Rózsáné Szabó Dóra:
Nyiregyházi Ervin

  

Nyiregyházi Ervin (1903 – 1987) élete és tehetsége

Korunk számos újszerűsége mellett az „újrafelfedezések” kora is, különösen a művészetekben. Ennek jegyében jelent meg Kevin Bazzana Lost Genius (2007) című könyve, az elfelejtett zongoraművészről, Nyiregyházi Ervinről. Mint a neve is mutatja, magyar származású volt, de kevesen ismerik a nevét Magyarországon. Inkább csak a zenészek, és részint a pszichológusok, vagy azok, akik a zenei tehetségnevelés elméletével behatóan foglalkoznak. Életének és művészetének tanulmányozása sok kérdést vet fel, melyek a tehetségpedagógia fontos vizsgálati és elemzési csomópontjai. Ilyen a csodagyerekség, a családi- és társadalmi környezet hatásrendszere, az elkallódás veszélye, a sikertelenség életérzésével telített életvitel, s az újrakezdés lehetősége is.

Nyiregyházi Ervin Budapesten született 1903. január 19-én és 1987. április 13-án Los Angelesben hunyt el. Életének első időszakáról Révész Géza (1878 - 1955) által informálódhatunk.   Révész Géza 1908 - ban a kísérleti pszichológia magántanára, 1909-től pedig elsőként adott elő kísérleti lélektant a budapesti egyetemen. A "tehetség" elméletben és gyakorlatban is érdekelte, olyannyira, hogy pl. a Károlyi kormány idején a szegény, de tehetséges tanulók ingyenes iskoláztatására vonatkozó törvényjavaslat előkészítésében is részt vett. A tehetség területei közül elsősorban speciálisan a zene kérdései iránt érdeklődött, kapcsolatban állt Bartók Bélával is[i], s három könyve jelent meg zenepszichológiai témában[ii].

Ervin úgy került Révész érdeklődésének körébe, hogy kollégája, Ranschburg Pál hívta fel rá a figyelmét. Először 1910-ben találkozott vele, és erről említést is tett Innsbruckban, a kísérleti pszichológia IV. kongresszusán. Később, a gyerek 10 éves korában, behatóbban foglalkozott Ervin egész személyiségével, saját szavaival élve; egy „pszichológiai analízist” készített róla.

 Ervin polgári családból származott. Szülei zsidók voltak, de nem gyakorolták kimondottan hűen a vallási előírásokat.  Ervin apja, mint ahogy az apai nagyapja is, a budapesti királyi operaház kórusának tenoristája volt, azaz foglalkozásukat tekintve már két generáció óta hivatásos zenészek.  Egy testvére született, a nála 7 évvel fiatalabb Alfréd. Az édesanya különösen a jó zenei ízlésével és biztos kritikájával úgy tűnt, hogy még muzikálisabb, mint az édesapa. A zenei tehetség megjelenése Ervinnél egybevág a ma használatos „piramis-modell" elmélettel, mely szerint a családfán általában a harmadik generációban jelenik meg a legkiemelkedőbb zenei teljesítmény. A szellemi színvonal áthagyományozását vizsgálva Révész azt találta, hogy a családban apai vonalon sokan jelentős papi hivatást töltöttek be, s ez az átlagnál jobb szellemi képességek halmozódására utal.

A szülők hamar felfedezték Ervin zenei adottságait, amely emlékeik szerint megelőzte a nyelvi fejlődést is. Egy éves kora körül már megpróbált valamiféle dallamot utánozni, kétéves korában pedig visszaénekelte a hallott éneket. Abszolút hallása három éves kora körül derült ki. A zenei képességek fejlesztése is a családban kezdődött. Hamar került hangszer közelébe, három éves korában szájharmonikán eljátszotta, amit neki elénekeltek, s a szülői házban lévő zongora lehetővé tette, hogy négyéves korában már lejátszotta rajta az ismert dalokat. Szeretett játékosan "fantáziálni", örömét lelte magától kitalált dallamokban. Ez felfogható korai improvizációs késztetésnek is. Öt éves korában kezdték rendszeresen zongorázni és ezzel együtt kottaolvasásra tanítani. Anyja szigorúan felügyelte: a szeretett sakkozástól is eltiltotta, hogy ez ne vonja el a zenetanulástól. Magántanuló volt, elszigetelődött a kortársaitól, kevés barátja volt.

A családnak zenészekkel való kapcsolataiból adódott, hogy 1907-ben már egy általa komponált dallamot eljátszott Popper Dávid és Erkel Gyula előtt, akik valószínűleg biztathatták és felfigyelhettek rá. 6 éves korában felvették a Zeneakadémia előkészítő osztályába zongora szakra, ahol Székely Arnold, ismert zongoravirtuóz és zenepedagógus lett a tanára. 6 évesen komponálta az első kottába lejegyzett zongoradarabját, egy barcalorát. Később 1911-től a hangszeres képzés mellett zeneelméletet és összhangzattant is tanult, de valami miatt ez tizenöt óra után abbamaradt, csak egy év múlva folytatta Thomán Istvánnál. Képzése Budapesten a korszak híres tanárainak irányítása alá került.

Révész Géza az 1908-as Binet-Simon féle intelligenciateszttel mérte Ervin IQ-ját, s arra a megállapításra jutott, hogy szellemi szintjében három évvel haladja meg tényleges életkorát.

8 éves korában, 1911-ben édesapjával Londonba utazhatott a londoni osztrák – magyar nagykövetség anyagi támogatásával, ahol jelentős személyiségek előtt adott több koncertet. A Buckingham palotában is fellépett, s újságcikkek, fényképek, kritika is megjelent a korabeli újságokban. 1913-tól már rendszeresen hangversenyezett.

1914 januárjában Ervin édesapja 38 évesen, fiatalon meghalt. A család ezután Berlinbe költözött, ahol Ervin Ernst von Dohnányi és Lamond növendéke lett.

Révész Géza Ervinről írt hosszabb tanulmánya 1916-ban jelent meg németül Lipcsében. Azt írta, hogy nagy zeneszerzői talentum és kiemelkedő reproduktív tehetség, hasonló a fiatal Mozarthoz.[iii]

Valószínű, nehéz lehetett ezzel a „teherrel”, „elvárással” felnőni. De a tehetség kibontakozásához szükséges személyi, társadalmi, anyagi tényezőket és a sors történéseit sem láthatjuk előre.

Utólag pedig magyarázatokat keresünk, mint tette ez Bazzana is, amikor végigvezet Ervin életútján. Az utókor felteszi a kérdést, miért nem váltotta be saját lehetőségeit, ha Révész jól ítélte meg csodagyerekségét, tehetségét?

- Szülei hibáztak korai nevelésében? Révész javukra írta, hogy a gyerek tehetségét nem zsákmányolták ki. Bazzana szerint édesanyja érzelmi károkat okozott, amikor megfosztotta sakk-készletétől. Állítólag apja többször megverte ügyetlenségéért (nehezen tudott gombot begombolni, zacskót kinyitni). Anyja zsarnokoskodott felette: sokáig fenn akarta tartani a gyerekes külsőt, rövidnadrágban engedte fellépni, lányosan hosszú hajat kellett hordania, elhanyagolta nemi nevelését.

Valószínűleg családja elvesztése is befolyásolta későbbi életútját.[iv]

- Rosszul választotta meg új hazájának Amerikát? 17 évesen, 1920-ban debütált New Yorkban a Carnegie Hallban. Tetszett neki az amerikai élet, és elhatározta, hogy ott is marad. A családja úgy remélte, hogy ez lesz az igazi karrier kezdete. Ő maga úgy nyilatkozott idős korában, hogy ez a vég kezdete volt.

- Nem voltak barátai, akik segítsék? Amerikában magyarokkal is tartott fenn kapcsolatot, Emery Gellert festő, Willy Pogány grafikus, aki portrét is rajzolt róla, Diskay József tenorista, Bábolnay József építész, Lani Mátyás pap, vagy a szintén csodagyereknek tartott hegedűs kamarapartnere, Duci de Kerékjártó[v]. 1929-ben ismerkedett meg Lugosi Bélával, aki segítette, anyagilag is támogatta.

- Deviáns életvitele miatt? Alkoholista és szexmániás lett. Zűrös ügyekbe keveredett a nőkkel. (Lakott prostituáltaknál, majd tízszer nősült.[vi] Azt mondja, nem tudott nemet mondani a nőknek. Ők pedig felvállalták minden hibájával együtt. 2 ex-felesége válásuk után is tovább támogatta anyagilag. Egyik neje rajongója volt már sokkal a házasságuk előtt. Előfordult, hogy átmenetileg visszaköltözött az 5. feleségéhez, mert a 6. feleségénél nem volt külön fürdőszobája.) 10 évig egy szegénynegyedben lakott, ahol saját zongorája sem volt. Élete vége felé aktuális felesége nyugdíjából és szociális segélyből élt. Depressziós is volt, részegségért pár napra börtönbe is került. Első felesége több mint 10 évvel volt nála öregebb, az utolsó 26 évvel fiatalabb.

- Művészetének sajátosságai miatt? Romantikus felfogása meghaladta a kort, túlzott szabadságjegyeket engedett meg a zongorajátékában (tempók be nem tartása, hozzáírás, más hangnembe áttérés, más befejezés…). Kompozícióiban semmi újszerűséget, modernséget nem találtak. A kritikusokat már kezdettől megosztotta Amerikában és a világ más tájain is. Érdekes kritikát olvashatunk az 1934-es budapesti szerzői estjéről, amit a Zeneakadémia kistermében adott. A Tóth Aladár által írt zenekritika éppolyan szélsőséges, mint Nyiregyházi Ervin egész személyisége és egész élete. A benne uralkodó egocentrikusság a zenében "...a folyton önmagával elfoglalt, személyes problémák körül keringő művészi fantáziának..."megjelenése, aki "...nem tud kiszállni önmagából..." és "...nem találhatja meg valódi énjét a zenei hangok objektív világában sem." Mégis: "...ennek a művésznek minden hangjában egy nagy érzésekre termett, tragikusan megbicsaklott emberélet szenvedélye zokog. És ez magasan kiemeli ezt a művészt az úgynevezett tehetséges kis zongoristák sorából."[vii]- írja a kritikus.

Nem csinált a szó igazi értelmében igazi karriert. Mint művész, szabad volt, azt játszotta, amit akart, és úgy, ahogy ő akarta. A repertoárját sem bővítette, a megrendelések híján. Viszont mindent játszott: olyan műveket szólaltatott meg, amiket nem zongorára írtak (pl. Bruckner 9. szimfóniáját, vagy Berlioz Fantasztikus szimfóniáját…)

Rajmond Lewenthal nyilatkozta egy interjúban, hogy élete egyik legnagyszerűbb élménye volt, amikor fiatalon hallotta Nyiregyházit játszani egy ifjúsági koncerten. Kolosszális technikája volt, kolosszális személyiség volt – mondta.

A komponálás pedig végigkísérte életét. 1979-es nyilatkozata szerint kb. 8-900 művet fejezett be, és talán 500-at félbehagyott.

- A munkavállalás nehézségei miatt? Fiatalon gyakran fellépett szólistaként. 1918-ban, amikor 15 évesen befejezte tanulmányait, koncerteket adott Koppenhágában, majd Berlinben, aztán Oslóban. A kritika azt írta, hogy egy újabb „Liszt” érkezett! Neves személyiségek jelentek meg a koncertjein, Grieg özvegye, vagy a norvég királyi pár. Amerikába a megszokottól eltérő módon szerződtették, csak a híre alapján, előjátszás nélkül! 20 koncertre szerződött egy szezonban, 200 dollárért fellépésenként. 1920. okt. 18-án adta az első koncertet. Különleges technikájával egy széles, mély, erőteljes hangzást tudott elérni a zongorán, ez azonban már rögtön a bemutatkozáskor megosztotta a kritikusokat.

A harmincas években Európában és Japánban is koncertezett. Ám ebben az időben már Horovitz és Menuhin volt a sztár! Mindenesetre többen voltak magyar származású zenészek, akik tudtak igazi karriert csinálni Amerikában, hogy csak kettőt említsünk a kortársak közül, Rózsa Miklós zeneszerző, vagy Ormándi Jenő karmester.

1936 és 41 között részt vett a Nikolai Sokoloff által irányított és szervezett FMP (Federal Music Project) koncertjein, amiket iskolákban tartottak a komolyzene népszerűsítése érdekében. Ezért 94,08 dollárt kapott havonta. Az utolsó ilyen fellépése 1941 novemberében volt, ahol Frederick Marvin visszaemlékezése szerint Liszt A-dúr koncertje  emlékezetesen „vad” volt. 1943-ban egy levélben ő maga írta, hogy zongorista aktivitása stagnáló stádiumban van.

Tanított. Kényszerből tanított, gyűlölt tanítani, de tanítványai, akik többségben fiatal lányok és tehetségtelenek voltak  barátságos tanárnak tartották, aki csak dicsért és nem kritizált.

Zongorázott filmstúdiókban és „kézdublőr” is volt (Az ő keze volt Chopin keze).

Kísért – hangszereseket, énekeseket (próbaéneklésen kísért egy hölgyet, amiért 6 dollárt(!) kapott) Hát elég messze került a 200 dolláros gázsitól.

- A fellépésektől való félelem miatt? Egy impresszárió, Irwin Parnes Los Angelesben 1946-ban véletlenül hallotta meg, hogy a magyar ház rendezvényén valaki zongorázik: Liszt Ferenc Szent Ferenc a madaraknak prédikál c. művét. El volt ragadtatva! Felajánlotta, hogy koncertet szervez neki, kérte, hogy másnap reggel keresse fel. Ervin nem ment el. Parnes ekkor elkezdte összegyűjteni az információkat, Ervin furcsaságait is, s úgy hallotta, hogy azért nem tudott karriert elérni, mert félt a közönségtől, s csak akkor ad hangversenyt, ha az éhezés hajtja. Parnes ötlete volt a Mr. X. koncert, az ismeretlen zongorista felléptetése, álarcban. Innen származik az életrajzi mű címe is.

- Betegség miatt? Bazzana feltételezi, hogy viselkedésének okát az ún. borderline szindrómában kell keresni (instabil kapcsolatok, az elutasítástól való rettegés (kritikáktól való félelem), önromboló impulzusok (ivás), szexuális bizonytalanság. Nem tudhatjuk.

- Kevés szerencse kísérte életében? 1973-ban San Franciscoban egy templomban kedvenc zeneszerzője, Liszt Ferenc Szent Ferenc legendája c. nehéz zongoradarabját játszotta, lenyűgöző hatással. Ennek magnetofon felvétele Mr. Gregor Benko úrhoz került, aki alelnöke, későbbi elnöke volt New Yorkban a Nemzetközi Zongorista Könyvtárnak. A hangfelvételt eljuttatta Richard Kapphoz, aki a Ford Alapítvány tagja  volt  (és a művészeti alapítvány programszervezője). Általa nyert el Ervin (70 évesen!) egy két éves ösztöndíjat, s lehetőséget kapott, hogy 1974-től a Columbia Lps zenei stúdiónál  3 CD-t készítsen. A legjobban talán a hat operaparafrázis sikerült, ahol Wagner, Verdi, Csajkovszkij és Leoncavallo operáinak dallamait játszotta saját improvizatív megfogalmazásában.

Aztán jött Japán, az igazi csoda, a visszatérés. 1980-ban és 82-ben több fellépésre hívták, melyeknek óriási sikerük lett. Létrehozták Takasakiban a Nyiregyhazi Memorial Institut-ot, zenei versenyek rendszeres meghirdetésével a tehetségek felfedezése és felkarolása céljából. Utoljára Tokióban koncertezett 1982-ben. Az internet jóvoltából a turnén készült fotósorozat (Yoshimasa Hatano-tól) nyilvánosságot kapott. A mindig emlegetett szokatlanul hosszú ujjai is jól láthatók, ahogy egy poharat fog. Láthatjuk kézírását, és saját kézzel lejegyzett kottaképeket.

Még 1985-ben is komponált, s darabjait zongoristák tűzik mostanság műsorukra, főként külföldön.

Révész Géza Nyiregyházi Ervinről írt elemzése azért korszakalkotó, mert felfigyelve egy kiemelkedő zenei tehetségre azt gyerekkorában és fejlődésében vizsgálta[viii], a tudomány számára feltárva azokat az adottságokat, készségeket, hajlamot, érdeklődést, motivációt és intelligenciát, ami további fejlődéséhez utat nyithatott.

Bazzana életrajzi ihletésű regénye pedig emléket állít és népszerűsíti őt. Megismertet a művészélet csúcsait és hullámvölgyeit megjáró 20. századi emberrel, aki élete két sikeres időszakában, ifjúként és idősen osztotta meg művészetét közönségével. Aki a gyökértelenség, a pénztelenség, a deviáns és önpusztító élet, a megaláztatások ellenére beírta nevét a zene történetébe. Már életében legenda lett, szenzációt jelentett máshoz nem hasonlítható stílusú, extrém zongorajátékával. Ahogy ő maga mondta, a zenélés nem foglalkozása volt, hanem életformája.


    Bibliográfia

BAZZANA, Kevin (2007): Pianist X. Die Lebensgecshichte eines exzentrischen Genies. Schott Music GmbH&Co. KG, Mainz

Ifj. BARTÓK Béla (szerk.)(1981): Bartók Béla családi levelei. Zeneműkiadó.

RÉVÉSZ Géza (1916): Erwin Nyiregyházi. Psychologische  Analyse eines musikalisch hervorragenden Kindes. Leipzig, Verlag von Veit & Comp.

RÓZSA Lászlóné (2000): Nyiregyházi Ervin. KFRTKF Tanulmányok Debrecen

The 4th International High School Music and Fine Art Competition 1996. The Nyiregyhazi Memorial Institute, Iwasaki (versenykiírás)

The 5th International High School Music and Fine Art Competition Cracov, Poland 1997./ a versenyre kiadott kötelező zongoradarab kottája / Ervin Nyiregyhazi: A Soldier of Fortune

Tóth Aladár válogatott zenekritikái 1934 – 1949. Zeneműkiadó Budapest, 1968.

www.fugue.us/Nyiregyhazi­_top_E.html letöltés:2009. dec. 8.

 

[i]Bartók Béla családi levelezésében több ízben találunk utalást Révész Gézával  ill. a Révész családdal való kapcsolatra. Bartók az édesanyjának írt levelében (1919.okt 23) őt említi: "Németországba egy "kivándorló" egyetemi tanár magával vitte összes népzenét tárgyaló dolgozataimat (magyar, román és arab népzenéről szólnak ) német fordításban és ott próbál érdemben beszélni." Majd Révész biztosítja egy későbbi levélben (1920. febr.25) a Bartók családot: "...írok barátaimnak kik a népdalgyűjtés ügyében segítségére lehetnek."
 

[ii]Zur Grundlegen der Tonpsychologie (Leipzig, 1913)
 Erwin Nyiregyhazi (Leipzig, 1916)
 Einführung in die Musikpsychologie  (Bern, 1946)
 

[iii] „...Er ist vom Schlage des jungen Mozart. Seine früh erwachsende schöpferische Begabung, seine frühe Entwicklung überhaupt, die rege und leichte Produktion, das rasche Tempo seiner künstlerischen Entwicklung, sein bedeutendes instrumentaltechnisches Talent, seine groβe Liebe zur Kunst, ferner seine übernormale Intelligenz, sein Witz und seine Lebensfreude, seine Zrtlichkeit und den Elter erwiesene Verehrung, seine Anhänglichkeit zu den Lehrern, das alles sind Eigenschaften, dei unzertrennlich mit dem Bilde des jungen Mozart verwoben sind.” i.m. 1916. 3. oldal
 

[iv] A 30-as években testvére, anyja és nagyanyja Berlinben éltek, édesapja korán meghalt. Nagyanyja 1937-ben 80 évesen elhunyt, ezután visszaköltöztek Budapestre, testvére, Alfréd 1944-ben a fronton halt meg, anyja a holokauszt áldozata lett.

[v] 1937-ben együtt játszott Kerékjártó Gyulával, akinek a neve szintén feledésbe merült itthon. Duci hegedűművész, szül. Budapesten 1898-ban. Hubay Jenő növendéke volt, és mint csodagyermek már igen korán feltűnt.  Hangversenykörútjain nagy sikereket aratott. Babits Mihály Prológus című versét Duci 1914-es koncertje ihlette meg.

[vi] Feleségeivel a házasságkötés, válás vagy halálozás időpontjai:

1. Mary Margaret Kelen (1926. okt. 5. – 1934.)

2. Xandra Lucille Caplin (1935. okt. 28 – 1936. febr.)

3. Genevieve Haugen (1937. máj. – 1937. szept. 20.)

4. Ella Petersen (1939. febr. 24.   – 1941. márc.)

5. Károlyi Olga (1941. május 15. – 1945. aug.7.

6. Ethel Vivian Grey (1945. aug. – 1955. febr. 14.)

7. Mara Heinz (1956. dec. 24. – 1957. nov. 18.)

8. Margaret Benedict (1961. nov. 20 - 1970. nov. 3. )

9. Elsie Swan (1972. nov. 11. – 1974. nov. 23.)

10. Doris Jean Holcomb (1978. szept. 23 –
 

[vii] Tóth Aladár válogatott zenekritikái 1934-1939. 32-33. oldal
Zeneműkiadó Budapest 1968

[viii] Pl. az improvizációs készséget úgy, hogy 1910 júniusában és később 1913 júliusában ugyanarra a témára kért tőle improvizációt, amit zeneileg elemezve, összehasonlítva vizsgált, megállapítva a nagyfokú fejlődést.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz