Nagyon sok keresgélés után azt hiszem, megtaláltam az alanyt, a tipikusat, akit hetek óta keresek, aki megmondja, mert megmondhatja, hogy mi motiválja ma Magyarországon a ragaszkodást a valláshoz, a hagyományokhoz, a zsidósághoz. Az illető hatvan éven felüli, nem szálfatermetű, reumától alaposan kikezdett férfiú. Amíg dolgozott, munkahelyére elsőnek ment, s utolsóként jött el onnan. Fél négykor kelt, ötkor indította a műhelyben a masinát.
Ezt rengetegen csinálták így akkoriban, mondta, mert úgy vélte, nincs ebben semmi különös. Hangsúlyozom, tette hozzá, hogy egész életemben többet kaptam, mint adni tudtam. Amint ezt felismertem, mindig többet futottam, hogy a restanciát ledolgozzam.
Munkahelyén molnárnak szólították, bár lisztet csak a konyhában látott, de poros volt, legtöbbszor fehér, máskor piros, vagy kék, a feje búbjától a bokájáig. Mégpedig a hatalmas silókban vagy a fülkében keringő elektrosztatikus festékportól.
A történetet kezdjük ezerkilencszázötventől. Hősünk Debrecenben felszállt a vonatra, de a csomagját nem tudta a magas tartóra elhelyezni, olyan apró és vékony csontú volt. Egy pofaszakállas, Ferenc József kinézetű úr segített, zavarában meg sem köszönte. De ha már ennek a kis írásnak a révén nyilvánossághoz jutott, most utólag pótolja mulasztását.
Azt tudta, hová megy, a nagymamájához és testvéréhez, Eszti nénihez, de azt nem, hogy mihez fog kezdeni. — Talán a zsidó gimnáziumban tanulok tovább, vagy nem is tudom —mondogatta. Apja, anyja nem jött vissza a pokolból, ő öt évet gyermekotthonban töltött. A debreceni árvaházban emberséges bánásmódból, szerető gondoskodásból nem volt hiány, de akkor úgy érezte, hogy a túlzottan vallásos oktatás-nevelés miatt a világi tárgyakból rendkívül nagy a lemaradása.
Amikor Frici bácsi, anyai nagybátyja, aki pékként dolgozott a Százados utcai kenyérgyárban, bevitte egy kőbányai gépgyárba, nem is tiltakozott. Apja hiányát akkor érezte a legerősebben.
Minden ízével, porcikájával tudta: sorsa, jelene másként alakul, ha... De még csak nem is merte végigmondani a gondolatot. Apai nagybátyja, akinek a Teleki téren, később a Garay téren volt bazár-bódéja, helyeselte a lépést, sőt minden találkozásukkor megnézte a fiú tenyerét: vajon van-e már kéreg rajta. Mert ez a férfiasság legbiztosabb jele. Így telt el több mint harminc esztendő.
De ennél a pontnál hadd adjam át a szót barátomnak, mert hiszen a gyakori együttlétek alatt barátok lettünk. Nos, ő így folytatta:

— Nehezen találtam fel magam az üzemben, pedig a kollégák igazán türelmesek voltak hozzám. Ötvenhatban sokan elmentek az országból, az itthon maradottak körében pedig valóságos népvándorlás indult meg. Én magam egy festőműhelybe kerültem, ott le is horgonyoztam. A társaság nagyon vegyes volt. Éppúgy dolgoztak itt kiváló kezű mesteremberek, s ha királyok-hercegek nem is, de grófok, bárók, egykori katonatisztek igen. És sok más, politikailag megbízhatatlan személy. Közöttük Józsi bácsi, az egykori katolikus paptanár. Hamar kitűnt: rokonszenvezünk egymással. A kölcsönhatás igen pozitívnak mutatkozott. Az előkelőségek őszintén tisztelték a szakértelmet, a kétkezi munkások pedig a bennünk mutatkozó kulturális igényt. A műhelyben képzőművészeti és más művészeti körök alakultak.

Ami engem illet, Józsi bácsi óvott attól, hogy idegen utakra tévedve, távol kerüljek a vallási hagyományoktól. De egy kicsit még el kell időznöm 1956-nál. Az egyöntetű tisztelet az egykori paptanárt ültette a munkástanács elnöki székébe. Alighanem ez volt a legfőbb oka, hogy nálunk nem történtek atrocitások, a disszonáns hang meg végképp idegen volt az emberektől, még a szenvedélyek felszabadulásának idején is. Ahogy az kitalálható, a bukás után elsőként őt bocsátották el.

Tragédiákból bőven kijutott. Egyik inas osztálytársam ávós sorkatonaként szolgált, a Köztársaság téren lőtték le. Több iskolatársam pedig a felkelők oldalán vett részt a harcokban, többüknek menekülniük kellett, s odakint, a “szabad világban” évekig sodródtak, küszködtek, amíg talaj lett a lábuk alatt. Jött egy új személyzetis, minden szombaton elküldött valakit. Engem az igazgató nem engedett kirúgni. A vád az volt: jó barátságban álltam a munkástanács elnökével, a hajdani paptanárral. A káderes olyan jellemzést adott rólam, hogy tíz évvel később vittek be tényleges katonai szolgálatra.
A fiúk az irodában nem hittek a szemüknek, fekete voltam, mint a szurok, talán még hidat is robbantottam. Az igazgatónkkal lehetett egyet nem érteni, de jellem volt, felvette a máshonnan politikai okokból elbocsátottakat, többek között a Kistarcsáról akkor szabadult pesterzsébeti Gézát, aki arisztokrata családból származott, és azonnal jó barátom lett.

A Vasvári szelleme

A politikától tartózkodtam, először maceráltak, aztán megunták. A munkámban viszont azt a szót, hogy “nem”, nem ismertem. Az első villamossal mentem, néha az utolsóval, vagy az utolsó utánival jöttem, rengeteget gyalogolva. Ezt ma a közbiztonság helyzete miatt már nem merném megtenni. Ráadásul akkoriban majdnem mindenki tanult, aki csak tehette, esti iskolába járt.
A tanulási lendület engem is elfogott. Csodálatos előadásokat tartottak a szabadegyetemen, ahol tíz évig hallgattam magyar és világirodalmat, történelmet, művészettörténetet. Kőbányán érettségiztem, majd következett a Petrik, kurzusok a Bánki Donátban. Géza tudatosan pótolta azt az űrt, amelyet a tanár úr — Józsi bácsi — távozása hagyott maga után. Szóval az arisztokrata Géza rengeteget segített a tanulásban, korán reggel jött be miattam a gyárba, és értem maradt bent egy-egy órát.

Ezerkilencszázhatvanhétben katona voltam. Az izraeli háború után, mint mondtam már, felnőtt fővel. Az az igazság, a tisztekre, a társaimra nem panaszkodhattam. Tudták a származásomat, zsidó vonatkozásaimat. Megértők voltak, és rengeteget segítettek.
Leszereltem, megnősültem. Munkácsi lányt vettem feleségül, aki akkoriban az édesanyjával és az öccsével jött át Magyarországra. Ekkor találtam meg a Vasvári Pál utcai templomot. Nekem nem volt idegen a "síl" szelleme, légköre. Nagymamám évtizedekig ott lakott a hatban, a szemközti házban. A kis zsinagóga ekkortól lett állandó imahelyemmé. Az asszonyok, a nejem és az anyósom is, bizonyos keresgélés, kóstolgatás után itt érezték magukat a legjobban. Lefkovics barátunk kántorkodott akkor, s olyan áhítatos átéléssel imádkozott, amilyennel azóta sem találkoztam. Ez Kohlmann Nándor rabbi időszaka volt. A rabbikkal itt különben nagy szerencsém volt, hiszen kivételes egyéniségek vezették a kilét. Ez mára is érvényes.

Nagymamámék mindig is kóser házat vezettek, a Klauzál térre mentünk húst vásárolni, Jancsihoz, akire jó szívvel emlékszem. Később az asszonyok a Dob utcába pártoltak át. Közelebb van, mondották. Közelebb Munkácshoz! Talán énhozzám is, hiszen apám annak idején a Király utca 7-ben lévő Chevre Thilembe járt. A Vasváriban megismerkedtem a hajdúdorogi Róth bácsival és a kisvárdai Karálli Sándorral, továbbá sok-sok szép, kincset érő dallammal és szokással, amelyet magukkal hoztak. Éreztem, hogy ezeket meg kellene menteni, nehogy elfelejtődjenek, elporladjanak, miként templomuk épülete is elporladt. Sándor bácsi állított először az előimádkozói pult elé. Lefkovics kántor halála után Róth bácsi olvasta a Szentírást, de az évek múltak, közelgett a kilencvenedik esztendejéhez. Kántor barátommal gólya-viszi-a-fiát-módra, a kezünkön hoztuk az imaházba szombatonként. Aztán, amikor végleg nem bírta, kérte: vegyem át az olvasást. Akkor éreztem, hogy Isten útjai mennyire átgondoltak. Amit akkor hittem, hogy a Debrecenben tanultakat sohasem tudom hasznosítani, nem bizonyult igaznak. Miként az sem, hogy a túlzott vallásosság, a koncentrálás a Tórára és a Talmudra, hiábavaló volt.

Dehogyis volt az! De hát hol volt az az elégtől?! És miért múlt el több évtized gyakorlás nélkül? Igyekeztem hát pótolni a mulasztottakat, és úgy, ahogy, helyettesíteni — de nem pótolni — Róth bácsit. Sajnos, nemsokára Karádi Sándor is elment. Itt sem lehetett szó pótlásról, csak helyettesítésről.

A Gondviselés akarata

Az üzemben, a munkámban váltanom kellett. Talán ez is a gondviselés akarata lehetett. A korszerűbb technológia alkalmazásával áttértünk az elektrosztatikus porszórásra. Megismertem Bese Andrást, aki az elsők között vezette be Magyarországon ezt a módszert. Elfogadott munkatársának. Már ő sincs közöttünk, a 90-es évek elején, talán azért hunyta be a szemét örökre, hogy ne lássa a nagy gyárbezárásokat, az értékes alkatrészek és gépek elherdálását.
Az új technika vagy hatvanszor termelékenyebb volt, mint az előző. Igen ám, de a munkásvédelmet nem építették be a folyamatba sem itt, sem a későbbi munkahelyemen, Óbudán. Nyáron megfulladtunk a hőségtől, télen megdermedtünk a hidegtől. A tisztítás, a színváltás, embert próbáló munka, igyekeztem magamra vállalni. A helyiségnek patikatisztaságúnak kellett lennie, én azonban — a festék miatt — egyáltalán nem patikusra, hanem molnárra hasonlítottam.

A nyugdíj előtti éveim keservesek lettek. A reumától bal kezemet nem tudtam felemelni, a látásom megromlott, összefolyt a szemem előtt minden szín. Feladatom volt az új munkatársak betanítása, de vénségemre az én kezemből jött le a hibás munka. Szép élményem: tanítványaim olykor helyettem dolgoztak. Mikor eljött a nyugdíj ideje, verssel búcsúztattak, villanyborotvát vettek ajándékul.

Hazafelé, a meghatottságtól zsongott bennem a sok emelkedett gondolat. Hirtelen autó fékezett előttem. Utasa kihajolt az ablakon, és rám üvöltött: “Te féreg, nem tudsz vigyázni?” A járda közepén mentem, a sértés oka félreérthetetlen volt. Mit is felelhettem volna? Talán elő kellett volna vennem a díszes keretű verset, s talán el kellett volna mondanom az egész életemet?

Most jött el az ideje

Nyugdíjas éveim olyan tartalommal töltődtek meg, amire nem is gondoltam. A Vasváriban megkeresett a Pedagógium, ma már a Zsidó Egyetem rektora, aki tudott vallásos neveltetésemről, ismerte templomi tevékenységemet. Lényegében kertészkedésre hívott meg. a gyökerek fölkutatására, a nagyszülők, a dédszülők lelkének, szellemének visszaidézésére. A  bimbó lassan virágot hoz, ez csodálatos élmény. Húsz-huszonkét éves gyerekek tanulnak családi háttér nélkül. Mintha nem volna középgeneráció. A gyökér és a várt virág között nincsen szár. Ami reánk vár, hogy a hasonlat keretei között maradjak, a genetikai csoda megteremtése, megtalálni a szárat és összekötni a gyökérrel és a virággal. De ezért nemcsak a gyereket, a felnőttet is oktatnunk kell. A magam szerény példájával is. Hálás vagyok a Gondviselésnek. Negyvenöt évig hasznosan dolgoztam, nagyszerű emberek között éltem. Mit írhattam volna évekkel ezelőtt? Mit taníthattam volna és — kinek? Az emlékek őszinte, torzításmentes feldolgozásának most jött el az ideje. Ahogy a Kohelet is mondja, ideje van az ültetésnek, ideje van az építésnek.

Igen, futok, hogy utolérjem elmaradásaimat. Megbecsülésből, figyelemből, szeretetből megint többet kapok, mint amennyit adni tudok. Úgy látszik, ez is a sorsomhoz tartozik.