíg a kézirataival el nem készült. Eleintén zavartalanabbul ment ez, amíg csak ketten ültünk a kalitkában, de későbben is, amikor Ady zsenijének már kitűzött ívlámpája erre csábította az éjszakai barátokat, a tereferélő körben is tudott dolgozni. Csodálatos tulajdonsága volt ez Adynak. Ha csönd, ha zaj volt körülötte, hibátlanul írta le sorait. A gondolat, a hangulat oly összealakultan állott az értelme elé, a képeit oly vízionáriusan, pregnánsan látta, hogy a lejegyzésük már csaknem technikai munkája volt Adynak. Alig is találni betűhibát Ady kéziratain. Testiségének, szenvedő idegrendszerének jobb érzése volt csupán, ha munkája közben mégis a csöndet kívánta és ha dolgozott, gyakran el is küldte a fülkében vizitelő vendégeit...

Előtte a boros üveg, a boros pohár, keze alatt a fehér papíros. Ady rövidlátó szemeivel egészen a papíros fölé hajlik. Iskolás, tiszta betűsorok gömbölyödnek ki a ceruzája alól. Néha fölemeli a fejét, felső testre feszülve, nyújtózva fölmagasodik, megdől a szeparé falán és elrévülő szemeit elönti a fény.

"Csak néha titkos égi órán
Gyúlnak ki e bús nagy szemek..."

Milyen volt a földi formája, a halandó alakja, szeme, keze, haja ennek a közénk küldött embernek? Leírom.

*

Nehéz elmondani Ady Endre arcát. Az első látásra feltűnt, a rendkívüliség volt rajta, de lélekjátszott az arca, ha az ember többször látta Akik csak a megismerkedésig ismerhették, azok számára Ady arca merevnek látszott, vonalai zárkózva csak annyit mutattak a benső Ady-ból, amennyit a társasági Ady udvariaskodással, de tartózkodással fölfedni magából hajlandó volt. Igaz, hogy Adynak ez az önmagára vigyázó arca is olyan volt, hogy lefojtott jeleivel is ráütött a vele szemben álló ösztöneire: különös ember az, aki rád néz... De milyen más, gazdagabb, szebb volt Ady arca azok számára, akik állandóan láthatták, a lelkiábráknak milyen örvénye merül rám, ahogy látom arcát az ismerkedő éjszakánkon, aztán formát, óvatosságot elvető együttélésünkben, induló mámortusákon, az alkotás meghatottságában, tervelgető akarattal, szerelmi viharokban, sértett hetykeséggel, őrdöngős csúfolódással, gyermeki magába omlással... A boszorkányos prizmákra csiszolt lélek visszfénye derült-terült az ábrázatán.

Mindig játszó, rajzokat fölvillantó volt az arca és emlékezem, sokszor a beszélgetés szándéka nélkül, babráló, érdeklődő figyelemmel csak rajta felejtgettem tekintetemet a nyugtalan arca húsán, tükröző szemein, ormoló homlokán.

A homloka és szeme volt grandiózus az ábrázatán. Magas, széles boltozat a haja alatt, a közepén egy kissé völgyelő és hatalmas síkokkal elhúzódik a halántékig, ahol megdomborul a homloka. Lágy, tökéletesen leereszkedő barna szemöldök, a pompásan kiképzett szemüregek fölött.

Karbunkulus szemei világolnak az arcából, sötétbarnák és a szeme fehérjére is kevéssé ráfelhőzik az enyhe barnaság, szokatlanul nagyok a szemei, amelyek köré kellettek a nagyvonalú szemüregek, a hatalmas lejtőkkel földomboruló szemudvarok, különben más arcot megcsúfoltak volna ekkora szemgolyók. Szembogarai nagyok voltak, fények és árnyak forrása Változó volt a szeme tüköre, ha mozdulatlanul, csöndes a valója, nyugalmas fény állott a szemein, szinte ünnepélyes volt a tekintése... Máskor, talán az elgondolkozásnak, az elérzésnek pillanataiban, a szembogarak mélyén fölforrt a világosság és lassú áramlással tűz ömölt el szemein (sokszor láttam Ady szemeinek ilyen önmagát gyújtogató kigyulladását)... Ha nyűgös, rosszkedvű, vagy beteges volt, visszásan megtörött a fény a szemein s valóban a képre kell gondolni, a hegyi tavak zimankós tükrözésére, ha ott belül, rejtőző mélyebben, vihar, kusza ütközet dúl... Nem lehet elfelejteni a szemeit, ha a maga lángját még fölhajszolta az alkoholmámor fáklyáival, ilyenkor úgy látszott, hogy a két szem körül van az arca, homloka, feje, csak azért vannak, a szemei uralkodnak, a többi csak keret... Más skálát mutattak a szemei, ha kötekedő, gúnyos kedvében volt, szemhéjait szélül egy kicsit összevonta, a szemgolyói idegeskedve megmozdultak és a szavak jól célzott töviseivel együtt, csúfondáros, kárörvendő, nagy jókedvű, szapora fénynyilak villantak szemszögleteiben, bátor izgága volt ilyenkor a szemjátéka... És láttam búsulni, panaszkodni, áhítani, merengeni a szemeit... A lélek lélegzése volt ez. Rövidlátóak voltak a szemei, szemüveget nem használt, ha lapot olvasott, egészen az arcához emelte, ha írt, kisdiákosan a papír fölé hajolt, ez a rövidlátása azonban csak az olvasni-írnivalóknál volt meg, érintkezésben,, emberek elhelyezkedésénél, ahogy egymás mellett ülni szoktak, nem lehetett ezt a tulajdonságát észre venni, távolságnál újra megnyilatkozott Ady rövidlátása és messzebbről nem is látta meg ismerőseit.

Homloka, szeme volt a pregnánsabb Ady arcán, az orr, a száj már bizonytalanabb, az orrcimpái szélesek, de nem túlzottan, az orrvonala egy kissé homorú, de nem zavaró. A szája hosszában, alig vérmes ajkakkal, amelyek egy kevéssé lippedten, egy kissé elrándultan feküdtek egymáson, szájának balfelén volt a nem markáns, de valamennyire grimaszos elrándulás. Álla csontos, alul széles, melyen keményen, de nem szögletesen hajolt át erős állkapcsaiba. A fülei formásak, a fejéhez simulóak voltak. Az arcbőre férfias, kreolos színű, vibráló takarója ideges lényének, ha beszélt megrándultak az arcvonásai, még ha zavartalan is volt az idegállapota, ez a kuszálódás rajta volt az arcán és ha munka közben, az önmagával való viaskodástól elfáradt, vagy a mindig ólálkodó mámor teli kiélvezésétől kimerült, arcvonalai még jobban megsiklottak, kergetett rajzokkal jártak szeme, szája körül.

A beethoveni, oroszlános arc fölé, a homlok nagyszerű vonalára, eszményinek elgondolt költő-haj borult, a pompázó hím ékességével fürtözött, az Istenek kezével jókedvűen fölépített impozáns koponyán. A haját oldalt elválasztva hordta, nem nyíratta rövidre, de nem is hagyta megnőni hosszúra, puha hajkévéi jobb felől állandóan behullottak a homlokába, amiket beszédközben, munkaközben megszokottan mindig visszahajtott a többi haja közé. Volt is vonzása érzéki díszének. Néha álomérintéssel:

"Kezei, fehér, kis virágok
Borzas, barna fejemre hulltak,
ott elaléltak, szétsimultak
Halkul s azután megremegtek..."

Máskor vadultabban történt és láttam páváskodó grand kokottot a párizsi szállóban, amint gyémántos ujjain a héja-karmokkal kapott bele Ady Endre hajába. Ő maga is, ha jó kedvében volt és finom borok gyöngyöző párázatában kergette maga mellől a komolykodást, mókázott a hajával, borzolta, hullámoztatta, befonta, kifonta, csapzott haja alól vidám gyermekességgel ki-kikacsingatott. A haja és arca alig változott negyven éves koráig, itt-ott egy őszülő hajszál, ugró arcvonalai közül egy-egy visszamaradó halvány szarkaláb, de a portréja ekkor is majdnem olyan mint az "új dalok ifjú Apollójának", huszonhét-huszonnyolcéves korában. Úgy van, amint írta:

"Vén lógó fejemnek
Fiatal az arca..."
"Barna üstökömnek
Se híja, se hója..."

Felső teste aránylag erős volt. A nyaka izmos, kálvinista nyak, méltó törzse nagyszerű fejének. A nyak tömör vonalából széles vállak vonultak a soványabb karokhoz, a mellkasa is nagyobb szabású volt, de nem elég húsos, az izmok petyhüdtebbek, a kezei ritka szép férfikezek, fejlődött formákkal, az ujjai kissé visszahajoltak, nagy gondosan ápolt körmökkel. Az alsó teste volt a gyöngébb, a lábai csontosak, az inak enerváltabbak és a járása is ezért valamennyire bizonytalan volt. Verseiben sokszor fölbukkan a motívum lábainak gyöngeségéről. Egy helyütt csúfolja magát: "Ingó lábaimmal bátorokat lépek" és "A nagy Cethalhoz" című megrendítő Isten-versében így ír:

"Csúszós a hátad, mellyel tartod
Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz táncoló lábat
S reszkető szívet adok néked.
Végy engem hátad közepére,
Hogy két gyönge lábam megálljon..."

Lábainak erőtlensége miatt a léptei megbicsaklóak, félre-félre hibázóak voltak és a járásmódja ezért különösen jellegzetessé vált.

Középtermetű alakján a zsakett, sokhajú fején a puha kalap, ődöngve, egyensúlytalanul hányivetiséggel jön szembe velem. Mennyire látom...

*

Ady jellemzésénél írni kell a borozó kedvéről is. Ezt a mámort annyira megszokta, hogy a motorok között, amelyek alkotó munkára hajtották, nem volt éppen a leggyöngébb ez a szenvedélyessége. Egyéniségének minden színe, tüze világolt, ha ez a bujtató melegség ráömölt. Az élet sanda fűszereit különben is kívánta és mohó volt a szerelemben, a pénz óhajtásában, a mindenfajta más élvek megkövetelésében és ezek között talán a legszembenállóbb volt vele: a bor. Írni kell róla, mert bizonyos, hogy teremtőkedvének egyik buzogó forrása volt ez és sok verséről, életmozzanatáról tudom, hogy amikor fogant, amikor történt, az "ős Kaján" járt körülötte "boszorkányos forró szeleivel". Az eredet, nem teljes magyarázat, bár Ady hitte:

"Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám."

A családi házban az asztalon mindig volt ital és hogy onnan el ne tűnjön, a pincében mindig ott kotyogott, várakozott egy-két hordócska bor. Az apja ivott, rendszeresen és nem csökkenő gusztussal, de nagyjában mértéktartó volt. Lajos öccse, mire emberré serdült, Zilahon tanárkodása idején, bele-beleszédült egy-egy tornába, de ha az ilyen alkalom nem kísértette, inkább nem ivott, vagy csak éppen kevés ízleléssel. Tehát innen a családi örökséggel Ady tartózkodó is lehetett volna e passzió dolgában. A mélyebben fekvő oka Ady borozó hajlamosságának, idegrendszerének nagy nyugtalansága és a mákonyt reá nem otthon, másutt találta meg. Debrecenben került eléje a pohár. Itt diákoskodott, itt írta első verseit, itt került össze magyarérzésű, modernségről beszélő újságírókkal és exaltációkra, izgalmakra szomjas temperamentumát itt kerítette meg a bor. Volt itt egy Siposs Béla nevű újságíró barátja, karakán, búsuló, érdekes magyar volt és ez a találkozás zsilipjét szakította föl az ifjú, vágyas Ady Endre előtt a borozás örömeinek. Az italos mámorra kijelölt Ady Endre odaadta magát a kitárult vágynak és "a piros hajnalok hosszú sorban" átívelnek Nagyváradig, ahol már gátját sem találta borozó viadalainak.

Mire Ady először Párizsba ment, mire Pestre visszajött, ez a narkotikum belegyökerezett a legelmélyültebb szenvedélyei közé. Verset, kéziratot a "Három Hollóban", vagy Párizsban csak akkor írt, ha bor volt előtte, munkaközben vigyázatosabban ivott és ha mégis megtörtént, hogy az ital megzavarta, abbahagyta a munkát. A centrális hely a "Három Holló" volt, a redakciós pihenő után innen Ady többfelé ment, az útirajz cikk-cakkos: a Nagymező utcai Orfeum kávéház, a Révai utcai Casino de Paris, egyik-másik szeparé, hajnalonta a Nagymező utcai Kovács vendéglő, vagy pedig újra a "Három Holló", melynek már ekkor megvolt a hajnali engedélye, kollegák aláírási gyűjteményével mi kértük meg a főkapitánytól. Megadta. A sétakörutak epizódjait itt-ott majd elmondom, de ejtenék egy-két szót ama éjszakák védelmére amiknek színes ringlispíljein Ady is jól érezte magát. Oknyomozó földerítéssel könnyű megállapítani, hogy az a világ, melyben Ady járta a pesti éjszakákat, kivirágzása volt egy kényelmet értő, vesztét érző, pénzzel, jóval önmagát fölvető korszaknak, az emberek, ha módjuk volt hozzá, tudtak élni és az éjszakai henyélésben, vigadozásban volt stílus, az özönvíz utáni, mai síbermenekültek álmodni sem tudnak róla. A táncoshelyeken a nemzetköziség illata libbent rá az éjszakai zarándokra, a francia, az angol, a mulatt demimonde formát, versenyt diktált rá magyar társára és a gavallér sem volt ez időben izzadóskezű disznókereskedő. Egy elpuhult, dőzsölő világnak különös arabeszkjei szivárványlottak a csillárok alatt és az ifjúság áramából bóduló két fiatalember nem bűnözött, ha munka után idejött egy kicsit álmélkodni és valóban teljesebb volt az éjszakájuk, hogy néhány koronáért akkoriban még csipkésen fölfutott bort is lehetett vásárolni...

Ady minden nagyszerű kvalitása megragyogott, ha ráhajolt a boros mámor. Varázsló társasági ember tudott ilyenkor lenni, meleg, kedves, gyöngéd és elméssége gondolatnyalábokat gyújtogatott. Fiatalabb éveiben győzhetetlenül bírta ezt a lépre, mindenre menő viadalt és visszaszédülten a meghalt éjszakákhoz, mérleggel megállapíthatom, jó szabású vitéznek kellett annak lennie, akit Ady barátjává fogadott és tudta vele kergetni az iramot. Később már kevésbé volt ellenálló, úgy alakult a helyzet, hogy vigyáznom kellett rá, de ez nehéz viszony volt, mert gyermekes kapzsisággal, csatabárdos gúnyolódással védte, tudta védeni elgondolt jogait. Az ilyen bánatosan humoros, veszekedős intermezzókon túl, kialakult embervilág-szemlélet is élt benne a borozás parancsairól. Nem olyanfajta, mint egy másik barátomé, a szomorú és tüneményes Cholnoky Viktoré, aki többször lejött közénk a szomszédos Pesti Napló szerkesztőségéből és hirdette, tanította, nem lehet az a művész, aki az alkohol misztériumait nem ismeri. Ady erről nem gondolkozott, de a magyarsága mozdult benne, ha a bús, melengető köd ráfelhőzött a képzeletére, a magyar végzetességet érezte, ha a falánk pillanatok leálcázta a depresszió, sorsszerűséget sejtett a maga viharozásában is: "Nagy torna ez, bús, végtelen" és megdöngeti a mindenséget kérdéseivel:

"Uram, az én rögöm magyar rög
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?"

A magyar vérét nagyon érezte, ha az ital tüze fölabajgatta, ilyenkor történt leginkább, hogy vallomásokat mondott a magyarságáról, sértődött haraggal szólt ellenségeiről, akik költészetét a magyarkodás jelszavaival ócsárolták... a fölszított értelme villámlott, a feje hátravetve, gőgösen büszke volt, szemei hevülten parázslottak, és száján, a balfelén az elrándulás megvetéssel meggörbült...

"S az álmosoknak, piszkosoknak,
Kócosoknak és cifrálkodóknak,
Féligélőknek, habzószájúaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?"

Ezt prózába fölváltva, alakjának teátrális őszinte megszépülésével gyilkos ötleteit hányszor elmondta? Egészen maga mellé vont és dölyfösen magyarázta:

- Te, az Andrássynak még béresek voltak, amikor az én őseim már nemes emberek voltak...

Írok majd róla, mennyire demokratikus, progresszív érzésű ember volt Ady Endre, de akik gonoszkodtak körülötte és ellen irányították a magyar letargiát buzogánnyal sulykoló verseit, nagyuraknak, kis csahosoknak odakiáltotta: "eb ura fakó". A származása egyébként nagy kíváncsisága volt, és hallatlanul érdekelte az út, mely Ady honfoglaló ősétől hozzá vezetett. Egyszer mutogatott is a "Három Holló" fülkéjében egy zilahi öreges könyvet, melyben az ő nemzetségéről van szó. Családi galériájából volt egy különösen kedves alakja: Barla diák, sokat beszélt, sokat képzelődött róla. Hajnali magányosságban a "Három Holló" köddel, füsttel körülsáncolt fülkéjében, sokat volt velünk, ez a Barla diák.

- Ilyen lehettem én...

hajolt vissza Ady a jó néhány száz esztendő visszafordított nirvánájába, a lelkével körültapintgatta ősét, dicsérte, évődött vele, egészen ott ült az asztalunk mellett...

Én is már jól ismertem őt...

Vissza