Miért nem sztárolnak egy német vezérőrnagyot a pesti zsidók?
A Népszabadság 2015. 01. 17. számában
cikket közölt Ungváry Krisztán tollából, a pesti gettó megmentőjéről.
Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy, a pesti német csapatok parancsnoka
az utóbbi években mind dicsőségesebb karriert fut be. A publikált
írásában – az egyébként elismerésre méltó tanulmányokat és könyveket
megjelentető – Ungváry felpanaszolja: „a tragikus halált halt
Schmidhuber vezérőrnagyra pedig, aki a szörnyűségek dacára is
tisztességes tudott maradni, és megmentette több ezer ember életét,
néhány túlélőn kívül senki sem akar emlékezni”.
Hát, igen, az emlékezés. Ebben az időben
a pesti zsidók közül meglehetősen kevesen ápolhattak olyan közeli nexust
egy német vezérőrnaggyal, hogy tömegesen publikálnák például az „Egy tea
és egy jó szivar a Wehrmacht főhadiszállásán” vagy „Ketten mulattunk a
Kék macskában, Gerhard és én” című írásaikat. Mondjuk,
az ilyen visszaemlékezők száma a múltban elérte a zérust, így abban
reménykedni, hogy előáll valaki a remek hírrel, hogy a Wehrmacht életét
és vérét adta (de legalább a menázsiját) a pesti gettó megmentéséért,
aligha várható.
Való igaz, voltak olyan akciók, amikor
német sorkatonák léptek közbe zsidók megmentéséért, de ezek száma nagyon
alacsony lehetett. Ungváry a kiváló történész minden bizonnyal nem csak
egy-két példával élne, hanem többel is – ha a német katonák
embermentései tömeges védelmet jelentettek volna a pesti zsidók számára.
A magyar rendőrök is védték a gettót – mint tudjuk ‑, de ez nem
akadályozta meg a nyilasokat, hogy átlagosan kétnaponta betörjenek és
raboljanak, nőket hurcoljanak el és gyilkoljanak. Ungváry példája a
Wesselényi utcai gyilkosságokról abban sántít, hogy a január 11-i
Wesselényi utcai tömeggyilkosságról másnap (!) készült, Berend Béla
rabbi által jegyzett – Lévai Jenő A pesti gettó címűben közölt ‑
jegyzőkönyv egyértelműen fogalmaz: német egyenruhát viselő katonák
érkeztek a nyilasokkal együtt, de nem szerepel a forrásban, hogy SS jött
volna a Wesselényi utcába. A Wesselényi utcai jegyzőkönyvet a 29-es
számú ház túlélői mondták tollba, akiknek már volt néhány szomorú
alkalmuk SS-t és Wehrmach-os katonát is látni.
Ungváry célja mindazonáltal nemes és
érthető is. Tézise: válasszuk el a gyilkosokat a nem gyilkosoktól.
Gyilkolt az SS, az SD, a különböző kommandók, a nyilasok,
katonaszökevények (miközben rabolni akartak), és voltak olyanok a
németek oldalán, így a Wehrmachtban is, akinek tagjai nem voltak
gyilkosok. Állítja: „a Wehrmacht és a Waffen-SS katonái általában jóval
kisebb veszélyt jelentettek a zsidókra nézve, mint a magyar csendőrök
vagy a nyilas pártszolgálatosok.” Az Auschwitzból visszatért Királyhegyi
Pállal szólva „mindenki nem halt meg”, úgy Ungváry Krisztiánnal szólva:
mindenki nem lehet fasiszta. Nem is, de ettől még nem lesz egy Wehmacht
tábornok „zsidómentő”. Ahhoz némiképp több kellene.
A tézise, hogy a Wehrmacht és a Waffen-SS
nem volt veszélyes, az éppen 1944. október 16-án dőlt meg. Az alábbi kép
a Városi Színház előtt készült, Wilhelm Faupel által. (Faupel összes,
Budapesten készül képe fent van az interneten a Bundesarchiv jóvoltából.
http://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Photographs_by_Faupel,_PK
) Képen a puskát tartó katona paroliján jól látható az SS dupla villáma,
s előtte ezrek vonulnak el. Az esetről alig tudunk, pedig tanulságos:
zsidó munkaszolgálatosok fegyvert szerezve fegyveres összetűzésbe
keveredtek a Népszínház utcában a nyilasokkal, a Szálasi puccs után.
Azok segítséget kérnek és egy Tigris páncélos lövi szét a házból
tüzelőket: a Wehrmacht 503. nehézpáncélos-osztály járművei
http://www.photoblog.com/utazo/2011/11/11/budapest-viii-npsznhz-utca-31-20080809-20111114-htf.html) .
Ezt követően a nyilasok – és a Waffen SS
(!) – összeszedte a VIII. kerület Csillagos Házainak lakóit, és két
napon keresztül masíroztatta őket Budapest utcáin. Az éjszakát a Klauzál
téren töltötték a szabad ég alatt, majd a Tattersalba hajtották őket.
Egyes információk szerint onnan elengedték őket, mások azt állítják,
hogy innen kerültek egy október végi vagy november eleji vonattal
Auschwitzba (!).
A Wehrmacht Magyarország megszállásával
és Budapest végsőkig való védelmével nem érdemli meg a magyarországi
utókor háláját. Ha karácsonykor, amikor az első szovjet katona megjelent
Hűvösvölgyi villamosmegállóban, és jegy nélkül felszállt a vonatra, hogy
a János kórházig utazzon, a Wehrmacht feladja a várost – mint Rómát ‑,
úgy mind a magyar zsidóság, mind a nem zsidók tízezrekben mérhető
áldozat halálát kerülték volna el. S Budapest sem dőlt volna romba.
A Szalai Pál történetét – a gettó
elpusztításának tervét és annak megakadályozását – pedig egyetlen írásos
dokumentum sem támasztja alá. Lévai is hallott erről a legendáról, amely
Szalai Pál népbírósági tárgyalásán került először írásban rögzítésre.
Ungváry pedig szakmáját nagyra tartó történész, aki bár hinni akar a
legendákban, ezért keres újabb és újabb tanukat, akik Szalai Pál szavai
megerősítik, elismeri, hogy nincsenek dokumentumok sem arra. hogy a
nyilasok azzal töltötték volna az idejüket rablás helyett, hogy
aláaknázzák a gettót (volt ehhez megfelelő utász-szakértelem?), sem
arra, hogy ezt valaki megakadályozta volna. A nyilas Szalai Pált a
zsidótanács tagjai igazolták Népbíróság előtt, de tevékenysége –
rendőrségi összekötő – hősi posztra aligha predesztinálta, mégis csak
zsidókat mentett, s ettől nem lesz az ember akkoriban hős (kivéve, ha
Wallenberg). De egy tömegmészárlás megakadályozója annál inkább hőssé
lesz, főként, hogy az az ember, aki megcáfolni képes lenne, 1945
februárja óta halott.
Akárhogy is volt, sem a Wehrmacht egésze,
sem főparancsnoka nem tekinthető zsidómentőnek. Túlságosan sok zsidó
halt meg ahhoz Budapesten ‑ minimum 15 ezer ‑ a gettóban, a nemzetközi
gettóban, s a nyilasok által elfogva, hogy úgy véljük, egy-két akciótól
eltekintve nem avatkoztak be az események menetébe: saját maguk
mentésével és az oroszokkal voltak elfoglalva. S a német hadsereg is
felbomlóban volt már: tudunk olyan esetekről, amikor Wehrmacht
közkatonákat a gettókon kívül bujkáló zsidók rejtegetnek.
A német megszállás végrehajtóiról,
Budapest pusztulásának okozóiról több adatra lenne ahhoz szükségünk,
hogy trombitákat fújva hallalizzunk és a „zsidómentő” feliratú erkölcsi
érdemérmet adományozzunk nekik. Még akkor is, ha a nagyon szimpatikus
Ungváry Krisztián ezt sugallja.
Dombi Gábor
Zs. Kult. Tört. I. évf.
A
megmenekülés napja
Az
írás a Népszabadság 2015. 01. 17. számában jelent meg.
Ungváry Krisztián
Az
érdeklődő olvasó bőségesnek tűnő szakirodalmat böngészhet a budapesti
zsidóság 1944–1945 közötti üldöztetésének történetéről. Ha azonban
figyelmesebben vizsgáljuk a témát, azt tapasztalhatjuk, hogy még
alapvető kérdések sincsenek megnyugtatóan feltárva. A világháború utolsó
gettójáról máig nem létezik modern szemléletű és magyar nyelvű
monográfia.
Nem tudjuk például, hogyan is működött a gettórendőrség. A gettó,
illetve a csillagos házak kapcsán megjelent naplók és visszaemlékezések
száma sem túl nagy. Budapest ostroma a nem zsidó lakosoknak is szörnyű
élményeket jelentett. Minden borzalom dacára azonban az ő sorsuk még
mindig kevésbé volt rettenetes, hiszen a gettóban annak hathetes
fennállása alatt mészárlás nélkül is több ezer ember halt éhen, és a
kivégzéseknek is legalább három-négyezren estek áldozatul.
Ebből is adódik, hogy a főváros zsidó és nem zsidó lakói gyökeresen
eltérő élményekkel rendelkeznek ugyanarról a történelmi eseményről,
amelynek részletei még ma sem kellően feltártak. Az ismerethiány
leginkább akkor válik feltűnővé, ha azt szeretnénk tudni, mi is történt
a gettó utolsó napjaiban. 1945 óta közismert, hogy a gettót a nyilasok
Budapest feladása előtt meg akarták semmisíteni, de ezt a tervet az
utolsó pillanatban megakadályozták. A részletek azonban máig sem
tisztázottak.
Lévai Jenő, a gettó első és idáig egyetlen hazai krónikása a gettó
megmenekülését annak tulajdonította, hogy Szalai Pál, a nyilaspárt
rendőrséghez kirendelt összekötője, aki valójában Wallenberg
legfontosabb bizalmasainak egyike volt, Wallenberg nevében nyíltan
megzsarolta a pesti német csapatok parancsnokát, Schmidhuber
vezérőrnagyot, hogy amennyiben a gettóban mészárlás történik, akkor
azért a német csapatok lesznek felelősek.
|
Gerhard Schmidhuber, a gettó megmentője |
Lévai állításainak forrása elsősorban Szalai Pál rendőrségi, illetve
népbírósági vallomása volt. 1945. február 17-én a BRFK politikai
osztályán, azaz az Andrássy u. 60.-ban Szalai azt vallotta, hogy „a
gettó területére kirendelt rendőri erők vezetője jelentette nekem, hogy
akció indul párt, német és rendőri részről, hogy a gettót legyilkolják.
Felhívtam Schmidhuber német tábornokot, hogy tud-e arról, hogy az ő
embereik a VII. kerületi pártszervezet vezetésével le akarják gyilkolni
a gettót.
Német részről egy Mumi nevezetű százados, a párt részéről Lucska Vilmos
vezette volna. A német tábornokban győzött a jobb belátás. Magához
rendelte dr. Vajna Ernőt a nyugatról ide küldött pártmegbízottat és
Kubissy rendőr őrnagyot. Az én tiltakozásomra felelősségre vonta Lucska
Vilmost és azonnal letartóztatta az egyik német katonát, aki az akcióban
részt akart venni.” Lucska az ellene indított és őt akasztófára juttató
perben mindent úgy ismert el, ahogyan azt Szalai első vallomásában is
állította – ez nagymértékben hitelesíti a történetet.
Azt azonban nem tudjuk, hogy milyen szerepe volt ebben Wallenbergnek, és
hogy mit is jelent az, hogy a német tábornokban „győzött a jobb
belátás”. Szalai és Schmidhuber tárgyalására ugyan semmilyen közvetlen
bizonyíték nincsen, indirekt módon azonban több tanú is van az
eseményre. Veres Tamás 1944 őszén Wallenberg megbízásából fényképezett
országúti halálmeneteket, illetve a Józsefvárosi pályaudvaron a
deportálásokat. 1945. január 12-én azt a megbízást kapta Wallenbergtől,
hogy sokszorosítson le 80 példányban egy német szöveget, amelyet
Schmidhuber írt alá, és amelyben megtiltja a gettó területén az
atrocitásokat.
Sajnos ezekből a dokumentumokból egyetlen példány sem került elő.
Említést tesz azonban erről a Wallenberrgel együtt dolgozó Per Anger
svéd diplomata visszaemlékezése is. Pfeffer-Wildenbruch, a budapesti
német erők parancsnoka 1957-ben Carl Lutz volt budapesti svájci követnek
azt írta, hogy még 1944 végén ő küldött őrséget a gettó kapuihoz azért,
hogy megakadályozza az atrocitásokat. Emellett csak az az érdekes
körülmény szól, hogy Lutz, aki nagy személyes bátorságról tett
tanúságot, és élen járt a zsidók mentésében, kifejezetten kedvelhette
őt. Ezt bizonyítja a rendkívül szívélyes levélváltás, amely a volt
SS-rendőrtábornok és a zsidómentő svájci diplomata között 1955-ben, az
utóbbi hadifogságból történő kiszabadulásakor szinte azonnal elkezdődött
és hamarosan vendégeskedésekkel folytatódott. Jellemzi kettejük jó
viszonyát, hogy Lutz már első levelében is azt írta, hogy „amit én
átéltem Budapesten, az nem mérhető az Ön nagyszerű teljesítményeihez és
gondjaihoz”. A kései történész pedig csak csodálkozik, hogy ezt Lutz
vajon hogyan is érthette?
A
gettó megsemmisítése kapcsán fontos figyelembe venni azt, hogy a
nyilasok nem kaptak felsőbb parancsot a tömeggyilkosságra – ez Szálasi
politikai szándékaival is ellenkezett volna, neki ugyanis fontos volt,
hogy a „védett házak” elismeréséért cserébe kormányát a semleges
országok elismerjék. Másrészt viszont nem csak a budapesti nyilasok
gondolták azt, hogy minél több zsidó személyt gyilkolnak meg, annál
jobb.
Az
nyilvánvaló, hogy 1945 januárjában már technikai lehetőségük sem volt
arra, hogy a gettó majdnem 70 ezer lakóját meggyilkolják, azt azonban
még megtehették, hogy vérfürdőt rendeznek – mint ahogy a budai oldalon
kicsiben meg is tették a Maros utca és a Városmajor utca kórházaiban.
Emellett nem elhanyagolható tényező a többségi társadalom bénultsága
sem. Több forrás is van arra, hogy nem tekinthető egyedinek az a
vélemény, amit Fenyő Miksa jegyzett fel naplójában: „Két diakonissza
beszélget.
Az
egyik: – Egészen bizonyos, hogy a nyilasok valamilyen szörnyűségre
készülnek a gettó ellen. – A másik: – Sajnálom a szerencsétleneket, de
talán jó ez így, mert akkor nem lesz alkalmuk bosszút állni.” Emellett
viszont azt is meg kell említeni, hogy a városban több mint 30 ezer
személyt keresztények bújtattak. Az biztos, hogy a főváros nyilaspárt
szervezetei Budapest bekerítése és a nyilas vezetés elmenekülése után
teljesen önállóvá váltak. Már korábban is jellemző volt, hogy az egyes
pártszervezetek nem sokat törődtek a központ utasításaival akkor, ha
zsidóvagyon elrablásáról, illetve zsidók meggyilkolásáról volt szó.
Az
is lehet, hogy a nyilaspárt „mozgalmi” szárnya már 1944. október 15.
után megfogalmazta azt, hogy a zsidókérdést minél több érintett fizikai
megsemmisítésével kell megoldani – miközben más nyilas vezetők, mint
például Kovarcz Emil, Fiala Ferenc vagy Omelka Ferenc, antiszemiták
voltak ugyan, de az egyéni gyilkosságokat igyekeztek megakadályozni,
mivel tudták, hogy az a párt teljes széteséséhez vezet (Kovarcz), vagy
ezen felül morális okokból is elfogadhatatlannak tartották a mészárlást
(Fiala, Omelka).
A
Budapestre szorult SS-rendőri alakulatok egyes tagjai több gyilkosságot
is elkövettek. Emellett vezetőik között is több olyan tevékenykedett,
aki korábban tevőleges szerepet játszott tömeggyilkosságokban. A sor
mindjárt Helmut Dörnerrel kezdhető, aki Görögországban partizánvadászat
ürügyén több háborús bűncselekményt követett el. Pfeffer-Wildenbruch az
SS-rendőrtiszt Dörnert 1944 végétől Schmidhuber mellé rendelte, mivel
nem bízott meg benne.
A
város bekerítése után Budapesten maradt a Gestapo több tisztje is.
Közülük két személyt kell külön megemlíteni: Az „Einsatzgruppe G”,
illetve német Biztonsági Rendőrség (Sicherheitspolizei) vezetője
Hans-Ulrich Geschke volt. 1942-ben mint a prágai Gestapo parancsnoka
komoly szerepet kapott Lidice lakosságának lemészárlásában. Budapesti
helyettese, Rainer Gottstein 1944 márciusától először Kassán, majd
Miskolcon koordinálta a zsidóság auschwitzi deportálását, majd részt
vett a kiugrási kísérlet leverésében.
Mindketten szorosan együttműködtek a nyilas Nemzeti Számonkérő
Különítmény budapesti egységeivel, és ebben a funkciójukban mindennapi
tevékenységükhöz tartozott szökött munkaszolgálatosok, zsidók és
politikailag gyanús elemek letartóztatása, kínzása és kivégzése. Paradox
módon a német katonaság viszont az ostrom alatt inkább menedéket, mint
veszélyt jelentett a csillagos házak lakóinak. Erről több beszámoló is
tanúskodik. 1944. október 17-én a Duna-parton egy Wehrmacht-tiszt
állított le egy kivégzést.
A
Cházár András utcában például az mentette meg a Duna-partra hurcolástól
az ott bujkáló zsidókat, hogy egyikük felhívta a német parancsnokságot,
és nem sokkal később német katonák érkeztek a helyszínre, akik
elkergették a nyilasokat. A sor folytatható. A Wehrmacht és a Waffen-SS
katonái általában jóval kisebb veszélyt jelentettek a zsidókra nézve,
mint a magyar csendőrök vagy a nyilas pártszolgálatosok. A gettó utolsó
napjaiban német katonák vették át a gettó falainak őrzését, és ebben az
időben már nem is került sor atrocitásokra.
Érthető, hogy a gettó lakói attól tartottak, hogy a szovjet csapatok
megérkezése előtt a nyilasok teljes megsemmisítésüket tervezik. Ezeket a
rémhíreket csak erősítették az egyre fokozódó atrocitások, amelyen a
gettóbejáratokhoz rendelt közös nyilas és rendőri őrség sem tudott
változtatni. 1945. január 11-én nyilasok és néhány SS-rendőr a
Wesselényi u. 27. és 29. számú házban 45 személyt lőtt agyon. Jelenleg
nem rekonstruálható pontosan, hogy milyen nyilasterv létezett a gettó
teljes megsemmisítésére, illetve hogy erről a nyilas hierarchián belül
milyen szinten született döntés.
|
A gettó térképe |
Ami biztos, hogy Schmidhuber közbelépett, amit áttételesen az is igazol,
hogy nem sokkal a háború után ordonánctisztje is leírt egy esetet,
amikor parancsnoka utasítást adott egy gettóban gyilkoló SS-katona
letartóztatására. Az is biztos, hogy az utolsó napokban az ő katonái
vették át a gettó őrzését. Január 16-án érték el az első szovjet
csapatok a Wesselényi utcában a gettó határát. A gettóban csak
szórványosan került sor harcokra: a német katonáknak ekkor már amúgy is
visszavonulási parancsuk volt.
Másnapra a gettó területéről eltűntek a német csapatok, január 18-án
reggel pedig a teljes pesti oldal a szovjet hadsereg birtokába került. A
sötétben gyengén látó Schmidhuber 1945. február 11-én este 9-10 óra
körül a Széna téren halálos lövést kapott, tetemét az Ostrom utcai
harckocsi-árokba dobták. A Wehrmacht és az SS tagjai Budapest ostroma
alatt is választhattak abban, hogy mit tesznek, amikor zsidók élete
forog kockán. Másképp persze, de a választás lehetősége a mai
emlékezetkultúrában is adott.
Ma
az ország politizáló erőinek egy része „Európa hősei voltak” (copyright
Demokrata-címlap) alatt a Hitler parancsait végrehajtó németeket és
magyarokat dicsőíti, és erre kitörési emléktúrákat is szervez. Mások
viszont a német katonákról csak, mint „fasisztákról” beszélnek, és a
szovjet hadsereg embertelenségeiről hallgatnak. A tragikus halált halt
Schmidhuber vezérőrnagyra pedig, aki a szörnyűségek dacára is
tisztességes tudott maradni, és megmentette több ezer ember életét,
néhány túlélőn kívül senki sem akar emlékezni.
Forrás:
http://nol.hu/kultura/a-megmenekules-napja-1510243
|
|