Amikor megismerkedtünk a
Népszabadság, illetve a Kritika szerkesztőségében, tudtam,
hogy életútja jó néhány állomásán már túl volt, de hogy a
csúcson van, azt csak éreztem. Okos, éles szemű
szerkesztőként, kiváló kollégaként és emberként mutatta föl
magát.
Barátságunk (elismerő tiszteletem) azután sem múlt el. Sőt,
annak érzelmi töltése erősödött. Tollforgató társaim
legjelentősebb személyiségei között gondolok rá.
Akár milyen hihetetlen, Szerdahelyi István nyomozó is volt:
nagy titkok megfejtője. Azért ne gondolják, hogy elhagyta az
irodalmat, a lapszerkesztést, a betűtudományt. Ez is, az is
volt.
Elképesztő irodalmi titok után nyomozott, és a rejtély szálai
a végén, igaz, sok-sok évvel később, éppen hozzám vezettek el.
Az ügyet nem én oldottam meg, azt ő végezte el teljes
egészében, én legföljebb csak az igazság feltárásának tanúja
lehettem, lehetek.
Az ügy ott kezdődött, hogy Horthy a nácik hatására, de saját
kútfőből is, az 1930-as évek közepén-végén bevezette a sokadik
zsidótörvényt. Például azt, hogy zsidó művészek - zenészek,
színészek, írók - nem szerepelhettek, nem publikálhattak.
Egy Germanus Gyula nevezetű tudós, nyelvzseni, híres
kelet-kutató, a kairói egyetem professzora, történetesen rossz
vallásba született. Ugyan tiszteletbeli mohamedánnak jelölték,
értékes könyveket adott ki, de ez mind nem számított. Zsidónak
született, minden hiába. Felesége, Hajnóczy Rózsa viszont
keresztény volt, mi több: nemesi születésű hölgy, azaz
Magyarországon közzétehette emlékiratait. Nosza, Germanus élt
a lehetőséggel, és így neje nevén publikált. Azért a dolog nem
volt ilyen egyszerű. Germanus a feleségével három vagy négy
éven át csavargott Indiában, hitvese még naplót is vezetett
élete nagy kalandjairól. Az ínséges időben pedig a házaspár e
naplóból könyvet akart csinálni. Csakhogy Hajnóczy Rózsa nem
tudott írni, a napló megszerkesztésére viszont Germanus
Gyulának nem volt ideje, sem kedve. Így a nagy orientalista
felkérte Lukács Gyula szerkesztőt, a Színházi Élet
olvasószerkesztőjét, hogy tisztes „néger díjért" vállalja el a
napló tartalmának megírását.
A Színházi Élet a kor legérdekesebb, legszínesebb hetilapja
volt. Egy kolozsvári jogász, zseniális ötletgazda és redaktőri
zsonglőr vezette. Ennek az újságnak volt az olvasószerkesztője
Lukács Gyula. Művelt, szellemes, talpraesett ember. Elvállalta
a Germanus-Hajnóczy könyv megírását. Megkapta Rózsa asszony
naplóját, és heteken, hosszú heteken át bejárt a férj Keleti
Intézetbeli irodájába - interjúkat készíteni vele.
A könyv 1942-43-ban Bengáli tűz címen megjelent. Először,
másodszor és harmadszor. Sőt, még 1944-ben is; szinte
hihetetlen, de így volt. Hatalmas siker lett.
Lukács Gyulát és az ő családját 1944-ben marhavagonba
parancsolták, és elvitték a náci Németországba. A mi kalandunk
helyszíne ugyancsak Bergen-Belsen volt, az úgynevezett
Ungarnlager.
És itt jövök én a családommal, mindössze hét évesen, de
például pontosan emlékezve Lukács Gyulára. Miért? Mert a
tetves barakkban, mindig éhesen, pokoli éhesen lefeküdve, az
esti-éjszakai magányt elűzve, a deportáltak meséltek. Órákon
át meséltek. Ki receptekről, ki tanárként diákokról, ki a
sport csapatról, a győzelemről; az írók jeles
találkozásaikról, műveikről. Lukács Gyula pedig Germanus
Gyuláról és Hajnóczy Rózsáról, meg a Bengáli tűzről. Mert hogy
ő írta meg a két világjáró úti beszámolóját.
Szerdahelyi Pista lexikonszerkesztőként, újságíróként, a
Kritika című folyóirat vezetőjeként sokféle helyen és módon
találkozott a Nagy Sztorival. Később, felkérésem alapján, az
általam szerkesztett Remény című folyóirat hasábjain pontosan
beszámolt minden találkozásáról az ügy szereplőivel. Az általa
olvasott cikkekről, könyv-részletekről, vagyis hatalmas
égboltot rajzolt fel mindenkiről és mindenről, ami hozzájárult
ahhoz, hogy tisztán lássunk a titkok mélyére, a szellemi krimi
minden nagy és apró titkába.
Az én hozzájárulásom még annyi, hogy életem kezdő szakmai
korszakában együtt dolgozhattam Lukács Gyula nevelt lányával,
Gugi Sándornéval. S így én is megtudhattam tőle, amit
Szerdahelyi István is megtudott, hogy Lukács Gyulával együtt
vagoníroztak be bennünket BergenbőlTheresienstadt felé, és
együtt ért bennünket az az angol katonai légitámadás, Zernitz
falu határán, ahol az édesapámat géppuska-szilánk találta el a
fején, és egy másik sorozat megölte Lukács Gyula feleségét és
szeretett kislányát. Gugi Ági mesélte el annak a pernek a
részleteit is, amelynek eredményeképpen a Bengáli tűz
honoráriumának mindössze 25 százalékát kapták meg nagy
nehezen, Germanus Gyula és Hajnóczy Rózsa kiadójától.
Ma is áldom az Örökkévalót, hogy Szerdahelyi Pistával sok éven
át kollégák, barátok voltunk, és hogy oly sok szellemi
ihletést és ösztönzést kaptam tőle a munkámhoz.
BENEDEKNÉ KÖVES HAJNALKA
Emléktöredékek barátomról, Szerdahelyi Pistáról
Gimnazista korom óta ismertem. Huszonhárom éves volt akkor.
Derűs, kedves, olykor kissé bohémnak tűnő, sziporkázóan
tehetséges és művelt fiatalember. Szerettem a verseit és az
atmoszférát, amely körülvette.
Igen érdekes, vonzó embernek és jó barátnak tartottam őt. A
beszéd-stílusa ugyanakkor sokszor szarkasztikus volt,
szeretett túlzó, meghökkentő, már-már provokatív
kijelentéseket tenni, és várta a hatást. Aki csak a felszínre
figyelt, akár meg is sértődhetett. Nekem viszont imponált a
stílusa is, mert ezzel néha ráébresztette az embert valamire,
amire talán nem is gondolt volna. Amellett tudtam, hogy nincs
benne rossz szándék. Tudomásul vettem, hogy ő ilyen.
Éveken át szoros baráti kapcsolat volt közöttünk, sok-sok
közös élménnyel, találkozással. Hol mi voltunk nála, hol ő
jött el hozzánk. Sokat beszélgetett apámmal, akivel
kölcsönösen kedvelték, becsülték egymást. Ott volt apám
temetésén is. Még nemrég is emlegette őt. Én viszont jól
emlékszem a nagymamájára, akire Pista nagyon hasonlított.
Kedves asszonyként él bennem.
Sokszor vettünk részt a Heller Ágnes és akkori férje,
Hermann
István lakásán rendezett társasági összejöveteleken. Márkus Györgyékhez is eljártunk. Sok érdekes embert és élményt
gyűjtöttünk be közösen. Pista akkor dolgozott - egyéb művek
mellett - a Mahábhárata című óindiai eposz műfordításán. A
megjelent mű dedikált példánya ma is a birtokomban van.
Aztán - hajdani házasságaink felbomlása okán - lazult, de
sohasem szűnt meg a kapcsolatunk, a barátságunk. Hol ő írt,
felkérésem alapján, esztétikai tárgyú, ismeretterjesztő
könyvet a Zrínyi Kiadónak, hol én írtam - igaz, sok év múltán,
a rendszerváltáskor - az általa alapított baloldali lap
részére. Az utóbbi két évtizedben ismét ő írt a mi
folyóiratunk, a Remény számára remek, nívós dolgozatokat.
A barátságon túl, mélyen tiszteltem, tisztelem mindazért, amit
élete folyamán alkotott, amit „letett az asztalra", noha
életművét csak csekély részben ismerem.
Nagy öröm volt számomra, amikor férjemmel, Benedek István
Gáborral - Pistának szintén régi barátjával és tisztelőjével -
együtt, a Nagy Lajos Társaság tagjaiként ismét rendszeresen
találkozhattunk, beszélgethettünk vele. Szemében most is azt a
régi, huncut fényt láttam, amikor például kijelentette, hogy
Thomas Mann nem is volt jó író. És várta a hatást... Éppen
úgy, mint amikor, egy kávéházban ülve, azt kérdezte tőlem: Ha
a mennyiségi változások minőségi változásba csapnak át, akkor
hol a határ egy marék homok és a sivatag között?
Drága Barátom, Barátunk! Nagy űrt hagytál magad után.
