Aki az ez esetben már önmagában sem lebecsülhető látvány szintjén túl is meg
kíván ismerkedni a Rumbach Sebestyén utca 11-13. szám alatt álló zsinagógával, aki
arra vágyik, hogy némiképp értő szemmel tekinthessen arra, annak roppant
időutazásra kell vállalkoznia, hiszen jóllehet, az épület a maga fizikai valójában
"csak" alig több mint 130 éve áll, a zsidóság és vallása egymástól
elválaszthatatlan, több ezer éves történetéről tanúskodik.
A zsinagóga intézményét a hagyomány egyenesen Jákob idejére vezeti vissza: az
ősatya már magzat korában vágyott oda és így, mikor édesanyja elment egy ilyen
imaház mellet, mindig ki akart ugrani méhéből. Mózesről pedig úgy tudják, hogy ő
mondta meg az embereknek, hogyan kell a zsinagógában imádkozni - ez a Biblia
magyarázatokkal kísért arámi fordítását tartalmazó Targumból, a Midrásból,
Josephus Flavius Apión ellen című művéből, de még az Újszövetségből is
kiderül. Valóban nem elképzelhetetlen, hogy már a salamoni Szentély idején is
működtek ilyen imahelyek, valószínűbb azonban, hogy a babiloni fogságban élő
zsidók alkalmai gyülekezési helye volt a zsinagóga őse. Az elhurcoltakba lelket
öntő Ezékiel könyvében több helyen is szó esik arról, hogy Izrael vénei
összejöveteleket tartottak a prófétánál, ezenkívül, mikor Ezékiel
kétségbeesésében egy ízben azt kérdezte az Örökkévalótól, hogy teljesen
elpusztítja-e a még megmaradt honfitársait, Isten a következő szavakkal nyugtatta meg
a prófétát: "noha eltávolítottam őket a nemzetek közé és noha elszórtam az
országokba, mégis egy kevéssé szentéllyé
lettem számukra az országokban, a hová jutottak". 1 Sokak, köztük már a Talmud
Megilla traktátusának szerzője számára is, ezek az utalások egyértelműen a
zsinagógának megfeleltethető intézményről árulkodnak. Hazájukból, és így
Istenüknek a Törvény értelmében kizárólagos kultuszhelyétől, a jeruzsálemi
Templomtól, pontosabban annak a Nabu-kudurri-uszur seregei által meghagyott, még mindig
szent helynek számító romjaitól elszakított zsidóknak is szükségük volt arra,
hogy valahol közösen imádkozhassanak, hallgathassák a bölcsek és a próféták
tanításait. Az eddig elmondottaknál kézzelfoghatóbbak azok az immár régészeti
emlékek, melyek szerint a fáraóként uralkodó Ptolemaioszok Egyiptomában már az i.e.
III. század második felében álltak "imaházak"
2.
Ami Palesztinát illeti, a legkorábbi utalást erre az intézményre egy, a
feltételezések szerint az i.e. VI. századból származó, Elathban előkerült
osztrakonon találjuk: ezen a Bet Kenisza biJerusalajim, azaz "a zsinagóga
Jeruzsálemben" felirat betűzhető ki. E területre nézve még biztosabb forrás
egy ókori haszidnak, Ben Szírának (Sirák) a bölcsességirodalomhoz sorolható,
előszava szerint i.e. 180 körül keletkezett könyve, melyben a szerző egy helyen azt
mondja, hogy "Gyertek hozzám, akik tudatlanok vagytok, foglaljatok helyet
iskolámban". Ez a fordítás a lényegében teljesen fennmaradt görög szöveg
alapján készült, a töredékes héber eredeti "tanház"-ról, Bét
HáMidrás-ról
beszél, és biztosan tudjuk, hogy a mai Izrael földjén az i.e. I. században már
minden városban volt egy ilyen intézmény. Egy ideig párhuzamosan működtek a második
Szentéllyel, annak elpusztulását követően pedig ezek lettek a zsidóság életének
központjai. Zsidók nem lakhattak olyan városban, ahol nem volt zsinagóga, ahol
letelepedtek, ott azonnal kialakították azt a helyet, ahol közösségi szertartásaikat
tarthatták, és együtt tanulmányozhatták a Tórát. Maga a zsinagóga kifejezés
végső soron a héber Bét (Ha)Kneszet-nek megfelelő görög szünagógé
szóból ered, melynek
jelentése többek között "gyülekezet", "gyűlés", illetve
"gyűlés helye", és amelyet az Újszövetség már mai értelmében használ
5. Ebből származik
aztán a latin synagoga, melyet számos nyelv többé-kevésbé módosított formában ma
is használ 6. A héber
mindenekelőtt az imént említett Bét HáKneszet vagy Bét Kneszet
, azaz "gyülekezeti
ház"-ról beszél, de a Bét Tefilla
, vagyis "imaház" kifejezés is elterjedt. (Ez utóbbi
először Ézsaiás könyvében szerepel, ott azonban egyértelműen a Templom
megnevezéseként. 7) A Bét
(Há)Midrás, mellyel már találkoztunk, tulajdonképpen a zsinagóga nagyobb,
imádkozásra szolgáló terme melletti kisebb helyiséget jelöli, de az egész
épületre is utalhatnak így.
A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga megszületésének előzményeihez a XIX. század
30-40-es éveibe kell visszapillantanunk, mikor is az addig kis városnak számító
Pest-Buda viszonylag rövid idő alatt az ország gazdasági, majd politikai
központjává nőtte ki magát, és ezzel egy időben, és nem kis részben
összefüggésben, a pesti zsidó közösség is rohamos fejlődésnek indult, olyannyira,
hogy Löw Schwab, vagyis ahogy Pesten ismerték Scwab Arszlán főrabbisága alatt, még a
szabadságharc előtt hazánk legnagyobb és legbefolyásosabb zsidó gyülekezetévé
vált. Ez a közösség volt az, mely oroszlánrészt vállalt többek közt olyan
történelmi lépésekhez vezető úton, mint amilyen az 1867. évi emancipációs
törvény, ami lényegében egyenjogúságot adott a magyarországi zsidóknak, úgy, hogy
azokat hivatalosan többé nem tekintették megtűrt idegeneknek, vagy az 1895-ös ún.
recepciós törvény, melynek értelmében a "zsidó" nem jelentett semmi
egyebet, mint "izraelita vallást", tehát már nem volt etnikai meghatározás.
A pesti zsidóság legnagyobb része a Teréz(ia)-városban élt, mely ebben az időben
Pest leglendületesebben fejlődő és egyben legnépesebb kerülete volt, és melynek
központi részét sokszor egyenesen Judenstadt-nak nevezték. Az itt lakó zsidók
döntő többsége kereskedő volt. Pesten több zsinagóga is működött: a hitközségi
zsinagógán kívül, mely a város zsidóságának kereskedelmi és vallási
központjának számító, Orczy báró tulajdonában lévő, egykori Orczy-házban volt,
számos magántulajdonban lévő imaházról tudunk. Így a későbbi, Rumbach
Sebestyénről, Pest tisztiorvosáról elnevezett utcában, a majdani zsinagóga telkén
álló Tomola-házban a források szerint már 1800 táján látogathattak a hívek egy
imaszobát, egy Beth-Haus-t. A magyarországi, és ezen belül mindenekelőtt a fővárosi
zsidóság hitéleti felfogásában a XIX. század első felében a megosztottság egyre
határozottabb jelei mutatkoztak meg, és az 1850-es évekre már elég tisztán
kirajzolódott két irányzat, melyeket Pesten mint "zsinagóga-pártot",
illetve "templom-pártot" emlegettek. Mint ezek az elnevezések is utalnak rá,
az egyik különbség a két csoport között az volt, hogy míg a konzervatívok a
"zsinagóga" szót használták imahelyük megjelölésére, addig a reformerek
a "kultusz templom" vagy "templom" kifejezést részesítették
előnyben, mely bizonyos szempontból mondhatni merészségnek számít annak a
vallásban, melynek törvényadó, szent könyvében világosan benne van, hogy Istennek
egyetlen temploma lehet, mégpedig a jeruzsálemi, következésképp a második
Szentélynek az i.sz. 70. évben történt lerombolása óta ilyenről csak múlt időben
lehet beszélni. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a hívő zsidók a
mindennapi életben nemigen beszéltek "zsinagógáról", és vagy a már
említett héber elnevezések valamelyikét vagy pedig - askenázi, jiddis nyelvű
közegben - a bét há-midrás-nak lényegében megfelelő latin schola judaeorum után
Judenschule-nak, illetve maguk közt egyszerűen csak schul-nak mondták 8. Míg a vidéki hitközségekben
érezni lehetett az éles ellentétet, mely a két nézett hívei közt feszült, a
fővárosban ezek eleinte egészen jól kijöttek egymással. 1830-ban az Orczy-házban
külön imahelyet kaptak a hagyományokhoz mindenben a legszigorúbban ragaszkodó zsidók
és a "haladó-pártiak". Ezzel egy időre megoldódni látszottak a
nehézségek... Mivel a pesti hitközség lélekszáma szerencsés módon tovább nőtt,
az Orczy-házban lévő imaházak idővel kezdtek szűkössé válni, ezért a zsidók
úgy döntöttek, hogy új, megfelelő méretű és rendeltetéséhez megjelenését
tekintve is méltó zsinagógát építenek. Azonban amennyire nyilvánvaló volt az
előtte lebegő cél, a tapasztalatok tükrében legalább annyira nehéz, göröngyös
útnak nézhetett elébe a fővárosi gyülekezet. Ahhoz ugyanis, hogy felépülhessen egy
zsinagóga, előbb telket kellett vásárolni, már pedig ezt a pesti szokásjog zsidók
számára nem engedélyezte, még abban az esetben sem, ha imaházat kívánnának
létesíteni rajta. Miután már harmadszor is elutasító választ kaptak az ez ügyben
benyújtott felségfolyamodványukra, 1837-ben 32 évre bérbe vették azt a telket a
Dohány utcában, melyen ma Európa legnagyobb zsinagógája áll. Ez persze nem
jelenthetett végleges megoldást. 1840-ben aztán eljött a fordulat az ügyben: az
országgyűlés olyan, a zsidókra nézve kedvező határozatokat fogadott el, melyek
végül lehetővé tették, hogy valóban megvásárolhassák az említett telket. Ez
1844-ben meg is történt. Az anyagi nehézségeken túl szembe kellett nézni azonban egy
másik, immár a hitközségen belüli problémával: mint már szó volt róla, az két
fő irányzatra bomlott, melyek más és más imarendet, istentiszteletet követtek,
illetve tartottak helyesnek, így elképzelhetetlen volt az, hogy a jövőben mindnyájan
egyetlen zsinagógában gyűljenek össze. A vita, melynek eldöntésére 1842-től
kezdődően több alkalommal is felállt egy, a konzervatívok és a reformerek
képviselőiből álló templomépítő vegyes bizottság, csak 11 év múlva zárult le.
1853. január 17-én "az elöljáróság elhatározta..., hogy csak egy imaházat,
mégpedig kultusztemplomot építtet...", azonban ezzel egyidejűleg ígéretet tesz
arra, hogy hitközség "minden időkben fenn fog tartani egy régi berendezésű
zsinagógát is, a mostaninak nagyságában". Ez a kompromisszum egyelőre
elfogadható volt a "zsinagóga-párt" híveinek, így a Dohány-templom
munkálatai zavartalanul elkezdődhettek, 1859-ben pedig már állt is a monumentális
épület. Mindezek után azt várhatnánk, hogy a konzervatívoknak nem volt más dolguk,
mint kivárni, míg kellő pénz áll a hitközség rendelkezésére ahhoz, hogy ők is
megkaphassák saját imahelyüket. De nem így történt... Az elöljáróság ugyanis
kilátásba helyezte, hogy nem bérli tovább az Orczy-házbeli nagyobb imaházat, mely
még mindig helyett adott a "zsinagóga-pártiak" istentiszteletének, és a
gyülekezetet átköltözteti a reformerek régi kultusz-templomának kisebb, alacsonyabb
bérleti díjú helységébe. Noha lehetséges, hogy ezzel a lépéssel azt szerették
volna elérni, hogy a konzervatívok mégis csak csatlakozzanak hozzájuk, mind az
épületet, mind a szertartást illetően, valójában heves ellenállásba ütköztek. A
"zsinagóga-pártiak" az elöljáróság hajhatatlansága miatt kétszer is
beadványban emlékeztették a hitközség vezetését annak korábban tett
vállalására, miszerint számukra is azonos méretű és szépségű zsinagógát
emelnek majd, illetve hogy ameddig ezt nem áll módjukban megtenni, fizetik az
Orczy-házban hagyományos imaházuk bérét. Köszönhetően talán annak is, hogy az
1859-ben kinevezett főrabbi, Dr. Alois Wolf Meisel a tiltakozók mellé állt, 1860-ban
az elöljáróság végül is belátta ezeknek az igényeknek a jogosságát. A
konzervatívok tehát maradhattak korábbi, Orczy-házbeli imahelységükben és
készülhettek majdani zsinagógájuk építésére: adományaikat e szent célra
ajánlották fel, és mivel ezekből még 1867-re sem gyűlt össze annyi, mely megfelelő
anyagi hátterül szolgálhatott volna a vállalkozáshoz, ez év nyarán 24 hívő 44
ezer forintért megvásárolta a későbbi zsinagóga telkét a Rumbach Sebestyén
utcában, az akkori 8. szám alatt. Szándékuk az volt, hogy a telket önköltségi
áron, tehát minden haszon nélkül átadják a hitközségnek, hogy az egy "régi
szertartásos" 9
zsinagógát emeljen számukra. Minthogy az építkezéshez szükséges pénz ekkor még
nem állt teljesen a gyülekezet rendelkezésére, továbbra sem ment minden olyan simán,
ahogy szerették volna. Végül azonban a hitközség is az ügy mellé állt, és eljött
a várva várt pillanat: 1867. október 25-én felállították a Zsinagóga Építő
Bizottmányt és november 30-án, szombaton Meisel főrabbi boldogan jelenthette ki az
Orczy-házban összegyűlt híveknek, hogy "Isten szolgálatára méltó csarnokot
kaptok" 10. December
18-án pályázatot írt ki, melynek eredményét a következő év március 18-án
hirdették ki: a díjnyertes a 26 éves, keresztény vallású bécsi építész, Otto
Wagner pályamunkája volt. Sajnos, talán sohasem tudjuk meg, milyen tervek versenyeztek,
ugyanis a pályaművek, úgy tűnik, az idők során mind elvesztek, így magára a
Wagnerére is csak az elkészült épület alapján következtethetünk. Azoknak a
vitáknak köszönhetően, melyek a Rumbach utcai telek méretének, valamint fekvésének
alkalmasságát illetően kibontakoztak, ezután további 3 évet kellett várni az
építkezés megkezdésére.
Időközben azonban történt valami, ami nem csak a majdani zsinagóga státuszát, de az
egész magyarországi zsidóság további életét tekintve is fordulópontot jelentett. A
reformpártiak kezdeményezésére a kultuszminiszter, báró Eötvös József 1868-ban
összehívta a magyarországi izraeliták egyetemes kongresszusát, hogy az megválassza
azokat a vezető személyiségeket, akik a kormány előtt képviselhetik a hazai
zsidóság egészét. Ez időre már azonban oly nagy volt a szakadék a konzervatív és
a reformerek közt, hogy nem tudtak szót érteni egymással: előbbiek a reformerek
befolyása alatt álló vezetőség elleni tiltakozásképpen kivonultak az Egyetemes
Gyűlésről. A magyar zsidóság ezzel formálisan is kettészakadt: azóta beszélünk
orthodoxiáról és neológiáról. Voltak azonban olyanok is, akik elfogadhatatlannak
tartottak egy ilyen szétválást és mindent meg kívántak tenni azért, hogy
visszaállítsák a kongresszus előtti, legalább látszólag egységes állapotot. Ők
voltak a teljes nevükön status quo ante közösségek hívei, akiket gyakran csak status
quo, illetve statusquoként emlegettek.
Visszatérve a Rumbach-utcai zsinagóga történetéhez, elmondhatjuk, hogy 1869. október
27-én végre megoldódtak a telek körüli viták: az ekkorra már független
szervezetként működő orthodox hitközség a 24 hívőtől megvásárolta azt. Az
építési munkák vezetésére, a szerkezet- és részlettervek elkészítésére, Wagner
a vele közel egykorú munkatársát, Kallina Mórt (1844-1913) kérte fel, a
kivitelezésre pedig a morvaországi és ekkor már két éve Pesten dolgozó, igen
keresett mester, Félix (Bódog) Buzzi (1829-1875) kapott megbízást. 1870. május 1-én
megindult az építkezés, a szükséges építési engedélyt azonban csak 1870. július
5-én adta ki a pesti városi tanács, mégpedig azzal a kikötéssel, hogy részletesebb
terveket kell benyújtani a kupola Magyarországon addig még soha ki nem próbált
vasszerkezetéről. Miután Kallina Mór ennek is eleget tett, 1870. november 22-én
megszületett a végleges építési engedély, melyben mindamellett leszögezik, hogy a
kupoláért, melynek stabilitását illetően kétségek merültek fel, minden
felelősséget az építész vállalja. Az építkezés mintegy két és fél évig
tartott, a zárókő ünnepélyes elhelyezése és a zsinagóga felavatása 1872. október
1-én, a zsidó naptár szerint élul hó 28-án, egy keddi napon történt meg. Az
ünnepség megnyitásaként felolvasták a templomépítési bizottság jelentését és
az oklevél héber és magyar nyelvű változatát, majd az utóbbiakat néhány
pénzérmével együtt a frigyszekrény alá süllyesztették. Ezt követően "24
pompásan feldíszített Tóratekercset hoztak be a templomba és elhelyezték őket a
szent szekrényben, meggyújtották az 'Örök Fényt' " 11.
A zsinagóga-avatást végül Sollák Lajos rabbi ünnepi beszéde zárta. A pesti
"zsinagóga-párt" híveinek álma ezzel valóra vált, és minden bizonnyal
ennek volt köszönhető, hogy a fővárosban lényegében nem következett be az a nyílt
hitszakadás, ami az ország más közösségeiben. A pesti "zsidóság vagyonosabb
tagjai vagy a neológiához csatlakoztak, vagy a meglévő állapothoz [status quo -
H.Gy.] ragaszkodva beilleszkedtek a Rombach-uccai templom konzervatív keretébe". 12 Mindamellett ez az imaház
szervezetileg soha sem csatlakozott a status quo ante közösségekhez, noha
szellemiségét tekintve valóban ezekhez állt a legközelebb. Érdekes, hogy egy XIX.
század végén megjelent német útikönyv mint orthodox zsinagógáról írt róla,
miközben a szigorú orthodoxok semmiképp sem ismerték el annak. Mivel a Rumbach
Sebestyén utca neve egy időben, 1817 és 1839 között, Rombachgasse (Rombach út) volt,
az imaházat legtöbbször csak Rombachnak, hívei pedig Rombach shulnak,
Rombach-zsinagógának hívták, míg a neológok Rombach-templomként beszéltek róla.
Úgy tűnik az épületet egy félreértés okán egyszer még Rámbámnak is nevezték.
Egy szatmári rabbi, Jehuda Grünwald (1845-1920) egyik responsumában ugyanis egy pesti
zsinagógát említ, mely "teljesen hagyományos módon van építve, magát
Rambamról (Maimonides) nevezi, mégis mert a község átvette a reformerek néhány
kisebb változtatását, Istenfélő személy (járe) nem meg ide imádkozni". 13 Mivel ilyen nevű imaház
Pesten sosem volt, a legkézenfekvőbb azt feltételezni, hogy a Rombach shulra gondolt.
Lehetséges, hogy átértelmezte, de az sem teljesen kizárt, hogy félreolvasta a
"Rombach" szót, ami héber karakterekkel írva
erősen hasonlíthat az egyik legnagyobb zsidó
tudós, Rabbi Móse ben Májmun (1135-1204) nevének rövidített alakjára, a RáMBáM-ra
.
Mielőtt részletesebben szemügyre vennénk magát az épületet, elkerülhetetlen
néhány szót ejteni általánosságban a XIX. század európai
zsinagóga-építészetről. A művészet, ezen belül pedig különösen az építészet
sokat mesélhet saját koráról. Mindez még fokozottabban elmondható a zsinagóga
építészetről, mely ékesen tanúskodik a történelmi-politikai,
társadalmi-gazdasági körülményekről. A zsidó emancipáció évszázadában a
zsinagóga többé már Közép-Európában sem kizárólag egy gyakorlati feladatainak,
tehát gyülekezeti és imahelynek, valamint iskolának megfelelő épület, hanem
tudatosan megtervezett műalkotás. A romantika virágázásnak idejében vagyunk, mikor
is az építészek rendszeresen visszanyúlnak olyan hajdani stílusokhoz, mint a román,
a gótikus, a bizánci vagy az iszlám világból a spanyol-mór, az oszmán-török, a
mameluk-egyiptomi és a mogul-indiai. A zsinagóga-építészetben két fő irányzat
különíthető el, melyek egyszersmind két különböző szemléletet tükröznek.
Németországban a zsidó építészek, mintegy bizonyítván, hogy népük régóta
szerves része a "nemzetnek", a román és gótikus templomokra emlékeztető
imaházakat emelnek. A keresztény vallású építészek tervei nyomán viszont a mesés
keletet idevarázsoló, szándékaik szerint az elpusztult salamoni Szentélyt legalább
külsőségeiben életre keltő zsinagógák születnek, melyek szinte büszkén hirdetik
híveik idegen származását. Ezekre az épületekre, melyek egyikét először 1810-ben,
Németországban mondták "Tempel"-nek, tehát nem keresztény, azaz pogány
templomnak, kétségtelenül jobban illik ez a megjelölés, mint a hagyományos
zsinagóga elnevezés. Meg kell jegyezni, hogy a zsidóság azzal, hogy az addigi
jelentéktelen külsejű, szürke imaházakból egyszerre egzotikusan pompázó
templomokba költöztette át a gyülekezetet, és így mintegy rivaldafénybe került,
nem kis kockázatot vállalt... és valóban, sajnálatos módon, mint azt az 1880-as
évektől fogva fokozatosan erősödő antiszemitizmus mutatja, ezek az épületek nem
éppen az idegennek szembeni toleranciára nevelték a többségi társadalmat.
Mindamellett az az építész, aki mintegy fel kívánta támasztani Salamon király
Szentélyét, igen nehéz feladat előtt állt, mert noha szerencsénkre a Szentírás
részletesen beszámol a kultuszhely méreteiről, formájáról és berendezéséről, a
stílusáról nem árul el semmit. A XIX. század elején voltak, akik úgy vélték, hogy
Hirám, Salamon föníciai építő mestere az Örökkévaló házát egyiptomi stílusban
emelte, következésképpen egyiptizáló zsinagógák építését szorgalmazták. Ez
akkoriban felettébb csábító gondolat lehetett: az egyiptomi régiségekről szóló
első, XVII. századi tudományos művek, valamint a XVIII. századi, e tárgyban
íródott, bőségesen illusztrált enciklopédikus munkák, illetve első részletes úti
beszámolók után, melyek mind-mind fokozták az érdeklődést e nagy kultúra iránt,
Napóleon 1798/99. évi, a hajdani fáraók földjére vezetett hadjáratát követően
Európa valóságos Egyiptom-lázban égett. Noha az egyiptomi stílus, a maga
mozdulatlanságával, kiegyensúlyozottságával és sarkos formáival még ráadásul az
ezidőtájt mértékadó klasszicista értékekkel is jól összeegyeztethető volt,
akadtak, akik elfogadhatatlannak tartották, hogy a zsidók imaháza éppen annak a -
saját fogalmaik szerint - bálványimádó népnek a templomaira emlékeztessen, amely
több száz évig fogságban tartotta őket, és amelytől való megszabadulása volt
bizonyos értelemben az Örökkévaló népévé való válásának kezdete. Az iszlám
építészetből ismert különféle stílusok, melyeket a meglehetősen pontatlan
"mór" elnevezéssel foglaltak össze, szintén sok vitára adtak okot, mikor a
zsinagóga-építészetben megjelentek. Míg Franciaországban a mauresque vagy moresque
kizárólag a világi építészetben, ott is elsősorban kávéházak, fürdők,
színházak esetében fordulhatott elő, addig Németországban és az Osztrák-Magyar
Monarchia területén főként nagyvárosok zsinagógáinál találkozunk a maurisch-sal.
A művészettel elméleti síkon foglalkozó korabeli szakemberek általában támogatták
e stílus zsidó imaházaknál való alkalmazását, mert mint érveltek, a zsidók az
arabokkal való "sémi törzsi rokonságot nem tagadhatják le" 14. Tény, hogy a X-XII. századi,
mór uralom alatt lévő Spanyolország a diaszpórában élő zsidóság szinte páratlan
virágzásának lehetett szemtanúja, azonban azt tudni kell, hogy akik e véleményeket
megfogalmazták, semmit sem tudtak a középkori, valóban mór stílusjegyeket magukon
viselő zsinagógákról. A romantikus "mór" zsinagógák számára a
mintaképül mindenekelőtt a spanyol reconquista előtt utolsónak megmaradt
iszlám-spanyol városállam, a Naszridák uralma alatt álló Granada XIII-XIV. századi
rezidenciája, a híres Alhambra (Kalat al-Hambra "Vörös Vár") szolgált.
Ennek a vörös téglafalakkal körülvett épületegyüttesnek része az oroszlános
kútjáról elnevezett Oroszlános Udvar, a Mirtuszos-udvar vagy Alberca, a Két Nővér-
és a Követek terme, valamint számtalan, szinte mennyei pompában tündöklő kert,
galéria és pavilon. Gottfried Semper drezdai zsinagógája volt az első ilyen
építmény, mely átvette az Alhambra Oroszlános és Mirtuszos-udvarának oszlop- és
oszlopfejezet formáit. Voltak emellett olyan irányú próbálkozások is, melyek egyes
alapgondolataikat tekintve, még akár a jelenkori tudomány előtt is elismerése
méltóak. Ludwig Förster, a híres bécsi II. kerületi és a pesti Dohány utcai
templom tekintélyes építésze azt mondta, hogy "egy izraelita templom (...)
legalább a főbb vonásaiban feleljen meg minden templom megszentelt ideáljának, a
salamoni templomnak", és ezért "a viszonylag leghelyesebb út az volna, ha
(...) azokat az építészeti formákat választanánk, melyeket az izraelita néppel
közeli rokonságban álló ókori nemzetek használnak (...)" 15.
Egy ilyen új megközelítés megszületését nagyban segítették az akkoriban friss
mezopotámiai ásatások, így Ninive és Khorszabad feltárása, melynek során az ókori
kelet addig nem látott csodáit ismerhette meg a világ. 16
A Rumbach-utcai zsinagóga épülete, melyet kelet-nyugati irányba tájoltak, már
amennyire az ebből a szempontból kedvezőtlen telek fekvése ezt lehetővé tette, két
részből áll, melyek formailag és funkciójukat tekintve is világosan elkülönülnek
egymástól. Az utca felőli oldal valójában egy három emeletes bérház, rabbi
lakásokkal, irodákkal és a zsinagógához tartozó tanházzal. Egy ideig a hitközség
elemi leányiskolája is itt működött. A homlokzat, mely szinte tökéletesen belesimul
a szomszédos bérházak síkjába, függőlegesen három részre tagolódik. Ezek
mindegyikét további három függőleges sávra bontják a kapuk és az ezek felett
elhelyezkedő emeleti ablakok. A finoman előreugró középrizalit enyhén kimagasodik,
két oldalról minaretszerű tornyocskákban végződő nyolcszögletű falpillérek
fogják közre: a salamoni Templom Jákhin
és Boáz
jelképei. Az ezek közti falfelületet külön kiemeli az, hogy itt az
első és második emeleten lévő három-három ikerablak szinte egységbe olvad. A
homlokzat vízszintes tagolása sokkal kevésbé érvényesül: hangsúlyos elemként itt
csak egy csipkésen lépcsőzött választó- és a falsíkot felfelé lezáró
főpárkány jelenik meg. A középrizalitot utóbbi felett két oldalt nyolc-nyolc, kis
hatlépcsős tornyocskákhoz hasonló terrakotta elemek sorából álló pártázat
közepén Mózes két félköríves, mészkő sztéléként megjelenített
törvénytáblája koronázza. Bármilyen szépek is azonban az utóbb említett
részletek, a szűk utcán sétáló járókelő sajnos sohasem láthatja őket, számára
elsősorban a két keleti hatású falpillér, valamint a homlokzat pazar színezése -
vörös tégla, sárga vakolat és kék zománcos csempe - jelzi, hogy nem akármilyen
épületről van szó. A kapuk és az ablakok vörös- világossárga csíkos íveiben az
Alhambra világa köszön vissza. A zsinagógának három bejárata is van, egy-egy
oldalt, külön a nők és a férfiak részére, egy pedig a középrizaliton, a hármas
ívezetű főkapun, két, eredetileg üzlethelyiségekbe vezető bejárat között. Csak
mikor itt feltekintünk, akkor derül ki egyértelműen, hogy egy zsinagóga előtt
vagyunk. Mindhárom bejárat felett indamotívumokkal körülfogott stilizált héber
betűs feliratot olvashatunk:
"Ez a kapu az
Örökkévalóé, igazak mennek be rajta". Ez az idézet a 118. zsoltárból való,
melynek teljes szövege így hangzik:
"Adjatok hálát az
Örökkévalónak, mert jóságos, mert örökké tart a kegyelme. Mondja csak Izraél:
mert örökké tart a kegyelme! Mondják csak Áron háza: mert örökké tart a kegyelme!
A szorongásból szólítottam Jáht, tág térrel meghallgatott engem Jáh. Az
Örökkévaló mellettem van, nem félek; mit tehet ember nekem? Az Örökkévaló
mellettem van segítőim közt, s én majd rájuk nézek gyűlölőimre. Jobb menedéket
keresni az Örökkévalóban, mint bízni az emberben. Jobb menedéket keresni az
Örökkévalóban, mint bízni nemesekben. Mind a nemzetek körülvettek - az
Örökkévaló nevében, bizony szétvágom őket. Körülvettek, körül is fogtak - az
Örökkévaló nevében, bizony szétvágom őket. Körülvettek mint a méhek -
ellohadtak mint a tövisek tüze; az Örökkévaló nevében, bizony szétvágom őket.
Taszítva taszítottál engem, hogy elessem, de az Örökkévaló megsegített. Erőm és
énekem Jáh, ő lett nekem segítségül. Ujjongás és segítség hangja az igazak
sátraiban; az Örökkévaló jobbja hatalmast végez! Az Örökkévaló jobbja fölemel,
az Örökkévaló jobbja hatalmast végez! Nem halok meg, hanem élni fogok és
elbeszélem Jáh tetteit. Fenyítve fenyített engem Jáh, de a halálnak nem adott át.
Nyissátok ki nekem az igazság kapuit, bemegyek rajtuk, magasztalom Jáht. Ez a kapu az
Örökkévalóé, igazak mennek be rajta. Hadd magasztallak, mert meghallgattál s lettél
nekem segítségül. A kő, melyet megvetettek az építők, saroknak fejévé lett. Az
Örökkévalótól történt ez, csodálatos a szemeinkben. Ez az a nap, melyet szerezett
az Örökkévaló, hadd vigadjunk és örüljünk rajta. Oh Örökkévaló, segíts csak,
oh Örökkévaló, boldogíts csak! Áldva legyen, a ki jön az Örökkévaló nevében,
áldunk titeket az Örökkévaló házából. Isten az Örökkévaló és világosságot
adott nekünk, kössétek hozzá az ünnepi áldozatot kötelékkel az oltár szarvaihoz.
Istenem vagy s magasztallak, én Istenem, dicsőítlek. Adjatok hálát az
Örökkévalónak, mert jóságos, mert örökké tart a kegyelme!" 17 |
A meg nem nevezett
szerzőtől származó, hálaéneknek is mondható zsoltár idézett sora elég gyakran
szerepel a zsinagógákon olvasható feliratok között. Például az 1795-ben épült
tarcali vagy az 1857-ben emelt mátészalkai imaházak bejárati kapujának
szemöldökívén is ugyanezt láthatjuk, az 1910-ben elkészült gyulai zsinagóga
nyugati homlokzatára, az oromzat félkörívébe, ha nem is pontosan ezt, de a
zsoltárban közvetlenül ezelőtt és ezzel szoros összefüggésben lévő sort írták
fel:
"Nyissátok
ki nekem az igazság kapuit, bemegyek rajtuk, magasztalom Jáht" 18. A Rumbach Sebestyén utcai
zsinagóga bejárati feliratának elemzésénél célszerű mindkét idézetet figyelembe
venni. Először vegyük szemügyre egy kicsit közelebbről az "igaz"-nak
fordított, itt többes számban szereplő
szót. Ezt a hímnemű főnevet és egyben melléknevet
alapvetően az "igaz", "jámbor", "szentéletű", valamint
"ártatlan" értelemben használják, de ha megnézzük az ugyanezen három
gyökbetűből
19 képzett szavakat, illetve azok
jelentését, valamelyest tovább árnyalható a cádik fogalma. A zsoltár megelőző,
tehát 19. sorában a
"az igazság kapui" kifejezésben szereplő cedek nem csak az említett
fordításnak megfelelően "igazság"-ként, hanem úgy is visszaadható, mint
"győzelem", "üdv", melléknévként pedig az "igaz",
"igazságos" mellett a "helyes", "törvényes" jelentést is
kaphatja. 20 A cádik-kal
rokon szavak felsorolása helyett itt csak ezek olyan értelmét említeném, melyek
valamilyen többletjelentéssel gazdagíthatják a cádik-ot: "őszintének
lenni", "jóság", "erény", "érdem",
"jótékonyság", "adomány", "alamizsna",
"áldás", "jogosság", "jog" és "felmenteni". 21 Talán nem pusztán a
valóságtól elrugaszkodó elméleti-nyelvészeti feltételezés, hogy a zsidó
gondolkozásban valahol mindezen tulajdonságok és cselekedetek összefüggnek,
ok-okozati viszonyban állnak, vagy kölcsönösen feltételezik egymást. Ha egy
zsinagóga bejárata fölött az a kijelentés áll, hogy "ez a kapu az
Örökkévalóé, igazak mennek be rajta", akkor ebből mindenekelőtt két dolog
következik. Az egyik elég magától értetődően az, hogy bár a bét kneszet persze
természetesen a neológok szerint sem feleltethető meg az egykori Templomnak, még is
csak a négybetűs Isten szelleme lakozik benne. A másik, amit világosan kimond a
szöveg, hogy e helyre nem mehet be akárki, csak az, aki cádik. Itt elvileg kétféle
értelmezés lehetséges, melyek azonban nem kell, hogy kizárják egymást. Vagy már
eleve cádiknak kell lennie, illetve azzá kell válnia valakinek, mielőtt belép az
imaházba, hogy magasztalja Istent, vagy magával a cselekedettel, mármint azzal, hogy
ilyen céllal odamegy, már legalább arra az időre, amíg ott tartózkodik cádik-nak
számít. A zsoltár 19. sorában elhangzó kérés, hogy "Nyissátok ki nekem az
igazság kapuit, bemegyek rajtuk, magasztalom Jáht", mindkét lehetőséget
megengedi, hiszen szólhat ez egy cádik szájából, aki késznek érzi magát arra, hogy
az Örökkévaló színe elé járulhasson, de valaki olyanéból is, akinek egyelőre
csak vágya, hogy méltó lehessen arra, hogy ezt tegye. Bárhogy legyen is, az üzenet
egyértelmű: ha Istenhez akarunk szólni, ha kapcsolatba kívánunk kerülni Ővele, arra
kell törekednünk, hogy cádikok legyünk.
Aki először lép be a kapun, igencsak meglepődhet, mert az alapjában véve díszes
bérháznak tűnő utcai épületrészből pompásan díszített, tágas, magas,
kupolával fedett, nyolcszögletű térbe jut. Hét oldalán emeletmagasságban karzat fut
körbe, kelet felé pedig szentélyszerű térré bővül, mely az utca e tekintetben
szerencsés fekvése miatt épp szembe kerül a bejárattal. Közvetlenül a kupola íve
alatt 3x8 egyenes záródású, míg lejjebb, a karzat felett 9 színes üvegű, kerek
ablakon át árad be a fény. Imaidőben volt, hogy nem is kellett a lámpákat
meggyújtani: szombaton a délelőtti órákban a déli üvegablakból egyenesen a
Tóra-olvasó asztalra sütött a nap. A keleti, szentélyhez hasonló térrészben áll a
hatalmas, kupolás tóraszekrény, az aron ha-kódes
"a Szent szekrénye"), előtte a mozaikos
padlózatú mizrách-emelvénnyel
, melyen a hitközségi elöljárók, rabbik és kántorok ülőhelyei
voltak. A négyszögletes alaprajzú, belül kör alakú teret kialakító frigyszekrény
gazdag fémverettel ellátott magas kapujának vasalása, "mintha egy díszesen
kötött imakönyvet állítana elénk". 22
A tóraszekrény kupolája alatt, főpárkányzatán szinte pontosan megismétli azt, amit
már a zsinagóga utcai homlokzatán láttunk: kétfelől ugyanaz az itt öt-öt hat
emeletes tornyocskához hasonló elemek sorából álló pártázat, középen a
Törvényt hirdető két mózesi kőtáblával. Az aron ha-kódes elé a mennyezetre
függesztették az Örök Fény, a nér tamid
sokszögletű fémlámpáját, azaz örökmécsest. Az
oktogonális tér közepén az orthodox előírásoknak megfelelően a Tóra-olvasó pult,
a bima
, más néven
almemor vagy melemmer állt. A falakat és a karzatot mindenütt vörös, sárga, illetve
arany, valamint kék színekben pompázó, bizánci-mór stílusú díszítőelemekből
álló stukkó és falfestés borítja. Ezek egy része egyszerűsített, sematizált,
míg mások pontos utánzatai a többnyire spanyolországi, kairói és isztanbuli
előképeiknek. A belső térben álló nagy oszlopok oszlopfői vagy a tóraszekrény
kapuját szegélyező oszlopok mind az Alhambrát idézik. E tekintetben figyelemre
méltó, hogy a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógán kívül nemigen ismerünk olyan, a
XIX. század 80-as évei előtt épült imaházat, melynek díszítőmotívumai közt
nemcsak olyanokat találunk, melyeket például a már említett granadai Alhamrából
vagy a córdobai Nagymecsetből (785, majd többször kibővítették a XV. századig)
vagy Rúszten pasa isztambuli dzsámiából (1561) ismerhettek a tervezőik, hanem
olyanokat is, melyeket bizonyíthatóan egy igazi, tehát középkori mór zsinagógában
alkalmaztak. A karzatmellvédek mintázata és a tóraszekrény oldal burkolata olyan
mértékben hasonlít az 1200 táján épült Santa Maria la Blanca zsinagóga falának
díszítésére, hogy azt kell gondolnunk, Otto Wagner és Kallina Mór onnan
kölcsönözte őket. A nyolcszögletes tér déli oldalán, ha egy neológ zsinagógában
már nem is, de egy orthodox imaházban meglepő elemként, egy kicsi, fából készült,
kehely alakú szószéket találunk, melyre öntöttvas csigalépcső vezet fel. A
szószék alján a következő héber nyelvű szöveg olvasható:
"Ezt a szószéket szent Tóránk tiszteletére Zalman Altstok adományozta. Híre,
tanítása és bölcsessége szent." 23
A megjelölt héber betűk az adományozás
évét is elárulják: ez a nemes gesztus 1878-ban történt. Zsinagógák esetében
nyolcszögletű térrel nemigen találkozni máshol, és a művészettörténészek egyik
felvetése az, hogy az iszlám építészetet rendkívül behatóan tanulmányozó Otto
Wagner és társa a jeruzsálemi, Abdal-Malik kalifa által 687 és 691 között
építtetett kupolamecsetet, a Szikla-dómot, vagy ahogy a szent várost 638-ban
elfoglaló kalifa után nevezik, Omar-mecsetet is figyelembe vette terve
elkészítésénél. Talán ez az elképzelés első hallásra merésznek, sőt korunk
politikai-vallási körülményeire tekintettel bizarrnak hangzik, de elfogadhatóbbá
válik, ha eszünkbe jut, hogy mint közismert, ez, az iszlám egyik legszentebb helyének
számító épület, a keresztes hadjáratok óta egészen az újkorig nem csak a
keresztények, hanem a zsidó néphagyomány szemében is a "Templum Salomonis",
mivel úgy tartják, hogy Salamon király Temploma helyén emelték. Mindamellett még
azon művészettörténészek közt is, akik osztják e véleményt, nézeteltérés van
azt illetően, hogy kinek az ötlete lehetett az, hogy ilyen előképet válasszanak a
Rombachnak. Van, aki azt gyanítja, a megrendelők kívánságát teljesítette Wagner,
mások szerint viszont kizárt, hogy a pesti orthodoxok egy, a salamoni Templomra ilyen
határozottan visszautaló imaházat akartak volna, hiszen ez összeegyeztethetetlen lett
volna hitükkel és így az építész személyes döntésére kell gondolnunk. Bár
sajnos e házban 1959 óta - az ország sok más hajdani zsinagógájához hasonlóan -
már nem gyűlnek imára vagy tanulásra a hívek, az 1991 nyarán befejeződött
helyreállítási munkálatoknak köszönhetően ma is töretlen pompájában, büszkén
hirdeti a hitet, reményt és szeretetet, mellyel népe az Örökkévaló felé fordul.
Jegyzetek
1 Ezékiel 11:16; IMIT Biblia II. kötet 380. o.
2 Modrzejewsky, 88-93. o.; Ógörög-magyar nagyszótár 909. o.
3 Bright 517. o. 20. jegyzet; Biblia 794. o.
4 Encyclopaedia Judaica
5 Tótfalusi, 965. o.; Ógörög-magyar nagyszótár 1014. o.
6 Tótfalusi, 965. o.; Finály, 1941. o.
7 Gesenius, 813. o.
8 A Pallasz Nagy Lexikona XVI. kötet 1227. o.
9 Haraszti, 109. o.
10 Haraszti, 109. o.
11 Müller, 35. o.
12 Haraszti, 111. o.
13 A zsidó Budapest, I. kötet, 185. o.
14 Müller, 21. o..
15 Müller, 25. o
16 A zsidó Budapest, I. kötet, 151. o.
17 IMIT Biblia, II. kötet, 812-814. o.
18 IMIT Biblia, II. kötet, 812. o.
19 Pollák, 311. o.
20 Pollák, 312. o.
21 Pollák, 312. o.
22 Haraszti, 111. o.
23 Müller, 74. o.
Felhasznált irodalom
Baines, J. - Málek, J.: Az ókori Egyiptom atlasza, Helikon, 1992
Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1982
Brentjes, Burchard: Izmael fiai, Kossuth, 1986
Bright, John: Izráel története, Kálvin, 2001
Encyclopaedia Judaica CD-ROM ed.: Judaica Multimedia, 1997
Finály Henrik: A latin nyelv szótára, Akadémia, 2002
Frojimovics Kinga - Komóroczy Géza - Pusztai Viktória - Strbik Andrea: A zsidó
Budapest, Budapest, 1995
Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon, Budapest, 1991
Gesenius, William - Robinson, Edward (translator): A Hebrew and English Lexicon of the Old
Testament, Oxford, 1951
Grosz, Eliezer: Héber-magyar szótár, Tel Aviv, 1956
Györkösi Alajos - Kapitánffy István - Tegyei Imre: Ógörög-magyar nagyszótár,
Budapest, 1990
Haraszti György: A Rumbach utcai zsinagóga és hívei, Müller Ines felhasznált
művében
IMIT Biblia I-II kötet, Makkabi
Krinsky, Carol Herselle: Synagogues of Europe, Dover, 1996
Modrzejewsky, Joseph Méléze: The Jews of Egypt, Princeton, New Jersey, 1997
Müller, Ines: A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, Wien, Budapest, 1993
A Pallasz Nagy Lexikona I-XVI. kötet, Budapest, 1897
Pollák Káim: Héber-magyar szótár, Budapest, 1881
Tótfalusi István: Idegenszó-tár, Tinta, 2004
Untermann, Alan: Zsidó hagyományok lexikona, Helikon, 1999
|